Sikeres Sporthorgász, 2007 (2. évfolyam, 1-12. szám)
2007-09-01 / 9. szám
tag, árulkodó nyálkát körömmel lehúztam a horog felett a damilról, és már repülhetett is a horog új áldozata felé. Kellemes megnyugvással tekintettem a pedzőre - lesz itt hal! Az úszó ferdeségén nem változtatva egyenesen a meder felé elmerült. Bevágás után alig éreztem ellenállást, búzaszínű szemű, zöldes hátú kis bodorka szaporázta a horgon, gyorsan visszaengedtem, és újra dobtam. Az ágason pihenő botra nagy, acélszínű szitakötő ereszkedett, kipihenni az ezernyi cikkcakkot. Bumfordi, csupaszem fejét előremeresztette, együtt néztük a folyásban billegő jelzőt. Nem hiába, kis rángások közepette rádőlt megint a vízre. A kapást látva már borítékoltam a dévért - az is lett, az első párja. Gyönyörű játék volt, mert így ment egészen addig, amíg az alkony szürkesége lassan belepte köröttem a színeket, és sajnos előcsalogatta a szúnyogokat. Az est betetőzéseként néhány karika után egy hetvendekás compót is fogtam. Amíg még láttam, gyorsan felállítottam a sátrat, és összekapkodtam a környékről némi tűzifát. Az éhesebb baglyok már elindultak a csatorna felett, hangtalan repüléssel, puha szárnyaikon a tarlók felé, amikor bevetettem a másik fenekezőt is. A nádasban lapulót is felnéztem, minden rendben volt. Rászórtam még néhány marok szemest Fölém borult a csillagos ég és a várakozás izgalma. Az éjszakai horgászat számomra mindig izgalmasabb. Talán a sötétség sejtelmessége teszi, vagy a tapasztalhatóan nagyobb méretű halak fogásának esélye, talán mindkettő. Érzem magamon, egészen más úgy horgászni, hogy csak hallod a körötted lévő vízi világot, és a titokzatos fekete masszából bármikor előkerülhet életed hala. Velem többször megtörtént, én hiszek az éjszaka csodáiban. Egy baj van csak: ha éjfélig nincs kapás, úgy elalszom, mint a pinty, ezért kapkodniuk kell a halaknak magukat. Kis tüzet raktam a nádfal mögött, ügyeltem, fénye ne világítson a nyiladék vizére. Pattogva falták a lángok a fát, a füst, a tűz, a lehűlő levegő eloszlatták a szúnyogokat. Mielőtt nyársra húztam volna szalonnámat, még egyszer ellenőrizni indultam a botokat. A nádasba rejtettet lerántva találtam az ágasról, a vízbe fúródó zsinór éppen csak észrevehetően mozgott - ezen van valami! Visszaugrottam a merítőért, majd szívdobogva megemeltem a botot. Bólintott egyet a kezemben, aztán csak egy helyben pumpált A damil oldalra, egy hatalmas hínárkötegbe mutatott. A torzsák között lassan, óvatosan, hogy meg ne ijesszem a halat, ruhástul beleereszkedtem a vízbe, és kezdtem lefejteni a hínárt a madzagról. A hal viszont egyre beljebb fúrta magát Egy kazal zöldséget dobáltam már a partnak, amikor végre a lámpa fényében előtűnt egy hatalmas, füstszínű, villás farok - egy amur. Miközben keményen dolgoztam a vízben, egyfolytában azon tűnődtem, miért nem hallottam a féket. Talán a tűz pattogása nyomta el, de egyébként is alig tudott két métert haladni a hal a sűrű hínárban. Mellig a vízben, ruhástul fárasztottam a jövevényt most már a mederben. Érdekes, soha nem ment tíz méternél messzebb, inkább gyors összevissza megugrásokkal trükközött. Többször odahúztam magamhoz, de annyi hínárt mindig összeszedett, hogy képtelen voltam megmeríteni. Mikor leszedtem, meglátott, és újra elkezdett rohangálni. Végül meguntam, és amikor egyszer éppen előttem keresztbe elrobogott, elé tartottam a hálót. Az átlagos méretű szák jól tele lett a hat-hét kiló közötti torpedóval. A nyiladékig vonszoltam a vízben, és a másik bot mellett emeltem partra. Felkantároztam, újra bevetettem a fogós botot, és átöltöztem, rendbe hoztam magam. A nád több helyen felsértette a lábamat, néhány sebből enyhén véreztem. Ez volt a szép hal ára. Egy-két szórás megint a horgok közé, és visszaültem vacsorázni. Meggyőződésem volt, hogy ilyen vízi cirkusz után már nem lesz kapásom, de elégedett is voltam. A vacsora felénél tarthattam, mikor bekövetkezett a „földindulás". Mellettem, a nyiladékban lévő bot csattant egyet, a botvillák némi remegés után kidőltek a földből, és a nehéz pontyozóbot a sárban szánkázva beesett a vízbe. Oldalra kanyarodva pár méternyit hasítani kezdte a vizet, aztán lesüllyedve a hínárba elakadt. Mivel nem volt több garnitúra száraz ruhám, gyorsan mindent ledobáltam magamról, és usgyi, a bot után! Vészhelyzet volt. Némi hínárban tapogatózás után beleakadt a bot a kezembe, de már csüggedten lógott - mondhatnám, élettelenül - róla az eltépett spagóca. Nem értettem, én sohasem horgászom, sőt nem is tartom az orsóimat behúzott fékkel. Miért nem adta az orsó a zsinórt? Hogy engem 35- össel valami megtépjen? Ilyen szégyent, és még meg is fürdetett! Próbáltam a dobról a damilt lehúzni, nem adta, pedig nem volt betekerve. Dühömben rántottam rajta egy nagyot, megindult, és most már egyenletes, halk recsegéssel jött le róla a madzag, ami valamiért addig beszorult. Csak meg kellett indítani. Ha a horgászat megkezdésekor ellenőrzöm az orsót, most egy gyönyörű élménnyel lettem volna gazdagabb. Olyan szúrósan néztem fel a csillagokra, csoda, hogy le nem estek az égről. És mit tesz ilyenkor az ember idegességében? Hibát hibára halmoz. Én is azt tettem, mert dühömben összeszedtem a cókmókjaimat, és befeküdtem a sátorba aludni - pedig épp most kellett volna folytatni, amikor járása volt a halnak... Az esti izgalmak hamar kipattantottak a sátorból, noha a korai kelésbe egy kicsit mindig belehalok. A csatorna két partján álló fák sorfala között ide-oda visszhangzott a hajnali madárdal, ami a párába burkolózó víz felett még fel is erősödött. A hajnal szépségének varázsától és az álmosságtól kissé megszédülve ejtettem horgomat a nád előtti kis tisztásra, amit este, az amurral közösen, szépen kitakarítottunk. Rá se szórtam, gondoltam, felszerelem a széttépett készséget, bevetem, és majd akkor egyszerre beetetek. Kezembe vettem a tegnap csúful járt botot, és szerelni kezdtem, amikor a nád felől finom zizegést hallottam. Olyan elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez az a hang, aminek lennie kell, csak ültem és hallgatóztam. A madarak is jó hangosak voltak, és van egy, a nád között rejtve élő faj, mely a kabócához hasonló, zizegő hangot ad. Meg valószínűleg még álmos is voltam, de aztán rájöttem: ez az én aranyos kis orsóm hangja! A merítőt felkapva osontam be a nád közé, ahol szépen bólogatott a bot. Felvettem a kontaktust, és éreztem, hogy ez nem fog széttépni. Végül is egy gusztusos, kettő feletti tőponty volt a hajnali vendég. Természetesen ezek után még lázasabb fenekezésbe kezdtem, de egy kapásom sem volt. Sem aznap, se másnap. Elunván a tétlenséget, begombócoztam a nyiladékba, és úszóval próbáltam halat fogni. Jött is eleinte pár dévér, egy kárász és egy feles jász, de amikor rásütött a nap a vízre, úgy eltűntek a halak, mint a kámfor. Még másfél napig kitartottam egy hal nélkül. Elfogyott a kitartásom, dögleni kezdtek a halak, és hazaindultam. Hát ilyen a Duna-Tisza-csatorna... Göndör 79