Hidegkuti Nándor - Fekete Pál: Óbudától Firenzéig (Budapest, 1965)
Bevezető
Ezen a napon kettős öröm ért... 1945. szeptember 26-án kapkodott először a labdácska felé kisfiam. És ezen a napon húztam magamra először a címeres mezt. Különös története van annak, hogyan kerültem a válogatott csapatba. A válogatott keret edzésére nem hívtak meg és mint egyszerű néző, megváltottam a jegyemet a magyar-román válogatott mérkőzésre. Feleségemtől elbúcsúztam, s közöltem vele, hogy vacsorára hazajövök. Az Üllői úti sporttelepre korábban mentem ki, mert az előmérkőzést is akartam látni. A bejáratnál, amikor elővettem a jegyemet, klubom intézője rámkiáltott: - Nándi, siess az öltözőbe! ... Vetkőzz, te is játszol... - Játszom? - néztem rá meglepődve. - Igen, Szusza sérült, te játszol helyette... - Szerelés? - kérdeztem dadogva. - Menj már, Tibi bácsi nagyon mérges... Azt hittem, hogy tréfálnak velem. Az öltözőben azonban Tibi bácsi - Gallowich Tibor, a fanatizmusáról híres szövetségi kapitány - bősz haraggal fogadott. - Miért késel? - De Tibi bácsi én csak mint néző... - nem fejezhettem be a mondatot, mert Gallowich rám rivallt: - Mint néző is elkéstél... - Nincs szerelésem__ - A jó játékos mezítláb is tud játszani - torkoll le. Megszólalt a folyosón a játékvezető sípja. Közben szerelést kerestek.