Sikeres Sporthorgász, 2007 (2. évfolyam, 1-12. szám)

2007-09-01 / 9. szám

tag, árulkodó nyálkát körömmel lehúztam a horog felett a damilról, és már repülhetett is a horog új áldozata felé. Kellemes megnyugvással tekintettem a pedzőre - lesz itt hal! Az úszó ferdeségén nem változtatva egyenesen a meder felé elmerült. Bevágás után alig éreztem ellenállást, búzaszí­­nű szemű, zöldes hátú kis bodorka szaporázta a horgon, gyorsan visszaengedtem, és újra dob­tam. Az ágason pihenő botra nagy, acélszínű szitakötő ereszkedett, kipihenni az ezernyi cikkcakkot. Bumfordi, csupaszem fejét előre­meresztette, együtt néztük a folyásban billegő jelzőt. Nem hiába, kis rángások közepette rádőlt megint a vízre. A kapást látva már borí­tékoltam a dévért - az is lett, az első párja. Gyönyörű játék volt, mert így ment egészen addig, amíg az alkony szürkesége lassan be­lepte köröttem a színeket, és sajnos előcsalo­gatta a szúnyogokat. Az est betetőzéseként né­hány karika után egy hetvendekás compót is fogtam. Amíg még láttam, gyorsan felállítottam a sátrat, és összekapkodtam a környékről némi tűzifát. Az éhesebb baglyok már elindultak a csatorna felett, hangtalan repüléssel, puha szárnyaikon a tarlók felé, amikor bevetettem a másik fenekezőt is. A nádasban lapulót is fel­néztem, minden rendben volt. Rászórtam még néhány marok szemest Fölém borult a csilla­gos ég és a várakozás izgalma. Az éjszakai hor­gászat számomra mindig izgalmasabb. Talán a sötétség sejtelmessége teszi, vagy a tapasztal­hatóan nagyobb méretű halak fogásának esé­lye, talán mindkettő. Érzem magamon, egé­szen más úgy horgászni, hogy csak hallod a kö­rötted lévő vízi világot, és a titokzatos fekete masszából bármikor előkerülhet életed hala. Velem többször megtörtént, én hiszek az éj­szaka csodáiban. Egy baj van csak: ha éjfélig nincs kapás, úgy elalszom, mint a pinty, ezért kapkodniuk kell a halaknak magukat. Kis tüzet raktam a nádfal mögött, ügyeltem, fénye ne világítson a nyiladék vizére. Pattogva falták a lángok a fát, a füst, a tűz, a lehűlő le­vegő eloszlatták a szúnyogokat. Mielőtt nyárs­ra húztam volna szalonnámat, még egyszer el­lenőrizni indultam a botokat. A nádasba rejtet­tet lerántva találtam az ágasról, a vízbe fúródó zsinór éppen csak észrevehetően mozgott - ezen van valami! Visszaugrottam a merítőért, majd szívdobogva megemeltem a botot. Bó­lintott egyet a kezemben, aztán csak egy hely­ben pumpált A damil oldalra, egy hatalmas hínárkötegbe mutatott. A torzsák között las­san, óvatosan, hogy meg ne ijesszem a halat, ruhástul beleereszkedtem a vízbe, és kezdtem lefejteni a hínárt a madzagról. A hal viszont egyre beljebb fúrta magát Egy kazal zöldséget dobáltam már a partnak, amikor végre a lám­pa fényében előtűnt egy hatalmas, füstszínű, villás farok - egy amur. Miközben keményen dolgoztam a vízben, egyfolytában azon tűnődtem, miért nem hallottam a féket. Talán a tűz pattogása nyomta el, de egyébként is alig tudott két métert haladni a hal a sűrű hínár­ban. Mellig a vízben, ruhástul fárasztottam a jövevényt most már a mederben. Érdekes, so­ha nem ment tíz méternél messzebb, inkább gyors összevissza megugrásokkal trükközött. Többször odahúztam magamhoz, de annyi hí­nárt mindig összeszedett, hogy képtelen vol­tam megmeríteni. Mikor leszedtem, meglátott, és újra elkezdett rohangálni. Végül meguntam, és amikor egyszer éppen előttem keresztbe el­robogott, elé tartottam a hálót. Az átlagos mé­retű szák jól tele lett a hat-hét kiló közötti tor­pedóval. A nyiladékig vonszoltam a vízben, és a másik bot mellett emeltem partra. Felkantároztam, újra bevetettem a fogós bo­tot, és átöltöztem, rendbe hoztam magam. A nád több helyen felsértette a lábamat, né­hány sebből enyhén véreztem. Ez volt a szép hal ára. Egy-két szórás megint a horgok közé, és visszaültem vacsorázni. Meggyőződésem volt, hogy ilyen vízi cirkusz után már nem lesz kapásom, de elégedett is voltam. A vacsora fe­lénél tarthattam, mikor bekövetkezett a „föld­indulás". Mellettem, a nyiladékban lévő bot csattant egyet, a botvillák némi remegés után kidőltek a földből, és a nehéz pontyozóbot a sárban szánkázva beesett a vízbe. Oldalra ka­nyarodva pár méternyit hasítani kezdte a vizet, aztán lesüllyedve a hínárba elakadt. Mivel nem volt több garnitúra száraz ruhám, gyorsan mindent ledobáltam magamról, és usgyi, a bot után! Vészhelyzet volt. Némi hínárban tapoga­tózás után beleakadt a bot a kezembe, de már csüggedten lógott - mondhatnám, élettelenül - róla az eltépett spagóca. Nem értettem, én sohasem horgászom, sőt nem is tartom az orsóimat behúzott fékkel. Mi­ért nem adta az orsó a zsinórt? Hogy engem 35- össel valami megtépjen? Ilyen szégyent, és még meg is fürdetett! Próbáltam a dobról a damilt lehúzni, nem adta, pedig nem volt betekerve. Dühömben rántottam rajta egy nagyot, megin­dult, és most már egyenletes, halk recsegéssel jött le róla a madzag, ami valamiért addig be­szorult. Csak meg kellett indítani. Ha a horgá­szat megkezdésekor ellenőrzöm az orsót, most egy gyönyörű élménnyel lettem volna gazda­gabb. Olyan szúrósan néztem fel a csillagokra, csoda, hogy le nem estek az égről. És mit tesz ilyenkor az ember idegességében? Hibát hibára halmoz. Én is azt tettem, mert dühömben összeszedtem a cókmókjaimat, és befeküdtem a sátorba aludni - pedig épp most kellett volna folytatni, amikor járása volt a halnak... Az esti izgalmak hamar kipattantottak a sá­torból, noha a korai kelésbe egy kicsit mindig belehalok. A csatorna két partján álló fák sorfa­la között ide-oda visszhangzott a hajnali ma­dárdal, ami a párába burkolózó víz felett még fel is erősödött. A hajnal szépségének varázsá­tól és az álmosságtól kissé megszédülve ejtet­tem horgomat a nád előtti kis tisztásra, amit es­te, az amurral közösen, szépen kitakarítottunk. Rá se szórtam, gondoltam, felszerelem a szét­tépett készséget, bevetem, és majd akkor egy­szerre beetetek. Kezembe vettem a tegnap csú­ful járt botot, és szerelni kezdtem, amikor a nád felől finom zizegést hallottam. Olyan el­képzelhetetlennek tűnt, hogy ez az a hang, aminek lennie kell, csak ültem és hallgatóztam. A madarak is jó hangosak voltak, és van egy, a nád között rejtve élő faj, mely a kabócához ha­sonló, zizegő hangot ad. Meg valószínűleg még álmos is voltam, de aztán rájöttem: ez az én aranyos kis orsóm hangja! A merítőt felkapva osontam be a nád közé, ahol szépen bólogatott a bot. Felvettem a kontaktust, és éreztem, hogy ez nem fog széttépni. Végül is egy gusztusos, kettő feletti tőponty volt a hajnali vendég. Természetesen ezek után még lázasabb fe­­nekezésbe kezdtem, de egy kapásom sem volt. Sem aznap, se másnap. Elunván a tétlenséget, begombócoztam a nyiladékba, és úszóval pró­báltam halat fogni. Jött is eleinte pár dévér, egy kárász és egy feles jász, de amikor rásütött a nap a vízre, úgy eltűntek a halak, mint a kám­for. Még másfél napig kitartottam egy hal nél­kül. Elfogyott a kitartásom, dögleni kezdtek a halak, és hazaindultam. Hát ilyen a Duna-Ti­­sza-csatorna... Göndör 79

Next