Sportvezető, 1982 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1982-04-01 / 4. szám

Halkan, finoman, hogy senkit se zavarjon, egy­más közti beszélgetésekben, szakmai szünetében, továbbképzések sajtóközlemé­nyekben már évek óta visszacseng, nincs minden rendben a magyar súly­emelés körül. Erőszakosabb érdeklődésre azonban min­denki azonnal visszabújik a saját csigaházába, mond­ván: jobb ezt nem firtatni. ... Jobb, mert ez az olim­piai egyéni sportág az utol­só tíz évben aratta a leg­nagyobb sikereket, s e di­csőséges időszak egyben a magyar súlyemelés legfé­nyesebb időszakát is jelen­ti, kár volna beárnyékolni. ... Jobb, mert a magyar szakszövetség főtitkára egy­ben a világszövetség főtit­kára is, s jaj, hogy fogad­nák, ha mögötte, mellette nem állna erős falként a szilárd eredményesség, tekintélyes hazai szakszö­­­vetség? ... Jobb, mert ki tudja, hogyan reagálnak rá, s az ember nem szívesen vágja maga alatt a fát. A kifogáskeresés szinte felér a szemhunyással, csak éppen nem mindig lehet szemet hunyni. Nem lehet, ha a versenyzésből kifelé menő válogatottak csak az utazásra spekulálnak, s az eredmények elmaradnak. Nem lehet, ha edzők és versenyzők között nincs összhang, ha egymás ellen tesznek; ha magukban a másikat okolják. Nem le­het, ha rohamosan nő a sérültek, a betegek száma és nincs a helyükre lépő utánpótlás; ha morális aka­dályok keletkeznek; vagy ha jeles szakember kül­földre téved és nem talál haza. Ilyen helyzetben még az a legszerencsésebb fordulat, ha legalább a sportágat irányító vezetés tükröt ál­lít a sportág elé, s a lá­tottak alapján nemcsak halk és finom, hanem ke­mény, határozott tettekre szánja el magát. Akár an­nak az elismerése árán is, hogy ezt későn tette, ezért felelős, de legalább kísér­letet tesz egy beláthatat­lan következményekkel já­ró negatív folyamat meg­állítására. Hálátlan feladat! A Ma­gyar Súlyemelő Szövetség elnöksége mégis erre az útra lépett. Már tavaly, amikor a ti­zenharmadik alkalommal összehívott országos súly­emelő parlamenten olim­piai aranyéremről, Világ Kupa győzelemről és ma­gyar csúcssorozatról is be­számolhattak az előadók, akkor elismerte a szakve­zetés, hogy gondokkal is küzd, hogy még hiányzik az egységes versenyezteté­si program, hogy akadnak átigazolásokkal kufárkodók, hogy sportorvosi vonatko­zásokban is előbbre kelle­ne tartani. Sokak számára meglepő volt ez a nyíltság, de — visszhang nélkül maradt. Talán azért, mert a moszkvai olimpia utáni fiatalítási fogadkozások el­lenére — a harmadik X-en már ugyancsak túllevő korelnökkel, Rehus-Uzor Györggyel az élen — még mindig a kipróbált öregek­re épült a válogatott ke­ret vagy mert senki sem hitte igazán, hogy az apró kudarcok és engedmények csapdáiba egyszer végzete­sen beszorulhat a védett, szeretett, az „atyaian” bí­rált magyar súlyemelés. Talán még az sem ag­gasztott mindenkit, hogy a több mint száz szakosztály­ban található 5644 igazolt súlyemelőből mindössze 1537-en indultak versenye­ken is, ez viszont mind­össze 27 százalékot jelent, a korábbi években érem­szerzők egy része pedig műtétre, orvosi kezelésre szorult. A lille-i VB azután ki­józanító pofont jelentett. 11 Az egyetlen érem és a pont sovány vigaszt nyújtott az éremaratás el­maradásáért, s rá kellett ébredni, hogy semmiféle indokot nem lehet elfogad­ni arra, hogy rövidtávú sikerekért a hosszú távú eredményességet kockáztas­sák. S mint az 1981. évet összegező-értékelő idei or­szágos értekezleten Aján Tamás főtitkár el is mond­ta: — Az 1981-ben súlyeme­lésre fordított anyagiak és az eredmények nem voltak arányban. Az utolsó órá­ban azonban még fiatalí­tottunk, s ha nem ezt tes­­­szük, lemondhattunk volna az olimpiai jó szereplésnek még a reményéről is. A fiatalítást önmagában az is indokolta, hogy az ifjúsági VB-n 21, az IBV-n 18 pontot gyűjtöttek össze (nem is teljes létszámú csapattal) ifjú tehetségeink. Az év súlyemelője is egy fiatalember, az ifjúsági és felnőtt bajnok Hlavati And­rás lett, aki Lille-ben is érmet szerzett. Az arányeltolódást az is mutatja, hogy míg az olim­pia évében 167 magyar csú­csot állítottak fel a súly­emelők, s abból 28-at fel­nőttek értek el, tavaly mindössze 82 csúcsjavítás­nak tapsolhattunk, de ab­ból csupán 8 fűződött fel­nőtt, 26 ifjúsági I, 40 ifjú­sági II, 8 pedig serdülő korosztályú nevéhez. S ha ehhez hozzáveszem, hogy 150 I. osztályú versenyző­ből 30 ifjúsági korú, akkor érthető, hogy a nemzedék­­váltást nem lehetett tovább halogatni. De ez csak a tények egyik oldala. A magyar súlyemelésnek olyan meg­határozó gondjai is van­nak, hogy kevés a megfe­lelő edzőterem, a sportág­ban képzett orvos, a veze­tő edző talán már utolsó olimpiájára készül (több­ször is vissza akart vonul­ni), de megfelelő utódjelölt nincsen, sőt, számos, több­re hivatott szakosztályban külföldön teljesítmény robbanások következtek be... Az utolsó órában A moszkvai olimpián kivívott győzelemmel Baczakó Péter bebizonyította, hogy Földi Imre müncheni aranyérme nem csupán egyszer volt csoda, hanem más olimpiákon, más magyar versenyzők számára is elérhető teljesítményszint 18

Next