Sport-Világ, 1911. január-december (18. évfolyam, 1-53. szám)
1911-01-02 / 1. szám
2 0 cs. és kir. Fensége József főherceg kam. szállítója. LÖW SÁNDOR ékszerész és órás BUDAPEST, VIII., József-körut 81. Fióküzlet fürdőidény alatt Trencsén-Tepliczen Dús raktár remek kivitelű ékszerekben, ezüst versenydijak, serlegek, evőeszközök és alkalmi ajándékokban, úgyszintén mindennemű Chronograf, Chronometer, stuper-, ütő-, zseb-, utazó-, álló- és fali órákban. Special Telefon 62 — 68. stopwatches. Telefon 62-68. ® ® ® ® SPORT-VILÁG A cikk önmagában véve sem külső formájánál, sem benső tartalmánál fogva nem igényelheti azt, hogy komolyan foglalkozzék vele a sport-közvélemény, mert — nincs komoly tartalma s nem üti meg azt a szövetségi és klubkereteken felülemelkedő nívót, melyet a Berzeviczy—Bárczy-féle tárgyalások feltétlenül megkövetelnek. Hogy mégis foglalkozunk vele, annak oka az, hogy rámutassunk arra az — enyhén szólva — kicsinyeskedő taktikára, amit régi szokás szerint — bizonyos klubkörök részéről állandóan tapasztalhat a magyar sportközvélemény. A ,,si vis bellum, para pacem “ elve ez, amely fél attól, hogy a csendes munka idején csakis az effektív munka érdeme szerint becsülik meg az önmaguk csinálta sportvezéreket. Lesz alkalmunk a fölvetett kérdés éremével behatóan foglalkozni. Ezúttal csak a szóban forgó cikk harci eszközeit akarjuk a nyilvánosság előtt a maguk kellő értékére leszállítani. A cikk félreismerhetetlen tenorja az, hogy boszantsa a MOTESz-t s cifra tollakkal ékesítse a MASz-t. íme néhány szemelvény. A cikk szerint Berzeviczy Albert csak „a képviselőház nagynevű elnöke“. Semmi más A laikus olvasó ugyan még nem tudja az egész írásból, hogy az ő Berzeviczy a MOTESz elnöke is. Bezzeg Barczy István neve ott ékeskedik „polgármesterrel, a MASz elnökével.“ A tendencia világos. A derék cikkíró terveibe sehogyse illik az, hogy a MOTESz élén (mely a cikk tendenciája szerint, egy haldokló múmia) egy, a MASz elnökénél társadalmi, tudományos és közjogi szempontból sokkal előkelőbb férfi áll, tehát tisztára csak azért, hogy kellemetlen legyen, elhallgatja Berzeviczy MOTESz elnökségét. Hadd pukkadjon a MOTESz! Nevetséges feltételezni ilyesmit komoly emberekről, de aki megfordult azokban a kávéházi berkekben, az tudja, hogy ezek a „fiatal“ tendenciák tényleg megvannak. Sőt — virtus az! Azt írja a cikk, hogy a MASz sportot emleget és nem testedzést. Hm! Hát az iskolai testnevelési szakosztály egész programmja és a MASz miniszteri beadványai is? ... Azt írja a cikk, hogy a MASz Mossot adja ki s úgy tünteti fel, minthogyha Mosso magyar fordítása a MASz érdeme lenne. Elég bátorságra valló állítás ez akkor, mikor az egész világ tudja, hogy Dr. Karafiáth Márkus, a tudós orvos, még csak nem is tagja a MASz-nak és a Mosszo könyvét nem is a MASz számára, hanem egy népnevelési folyóirat számára fordította és csak öcscsének, Dr. Karafiáth Jenőnek a közbenjárására engedte át fordítását — amely tehát már korábban is napvilágot látott — állítólag az illető lapnál kapott fordítói tiszteletdíjával együtt a MASz-nak. Azt írja hgy a MOTESz csak tornaversenyeket rendez. Azt elhallgatja, hogy ezekkel a tornaversenyekkel teremtette meg a magyar atlétikát. Azt írja a cikk, hogy a MOTESz emberei új érvényesülést keresnek. Azok az emberek t. i., akik 25 év óta csinálják a magyar testikultúrát s évről évre valóságos kapacitáció után maradnak meg a vezető polcokon, míg azok „a fiatalok", akik oly bátran ítélnek fölöttük két-három éven át keserves csatákat vívnak egy-egy bizottsági tagságért, vagy más címért. Azt írja, hogy Berzeviczy és Bárczy „vezetettem vezető emberek“. Ezt azért írja, mert hiszi, „hogy nem fordul el nehezteléssel ha talán azt látja, hogy az ő békéltető munkája nem jár rögtönös sikerrel“. Értsd belőle: Ugyan mit erőlködsz jó Berzeviczy, te öreg Magyarország, mi vagyunk itt az urak „ifjú Magyarország“! Csak egy igaz gondolat van az egész cikkben: az, hogy — fiatal. Valóban fiatal. Nagyon fiatal. Finálé. Bezárultak az öreg Millenáris kapui. A lóversenytér bokrai között sárga levél zörög és nem a közöttük azért bujkáló kis jassz, hogy dacolva a drótkerítés szegecseivel, egy óvatlan pillanatban befurakodjék a népszerű C tribünre. Illő, hogy ilyenkor úgynevezett magas nívón álló cikkekben emlékezzék meg a sport krónikása a lezajlott küzdelmekről és leszögezzen egyet-mást intő példa gyanánt a jövőre nézve Helyes. Ám dörögjenek a sport krónikásai, senki se tagadja, hogy erre okuk van de engedtessék meg a jámbor nézőknek is megütni néhány akkordot, finálé gyanánt a kapuzárás alkalmából Mert tessék elhinni, mi, az úgynevezett közönség is leszűrtünk egynémely tapasztalatokat a tényekből, és talán nem fog ártani, ha ezekből egyet-mást mi is leszögezünk. Az újságok úgyis sokat írtak már folyton mi reánk, a publikumra való hivatkozással, illő tehát, ha mi is megszólalunk. Sajnos, még nem alakult meg a „Klubokon Kívül Álló Sportbarátok Szövetsége“ (de meg fog alakulni, majd meglátják!) és így csak a magam nevében írhatok, de meg vagyok róla győződve, hogy sokan vannak, akik velem azonos elveket vallanak és ez indít arra, hogy a leszögezés modern szerszámát, a tollat kezembe vegyem. A szerkesztőség szíves engedelmével ime megkezdem (és talán folytatni is fogom) a leszögezéseket. Első szög. Az érdektelen közönség sajnosan tapasztalja, hogy azokról a mérkőzésekről, amelyeket vagy ő maga, vagy valamelyik szavahihető barátja nem látott, a napilapok tudósításai alapján nem tud magának helyes képet alkotni. Ahány lap, annyiféle a leírás. Éspedig nem a méltatás tekintetében, mert hiszen ez individuális dolog, hanem a szemmel látható világos tények tekintetében is, sőt többnyire itt a tudósítások csak úgy hemzsegnek a valótlanságoktól. Az, aki látott egy mérkőzést és másnap elolvassa a napilapokat, pokoli élvezetet szerezhet magának, ezenkívül pedig el is veszíthet valamit: a tiszteletet a nyomtatott betűrást és a hitet az újságírás komolyságában.