Dénes Tamás - Sándor Mihály: Markos, a Bocskai büszkesége. Imi Markos visszaemlékezéseivel (Budapest, 2012)
Apám és a válogatott
nem állíttatom ki magam egy vacak füles miatt? Mire mentek volna lelketlenül a többiek?” Verekedések, eltiltások, pénzbüntetések - és mégsem az arrogancia volt apámra a legjellemzőbb magatartásforma, hanem valamiféle, a templomos lovagokéra emlékeztető küldetéstudat: kiállni a jó mellett, harcolni a rossz ellen. Ösztönösen érzett rá a pozitívra, illetve a gonoszra. A családban mi, anyám és én voltunk az elsők, ő mindig maradt harmadiknak. Értem ezt például ruhavásárlásra vagy cipővételre, midőn szűkösebb időket éltünk. Amikor jobban ment, az ebédhez desszertet vagy gyümölcsöt is szervíroztak. Mindhármunknak ki volt tálalva egy-két szőlőfürt. Apám legtöbbször csak egy fürtöt evett, a másikat felajánlotta nekünk. Természetesen szabadkoztunk, nem és nem, köszönjük szépen! Akkor Imre megjátszotta a dühöset, azt mondta, ha nem fogadjuk el, inkább ledobja a padlóra, és már a kezében is volt, hogy megtegye. Erre beadtuk a derekunkat és elfogadtuk a szőlőt. Ez a jelenet majd’ minden ebédnél megismétlődött, az ilyen típusú cselekedeteiről órákat tudnék regélni. A pályán sem hagyta cserben az empátiája. Berettyóújfaluban történt 1938 júliusában, hogy a BUSE-Turul kombinációja barátságos meccset vívott a Bocskaival, és a játékvezető büntetőt ítélt a debreceniek javára. Apámat rúgták fel a 16-oson belül, vagy legalábbis a bíró úgy látta, szabálytalan volt a védője. Atyám odaállt a labda mögé, hogy méterekkel vágja fölé. A társai megkérdezték, miért tette, mert tudták, mindig hajszálpontosan lövi a pontrúgásokat. „Mert nem volt tizenegyes” - válaszolta egyszerűen, mire amazok bólintottak. Meghallották a nézők Imre szavait és bravózásban törtek ki. A Bocskai 7:2-re nyert, ám amikor az említett gavalléros esetre sor került, még 1:1 volt az állás. Mikor imént Markos Imre büntetéseire utaltam, két epizód is bevillant. Szédületes, miféle kalamajkákba tudta keverni magát anélkül, hogy akarta volna, tetejébe teljesen jóhiszeműen! Az Aknaszlatinai Bányásznak sikerült elszipkáznia egy budapesti labdarúgót, akit Laczónak hívtak. Sajnos a keresztnevére nem emlékszem. Annál inkább a bátyjáéra, ő volt ugyanis a kiváló hőstenor Laczó István, Beniamino Gigli, a híres olasz operaénekes tanítványa. A futballista esetében egy jó család csemetéjéről volt szó, és a szülei (legfőképpen az anyja) valamiféle koncentrációs tábornak tekintették Aknaszlatinát. Történt pedig, hogy a labdarúgó