Sporthirlap, 1941. július (32. évfolyam, 52-60. szám)
1941-07-02 / 52. szám
/ UuEzt a szép napot sohasem felejtjük el" — mondták vasárnap este a boldog szolnokiak Mit beszélnek a kupadöntőről és önmagukról a diadalmas szolnoki játékosok? Vasárnap este... A szolnokiak öltözőjében boldog emberek ölelgetik egymást. Móré edző a Magyar Kupát ölelgeti és széles jókedvében táncra kerekedik vele. — Ennél nagyobb örömet nem szerezhettetek volna nekem — mondja fiainak. — Kétszer már játszottam Magyar Kupa-győztes csapatban, egyszer a Bocskaiban, egyszer pedig a Ferrcvárosban, most pedig mint edző kérek magamnak egy kis részt a kupanyerésből. Többen kérik az edzőt, hogy ők vihessék a kupát. Móré azonban nem adná oda senkinek a világ minden kincséért sem. Amikor a szolnoki had elvonul a Fradi-pályáról, a kapuban vagy 200 szolnoki szurkoló ünnepli őket. Az egyik ezt kiabálja: — Jani bácsi, ezt a szép eredményt sose fogjuk magának és a fiuknak elfelejteni. Egy láthatólag pityókás szolnoki szurkoló mindenáron inni szeretne a kupából legalább egy pohár sört. Amikor Móré elutasítja a kérést, akkor a Corinthian-díjat jelképező kupából akarna inni. Ezt sem lehet. A villamoson nagy feltűnést keltenek a díjakat cipelő jókedvű szolnokiak. Az étteremben, ahol az MLSz vendégül látja vacsorára a kupadöntő csapatait, a szolnoki játékosokkal beszélgetünk. Búzától kérdezzük: miért játszott halványabban? — Ennek egyik oka — válaszol a fiatal középcsatár — hogy mindjárt az elején kaptam egy rúgást a derekamra. A másik ok meg az, hogy ma a két összekötőnek többet kellett hátramennie segíteni és így nem tudtak eléggé támogatni. Nemigen kaptam jó labdákat, amelyekkel kitörhettem volna. Horváth, a fiatal kapus így beszél: — Azt hiszem, hogy a védelem megtette a magáét. Hű, de jó kis kupaküzdelem volt! Mi rettenetesen készültünk erre a mérkőzésre, szombat óta még vizet is alig ittunk, hogy erőnlétünk a lehető legjobb legyen. Sajnos, a vonatunk jó két órát késett és ez egy kicsit az idegeinkre ment. Később Csabaihoz fordul a kapus: — Házat mernék rád építeni — mondja a jobbhátvédnek — olyan fix pont voltál. — Én is építenék rád házat — adja vissza a bókot Csabai — még hozzá emeleteset. — Érdekes — szól közbe Móré edző — amikor a Szolnokhoz kerültem, azt mondták nekem, hogy minden helyre van ember, csak megfelelő kapust kellene kerítenünk. Én egypár edzésen megfigyeltem Horváthot és azt mondtam: Nincs itt szükség kapusra. És igazam lett. Csak egy kis önbizalomra kellett szert tennie a fiúnak és ma már — merem állítani — a legjobb magyar kapusok közé számítható. Palló János, a szolnokiak gyúrója is jelentkezik: — Nekem is van egy kis részem a diadalban. Csak én tudom, hogy milyen gondosan meggyúrtam a fiukat a mérkőzéselőtt. Pedig különösen Szántót és Kolláthot nem könnyű gyúrni. — Miért? — Mert örökösen zavarnak. Folyton húznak, miközben gyúrom őket. Kolbász úr, a vezérszurkoló is itt van. Egy kis beszédet rögtönöz a gárdához. Ilyesfélét mond: „A szolnoki szurkológárda mindig mögöttetek volt és lesz a jövőben is. Ha száraz kenyéren kívül más nem is jut a tarisznyánkba, akkor is elkísérünk benneteket jövőre is a Magyar Kupa döntőjének“ Szűcstől azt kérdik: — Melyik középcsatárral szemben boldogult a legnehezebben és legkönnyebben a bajnoki év során ? — Erre nem felelek — mondja a kis Szűcs. — Nem akarom, hogy megorroljanak rám. Múltkoriban valakire azt mondtam, hogy vele szemben nem volt nehéz dolgom. Legközelebb úgy belémszállt, hogy nyögtem utána. Kolláth ezt mondja: — Hála Istennek, sérüléseim elmúltak. Kár, hogy ősszel csak három meccsen játszhattam. Tavasszal 10 mérkőzésen vettem részt s így bele tudtam jönni a játékba. Azt hiszem, hogy Szántóval együtt megtettük a magunkét. Mindenesetre szebb lett volnak, ha a Ferencvárossal játszuk a döntőt. Nem is olyan biztos, hogy a Fradi nyerte volna a Magyar Kupát. Szántótól kérdik: — Mi van a válogatott formával? — A BSIKET elleni mérkőzésen kilett a ballábam — mondja búsan Szántó — és csak nemrégiben jött rendbe. Nem tudom, mikor kerülök be újra a válogatottba. Tetszik tudni, minket vidéki gyerekeket felhívnak a rostára, de aztán nincs tovább. Nagy balösszekötő így beszél: — Minden helyen játszottam már a csatársorban, végre azonban úgy látszik, hogy kikötöttem, balösszekötőben. Nagy még csak 23 éves, de már világlátott nagy fiú. 1938-ban Jávorral, a csepeliek mostani edzőjével a Bratislava játékosa volt s onnan került Szolnokra. Fazekas Csuberdáról, a tarjániak fiatal jobbösszekötőjéről beszél: — Többet vártam tőle a hírek alapján. Azt hiszem, hogy fejébe szállt a dicsőség. Hallottam, amint mérkőzés közben folyton szidta az öregtarjáni csatárokat. Ilyen fiatal fiúhoz talán ez nem túlságosan illik. Csendben vacsorázgatnak a játékosok. Múlik az idő. Feláll Leveles Kálmán, a szolnokiak elnöke. Szemét boldogan legelteti az asztalon sorakozó szép díjakon, aztán csendes, meghatott hangon mondja fiainak: — Fiuk, köszönöm nektek ezt a szép napot! Sohasem fogom elfelejteni, szüksége. Megemlítjük Zsengellérnek, hogy sokak szerint a lábtörése óta elhagyta magát, elpuhult, nem vette teljesen komolyan az edzéseket és a mérkőzéseket. Zsengellér a fejét csóválja.— Ezt nem írom alá,— mondja. — Beszéljünk talán az edzésekről. Én valóban nem szeretem a sok edzést, de csak azért, mert nekem nincs is szükségem sok és erős edzésre. Nekem laza izmaim vannak és kevés edzéssel is hamar formába tudok jönni. É például az idény közepén, amikor már formában vagyok, legszívesebben nem játszanék szerdán két kapura, pénteken pedig csak egészen könnyű mozgást végzek. Megfigyeltem, ha szerdán két félidőt játszottam, akármilyen könynyedén, és pénteken ugyanazt az edzést csináltam végig, mint a többiek, akkor vasárnap fáradt, fásult voltam. Ha pénteken én erősen edzett, akkor vasárnapra nem bírom magamat kipihenni. Sohasem használt lettem, ha erőltettem a dolgot az edzéseken. Egyáltalán nem különcködés részemről, amikor hideg időben, sáros, vizes pályán felmentést kérek a szerdai kétkapus játék alól. Tapasztalatból tudom, hogy ez nekem nem tesz jót. Éppen ezért Takács Géza, de Guttmarm, Mészáros és a többi edzőm sem erőltetett, hogy ilyen körülmények között játszom. Mindig megbeszéltem az edzőmmel, hogy nekem mikor mennyi és milyen edzésre van szükségem. Megpróbáltam többször azt is, hogy éppen úgy edztem, mint a többiek és velem együtt az edzőim is rájöttek, hogy, ami jó a többinek, az nekem egyenesen káros. Nem lehet mindenkit, minden izomzatot egy kalap alá venni. Az idény elején sem szoktam túl erősen edzeni, mert keserves tapasztalatok árán jöttem rá, hogy ez nekem káros. Amikor az SBTC-ben Tomecskó keze alá kerültem, majd, amikor az Újpest szerződtetett és komoly, erős edzésbe kezdtem, évente kétszer-háromszor komoly húzódást szereztem. Úgy látszik, ha túlerőltetem az izmaimat, azok hajlamosak lesznek a húzódásra. Azt sem tagadom, hogy én kissé hangulatember vagyok. Ha velem olyan gyakorlatokat erőltetnének, amelyekhez nekem nincs kedvem, vagy amelyek véleményem szerint rám nézve károsak, abban nem volna köszönet. Egész biztos, hogy ez a mérkőzéseit megboszszulná magát. — Nem gondolja, hogy a gyenge edzések miatt kissé elnehezedett, ellustult ? — Nem. Lábtörésem előtt 76 kiló voltam, most 11 kiló körül mozog a súlyom. Ez egyáltalán nem komoly súly, hiszen 177 centi magas vagyok. Az sem áll, hogy elpuhultam. Az izmaim rendesen ki vannak dolgozva. Talán csak az áll, hogy valamivel lassúbb vagyok, ez azonban kapcsolatban van azzal, hogy összekötő lettem. Mint középcsatár, sokkal több vágtagyakorlatot végeztem az edzéseken. Mint összekötőnek inkább a kitartásra kellett fektetnem a fősúlyt. Ismétlem, én félek a rándulástól. Nem vagyok hajlandó megcsinálni azt, hogy 50 méteres síkfutásban versenyezzek Adam Sanyival, mint Tóth Matyi csinálta. Szerzett is olyan rándulást, hogy hetekig nyögte. Én inkább hátul kullogok. Megmondom ösztörtén azt is: nem vagyok a híve annak, hogy egy ember nyerje meg a csapatnak a mérkőzést. Ha látom, hogy a csapatban van 4—5 játékos, aki küzd, akkor nekem is van kedvem, de ha látom, hogy a többi nem igyekszik, akkor minek dolgozzam én egyedül halálra magam? Nem akarok 28 éves koromban „kijátszott lemez“ lenni. Nagyváradon is így volt legutóbb. Eleinte belefeküdtem, mert szerettem volna, ha megverjük a híres NAC-ot. Talán, ha végig gürcölök, meg is nyerhettük volna a meccset. Később azonban láttam, hogy a fiúk legnagyobb része nem igyekszik és nekem is elment a kedvem. Tudom, hogy ez hiba, de nem tehetek róla. Aztán a jövőről beszél Zsengellér. — Nagyon örülök, hogy a vezetőség rászánta magát a komoly erősítésre. Urtalmas volt ez a nagy Fradi-fölény. Véleményem szerint jövőre olyan csapatunk lesz, hogy újra joggal pályázhatunk a bajnokságra. Már az eddigi erősítésekkel is meg tudnák akadályozni, hogy jövőre ne legyen a Fradinak 17 ponti előnye, de — mint, hallom, — még két-három új erőt fogunk szerződtetni. Biztosra veszem, hogy jövőre más szerepet fog játszani az Újpest. Ezt joggal elvárja tőlünk a közönségünk is, amely az olcsó helyárak, bevezetése után nagy tömegekben özökílött ki a pályánkra, a gyenge szereplés után azonban lassan elmaradozott . Jövő héten megkezdem a sza-badságomat, — mondja befejezésül Zsengellér. — Igyekszem kipihenni a mérkőzések fáradalmait, hogy már az esti mérkőzésekre rendesen, készülhessek. Meg akarjuk nyerni a Szent István-kupát. Immár a jövő évi vagy“ Újpesttel!. 2 Zsengellér nem hagyta el magát, nem puhult el, csak éppen különleges az edzésmódszere Az újra „nagy66 Újpest meg akarja nyerni a Szent István-kupát Zsengellér „tanár úr“ érdekes alakja a magyar labdarúgásnak. Mondhatnék, üstökösként tűnt fel a magyar labdarúgás egén s ragyogott is, amíg közbe nem szólt szerencsétlen kassai lábtörése. Azóta bizony igen-igen ritkán láttuk a pályán a régi Zsengellért. Sokszor az volt az érzésünk, hogy ez a kivételes képességű játékos „elhagyja magát", nem ambcionálja úgy, mint hajdanában, hogy a magyar labdarúgás legjobbjai között emlegessék a nevét. Mintha beletörődött volna abba, hogy „nem megy, hát nem megy". Erről az érdekes kérdésről beszélgettünk tegnap Zsengellérrel. Első kérdésünk ez volt: V. — Elégedett-e az idei teljesítményével? — Korántsem ment olyan jól, — kezdi Zsengellér, — mint a lábtörésem előtti években, mondjuk, amikor Kb-t és bajnokságot nyert a csapat, de szerintem ebben a bajnoki évben már lényegesen jobban ment, mint az 1939—190-es bajnoki évbeli. — Miért nem ment úgy, mint a ■ régi jó időkben? — Ennek több oka van. Az első: az év elején a vezetőség erősen megfiatalította a csapatot és ezen a réven sokkal több felelősség, sokkal több munka hárult rám, mint régebebbi. Én sohasem voltam a sok munka híve. Amikor középcsatárt játszottam, egy-két húzással meglőttem a magam góljait. Kállai és Vincze Jenő mellett ez nem is volt olyan nagy mesterség." A mostani fiatalokkal nem tudtam mindjárt megértetni magamat. Az ilyen átalakítás sohasem megy zökkenő nélkül. A másik ok: nekem is átmeneti volt ez az év, mint az egész csapatnak. Ebben az évben nyergeltem át teljes mértékben középcsatárból összekötőbe. Ez sem olyan egyszerű dolog, mint gondolnák. Más középcsatárt játszani és más összekötőt. Egész más beidegződések kellenek összekötőbe, s más az edzésmódszer is. Bizony, sokat izzadtam az őszi idény végén és a tavasz elején, amíg azt mondhattam: no most már kezd menni összekötőben is. Az idény végén azonban — legalábbis azt hiszem, — már elég jól ment. Bizony, meglehetősen fáradtnak érzem magam. A mai őszi szekötőnek többet kell szaladgálnia, 90 perc alatt, mint a hajdani támadó középfedezetnek kellett, hiszen nem kell kitöltenie azt az űrt, amelyet két támadó fedezet és a csatársor előretolt részei között támad akkor, ha a csapat védekezésben van. Mi az összekötő irányít és hozza fel a labdákat. A nyári szabadságomat a pihenésnek szentelem. Nem fogok mértéktelenül strandolni, fürödni, nem akarok teniszezni, vagy más sportot űzni. Úgy érzem, hogy az én érzékeny és nem túl erős izomzatomnak sok-sok pihenésre van most SPORTHIRLAP SZERDA, 1941 JÚLIUS S. Így pihen egy Fradi-játékos Polgár nem érez fáradtságot és _______eleinte hiányzott neki az edzés Már második hete, hogy a Ferencváros játékosai szegre akasztották a körszeges cipőt. Nincs edzés, nincs mérkőzés, mindenki pihenhet kedve szerint. Élvezheti a nyarat... A pihenő Polgár „Drumit“ az üllői úti pályán találjuk, ő akkor is itt van, amikor — pihen. (— Most, hogy itt van a nyári szünet — fordultunk hozzá — hogy él, mit csinál? Változtatott-e megszokott életmódján ?) — Semmit sem — válaszolja a zöld-fehérek kullancsa. — Éppenséggel semmit sem. Csak egy kicsit furcsa volt az elmúlt héten, hogy nem kellett edzésre mennem. Annyira a vérembert vannak már az edzésnapok, hogy még most is neki-neki indulok edzeni s csak amikor a pályán vagyok, jut eszembe, hogy pihenő van. (— Szóval hiányzik az edzés?) — Eleinte igen. Most azonban már kezdek kijönni a megszokott kerékvágásból. Csak most jöttem rá, hogy az edzések helyett mást is lehet csinálni... (— Például?) — Sétálni. Hosszú sétákat teszek- Polgáráéval. (— Mondja csak, „Drumi". Most, hogy pihen, többet alszik-e, többet eszik-e, mint a bajnoki idényben ?) — Egy szemernyivel sem többet. Most is van olyan nap, hogy még világos van (9 óra), amikor lefekszem. Aztán az ételadagokon sem változtattam semmit. Most is éppen olyan jó étvággyal eszem, mint azelőtt. (— Node azért egy kicsit jobban kiereszti most a gyeplőt. Most szabad.) — Komolyan mondom, nem. Nem is alkalmas erre most az idő. Talán egy-két pohár sörrel több... Ennyi az egész. Polgár „Drumit" most affelől faggatjuk, hogy fáradtnak érzi-e magát. Kellett-e neki ez a pihenő. — Nem nagyon — válaszolja. — Nem vagyok fáradt. Most is olyan jó erőben vagyok, mint a bajnoki idényben. (— Szóval nincs labdaundora.) — Nincs bizony. (— Egy-két gyengébb játéka után pedig ezt hangoztatták.) — Akik ezt mondták, tévedtek. Csak néha egészen különös dolgok történnek az emberrel. Volt úgy, hogy amikor a pályára mentem, szinte duzzadtam az erőtől, mégsem ment a játék, hiába akartam. Legalább is nem úgy, ahogy szerettem volna. Hogy ez miért van, nem tudom megmagyarázni. Nemcsak én, de más sem... (— volt már olyan időszaka, amióta játszik, hogy kívánta-e a pihenőt ?) — őszintén mondom, egyszer sem. Azelőtt azért nem, mert fiatalabb voltam, most meg azért nem, mert sportszerűen élek. (Akármit is mondanak rólam mások.) (— Nem fog sportolni a pihenő alatt?) — Teniszezni szerettem volna. Megbeszéltük Lázár Gyuszival, hogy teniszezünk a figáron, a „Tanár úr“ azonban nem jön. Én pedig mással nem szeretek játszani. Gyuszi ugyanúgy játszik, mint én, ezért is választottam társul. Most, hogy nem jön, elmarad a tenisz... (— Szóval semmi sport?) — Egy kis evezés és egy kis úszás mégiscsak lesz. Ezen a héten még itthon „nyaralok", azután a családdal együtt lemegyünk Kistelekre. Haza... Onnan egy Szolnok melletti faluba. Nagykörűbe vagyunk hivatalosak. Az egyik jóbarátom — nagy Fradi-szurkoló — hívott meg bennünket.. Nagykörű a Tiszaparton van, tehát evezni és úszni is lehet. Aztán napozunk is. Ez lesz az én idei nyaralásom.— Most még csak egy kérdést, „Drumi". Ha most is volnának EK- mérkőzések, szívesen játszana — nyaralás helyett? — Szívesen. A Ferencvárosban mindig szívesen játszom. Aztán fáradt sem vagyok... Kimenőben szinte sajnáljuk a népszerű „Drumit", hogy — pihennie kell... A Stécé keresztülviszi, amit akar „Emil bácsi“ és a salgótarjáni fiúk a vesztett kupadöntőről A Kupa-döntő után nem mondhatjuk el, hogy nyugalom lett volna a salgótarjániak öltözőjében. Ugyancsak ideges volt a társaság. — Két szolnoki vert meg benneteket, — mondogatták a szurkolók. — Kolláth és Szántó... Maga Riff Emil edző is ideges egy kicsit: — Egészen más lenne, — hangoztatja, — ha csak egy góllal kapunk ki. Hiszent támadtutk éppen eleget... Aztán Jenőfihez fordult az edző: — Mért nem fejeltél erősebben? Nem zavart senki. Ha erősebb az a fejes, bemegy. És egyenlíthettünk volna... — Emil bácsi, — mentegetődzött Jenőfi, — nagyon puhán kaptam azt a labdát. Ezért nem tudtam erőt adni bele... — Aztáj ott volt Trenka kihagyott nagy helyzete is, — dohogott tovább Riff. — Nem lehet, fiam, idegeskedni a kapu előtt... (Ez a megjegyzés Trenkának szól.) — Irányítani akartam, — így Trenka, — de lecsúszott a fejemről a labda, . Mi Géczyt, a gömbölyded kapust faggatjuk, hogy védhette-e volna valamelyik gólt. — Egyiket sem, — legyintett Géczy. — Kolláth villámgyorsan fejelte be labdát, Szántó pedig úgy repült a labda után, mint egy zuhanóbombázó. Ha véletlenül összeütközött vola velem, könnyen megsérülhetett volna. Nagyon vakmerő volt... — Igen, — szólt oda Riff edző, — ezért is nyert a Szolnok. Ezzel a vakmerőséggel. Csatárai minden kétes helyzetben beledobták magukat kapu előtt... Nálunk elöl volt hiba... — Mi, — mondotta csöndesen, inkább csak nekünk, Géczy — mindent megtettünk ott, hátul. Annyit dolgoztunk, mint a ló... Riffnek jó füle van. Meghallja, amit a kapus mond. — Semmi panaszom a védelemre, — állapította meg az edző. — Az első perctől kezdve az utolsóig küzdött, harcolt. Nem rajta múlott a vereség. —• Nekem, — panaszkodott Takács IV — alaposan beletérdelt a combomba Kolláth. Egy hétig is érezni fogom a nyomát. És Takács IV nagy mérgesen rakosgatja a felszerelését az útitáskájába. ■ — Ha nem sérülök meg, s— mormogta, — talán nekem is jobban megy, így is igyekeztem... Bent van az öltözőben Tátrai, a Ferencváros hátvédje is. Mint régi „Stécé“-játékos egész nap nem tágított a hazaiak mellől. Kalauzolt segédkezett. A vereség neki is szívügye, de azért így beszélt: — Most már ne vitatkozzatok, fiúk. Ezen a mérkőzésen jobb volt a Szolnok. Jobb volt az összjátéka, mint, a Heteké. Nekem különösen Kolláth és Horváth tetszett. ...Nálunk a védelem játszott jól... —• Azért nekik szerencséjük is volt, — állapította meg Csuberda. — Ha sikerült volna egyenlítenünk, győztünk volna. Bennünk több volt a szív és a lelkesedés... — Hát igen, — békült meg Riff edző is, — a szerencse az valóban a Szolnok mellett volt. Jenefiék azoban jobban küzdhettek volna ott, elöl... Nekünk viszont ezt mondotta az dező: — A hiba, a balszerencsétől eltekintve, ott van, hogy hiányzik a csapatnak a rendes pályaedzés. Mindig máshol edzettünk... Aztán a kiesés elleni küzdelem is alaposan kivette a fiúkat, s beosztásom miatt több, múlt három hete én sem foglalkozhattam velük. Ha változnak a viszonyok, akkor a „Stécé“ is jobban fog szerepelni majd. Most is máskép alakulhatott vola a játék, ha Jenőfi meg tudott volna birkózni Szűccsel és csatáraink gondolkozni is tudtak volna a kapu előtt. A társaság már készen van az útra. Amikor kikerülünk az öltözőből, már üres a pálya. A kapu előtt néhány salgótarjáni szurkoló várja a csapatot. Az egyik megkérdezi Jenöfitől: — Te is játszottál ? — Jenöfi bólogat. — Ki hinné, — így a szurkoló. — Nem is láttalak... A villamosmegállónál naígy a tanácskozás, hogy melyik kocsira szálljon a társaság. Tátrai igazítja el őket. — Hát a viszontlátásra,— búcsúzik Riff edző. — Jövő ilyenkor újból találkozunk. — (Csak nem a Kupa-döntőn?) — De igen. — szól oda Jenőfi. — A „Stécé" keresztülviszi, amit akar.. A jövő évi Kupa-döntő egyik résztvevője tehát már megvolna (a salgótarjániak szerint). De vaj jaid ki lesz a másik.*