Sporthirlap, 1931. április (22. évfolyam, 32-41. szám)

1931-04-09 / 33. szám

CSÜTÖRTÖK, 1931 ÁPRILIS 9. SPOR­THÍRLAP 0 ^HUTOlfOTOP^ Tálon voltam a k­ilométerlansszén, de lanszét nem láttam, mert „asz időmérésben zavarok voltak** Valahányszor kilométer­ lanszén vol­tam, mindig azzal az eltökélt elhatáro­zással jöttem onnan vissza, hogy soha többé nem megyek Tátra. Amikor az­után elérkezik a következő lanszé ide­je, szinte alig várom a napot, hogy ott lehessek. Pedig nem olyan egyszerű dolog ez. Mert résztvenni, illetőleg megjelenni egy ilyen rekordkísérleti versenyen, bizony nem csekély dolog. Nem csekélység ugyanis reggel hat órakor kibújni az ágyból, az Apponyi­­térre rohanni reggeli nélkül, hogy még idejében elérhessük az onnan in­duló autóbuszt, majd Táton tölteni a nap nagyobb részét evés és ital nél­kül. Nagy sportszeretet — még több­ — rajongás kell ehhez. Úgy látszik, hogy ez van bennem és késztet arra, hogy mégis ott legyek minden táti tanszén. No meg azután talán az is vonz — mert van valami passzió abban —, hogy legalább egy napra kikerülök a mindennapi légkörből és az isten szabad ege alatt, a fűben he­­verészve — motorbúgás és benzin­illat között — tölthetem az időmet. Szerdára hirdette a KMAC idei első kilométer-lanszéját és az elmon­dottakból következik, hogy én is ott voltam. Még hét óra sesz volt, amikor a szűk autóbuszban elsőnek foglaltam helyet és türelmetlenül vártam az in­dulást, mely azonban nem ment olyan egyszerűen. Mert hát a barna busszunk motorja rakoncátlankodott és jó húsz percbe tellett, amíg rá lehetett venni, hogy nekidurálja magát a negyven­­kilenc kilométeres útnak. Ilyen előz­mények után attól kellett tartassak, hogy útközben felmondja a motor a szolgálatot és ráadásul majd nalt­unk kell az autóbuszt Tátra tolnutuk. De ez nem következett be és jó másfél­­órai bumlizás után, mintegy huszon­­négy kilométeres átlagteljesítménnyel, szerencsésen kiértünk a tanszé­kies­­fekvésű színhelyére. Teli tüdővel szíttam a valóban pom­pás levegőt és emellett még érdekes látnivalóban is volt részem. Mert akkor szerelték a foto­cellás időmérőt, melyet a KMAC a Steiermarkische Automobil Clubtól kért kölcsön, hogy kipróbálja és ha beválik, alkalmazza. Csodálatos készülék ez. A célnál a gépek nem szakítanak át szalagot, ha­nem árnyékot vetnek a célban levő lencsében, mire az óra megszakítja, vagy megindítja az áramot és már le is mérte a versenyző idejét a legtöké­letesebb módon, századmásodpercre. Nagy érdeklődéssel néztem a mun­kát és még nagyobb érdeklődéssel vár­tam a készülék működést. Közben, pontosan tíz óra előtt öt perccel, meg­érkezett József főherceg, akit Teleki János gróf üdvözölt. A főherceg körül láttuk Huszár Aladárt, Esztergom vármegye főispánját, Palkovits alis­pánt, Lenz Albin altábornagyot, Gri­­gorcea román követet, a román követ­­ségi titkárt, Manulescu ezredest, Mik­lós román herceg szárnysegédjét, Ko­vácsházi­ Vilmos tanácsnokot, Scheuer Róbertet. József főherceg megunja a várost és az időmérő készülék iránt érdeklő­dik. Berkovits, az állandó időmérő­­szakértő adja meg a gépről a felvilá­gosítást, mely körül az osztrák autó­klub emberei foglalatoskodnak. Berko­vits szívesen be is mutatná a fotocellás időmérő működését, de a gép­­ nem akar működni. Az idő múlik, a percek, negyedórák telnek, már tizenegy óra is elmúlt, de az időmérőt még mindig nem sikerült működésre bírni. Kere­sik, kutatják az okot, de nem találják. Mindenki jön valami tanáccsal, min­den tanácsot meg is fogadnak, a gép mégis hajthatatlan. Azt hiszik a veze­tékben van a hiba, gyorsan még egy újabb vezetéket szerelnek fel a négy­kilométeres útvonalon, de az óra erre sem reagál. A barátságosan tűző nap már elérte a delelő pontját, amikor a főhercegnek jelentik: — Fenséges uram, az időmérő nem működik, kénytelenek voltunk Pestre küldeni a KMAC órájáért, ami jó másfél óráiba telik. József főherceg meghallgatja a jelentést, autójához megy, beszáll és maga ül a volánhoz. Barátságosan kö­szön és eltávozik, anélkül, hogy sanszot látott vona. Közben elhatározzák, hogy addig is, míg kiérkezik a KMAC órá­ja, kombinált mérésekkel mérik majd az időt. Elindítják Delit 500-as Budge­­jén, de csakhamar jelenti a tábori te­lefon, hogy Deli visszafordult a start előtt. Hosszú percek után Wit­­tenberg indul neki a távnak 350-es Velocettjén, majd jósokára Bauer is elrobog a cél előtt ugyancsak oldalko­csis gépén. Közben Miklós herceg is megunja a hosszú várost és néhány próbamenést végzett Steyr-kocsiján, melyet tudva­lévően Delmar Waltertől vett meg. A herceg idejét egyszer sem mérhették, egyrészt, mert nem is kísérletnek szánta menését, másrészt mert az idő­mérő nem volt mérésre beállítva. Egy­­negyed kettőkor érkezett meg Petro­­vits Victor Boros mérnökkel és a KMAC villamos órájával. Meg kell ál­lapítani, a KMAC titkára bravúros menést produkált, ötnegyed óra alatt tette meg a százkilométeres utat. Most már joggal hihettük, hogy rövidesen mégis csak megkezdhetik a sanszét „komolyan” is. Tévedtünk. Mert ezzel az órával is elvesződtek jó sokáig, s végül megállapították, hogy ez sem i­iílködik. Mit lehetett tenni? Újból a „kom­binált” időméréshez folyamodtak és így mérték ezután Kovács Sándornak (350-es Rudge), Kovács Bélának (350-es Motosacoche), Zborayziak (175-ös DKW), Lukavetznek (oldal­kocsis Standard), majd Hartmannnk (2,3 literes Bugatti) az idejét. Közben az országúttal párhuzamo­san haladó dűlőúton feltűnt egy autó, melyből Van der Straaten, az Oszt­rák Automobil Club elnöke érkezett egyenesen a sanszéra, Rób­ert-tel, az osztrák klub vezértitkárával. Fogadá­sukra Teleki János gróf sietett a starthelyről a cél helyére, ahová nem­sokára megérkezett Miklós herceg is versenyzői dresszben, de nem ver­senykocsijával. Ami azt jelentette, hogy a fenséges úr már letett rekord­javítási szándékáról. A herceget a díszpáholyba vezet­ték, ahol Lenz altábornagy átnyúj­totta neki a KMAC díszes serlegét, abból az alkalomból, hogy a Concours d’Élegance-n első díjat nyert Duesen­­bergjével. A herceg láthatóan örült a szép díjnak és jókedvűen, barátságo­san beszélgetett a köréje gyűlt urak­kal. A nézők, akik időt és pénzt áldoz­tak, hogy jelen lehessenek a sanszén, amiből azonban nem igen jutott ki nekik, kénytelenek voltak egyéb dol­gokkal szórakozni. Kétségtelenül két nyuszinak a játéka volt a legkelleme­sebb. Amint a vasúti töltés mentén elterülő réten valaki megpillantotta a két kedves állatot, egyszerre minden szem arra fordult és mindenki jól mulatott a kétségtelenül nem min­dennapi jelenetem De volt szórako­zásra más alkalom is. Amikor a KMAC villanyóráját szerelték, a cél­szalag tartójának a megrögzítéséhez szükség volt egy kalapácsra. — Hol a kalapács ? —­ szólt át a telefonsátorba Hild Károly, mire egy néző így válaszolt: — Keresse Steinherznél! Persze hangos derültség fogadta az aktuális kiszólást. Deli menése után a rendezőség el­­határozta, hogy a tanszét befejezett­nek nyilvánítja. Indokolás: az időmé­résben zavarok vannak, az elért idők nem mérhetők abszolút hitelességgel, nincsen tehát értelme a rekordkísér­leteknek. Amikor ezt meghallotta a közön­ség, nem zúgolódott, hanem szinte egyöntetűen így kiáltott fel: — Hál’Istennek! Most hát ezzel vége szakad a szen­vedéseknek és vége lett a lanszénak is, melyen láttam, hallottam és ta­pasztaltam sok mindent, csak éppen lanszét nem láttam. Pedig ezért men­tem ki. Vájjon kimegyek-e a legkö­­zelebbire, amelyet a KMAC rövide­sen megtart ennek a helyébe? Ja igaz, az eredmények. Majd el­felejtettem, hogy ilyen is van. Azaz még sincsen, mert hát az eredmé­nyek, melyeket azok a kevesek elér­tek, nem számítanak. Nem gilt az egész sanszé._______László Aladár v­i delte el. Shellék még csak meg sem fellebbezhették a rendelkezést, mert a hatóság a kiállítás megnyitásának az engedélyezését kötötte ahhoz. A kiállítást ezért a szabadban, a Mű­csarnok oldalán építették meg, de alig állt ott a csinos építmény, amikor az elöljáróság avatkozott a dologba és azon a címen követelte annak lebon­tását, hogy az életveszélyes. A Shell­­cég megunta a sok herce-hurcát, nem ellenkezett és nem kísérletezett to­vább, szó nélkül szedte a sátorfáját és elvonult a kiállításról. Érthetetlen a hatóságok szigora, mely tetemes anyagi veszteséget okozott egy jó­szándékú kiállítónak. Az 1931. évi GRAND PRIX magyar győztese Deli Lajos úr RUDGE motorkerékpáron A 350-es kategória magyar részt­ Az 500-as kategória magyar részt­vevői közt­e­vevői közt ELSŐ: Kovács Sándor úr ELSŐ: Deli Lajos úr RUDGE motorkerékpáron II RUDGE motorkerékpáron Úgy Kovács, mint Dell szériakatalógust gépekkel nyertek, amilyene­ket bárki kaphat a képviseletnél. BRUCK NÁNDOR ÉS FIAI Budapest, VI., Jókai­ utca 21. Használt gépét előlegképpen bevesszük új gép vételénél. 11 Ma este bezárják az autószalont Az autókiállításnak nagy volt a sikere. A közönség várakozáson felül látogatta a Műcsarnok termeit és látható érdeklődéssel szemlélte a ki­állított tárgyakat. A kiállításnak ma lejár az ideje és azt programszerűen ma este véglegesen bezárják. Pénte­ken azután megkezdődik a „lebontás” munkája és holnapután már ismét régi hivatásának áll rendelkezésre a Műcsarnok. Érdekes, hogy az egyik kiállítót, a Shell-olaj­vállalatot milyen balszerencse kísérte a kiállításon. Shellék a belső termekben foglaltak le helyet, fel is állították kiállításu­kat, a tűzoltóság azonban azt tűz­veszélyesnek találta és lebontását ren- Nemzetközi Grand Prix Budapest, 1931 Caspar motorolaj utólérhetetlen minőségét igazolják a Grand Prix-n elért szenzációs eredmények 175 kcm Zboray Ferenc — DKW — kategória győztes 350 kcm Kremm József — Velocette — III. helyezett 600 kcm oldalkocsik abszolút győztese, útvonalrekorddal: Czulyka Mihály - BMW 600 kcm Lukavec Ferenc —• Standard — II. helyezett A győztesek nyilatkozata: Hőállóbb, kompresszióbiztosabb, töké­letesebben bevált olajjal még nem mentek Caspar Oil Corp., Newyork magyarországi vezérképviselete

Next