Sporthorgász, 2003 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2003-08-01 / 8. szám
Horgásziskola - nem csak kezdőknek fajok is a folyókból. Ezek közül a legértékesebbek: süllő, harcsa, balin, dévér, jász. 2. A holtágak is természetes vizeknek minősíthetők manapság, hiszen ezek több mint százötven éve jöttek létre a folyamszabályozások által. Ennyi idő alatt, a természet életteremtő munkája által, minden olyan létfeltétel kialakult bennük, melyben megszületik, megél és szaporodik a hal. Van a holtágakban természetes táplálékbázis, működik az életet szabályozó tápláléklánc, a legtöbb halfaj számára létrejöttek az alkalmas ívóhelyek, és emellett, a jövő-menő gázlómadarak jóvoltából, eljutnak valamennyi, az anyafolyóban őshonos halfaj ikrái, melyeknek java része ki is kel, így aztán a holtágakban található harcsa, süllő, balin, csuka és - ritka kincsként - vadponty is. De figyelemre méltó némelyikben a compó, az aranykárász és a dévér állománya is. Persze ez a szép lista - sajnos - jobbára csak eszmei. Három „rákfene” munkál a holtágakban. Egy: Helyzetüknél, zártságuknál fogva időnként vészes mértékben lecsökken vizükben a halakat éltető oldott oxigén mennyisége. A vízkezelőknek tehát rendszeresen „levegőztetni” kellene ezeket a vizeket.A levegőztetés, valamint a téli lékvágás - szintén oxigénnyerés céljából - és a hótakaró eltolása a jégről elmulaszthatatlan művelet lenne valamennyi állóvízen a halpusztulások megelőzése érdekében. Ahol ezt nem teszik meg a vízkezelők, ott természet elleni és gazdasági bűncselekményt követnek el! Mikor hoznak a törvényhozók erre szigorú jogszabályt?) Kettő: Szintén zártsága következtében minden egyes holtág, de más állóvizek is, veszélyeztetve vannak az egészségtelen, gáztermelő eliszapolódás, általában az eutrofizáció által. Ennek féken tartása, korai beavatkozások, „gyógykezelések” esetén, nem igényelne elviselhetetlen anyagi áldozatokat. Vétkes, folyamatos elhanyagolás esetén viszont szinte már megfizethetetlen. Három: Ha a halhústermelő vízkezelők (hogy ne nevezzem nevükön a halászati szövetkezeteket), előrelátás nélkül lerabolják ezeknek a vizeknek a halállományát, akkor ezek a legváltozatosabb halkinccsel rendelkező vizek előbbutóbb haltalanná válnak. Viszont hogy jót is mondjak! A horgászegyesületi kezelésben lévő folyami holtágak minősülnek a legjobb horgászvizeknek. Terepadottságok tekintetében alkalmasak parti és csónakos horgászatra, ezeken belül mederhorgászatra, vízinövények (nád, hinaras) melletti horgászatra, és a bedőlt fáknál a speciális fában való horgászatra is. 3. Völgyzáró gátas vízállások. Ezeket úgy hozták létre, hogy patakok vizét duzzasztották föl lejtős területen, zsiliprendszerrel ellátott gát és befolyó műtárgy segítségével. Két típusuk van. Az egyik a „szelíd”, de unalmas változat. Ezeknél maradéktalanul eltávolították a hajdani patak ártéri fáit, bokrait, és még a gyökereket is kikotorták, így akadóktól mentes síkvizeket nyertek, melyek leginkább csak a betelepített szalonpontyok kockázatmentes szalonhorgászatára alkalmasak. A másik típus viszont a minden más vízállásnál vadasabb, izgalmasabb vízi terep. Ezek esetében a mederben nem vágtak ki minden fát meg bokrot, hanem hagytak egész bokorsorokat a régi patak (halágy) partján, és az ártéri fák egy részének is bent hagyták a gyökeres tuskóit. Ragadozó halak, főleg süllő meg csuka számára ennél eszményibb vízi terep nincs. Viszont ezeknek a helyeknek a „Szelleme” adja föl a legnehezebb, de legérdekesebb leckéket a horgász számára. Persze mondanom se kell, hogy ezeken a vizeken a fenekező módszernek még a nevét se érdemes kimondani. Ide csak az úszós módszer az alkalmas, és a bátrabbak, a jobb idegzetetek a pergető módszerrel is próbálkozhatnak, a bokrok meg tuskók fölött, esetleg mellett, vezetett wobblerekkel. 4. Tőzegtavak és más bányatavak (homok, kavics, agyag). Ezek közül a régebbi keletkezésűek a jobbak. Mert minél öregebb egy ilyen vízállás, annál természetesebb körülmények teremtődnek meg benne a növényi és állati élővilág számára. Nem véletlenül írtam legelőre és külön a tőzegtavakat. Mert ezek és még némileg az elhagyott agyagbányák adják meg egy idő után a halaknak a táplálékbázist is nyújtó, kedvező létkörülményeket. És mivel mélységük is optimális, 2 métertől 4 méterig, továbbá fenéktalajuk gödrökkel, árkokkal tagolt, nagyon jó horgászvizek. Különösen a süllő, a harcsa és a csuka érzi jól magát ezekben, de jól elvan bennük a ponty is és az egyéb pontyfélék. A tőzegtavakban és az agyagbányatavakban díszült legintenzívebben a szélnövényzet, leginkább a nád meg a sás. Kellemes, gyönyörködtető, pihentető hangulatuk van ezeknek a vizeknek, amit a parti sávban kialakuló füzes-égerfás kisebb-nagyobb erdőfoltok és csalitosok, bokorsorok fokoznak. Ezzel szemben a homok- és kavicsbányatavak nemcsak belül meddőek, de a környezetük is kopár, és haltartó képességük szintén gyenge. Halak, műfajok, stílusok Az előző fejezetben nem soroltam föl minden állóvíztípust, ahová a vándorhorgász - ha kedve tartja - ellátogathat. Kimaradtak például a nagyobb víztározók. Miért? Mert ezekről az az én szubjektív véleményem (mellyel lehet vitatkozni), hogy egyszerűen nincs hangulatuk. (Haluk se mindig van.) Az igazi vándorhorgász viszont nemcsak a Egy tőzegtó arca A SZERZŐ FOTÓI 76 SPORTHORGÁSZ