Sporthorgász, 1999 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1999-08-01 / 8. szám
Velencei-tavi harcászatok xx. „Fönn az égen ragyogó nap, csillanó tükrén a tónak, mint az árnyék, leng a csónak... Szélei nádligeteknek tünedeznek, megjelennek... Képe a forgó jelennek. S minden olyan mozdulatlan... Múlt, jövendő tán együtt van ebben az egy pillanatban?” (Vajda János: Nádas tavon - Részletek Ierem remélni, hogy j ! ! még ebben a kopár, J ! ! érdes, durván anyagias, embertelen világban is meg lehet nekem bocsátani azért, hogy versidézettel indítom ezt az írásomat. Okom van erre. A Velencei-tóhoz közeli Vál község szülötte, a lassacskán már elfelejtett költőnk, néhai, tekintetes Vajda János uram - miként a zúgó váli erdőt - szerelmesen szerette ezt a tavat is. Gyakran kóborolt, cserkészett zegzugos, lagúnás, nádas vizén. Pontyokat, csukákat csalt horogra, vadkacsákra, vadlibákra vadászott. De sokszor nem csinált mást, csak ült hullámok lengette-sodorta csónakjában, és gyönyörködve eltűnődött. Megbűvölte ennek a tónak sokarcú, változatos, őstermészeti titkokat őrző nádi világa. Mert a költő megérezte azt is, amit a kevésbé fogékony lelkű emberek talán nem is sejtenek. És a fent idézett versében ott bújkál a vízió, hogy ez a tó, rejtélyes kisugárzásával, egyszerre képes adni a jelen látványának szelíd szépségeit, kaleidoszkópikus forgóképeit, ugyanakkor a messzi múltak meséit, és a könyörtelen jövő, a közelgő természethalál fölsejlő rémképeit. És mindezt egyetlen pillanatban... A Velencei-tónak nemcsak ékessége, elvarázsló vonzereje a nád, hanem veleszületett sorsa is. Kincse és élete, bűne és halála... A tó horgásznézőpontú monográfiáját, krónikáját írogatván, nem mulaszthatom el azt, hogy - ha csak vázlatosan is beszéljak arról, mit jelent, mit ad itt a nád embernek, madárnak, a tisztulni, élni vágyó víznek; és a hajlékot, élelmet, védelmet kereső halaknak. És mindezek, így együtt, mit jelentenek, mit adnak a horgászember számára? Emberek és madarak A régi időkben, de még a két-három évtizednyi múltban is, az északnyugati partra települt Pákozd falvának lakossága a halászatból, a tó délnyugati sarka melletti Dinnyés falu népessége pedig korántsem a dinnyetermesztésből, hanem a nádaratásból élt. Ugyanis a nagy kiterjedésű nádrengeteget ringató tavak - mint amilyen például a Velencei-tó - a tenyésző nád által - nemcsak a halak sokfajú gyülekezetének és a vízimadarak színes sokaságának nyújtanak életteret, hanem megélhetést biztosítanak (biztosítottak!) a tópartra települt emberek egy részének is. Régebben nem is kevésnek. Manapság már csak néhánynak. A századelőn a tó területének (26 négyzetkilométer) közel a fele (11,3 négyzetkilométer) volt még nádas. Ennek zöme összefüggő náderdőként a nyugati végen, Pákozd és Dinnyés között, mely nádtenyészet többé-kevésbé még ma is megvan hiánytalanul, mint természetvédelmi terület (madárrezervátum). A többi nádas terület part menti szalagok formájában fordul (fordult!) elő, illetve a tó belső területein, a sekélyebb, zátonyos fenéktalajokon kinőve, kisebb-nagyobb összefüggő, olykor sással, kákával, gyékénnyel szegélyezett, zegzugos, öblös, lagúnás nádi világot alkotva díszlett. Ezek a vízi terepalakulatok jelentik a mindenkori nádi horgászok mennyországát. Mert ugyanis ezek a helyek a legtöbb őshonos halnak (ponty, csuka, aranykárász, compó) a kedvenc tanyái. De tegyük gyorsan hozzá, hogy csak akkor, ha egyrészt a nád, másrészt a nád előtti iszap egészséges, és megtermi a halak természetes táplálékát. De erről majd később. A mai csónakos horgász, a tó vizén jöttében-mentében, többnyire csenevész, alacsony növésű, vékony szálú, satnya, avas nádakat lát. El sem hinné, hogy még e század első harmadában is virágzó és jól jövedelmező nádfeldolgozó ipar létezett itt. Mert jónövésű, értékes volt a nád! bizonyítja ezt a következő idézet: „A nád, ez a hasznos és kelendő termesztmény ... oly jól fizet. Ritkás, szellős, haljárta nádi SPORTHORGÁSZ 9