Sporthorgász, 2003 (12. évfolyam, 1-12. szám)

2003-08-01 / 8. szám

Horgásziskola - nem csak kezdőknek fajok is a folyókból. Ezek közül a legértéke­sebbek: süllő, harcsa, balin, dévér, jász. 2. A holtágak is természetes vizeknek minősíthetők manapság, hiszen ezek több mint százötven éve jöttek létre a folyam­szabályozások által. Ennyi idő alatt, a ter­mészet életteremtő munkája által, minden olyan létfeltétel kialakult bennük, melyben megszületik, megél és szaporodik a hal. Van a holtágakban természetes táplálék­bázis, működik az életet szabályozó táplá­léklánc, a legtöbb halfaj számára létrejöt­tek az alkalmas ívóhelyek, és emellett, a jövő-menő gázlómadarak jóvoltából, eljut­nak valamennyi, az anyafolyóban őshonos halfaj ikrái, melyeknek java része ki is kel, így aztán a holtágakban található harcsa, süllő, balin, csuka és - ritka kincsként - vadponty is. De figyelemre méltó néme­lyikben a compó, az aranykárász és a dé­vér állománya is. Persze ez a szép lista - sajnos - jobbára csak eszmei. Három „rák­fene” munkál a holtágakban. Egy: Helyze­tüknél, zártságuknál fogva időnként vészes mértékben lecsökken vizükben a halakat éltető oldott oxigén mennyisége. A vízke­zelőknek tehát rendszeresen „levegőztet­ni” kellene ezeket a vizeket.­­A levegőzte­tés, valamint a téli lékvágás - szintén oxi­génnyerés céljából - és a hótakaró eltolá­sa a jégről elmulaszthatatlan művelet len­ne valamennyi állóvízen a halpusztulások megelőzése érdekében. Ahol ezt nem te­szik meg a vízkezelők, ott természet elleni és gazdasági bűncselekményt követnek el! Mikor hoznak a törvényhozók erre szi­gorú jogszabályt?) Kettő: Szintén zártsá­ga következtében minden egyes holtág, de más állóvizek is, veszélyeztetve vannak az egészségtelen, gáztermelő eliszapolódás, általában az eutrofizáció által. Ennek féken tartása, korai beavatkozások, „gyógykeze­lések” esetén, nem igényelne elviselhetet­len anyagi áldozatokat. Vétkes, folyamatos elhanyagolás esetén viszont szinte már megfizethetetlen. Három: Ha a halhúster­melő vízkezelők (hogy ne nevezzem nevü­kön a halászati szövetkezeteket), előrelá­tás nélkül lerabolják ezeknek a vizeknek a halállományát, akkor ezek a legváltozato­sabb halkinccsel rendelkező vizek előbb­­utóbb haltalanná válnak. Viszont hogy jót is mondjak! A horgászegyesületi kezelésben lévő folyami holtágak minősülnek a legjobb horgászvizeknek. Terepadottságok tekinte­tében alkalmasak parti és csónakos horgá­szatra, ezeken belül mederhorgászatra, ví­zinövények (nád, hinaras) melletti horgá­szatra, és a bedőlt fáknál a speciális fában való horgászatra is. 3. Völgyzáró gátas vízállások. Eze­ket úgy hozták létre, hogy patakok vizét duzzasztották föl lejtős területen, zsilip­­rendszerrel ellátott gát és befolyó műtárgy segítségével. Két típusuk van. Az egyik a „szelíd”, de unalmas változat. Ezeknél maradéktalanul eltávolították a hajdani pa­tak ártéri fáit, bokrait, és még a gyökereket is kikotorták, így akadóktól mentes síkvize­ket nyertek, melyek leginkább csak a bete­lepített szalonpontyok kockázatmentes szalonhorgászatára alkalmasak. A másik típus viszont a minden más vízállásnál va­dasabb, izgalmasabb vízi terep. Ezek ese­tében a mederben nem vágtak ki minden fát meg bokrot, hanem hagytak egész bo­korsorokat a régi patak (halágy) partján, és az ártéri fák egy részének is bent hagyták a gyökeres tuskóit. Ragadozó halak, főleg süllő meg csuka számára ennél eszmé­nyibb vízi terep nincs. Viszont ezeknek a helyeknek a „Szelleme” adja föl a legnehe­zebb, de legérdekesebb leckéket a hor­gász számára. Persze mondanom se kell, hogy ezeken a vizeken a fenekező mód­szernek még a nevét se érdemes kimonda­ni. Ide csak az úszós módszer az alkalmas, és a bátrabbak, a jobb idegzetetek a perge­tő módszerrel is próbálkozhatnak, a bokrok meg tuskók fölött, esetleg mellett, vezetett wobblerekkel. 4. Tőzegtavak és más bányatavak (homok, kavics, agyag). Ezek közül a ré­gebbi keletkezésűek a jobbak. Mert minél öregebb egy ilyen vízállás, annál természe­tesebb körülmények teremtődnek meg ben­ne a növényi és állati élővilág számára. Nem véletlenül írtam legelőre és külön a tőzegta­vakat. Mert ezek és még némileg az elha­gyott agyagbányák adják meg egy idő után a halaknak a táplálékbázist is nyújtó, ked­vező létkörülményeket. És mivel mélységük is optimális, 2 métertől 4 méterig, továbbá fenéktalajuk gödrökkel, árkokkal tagolt, na­gyon jó horgászvizek. Különösen a süllő, a harcsa és a csuka érzi jól magát ezekben, de jól elvan bennük a ponty is és az egyéb pontyfélék. A tőzegtavakban és az agyag­bányatavakban díszült legintenzívebben a szélnövényzet, leginkább a nád meg a sás. Kellemes, gyönyörködtető, pihentető han­gulatuk van ezeknek a vizeknek, amit a par­ti sávban kialakuló füzes-égerfás kisebb-nagyobb erdőfoltok és csalitosok, bokorso­rok fokoznak. Ezzel szemben a homok- és kavicsbányatavak nemcsak belül meddőek, de a környezetük is kopár, és haltartó ké­pességük szintén gyenge. Halak, műfajok, stílusok Az előző fejezetben nem soroltam föl min­den állóvíztípust, ahová a vándorhorgász - ha kedve tartja - ellátogathat. Kimaradtak például a nagyobb víztározók. Miért? Mert ezekről az az én szubjektív véleményem (mellyel lehet vitatkozni), hogy egyszerűen nincs hangulatuk. (Haluk se mindig van.) Az igazi vándorhorgász viszont nemcsak a Egy tőzegtó arca A SZERZŐ FOTÓI 76 SPORTHORGÁSZ

Next