Antal Zoltán - Sass Tibor: A magyar sport kézikönyve 1984 (Budapest, 1984)
Tájékozódási futás (Tájfutás)
1955-ös évtől kezdve látogatják hazai versenyeinket, és így a Nemzetközi Tájékozódási Futószövetség (IOF) alapító tagjainak sorában ott van Magyarország is. Az 1961-es alakulást követő évben, 1962-ben a norvégiai Lötenben rendezik az első Európa-bajnokságot. 1966-tól kétévenként világbajnokságokon találkozik a sportág nemzetközi élmezőnye. 1979 óta a páratlan években rendeznek VB-t. Hazánkban egyre szélesedik a tájékozódási futók tábora. 1962-től női egyéni bajnokságokat és 1967-től váltóbajnokságokat is rendeznek országos szinten. Az 1967-es év két szempontból is jelentős: egyrészt a sportolók egységes minősítési szabályzatában önálló egyéni sportágként helyet kap a tájékozódási futás, másrészt egységes osztályozott bajnoki rendszer kerül bevezetésre. 1969-ben Budapesten rendezik meg az IOF kongreszszusát, majd szinte a legfontosabb dátum következik: 1970. január 1-én megalakul az önálló Magyar Tájékozódási Futószövetség. Jelenleg mind a 19 megyében és Budapesten is van területi szakszövetsége a sportágnak, igazolt versenyzőinek száma pedig meghaladja a tízezret. A tájékozódási futást újabban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is elismerte, így a következő nyári játékok rendezőitől függ, mikor kerül az olimpiai műsorba ez a rendkívül egészséges, hasznos sportág. Világszerte egyre népszerűbb: Amerikában, Afrikában és Ázsiában egyaránt. A világbajnokságok rendszerint jelentős skandináv fölényt mutatnak. Legerősebb vetélytársaik a csehszlovák, svájci, dán és brit versenyzők. Az egyetlen magyar aranyérem Monspart Sarolta nevéhez fűződik (1972). A SPORTÁG LEÍRÁSA Kevés olyan sportág van, amely annyira egyéni jellegű lenne, mint a tájékozódási futás, mert a rajt pillanatától kezdve a célba futásig a versenyző teljesen önerejére van utalva, kizárólag egyedül dönti el, hogy milyen iramban, milyen irányban fut, és esetleg ellenfelével találkozva milyen taktikát alkalmaz. Edzője verseny közben sohasem láthatja. Ennek, a mondhatni szélsőségesen egyéni sportágnak kettős arculata van: a hosszútávfutás és a tájékozódás. A futó a rajtnál térképre berajzolva megkapja az ellenőrzőpontok helyét. Ez a pontsorozat adja a pálya vázát, mert a pontok közti szakaszokon a versenyző határozza meg, hogy milyen útvonalon fut. Az igen sok változat közül mindig a legmegfelelőbbet kell választania, figyelembe véve saját pillanatnyi erőnlétét, a pálya tájékozódási nehézségét, a számára célszerűbb, az emelkedőkkel tarkított, vagy a jórészt síkon futó útvonalvariációkat, ellenfeleinek várható technikai megoldásait, az időjárás terepre kiható változásait. A tájékozódási futó örök problémája az, hogy a verseny egész ideje alatt tisztában legyen szellemi teljesítőképességével. A hosszútávfutás közben senki sem tud olyan értékű és minőségű szellemi tevékenységet végezni, mint amit a terepen való tájékozódás, a tájoló kezelése megkíván. Már maga az, hogy egy kétdimenziós rajzról, térképről elképzelni, rekonstruálni kell a térbeli helyzetet, már ez is csak pihent állapotban végezhető el tökéletesen. A tájékozódási futó váratlan rossz szereplésének rendszerint az az oka, hogy a versenyző technikai (tájékozódási) hibát követ el, és így esetleg hosszú percekig teljesen rossz irányba fut, ezáltal hibáját is megkétszerezi. A versenybíró szerepe a sportágban elsősorban az, hogy minél technika.