Sporthorgász, 2002 (11. évfolyam, 1-12. szám)

2002-07-01 / 7. szám

Beszéljünk a balatoni horgászatról A­z étel ránk van bízva! A Sporthorgász zászlajára tűzte hazánk legnagyobb horgászközösségének, a ba­latoni horgászoknak az érdekképvisele­tét. Riportalanyunk ezúttal dr. Kor [UNK]­lenszky Richard, a tihanyi bencés apátság vezetője, perjele. 60 éves. Bencés szerze­tes, teológiát végzett, majd magyar-orosz szakos középiskolai tanári oklevelet szer­zett. Tanított Győrben, majd Pannonhal­mán, ahol a bencés gimnáziumnak tíz évig igazgatója is volt. 1994 októbere óta él Tihanyban. Az ő feladata többek között a tihanyi apátság felújítási munkáinak ve­zetése, kiállítások szervezése, előadások rendezése. S­őt magát is gyakran hívják előadásokat tartani. S­zobája ablakából rálátni a Bala­tonra Aligától Balatonmáriáig, látni onnan a kőröshegyi két templomot, a boglári és a fonyódi dombot. A nap a Balaton mögött kel föl, s amikor télen legrövidebb a nap­pal, Fonyód mellett nyugszik le. Látja Badacsonyt, a tihanyi Belső-tavat, szívesen fényképezi a mindig változó vizet, a befagyott Balatont vagy az éppen fölolvadó jeget, az erős szél­ben a hullámokon csillogó napfényt vagy éppen az ezüsthidat, illetve a túlsó part mögött fölkelő napot. Tavasszal Révfülöpön, a vízparton találkoztam vele hajnalban. Horgá­szott. Megkértem, mesélje el, mi kö­ti őt a Balatonhoz.­­ Első emlékeim a Balatonról gyer­mekkoromból vannak. Szüleim test­véreimmel Ábrahámhegyre vittek bennünket három-négy hétre nyáron. Akkor kezdtem megismerni a Balaton csodáit. A Bék-tetőn lévő ház tera­száról varázslatos volt a közeledő vi­har, a nyárfák hajladozása, a dőli vi­torlások. Barátaimmal pecáztunk az ábrahámi Séd vizében, akkor még nem volt betonteknőbe szorítva, fűz­fák és bokrok alatt kanyargott. Volt benne sügér, keszeg, meg hát titok­zatosság, romantika. Az ábrahámi strandon, amint a Balatonba ért, ott már betonpartja volt, onnan is lehe­tett horgászni, kősüllő, dévérkeszeg mindig akadt. Életem első igazi halát, egy csaknem kétkilós csukát is ott fogtam, egyszerű keszegező szerelés­sel. Bizonyára a csali körül mozgó kishalakra csapott, s „tévedésből” akadt horogra. A strand melletti ná­dasban, a tiszta vízben lehetett látni a vörösszárnyú csapatokat. Térdig, combig álltunk a vízben, derekunk­ra kötve a haltartó szák, igazán­­ izgalmas kaland volt figyelni, és hogyan úszik el a sikló, szá­jában keresztbe tartva a kishalat. Tizenöt-húsz keszeggel ha­zamenni egy kisgyereknek öröm volt. Édesanyám mindig megsütötte, a ro­pogós halak illatát és ízét még most is érzem. Csak az volt a feltétel, hogy „konyhakész” állapotban vigyem a konyhába. Volt is pikkely mindenfelé, meg darazsak és legyek, de ez is hozzátartozott a „munkához”. Nagy kíváncsian néztük, hogyan eveznek be késő délután a szalma­kalapos, bajuszos bácsik az irigyelt bambusznád bottal, selyemzsinórral, orsóval és merítőhálóval. Pontyoz­­tak! Mozdulatlanul ültek, arccal a nád felé, a lassan lemenő nap megnyúj­totta a nádas árnyékát, majd ők is hamarosan az árnyékban ültek. Késő este a csónakok oldalán ott lógott valami titokzatos háló, benne nagy halakkal... Nekünk mikor lesz ilyen szerencsénk, gondoltuk. - Ma is szívesen horgászik a Bala­tonban? - Inkább úgy fogalmazok, szíve­sen horgásznék... Mert csak ritkán jutok hozzá. Sokan panaszkodnak, nincs hal a Balatonban! Nekem a horgászat elsősorban a természettel való találkozást jelenti. Hallgatni a nád susogását Ábrahámhegyen, ahol még van nádas. Figyelni az any­jukkal úszó apró vadkacsákat, hall­gatni a nádirigó „kere-kere-kity-kity” hangját, amire még a madarak nagy ismerője, Csörgey Titusz bácsi hívta föl a figyelmünket. S rácsodálkozni arra a bámulatos fészekre, amit há­rom-négy nádszálat összefonva ké­szítettek. Bámulni a hullámzó vizet, a felhők tükröződését. S persze meg­fogni egy-egy szép halat... Amikor még elsősorban az iskolai munka volt a kötelességem, a nyári szabad­ság idején tudtam komolyabban hor­gászni, két-három hétig is egyfolytá­ban. Most néhanapján egy-egy szombat hajnalban jut rá időm. Kell az embernek a természet közelsége. - Milyennek látja a horgász társa­dalmat? - Nagyon sokszínű ez az ember­­csoport. Vannak közöttük igazi sze­relmesei a természetnek. Vannak, akik szenvedéllyel várják a fogást. Vannak, akik éjjel-nappal ott tartóz­kodnak a víz partján, sörözve, szeme­telve, nem törődve azzal, hogy közös kincsünk a víz, a vízpart, a természet. Vannak, akik örökké elégedetlenek. Vannak, akik örökké vidámak. Fülem­ben cseng még egy öreg horgász öb­lös hangja, aki reggelente az ábrahá­­mi nádasból kievezve nagyot köszönt a környéken horgászoknak, és nem szidott senkit, ha nem volt kapás, de tudott örülni kárásznak, dévérnek, s megfogta türelemmel bizony a szép pontyokat is. Zavar, amikor sokfelé mást sem hallani, mint elégedetlen­séget, a halászok szidását, kormá­nyok felelőtlenségének emlegetését. S közben elfeledkeznek arról, hogy nemcsak kevesebb a hal a Balaton­ban, de sokszorosan több a horgász is, mint huszonöt-harminc vagy negy­venöt évvel ezelőtt. - Milyen ön szerint a Balaton hely­zete? - A Balaton elveszíti igazi vará­zsát. Gazdasági egységgé válik ahe­lyett, hogy a természet része marad­na. Hétvégeken és nyáridőben ide­zsúfolódik megszámlálhatatlan em­ber, strand kell a nádas helyett, meg kiépített kikötő. Rászerveződik a tó partjára az úgynevezett civilizáció mindenféle ártalma. Hangzavar az if­júsági táborok hangszóróiból, moto­rok és autók berregése és bűze, éj­szakai szórakozóhelyek fénycsóvái­nak villódzása az éjszaka csillagos égboltja helyett. Hol van a tihanyi visszhang? - szokták kérdezni. Bi­zony megvan, csak nem szereti a za­jongást... Amikor télen nem hömpö­lyögnek autóoszlopok a Tihanyi-fél­szigeten, s nem kiabál több száz em­ber az apátsági templom környékén, van visszhang, tiszta, szép... Csak hát elfeledkezünk arról, hogy a ter­­­­mészet egy nagy organizmus, amit­­ büntetlenül bolygatni és sértegeti nem lehet. A tó nagy pancsolóvá vá­lik nyáron, s elvárjuk tőle, hogy ki­szolgáljon bennünket (s közben k tudja, mennyi oda nem való anyagot olajat, szennyet juttatunk bele), s magunk azonban nem törődünk az­zal, hogy a természet is élni akar Érezzük is a következményeit. - Mi a véleménye a halász-hor­gász ellentétről? - Élnek még Tihanyban néhányat régi halászok. Olyan emberek, akik együtt tudtak élni a természettel Amikor nem „termelőegység” vagy „nyereségorientált vállalkozás” volt : halászat, hanem kemény, barázdás arcú emberek megélhetési forrása Szembe kell néznünk azzal a ténnyel hogy az úgynevezett fogyasztói tár­sadalom mindenből mindig többe akar. Eladni, amit csak lehet, hogy pénz származzon belőle. A pénzbe aztán fölépítünk egy magunk alkott, furcsa, mesterséges világot, amely­nek a természethez már nem sok kö­ze van. A természet kizsákmányolása útján jutunk több pénzhez, ennek kö­vetkeztében kevesebb az erdő, keve­sebb a háborítatlan terület. A ha­lász-horgász ellentétet tapasztalom de úgy érzem, hogy sokszor mester­ségesen szítják a feszültséget, ön­mérsékletre volna szükség mindké oldalon. Meg alapvető szemléletvál­tásra. Feje tetejére állított világba: élünk, amikor azért telepítenek haza a vízbe, hogy majd legyen mit kifogr belőle. A természetes az volna, hogy él a víz, a víz pedig igazi élettere a ví­zi világnak, halnak, ráknak, kagyló­nak, siklónak, békának, sásnak, nád­nak, hínárnak. S azt lehetne kifogn­imivel a természet megajándékozza az embert, ha barbár módon nem te­szi tönkre. Hagyjuk élni a Balatont Ne csupán a Balatonból akarjun megélni, hanem próbáljunk együtt él­ni vele! A természet olyan kincs, az is mondhatnánk, olyan tőke, amit föl­élni, elherdálni nem volna szabad Észre kellene venni a természete határokat, amiket átlépni egyenlő a élet pusztításával. S ebben közös felelőssége mindenkinek: a balaton őslakosoknak, a területi önkormány­zatoknak, a nyaralótulajdonosoknál­­a hajósoknak, halászoknak, vitorlá­zóknak, a lángossütőknek, a kukor­cafőzőknek, a vendéglátósoknak, ,ne hagyják ki a sorból a horgászok: se. Mert ránk van bízva az élet! A víz után érdemes volna erről csend­en elgondolkodni... 94 SPORTHORGÁSZ

Next