Sportvezető, 1982 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1982-04-01 / 4. szám
Halkan, finoman, hogy senkit se zavarjon, egymás közti beszélgetésekben, szakmai szünetében, továbbképzések sajtóközleményekben már évek óta visszacseng, nincs minden rendben a magyar súlyemelés körül. Erőszakosabb érdeklődésre azonban mindenki azonnal visszabújik a saját csigaházába, mondván: jobb ezt nem firtatni. ... Jobb, mert ez az olimpiai egyéni sportág az utolsó tíz évben aratta a legnagyobb sikereket, s e dicsőséges időszak egyben a magyar súlyemelés legfényesebb időszakát is jelenti, kár volna beárnyékolni. ... Jobb, mert a magyar szakszövetség főtitkára egyben a világszövetség főtitkára is, s jaj, hogy fogadnák, ha mögötte, mellette nem állna erős falként a szilárd eredményesség, tekintélyes hazai szakszövetség? ... Jobb, mert ki tudja, hogyan reagálnak rá, s az ember nem szívesen vágja maga alatt a fát. A kifogáskeresés szinte felér a szemhunyással, csak éppen nem mindig lehet szemet hunyni. Nem lehet, ha a versenyzésből kifelé menő válogatottak csak az utazásra spekulálnak, s az eredmények elmaradnak. Nem lehet, ha edzők és versenyzők között nincs összhang, ha egymás ellen tesznek; ha magukban a másikat okolják. Nem lehet, ha rohamosan nő a sérültek, a betegek száma és nincs a helyükre lépő utánpótlás; ha morális akadályok keletkeznek; vagy ha jeles szakember külföldre téved és nem talál haza. Ilyen helyzetben még az a legszerencsésebb fordulat, ha legalább a sportágat irányító vezetés tükröt állít a sportág elé, s a látottak alapján nemcsak halk és finom, hanem kemény, határozott tettekre szánja el magát. Akár annak az elismerése árán is, hogy ezt későn tette, ezért felelős, de legalább kísérletet tesz egy beláthatatlan következményekkel járó negatív folyamat megállítására. Hálátlan feladat! A Magyar Súlyemelő Szövetség elnöksége mégis erre az útra lépett. Már tavaly, amikor a tizenharmadik alkalommal összehívott országos súlyemelő parlamenten olimpiai aranyéremről, Világ Kupa győzelemről és magyar csúcssorozatról is beszámolhattak az előadók, akkor elismerte a szakvezetés, hogy gondokkal is küzd, hogy még hiányzik az egységes versenyeztetési program, hogy akadnak átigazolásokkal kufárkodók, hogy sportorvosi vonatkozásokban is előbbre kellene tartani. Sokak számára meglepő volt ez a nyíltság, de — visszhang nélkül maradt. Talán azért, mert a moszkvai olimpia utáni fiatalítási fogadkozások ellenére — a harmadik X-en már ugyancsak túllevő korelnökkel, Rehus-Uzor Györggyel az élen — még mindig a kipróbált öregekre épült a válogatott keret vagy mert senki sem hitte igazán, hogy az apró kudarcok és engedmények csapdáiba egyszer végzetesen beszorulhat a védett, szeretett, az „atyaian” bírált magyar súlyemelés. Talán még az sem aggasztott mindenkit, hogy a több mint száz szakosztályban található 5644 igazolt súlyemelőből mindössze 1537-en indultak versenyeken is, ez viszont mindössze 27 százalékot jelent, a korábbi években éremszerzők egy része pedig műtétre, orvosi kezelésre szorult. A lille-i VB azután kijózanító pofont jelentett. 11 Az egyetlen érem és a pont sovány vigaszt nyújtott az éremaratás elmaradásáért, s rá kellett ébredni, hogy semmiféle indokot nem lehet elfogadni arra, hogy rövidtávú sikerekért a hosszú távú eredményességet kockáztassák. S mint az 1981. évet összegező-értékelő idei országos értekezleten Aján Tamás főtitkár el is mondta: — Az 1981-ben súlyemelésre fordított anyagiak és az eredmények nem voltak arányban. Az utolsó órában azonban még fiatalítottunk, s ha nem ezt tesszük, lemondhattunk volna az olimpiai jó szereplésnek még a reményéről is. A fiatalítást önmagában az is indokolta, hogy az ifjúsági VB-n 21, az IBV-n 18 pontot gyűjtöttek össze (nem is teljes létszámú csapattal) ifjú tehetségeink. Az év súlyemelője is egy fiatalember, az ifjúsági és felnőtt bajnok Hlavati András lett, aki Lille-ben is érmet szerzett. Az arányeltolódást az is mutatja, hogy míg az olimpia évében 167 magyar csúcsot állítottak fel a súlyemelők, s abból 28-at felnőttek értek el, tavaly mindössze 82 csúcsjavításnak tapsolhattunk, de abból csupán 8 fűződött felnőtt, 26 ifjúsági I, 40 ifjúsági II, 8 pedig serdülő korosztályú nevéhez. S ha ehhez hozzáveszem, hogy 150 I. osztályú versenyzőből 30 ifjúsági korú, akkor érthető, hogy a nemzedékváltást nem lehetett tovább halogatni. De ez csak a tények egyik oldala. A magyar súlyemelésnek olyan meghatározó gondjai is vannak, hogy kevés a megfelelő edzőterem, a sportágban képzett orvos, a vezető edző talán már utolsó olimpiájára készül (többször is vissza akart vonulni), de megfelelő utódjelölt nincsen, sőt, számos, többre hivatott szakosztályban külföldön teljesítmény robbanások következtek be... Az utolsó órában A moszkvai olimpián kivívott győzelemmel Baczakó Péter bebizonyította, hogy Földi Imre müncheni aranyérme nem csupán egyszer volt csoda, hanem más olimpiákon, más magyar versenyzők számára is elérhető teljesítményszint 18