Győri Pál (szerk.): Az olimpizmus szerepe a civilizáció fejlődésében (Veszprém, 1999)
Medovarszki János: Pierre de Coubertin és Justh Zsigmond barátsága
„Kedd, május elsején. Este ebéd Pierre de Coubertin-nél könyve tiszteletére, amelyet az angol nevelésről írt, s amely ma jelent meg. /.../ Ebéd alatt főleg arról van szó, hogy milyen furcsa az, hogy ma az írók legalább is két nemzetre kell hogy támaszkodjanak, s rendesen két nemzet szellemét képviselik, így a három jelenlevő „irodalmár” különösen bevilágítja e thésist. Coubertin: angolfrancia, Bégouin: német-francia, jómagam: magyar-francia.”*4' „Szombat, május 26-án. Villásreggeli Baronne de Coubertin-nél. Pierre Angliáról beszél, mint mindig, honnan pár nap előtt jött vissza.”*5’ Június első napjaiban Justh hazatért, és írói munkásságának szentelte idejét. Magyar és francia nyelven megírta a Puszta könyve című novelláskötetét, amely itthon és Párizsban is lelkes fogadtatásra talált. Télen a déli országokban keresett gyógyulást tüdőbajára. Járt Görögországban, Egyiptomban és Indiában is. Nyaranta a szenttornyai parasztokkal színházat játszatott a birtokán, Shakespeare-t, Moliére-t. Parasztjai rajongva szerették Zsiga grófot, ahogy gazdájukat nevezték. Justh így írt erről az időszakról: „Úgy érzem magam, midőn ezzel a néppel vagyok szemközt, mintha az antik Görögországban lennék, mert hisz itt élet és játék, művészet és valóság összesimul. Van valami a népem világnézetében a régi görögök szelleméből, amely élni szeretett, mert szerette a napfényt s amely stoikus volt az elmúlással szemben, mert természetesnek találta mindazt, ami létezik /.../ így a halált is.”(6) Érdemes idézni novelláskötetéből a nemzetközi figyelmet keltő Puszta könyvéből. Részletek a Délben című novellából: „A forró déli napsugár-özönében fürdik az alföldi sziksa-tavak leghíresebbje, a Gyopáros. A függőleges napsugarak rátűznek lomha vizére s visszaverődve, fényáradatban oszlanak szét a tündöklő mindenségben. /.../ A nádas nesztelenül álmodik, nem zizeg, nem hajladoznak karcsú szálai. Az álomlátó dél elszívta az életet belőle... Az árkádiai világ! Itt fürdik három határ parasztsága. Ott egy fiatal legény ló hátán, egyik kezével a csikóját fékezve, a másikkal meg három ló ponyváját fogva, nagy bukdácsolással hatol a mélybe. Meztelen, szoborszerű tagjain ragyog az Isten melegének fényes olajozása. Minden izma a maga helyén, mint ahogy a természet széles jókedvében odalehelte. Mindegyik úgy, öntudatlanul jutva a maga helyére. Sem kerékpár, sem tornának, sem trainingnek nincs köze az „akadémiájá”-hoz. S azért összhangzatos mind lénye, mind ajkain a büszke mosoly, hogy így meztelenül odaállhat a déli napsugár alá, anélkül, hogy az a szégyen pírját fölkergetné az arczába. Utána két húga, mindegyiken csak egy gyolcsing. Oh, szűzies szemérem, mely gyolcsingbe bújva meztelenebb a meztelenségnél.”*7' Részletek a Búcsú című novellából: „Egy este egyik kedves czigány prímásom bandájával jött le hozzám Budapestről, meg akart lepni. Ott a házam nagy teraszán játszottak... A vén fák lombjai közt kiláttam a szélesen elterülő puszta búzakalász-tengerére, a csillagos égig elfutó sík lapjára. /.../ egyszerre fájdalmasan átrezeg lelkemen a szomorú nóta s elfog a honvágy. Igen, a honvágy. /.../ A dal hangzik, szomorúsága bevilágítja azon ismeretlen meredek ösvényeket, a melyeket be kell még járnom, elvisz innen oda, ahol más az élet és más az elmúlás. Ifjúságom bölcsője, álmaim tündérvilága, édes otthonom, Isten hozzád!”*8 1892. június 2-án az Orosházi Közlönyben az otthonáról írt Justh Zsigmond Az én szenttornyai otthonom címmel. Idézzük témánk szempontjából is fontos néhány sorát!