Sporthirlap, 1943. július-december (34. évfolyam, 50-101. szám)

1943-12-29 / 101. szám

_2 Máso­­k­h­oz /Karácsonyi számunkban kezdtük el „A Zöld-fehérek regényes históriája“ című cikk­sorozatunkat, amelynek most második részét olvashatják olvasóink.) Az agliai portya csépai portréja És most lássuk csak, kik is voltak azok a ferencvárosi legények, akik elmentek a labdarúgás őshazájába, hogy ott hírt, dicsőségest és megbecsülést szerezzenek a magyar név­nek és a magyar labdarúgásnak. Fritz, a vkapus, borzas hajú, kis bajuszú legény. Azt mondták róla, hogy nem művész ugyan, de tökéletes tudású „Iparosa** a fcapusszakm­ának. Egyszer volt magyar válo­gatott. Rum­beld Gyula: Tizennyolcszoros magyar válogatott jobbhátvéd, ősferencvárosi termés. Daliás, mint egy huszár­tiszt, elegáns, mint egy dendi, ragyogó, ifjú óriás. A labda­rúgásban még ma is emlegetett nagyképességű hátvéd és még ma is szinte utólérhetetlen rúgótechnikával rendelkező játékos. Payer Imre: Eddig még csak kétszer volt magyar vá­logatott ez a győri fiúból izig-vérig ferencvárosivá vált dalra. Keményebb, rugalmasabb és rámenősebb hátvéd, mint Rumbold. Szabadrúgásai és tizenegyesrúgásai évtizedekig emlegettek voltak. Weinber János: Abban a csapatkeverékben, amelyből az FTC portyacsapata állott, „ránl" volt a „beton**. Jobb­fedezetet játszót, lelkesen, önfeláldozóan és olyan keményen, hogy néha bizony felszisszent bele a legkeményebb német, vagy angol ellenfele is. Kedves, mókás tagja volt az együt­tesnek. Bródy Sándor: 1911-ben öregebb volt, mint ma. Ha ki­ment a pályára, mást nem ismert, mint a harcot, a küz­delmet, a játékot. Ő volt a csapatkapitány, aki az „ütkö­zetben" mindig elől járt. Abban az időben a középfedezet­nek két szívének és három tüdejének kellett lennie. Nos, Bródy Sanyinak eggyel még több volt, mint kellett volna. Gorszky: Ő volt a finom és szelíd játékos a csapatban. Weisz Feri: Nem volt „bölcs", nem volt utólérhetetlen a pályán, de mindig akkor volt okos, amikor annak kellett tennie. Akkor volt utólérhetetlen, amikor ki kellett vágni a rezet. Pataky Mihály: 17 éves mester utcai kereskedelmiett diák Volt és először került be a csapatba állandó tagnak, de úgy beszéltek róla, mint a magyar labdarúgás legnagyobb ígéretéről. Koródy: Úgy voltak vele akkoriban (1911-ben) a zöld­fehér vezetők és szurkolók, mint az öregedő játékosokkal szoktak lenni. Sokan szerették, sokan kívánták már a he­lyére Patalkyt, a fiatalt. Schlosser Imre: Mit szólhat a régi szép idők krónikása a m­agyar labdarúgás „ősatyjáról" ? Mert Slózi volt a meg­alapozója annak, ami később következett a magyar labda­rúgásban. Az ő neve szelte át először Nagy-Magyarországot északtól délig, a Kárpátoktól az Adriáig. Ő volt az első sportcsillag a magyar égen. 1911-ben már több, mint 25-ször viselte a szíve felett a meggypiros, címeres válogatott mezt. Borbás Gazsi: Azt mondták róla annak idején, hogy 11 másodperc alatt futotta a 100 métert. Lehet, hogy ez így volt (bocsánat kedves Gazsi bácsi!), de az biztos, hogy úgy beadni azóta sem igen tudott magyar szélső, mint Borbás Gáspár. Már ő is huszonötszörös magyar válogatott volt jáikor. Settler, Manglitz, Ungár, Blum és Gelser, ez öt tartalék is pontosan ott volt a bécsi gyors egyik másodosztályú kocsija előtt a hideg decemberi délben. Mind elegánsan, az akkori legutolsó divat szerint öltözve keltek útra. A térd alatt kissé elkeskenyedő, de a boka felett ismét vissza­­szélesedő nadrág ráfeküdt a cipőre, amely lehetőleg sárga és fényes volt, de főleg divatosan magassarkú. A magas, kemény gallérok úgy tartották a nyakat egyenes, állandó „vigyázz"*-ban, mintha minden percben fejvetős díszszem­lére kellett volna összeszaladnak. A nyakkendő lehetőleg színes, csíkos csokornyakkendő volt, igazi dendihez illően. Nem hiányzott természetesen a kemény manzsetta sem. Arany manzsetta gombja már inkább csak a vezetőknek tellett. Ott topogott már az egész társaság a vonat előtt. Springer Ferenc dz elnök maga búcsúztatta a merész csa­patot, amely megtestesítette az FTC-Induló szövegét, hogy: „merész csapatunk szembe néz az ellenféllel". Mondotta is az öreg Springer Malakynak: — Te Misi, nem bánom már azt sem, ha tisztes vere­séggel tértek haza. Mi is a pontos műsorotok? — íme, elnök úr. Még ebben az évben játszunk a „Victoria Hamburg" és az „SC Bremen", majd a berlini „Hertha" és az ottani „Preussen" ellen. Utána áthajózunk Angliába. Az biztos, hogy az English Wanderersnek vissza­vágására adunk alkalmat az idén nyáron, az üllői-ütem elszenvedett 3:0-ás vereségéért, de ezen kívül lehet, hogy előtte játszani fogunk még egy angol csapattal. Ha Isten segít, akkor a jövő év január 10 e körül idehaza leszünk. Mégpedig dicsőséggel! Malaky nem szokott lírai útra térni a beszélgetéseiben, de most ő sem tudja magát kivonni a lelki hatások alól. Ő is érezte, hogy felelősséget, nagy f­­elősséget vállalt ma­gára ez a kis ferencvárosi magyar gárda. Elvégre sikerül­het ez az egész dolog rosszul is, érheti a csapatot, amely­nek erejét m­ég voltaképpen nem is lehetett eddig lemérni, a kudarcok sorozata is. Mi lesz akkor? — Eh! — zavarta el magától Malaky Mihály a fekete gondokat. —­ Ez a csapat csakazértis kiverekszi magának a hírt, a nevet és a dicsőséget, így mondatta ezt búcsúzó beszédében is. A fellelkesül búcsúztató tömeg bizony sírva lobogtatta n­énük a kandi­­két. Főleg egy gyönyörű, karcsú, szőke hölgy lengett sokáig f°hér, csipke keszkenőjén Rumboldék kocsija után. Nég­y n­erois­kai győzőjén lzba­doz a B'cap­siet és az országot Kedves pi.„­ iu. .„álnap us” a Helsinki­ben 6 órakor befejeződött labdarúgó válogatott mérkőzésről írta: Árpádiy már 6 óra 5 perckor értesülni kívánsz, képzeld el, hogy ezelőtt harminc és egynéhány évvel még jó volt, ha más­nap, sőt harmadnap tudtad meg kedvenc csapatodnak, vagy a válogatottnak a külföldön elért eredményét. A telefon­beszélgetés ekkor még alig ismert a sportban. Ez csak a politika és nagykereskedelem részére fenntartott valami volt. Távirat? Hát az volt, de ugyebár egy-két napig el­tartott, amíg a távirat Észak-, vagy Nyugatnémetországból Budapestre érkezett. Amikor az FTC első mérkőzéséről, a „Victoria Ham­burg" elleniről másnap megérkezett az eredmény és 5:3-as magyar győzelmet jelentett a távirat, egyszerre ideges láz fogta el az embereket. Mindenki tudta, hogy a második mérkőzését a „Bremen" csapata ellen vívja majd az FTC. Az egyik reggeli újság nagy szenzációt keltett, amikor „Hamburgi levél" címmel helyszíni tudósítást hozott az FTC a,,Victoria Hamburg" mérkőzésről és a végén megírta, hogy „az FTC félelemmel várja a „Breimen" elleni mérkő­zését." December 26-án, karácsony másodnapján este a körúti újságkirakat előtt már százakra menő embertömeg várta, leste, sőt, amikor az késett, követelte az FTC eredményét. Ez az eredm­ényvárás is új dolog volt a magyar sportélet­ben. A felébredt budapesti sport­közvélemény kivonult a Körútra és várta az eredményt. Végre úgy kilenc óra felé egy táblán ezt hirdette az újság: „Az FTC eredményét még ma kitesszük, mert már intézkedtünk, hogy azt telefonon megkapjuk." Valóban, úgy 6 óra felé ki is tették az eredményt: FTC—SC Bremen 5:0 Elégedett meglepett moraj zúgott végig a tömegen. 5:0! Ez igen! Lelkes ferencvárosiak énekelni kezdték a zöldfehér Indulót. A hatalmas, német birodalom labdarúgóit győzték le a ferencvárosi fiúk a „Bremen" csapatában. „A magyar turul madár szárnycsattogva repül Európa felett!" Talán innen, ebből az egykori újsághasonlatból származik az FTC, illetve a Ferencváros jelvényébe a turul madár, amint karmaiban tartja a világot jelentő futballabdát. A körúti kirakat előtt azután megindult a vita: — Kérem, szép, szép ez, dehát a hamburgi, meg a brémai halászlegények, ugyebár, még nem képviselik a német klasszist... Élénk ellentmondás, sőt fenyegetőd­­ és volt a válasz és ezzel megindult a nagy FTC—MTK szócsata, amely évti­zedekig tartott, a két tábor között. A felriasztói közvélemény fitost már a jól sikerült ka­rácsony után, kíváncsian várta a Szilveszter-estét és az új évet. Ekkor kellett az FTC-nek Berlinben játszania az akkor legjobb két német egyesület, a „Hertha" és a „Preus­­sen" ellen. Szilveszter délutánján játszott a „Hertha" ellen. Budapest utcáin a munkából hazasietők a Körutakon talál­koztak a szilveszteri mulatságba indulókkal. Hideg, havas téli este volt, igazi, szép Szilveszter. Az eredmény késett egy kicsit, de végül is megérkezett és kikerült a nagy ablakba: FTC—Hertha 4:2 Hip! Hip! Hurrá! FTC! hangzott az akkor még idegen szavú elismerő bíztatás. Boldog újévet! — rázták egymás kezét vad, ismeretlen emberek. A mámort mámor követte a békebeli szilveszteri mulatságban. A „Prosti Neujahrt", a Boldog Új Évet" kíván­ság és felkiáltás összevegyült az „Éljen az FTC"-vel. Volt olyan mulató, ahol a cigány­ tízszer egymásután elhúzta azt, hogy „Kossuth Lajos azt üzente". Az emberek már tudták, hogy Schlosser két gólt rúgott, Weisz és Koródy pedig egyet-egyet. 1911—1912 Szilveszter éjszakájának mámora el sem szállt még, amikor újabb erőt kapott Berlin felől a hazafias felbuzdulás. Január 1-én délután Berlinben a „Preussen" legénységével kellett mérkőznie az FTC-nek. Mindenki tudta már az előzetes berlini jelentésekből, hogy a „Preussen" legénysége a német labdarúgás „gárdaezrede". Csupa ha­talmas, kétméteres legény, akik szinte tudományos, német alapossággal — amint nálunk mondták —, „könyvből" űzik a labdarúgást, és bosszút akartak állni a „Hert­ha" legyő­zéséért. A mérkőzés azonban megmutatta, hogy kicsi a bors, de erős. A kis FTC, a „magyar Botond" olyan játék­kal lepte meg az óriás berlinieket az előzőnapi huszáros roham után, hogy a jó poroszoknak leesett az álluk. A ha­­talmas szál legények olyan kicsinyek lettek, mint a törpék az FTC ragyogó tudása elő­l. A Weisz, Pataky, Koródy Schlosser, Borbás csatársor, mint öt ördög, úgy bánt, zsonglőrködött a labdával. Csak az emlékezetes „Bransley" angol csapat elleni, budapesti győzelme alkalmával játszott ilyen jól az FTC. 7:1-re diadalmaskodott az FTC. Hét gólt rúgott a derék porosz „gárdisták"-nak. A csa­társor­ra minden tagja rúgott gólt, Koródy ketőt és Schloeser is kettőt. Az egyik pesti újság egykori száma így írta le a négy sikeres, sőt dicsséges éartószögi diadalt: „A magyar csapat, mint a vihar tört be és zúgott száguldott Európán keresztül. Kezdve is­zákon, végigszágul­dott Berlinig és nyomában dicső, magyar győzelmekre­, zengett a német és az európai sajtó." Az egyik berlini lap így panaszkodott: „Az FTC néhány játékosa helyenkint meg nem engedett keménységgel, sőt durvasággal küzdött." Mire a „Sporthírlap" felkiáltott: —■ Bródy, Weinber és Koródy egy-két „közbelépéstől­­ tekintve, csak tremplizett. Hát már­­remplizni sem szabad" (Vájjon mit szólnak az FTC késői utódai közül a­zok, akik a testi erő kihasználást száműzték a magya­bdarúgásból és száműzni igyekeznek ma is a „küzd'’ rímet a Ferencváros játékából?) „A magyar turul madár kibontott szárnnyal re. Európa felett. Fel nem tartóztathat­, le nem győzhet." Így írtak az egyéni lapok itthon. A szurkolóhad pedi ünnepelt. Ünnepeit ötév napjának estéjén először a Körútér „Hazádnak rendületlenül légy híve ólt magyar.* szállt fel az ének a Ferencváros fiainak dicső sportsiker nyomán. A tömeg elállta a villamos útját. Rendőrök jöttek be hiába. Lovasszakaszt vezényeltek ki. Ez lépésről lépésre nyomta ki a tömeget a külső körútra és a sokaság egy­szerre maga is megindult a Ferenc­ körút irányába. — Gyerünk a Széchenyibe! — adta ki a jelszót valaki és mögötte éljenezve, énekelve hömpölygött a sokaság. A Széchenyi elé érve, azután meg­­m­egálltak. Körülvették a kávéház bejáratait és követelni kezdték a vezetőséget. Az FTC vezetősége azonban éppen el volt foglalva egy kis „családi" ünnepséggel. A nagy, fehérrel terített asztalnál megint Springer Ferenc dr ült az asztalfőn. Ott volt mindenki, aki csak élt, vagy az előző napi kétszeres mámortól mozogni tudott. Fazekas Misi kizárólag kuruc nótákat muzsikált. Eg világért sem tért volna át egy keringő-félére, vagy akár egy műdalra. Amikor megé­rkezett a 7:2-s győzelem híre, a cigányok halkan, megin­­dultan kezdték játszani a Himnusz örökszép, áhítatbn dallamát. Mint egy ember pattan fel a kávéház közönsége. Még a hátsó részek kártyásai is letették a „zsugát". Weisz Pista bácsi úgy nyomkodta a sermét, mintha ki akarta volna azokat bökni. Mailinger Béla és a „dalárda** együtt énekelt a mozékkal, de bizony azok kissé kicikornyázták a himnuszt is és nehezen lehetett őket követni. Amikor a végére értek, egyszerre felcsattant, felzúgott, feltáncolt a kevély, a büszke, a virtust hirdető FTC-induló... * Kedves olvasó! A kortárs ma is megkönnyezi ezeket a valóban „régi szép időket", bár az akkori „Sporthirláp" az ünneplő hangulatba becsöppentette a maga kis „mérgét". Az akkor MTK-párti „Sporthirláp" egyik írásában „tárgyi­­lagosan** megállapította, hogy hát szép, szép az a berlini dolog is, dehát az a „Hertha**, meg a „Preussen" csak a budapesti BAK, vagy a TTC klasszisát közelíti meg. Ez a kis „méreg" azonban csak csepp volt az öröm óceánjában. A magyar vidék is megmozdult. A tunya, a kényelmes, a nehezen mozduló vidékről egyre-másra érkez­tek a hírek: Kalocsán a Vasas „folyó" partján újév este máglyatűznél ünnepelték az FTC-t. Brassóban, Kassán, Győrött és Temesvárott megalakultak az FTC-baráti klubok. Fiuméban, a magyar tenger partján „FTC-rajongók" szek­tája alakult és százával érkezett a magyar vidékről a kérés az FTC-hez: kérünk FTC-jelvényeket, mert mi mind zöld­fehér szurkolók leszünk. Az FTC valóban nagy csatát nyert Berlinben, de az igazi győzelmet idehaza aratta. Ekkor szerezte meg magának az első képletes milliót ahhoz az erkölcsi, nagy gazdagsághoz, amelyben ezentúl szinte tob­zódott. Ekkor ébresztette fel évezredes álmából a magyar sportvirtust. Most ébredtünk tudatára annak, hogy ni­i, mi maroknyi magyarok, valamiben felvehetjük a versenyt a világ legnagyobb nációival is! A sportban! A labdarúgásban! Ha van az FTC-nek nagy érdeme, akkor elsősorban ez a zöld-fehérek babérkoszorújának legszebb, legdíszesebb ága. (9" ei'-eilen magyar ki be apai vendégjáték­­ és győzelme Ang­alo n A futballáz tehát elkapta széles ez országot. Helye­sebben így mondhatnék: a nemzetiszínű sportláz elragadta az embereket. Pataky Mihály fehérkesztyűs játéka a falr­­eéget akarta jelképezni. A magyar nemzetközi sportverse­nyek nemzeti, hazafias színezete ebből az FTC-portyából ered. Magyar turulmadárról cikkezett akkor hazánk leg­nagyobb tekintélyű közírója, a magyar géniuszt magasz­talták az alkalmi cikkek és egyszerre komoly sportrovatot nyitottak hasábjaikon azok a lapok is, amelyek eddig még a vasárnapi sportműsort sem közölték. Az ország házában képviselőcsoportok alakultak, amelyek az FTC német sike­reit méltatták és percekre, órákra feledni tudták honatyáink Tisza István házszabályrevezízióját, az alkotmány sérelmét az FTC nagy német sikereinek tárgyalásakor. Az FTC-nek ezt az „angol" portyáját csak a „történelemben" jelölték meg az ,angol" jelzővel, mert a valóságban német portya volt az. A nagyközönséget a németországi diadalok érde­kelték, azok lelkesítették s tüzelték fel hazafias indulatait olyan mértékben, hogy ez a győzel­emsoroz­at — horribilo dictu! — még a parlament nyílt tárgyalásán is szóba ke­rült egy Interpelláció torn­ájában. De tartsunk sorrendet! Hiszen még csak most érkezett meg a zöld-fehér csapat Angliába, London egyik „elég jó szállójéba", amint azt az egykori krónikás megírta. Ott a vendéglátók azután elfelejtették, hogy egy magyar csapat játszani akar náluk. Az FTC-nek feléje sem nézett senki,­­r­ég a vendéglátó English Wanderers sem. A „Woking" — ma már meg nem állapítható osztályú — klubcsapat elleni, első külvárosi mérkőzésére alig talált ki a pályára az FTC. Végre mégis csak felöltözhettek. A ferencvárosi fiúk elke­seredetten, minden fájdalmukat és bosszújukat beleadva játszottak az an­gol csapat ellen. Csakhamar be is lőtte Pataky az első, majd Schloeder a második gólt. Az angol srácok a partvonal mentében tapsolni kezdtek. A második félidőben azután megtörtént a portya első komoly sérülése. "tumbold Gyula" az egyik angol hátvéd csúnyán lerúgta, tumbold sántítva is tovább akart játszani, de Ma'aky­sakhamar leküzdte. Tíz emberrel is még egy gólt tudott őni az FTC, amelyre az angol csapat két Vérszegény gólocsk­ával válaszolt, így győzött az egyetlin magyar klub­csapat angol földön 3:2 arányban. Kai­mcok Cond­itan Ez a mérkőzés szerdán volt. Szombaton következett az English Wanderers elleni „reváns", azaz visszavágó mér­kőzés a budapesti 3:0-ás vereségükért. A Chelsea-pályára űzték ki ezt a mérkőzést. Az FTC szombatig egyáltalán nem edzhetet , mert erre a célra pályát nem sikerült kap­ta Rumbold sérülésével sem tudtak zajt csinálni. Végre gy Londonban élő atyánkfia elvezette Rumbolot, Bródyval Tyű­t a Ch'kr'a­ pályára. Az üresen tátongó hatalmas pá­­dn­égi lélek sem tartózkodott. Végre, hosszas keresés tán betévedtek a lelátó alá, ot­­t egy szoba- vagy Inkább -.ühelyfelébe. Ott egy micisapkás ember ült és a futball­­ipők bőrszegeit igazgatta. Szájában az elmaradhatatlan ngol csibuk. — Kérem, miszer ' ák neki j­ egy orvost kc­■ünk, aki a sérült hátvédünk"! megvizsgálná. (Folytatjuk) NAGY VOLTAZ FTC... és F&ékífe/vételis­zegényes fúj/vafa. knorthírlap) SZERDA, 1943 DECEMBER 29. sas

Next