Sürgöny, 1861. július (1. évfolyam, 149-174. szám)
1861-07-10 / 156. szám
Az 5. §. helyébe ezt kivánjám igtattatni: „Oly községekre nézve , melyekben bizottmányok bármi oknál fogva meg nem alakulnának, az illető megyei hatóság fog megkerestetni a szükséges intézkedések megtételére oly végből, hogy ezen községek hiveinek is ezen katholicus testvérületbeni részvételre mód és alkalom nyujtassék.“ Ezt pedig azért óhajtom, mert elkerülni kívánom azon súrlódásokat, melyekre netalán a központi közvetlen intézkedés különféle okot adhatna. Mely észrevételem közlése mellett, midőn a keletkező zsenge társulatra s ennek minden tagjaira főpásztori áldásomat adnám, magamat excellentiád testvéri jóvoltába s ájtatos imáiba ajánlva, testvéri rokonszeretetem, s tiszteletem kifejezése mellett maradok. Budán 1861-ik évi junius hó 21. Nagyméltóságodnak alázatos szolgája. Scitovszky s. k. prímás. Lapszemle. A horvátok Magyarországgal — s a szerbek Horvátországgal szemközt. A „Szrbszki Dnevnik“ — 61. számában Vukicsevics G. aláírásával igen érdekes czikket közöl e czim alatt: „A horvátok Magyarországgal — s a szerbek a horvátokkal szemközt.11 Czikkíró a szerbek azon óhajtását fejezi ki, miszerint Magyarország s a hármas királyság közt a reális unió állapíttassák meg. A czikk így kezdődik: „A zágrábi országgyűlésen a hármas királyság Magyarországhoz való viszonyainak fontos kérdése tárgyaltatik jelenleg. E kérdés igen fontos valamennyi szerbre nézve. Mi szerbek Austriában egy nemzet vagyunk. Maradjunk-e politikailag is egy nemzet, arról tanácskoznak jelenleg a hármas királyság gyűlésén, s e kérdés eldöntése nem Pesttől, hanem Zágrábtól függ.“ Czikkiró ezután a zágrábi országgyűlés két pártjának álláspontjáról értekezvén, ekkép folytatja: „Nehéz tudni, mit értenek : Kvaternik, Zsuzsel, Bacski és mások az ő „déliszláv“ politikájuk alatt, amely ellensége Magyarországgal, minden összeköttetésnek, az együttleges védelmet kivéve. Lássuk, vájjon e politika öszhangzásban van-e a szerb politikával, s ha e kettő egymással ellenkezik, akkor az elsőt nem nevezhetjük déliszláv politikának , mert hiszen a szerbek is tartoznak talán a déli szlávok közé. Jobb volna tehát azt valódi nevén nevezniük, t. i. horvát politikának, akkor ugyanis tisztában volnánk.“ „A mi szkupstinánk 5. pontjában azt határozta, hogy a Szerb-Vajdaságnak — bácsmegyei és bánsági területére nézve a — magyar királysággal — Szerémre nézve pedig a hármas királysággal — ugyanegy közös törvényhozása legyen. A 9. pontban pedig az áll, hogy a harmadik felebbezési bíróság a Szerb Vajdaságnak bácsi és bánsági területére nézve a magyarországi legfőbb törvényszék — Szerémet illetőleg pedig a hármas királyság főtörvényszéke legyen; vagy — mint egy másik úr helyesebben fogalmazta: Szerémet illetőleg ott legyen, hova a hármas királyság tartozni fog. Ugyanez határoztatott a politikai igazgatás szakára is.“ „Ha tehát a hármas királyság Magyarországgal minden összeköttetést szétbont, ha saját törvényhozása, saját ministériuma talál lenni — mint azt Kvaternik úr javasolja — akkor a mi vajdaságunk is szétbontatik ; és ezen veszélyes dualizmus okvetlen a vajdaság tettleges megszüntetésére vezet; nemzetünket pedig Bácsban úgy, mint Bánátban politikai halálra vezeti. Nekünk egységre van szükségünk, ha élni akarunk ; de azon it, melyen a horvátok haladnak, egységre nem vezet, s ez okból nem közös politikánk útja.“ Czikkiró ezek után a reális unió s a magyar suprematia ellen ama párt által felhozatni szokott érveket cáfolgatván, azt mondja, hogy a polgári érdekekre vonatkozó kérdések nem olyanok, hogy közös országgyűlésen ne lennének tárgyalhatók. A közös törvényhozás nyelvére nézve pedig következőleg okoskodik: „Nemzetiségünk egyenjogúsága s nyelvünk biztosításául oly feltételek lennének kiköthetők, hogy ugyanazon törvényhozó testületben a mi nemzeti nyelvünk egyenjogú legyen a magyarral, annál is inkább, minthogy ezen nyelvet a szerbeken s horvátokon kívül a tótok és oroszok is értik , s meglehet, hogy inkább óhajtanának ezen nyelvvel élni, mint a magyarral. „Ahol egy a törvényhozás, ott a legfelsőbb törvénykezési s politikai instantia is ugyanegy lehet, s ebben a szerbek és horvátok külön osztálylyal bírhatnának, melyben — természetesen — minden ügy nemzeti nyelvünkön fogna elintéztetni." Czikkiró ezeket a nemzetiség és autonómia elegendő biztosítékának tekinti, még azt adván hozzá, hogy a hármas királyság sarkalatos jogait illetőleg oly törvény volna kieszközlendő, melyben világosan kimondatnék, miszerint ama sarkalatos jogok a közös országgyűlésen a hármas királyság beleegyezése nélkül kérdés alá se jöhessenek. A czikkben továbbá kijelöltetik azon álláspont, melyet a szerbeknek ezen kérdésben el kell foglalniok, mire nézve czikkiró imigy nyilatkozik : „Pár nap múlva Szerémben harmadizben meg fog vitattatni azon kérdés : hány képviselő küldessék a zágrábi gyűlésre, és miként küldessenek. — Mi szerbek mindenekelőtt ünnepélyes óvást kell, hogy tegyünk, melyben azt fejezzük ki, hogy Szerém megyét semmi esetre se ismerjük el a hármas királyság kiegészítő részének. Ha a hármas királyság — mint a horvátok hajlandók nyilvánítani — 1848-ban Magyarországgak minden jogviszonyát megszakította, kötelesek elismerni, hogy azt Szerém is felbontotta. — De kötelesek elismerni azt is, hogy mi 48-ban nem azért harczoltunk csupán, hogy Magyarországgal minden viszonyt felbontsunk, Szerémben a hármas királyság önállóságát kivívjuk, s hogy aztán e királyságnak csak kiegészítő részévé legyünk, hanem harczoltunk akkor min magunkért, testületünkért és saját autonómiánkért is.“ Czikkiró szerint a szerb congressus csak azért mondta ki azt, hogy Szerém vármegye a hármas királysággal legyen összekötve, mert azt a legutóbbi császári pátensek így rendelték, de ezzel a szerb congressus nem mondta ki azt, hogy Szerém megszűnt a Vojvodinának kiegészítő része lenni. Ez okból a szerbeknek addig, míg Bács és Bánságnak illető részeiben a Vajdaság meg nem adatik, joguk van a Vajdasághoz való jogaikat Szerémre szorítani. Ez pedig igy lévén, Szerém nem lehet a hármas királysággal szemben „pars integráns“, hanem csak „pars adnexa.“ A czikk e szavakkal végződik: „Ez volna az egyik ügy, mely mellett Szerém megye képviselőinek a zágrábi országgyűlésen küzdeniök kellene. A másik az, hogy a Magyarországgal Emlékirata a szláv nemzetnek Magyarország magas törvényhozó testületéhez, mely magában foglalja a szláv nemzet azon kívánságait, melyeket a nemzeti jogegyenlőségnek Magyarországban leendő igazságos keresztülvitele, s országos törvények általi biztosítása czéljából az 1861-ik évi junius 6 és 7-én Thurócz Szt.-Mártonban tartott szláv nemzeti gyűlés kifejezett. Midőn mint felső-magyarországi szlávok, nemzeti érdekeink mellett, nemzeti jogegyenlőség nevében felszólalunk, nem azért tesszük azt, mintha a mai világot mozgató, s első és legnagyobb hazánkfiai által annak valódi értelmében felfogott vezéreszmének elösmerést szerezni akarnánk; — de tesszük azért, mert az alak adja meg minden dolognak a valóságát — s nekünk felső-magyarországi szlávoknak igen nagy érdekünkben áll, hogy reánk nézve, hazánkban a nemzeti jogegyenlőség, úgy magának a lényegnek, valamint az általunk érzett élet szükségeinek is megfelelő alakban, — törvény által életbe léptettessék. S e tárgyban hazánk törvényhozó testülete előtt, — melyhez tettleges bizodalmunkat ezennel kifejezzük — felszólalni, — úgy hazafiai mint nemzeti kötelességünk. Őskori történetünk s nemzeti hagyományaink tanúsága szerint, a Kárpátok által bekerített ezen földnek mink vagyunk a legrégibb lakói. Még a magyarok bejövetele előtt őseink — édes hazájoknak nevezték e földet; már akkor hosszú és véres harczokat vívtak itt nemzeti függetlenségekért nyugoti elnyomóik ellen, — már akkor volt itt virágzó földmivelések s kereskedések, voltak népes városaik s megerősített váraik, volt alkotmányos életök is, melynek egyes intézményei e haza alkotmányában mostanáig is fentartották magokat. A magyarok bejövetelével az akkoron e földön alakulóban volt s épen a fejlődés első fokán létezett confoederatiója a nyugoti szláv népeknek — feloszolván, helyt engedett egy uj confoederatiónak, mely egy század lefolyta alatt, Sz. István koronája alatt egyesítve — mint Hungária — a többi európai keresztény államok közt fényes helyet foglalt el s azt a századokig tartott viharokon keresztül mostanáig is megtartotta. Valamint egy anyának édes gyermekei egy családdá, úgy e hazának különböző népei is közös anyagi és szellemi érdekek által egyesítve, egy egészszé olvadtak össze, s úgy a csatatéren, mint hazai törvények hozásánál mindenkor egyesített erővel megfeleltek a nekik osztályrészül jutott közös világtörténeti feladatuknak, védve a nyugati miveltséget keletnek barbár népei ellen, s védve egyszersmind saját önállásukat is nyugatnak felemésztő befolyása ellen. Úgy a csatatéren, valamint a közös törvényhozás terén is minden nyelvkülönbség mellett igen jól megértették egymást e haza különböző népei, mert a honszeretet s egymás iránti testvéries bizalom legjobb tolmácsként elősegítette egyetértésöket, s közjóra irányzott törekvéseiket; egynek sem jutott eszébe másnak a nyelvét megvetni, vagy épen gyűlölni,— egyben sem támadt azon vágy, a maga saját növekedését másnak kiirtására fektetni, vagy a maga külön nemzeti érdekeit azon polezra tolni fel, melyen egyedül e haza valamennyi népeinek közös érdeke erősen és állandóan foglalhat helyet." A népek testvéri szeretete és egyetértése eredményezte azon bámulatos életerőt, melynél fogva hazánk — egy iszonyatos csapás, t. i. tatár pusztítás által okozott romlásokat oly könnyen ismét helyrehozta, s törhetlenül megállóit akkor is, a midőn egyrészről az izlám, másrészről pedig a nyugati absolutismus által végelnyeléssel fenyegettetett, ezen erőnek tulajdoníthatni, hogy a vallásos harczok robaja elvonult hazánk fölött mint egy égi háború, mely után a természet újabb erővel szebb életre kel; ezen erő okozta azt, hogy hazánk, bár ugyan még nem egészen, de mégis nagyobb részt a törvény előtti jogegyenlőség kimondásával szerencsésen megszabadult a középkori feudalizmus bilincseiből, s hogy még a tizenkét évi elnyomatás sem volt képes kebelében elfojtani a most is hatalmasan nyilvánuló szabadság érzetét. — Kérdés, hogy jelenleg örvendetes vagy szomorú napoknak néz-e éleibe kedves hazánk — most — midőn a világ vezéreszméje — a nemzetiség kérdése, benne a maga megoldására vár. Óhajtjuk, hogy ezen kérdés ne fajuljon el gyógyíthatatlan sebbé, de inkább alakuljon át oly erős s áttörhetlen pajzsá, melyről az ellenséges nyilak mindenkor erőtlenül visszapattannak. Öntudatunk határozottan mondja, miszerint mi felső-magyarországi szlávok és oly nemzet vagyunk mint a magyarok, vagy bármely más nemzete e közös hazának, miből, hacsak a nemzeti jogegyenlőség polgári szabadsággal együtt chimera lenni nem akar, önként következik az , miszerint mint nemzet kevesebb joggal nem bírhatunk mint bir hazánknak bármely, más nemzete. És mégis ha hazánk 1848. évi törvényes állapotát felvesszük, azt találjuk, hogy nem csak régi országgyűléseink,nevezetesen az 1791,1792-iki, 1805-iki, de utóbbi törvényeink is, különösen 1830-tól kezdve 1848-kig — egyedül csak a magyarokat ismerik el nemzetnek, egyedül a magyar nyelvről mint nemzetiről s hazairól szóljanak, egyedül a magyarok nemzeti fejlődéséről s nyelvüknek kimiveléséről gondoskodnak, mi rólunk ellenben említést sem tesznek, mintha mink legidősb örökösei e közös hazának, saját hazánkban nem is léteznénk. Ezen el nem ismerés nem csak nemzeti de egyszersmind azzal összekötött polgári jogaink ellen irányzott s általunk mélyen és fájdalmasan érzett sérelmet s igazságtalanságot foglal magában — s minthogy a világ közvéleménye e tárgyban már kimondta a maga ítéletét, erősen hisszük s meg vagyunk győződve arról, miszerint hazánk törvényhozótestülete sem kételkedene ezen sérelmet s igazságtalanságot az örök igazság fennálló elvei szerint orvosolni. E tárgyra vonatkozólag kívánságaink következőkben öszpontosulnak : I. Hogy hazánkban nemzeti egyediségünk (individualitásunk) s nemzeti nyelvünk mint honi nyelv, a koronázási oklevélben (diploma inaugurationale) foglalt törvény által elismerve s ekkép a nemzetek testvériségének s egyetértésének elleneitől jöhető ármányok s megtámadtatások ellen biztosítva legyen. Felfogásunk szerint a nemzetek individumai az emberiségnek, melyekben az, bár különböző formában, de ugyanazon egy végrendeltetése felé fejlődik. Ezen definitio mireánk is mint nemzetre vonatkozik s következményeiben vonatkozik egyszersmind a köztünk s hazánk más nemzetei közt fennálló viszonyokra is. , Valamint a társas polgári életben egyes polgárok individualitásának elismerése első feltétele a polgári jogegyenlőségnek, épen úgy a nemzetek közt is a nemzeti egyediségnek elismerése első feltétele a nemzeti jogegyenlőségnek s ez utóbbinak értelme sem lehetne ott, ahol több nemzeti egyediségek, melyekre az alkalmaztatnék, nincsenek, vagy ahol ezen egyediségek a törvényben elismerésre nem találnak. A múlt évtizednek centralisatiója nem ismerte el tettleg a nemzeti egyediségeket s azért az ígért nemzeti jogegyenlőség helyett nem is adhatott mást, mint amit adott, t. i. egyenlő jognélküliséget. Nem hihetjük, hogy azon férfiak, kik jelenleg mint törvényhozók hazánk sorsa felett intézkednek, ezen gyászos emlékezetű centralisatiónak, bár alkotmányos alakbani újjászületését, elérni szándékoznának s annálfogva hazafius bizodalommal újabban is ismételjük, miszerint a nemzetek egyediségének elismerése első feltétele a nemzeti jogegyenlőségnek s egyszersmind főalapzata hazánk alkotmányának, mely egyedül úgy lehet erős és maradandó, ha Isten adta törvényes alapokra fektettetik. Mivel azonban minden, mi az anyagi világban létezik, csak bizonyos térben és időben létezhet, ez oknál fogva : II. Szükséges, hogy nemzetünk individualitása azon területen, melyet az mint egy szakadatlan tömeg valósággal elfoglal, — egy — a megyék határainak nemzetiség szerinti kikerekitésével alakítandó felsőmagyarországi szláv kerületben (Homotuhorské slovenské okolie) elismerve s személyesítve legyen. Ezen felfogást s kívánságunkat visszautasithatlanná teszi maga a nemzeti jogegyenlőségnek lényege. Ugyanis egy nemzet nem eszményi lény, de tettleges valóság — nem elégséges tehát egy nemzetet szellemi általánosságban elismerni, de szükséges elismerni azt úgy, a mint valósággal van azon területi minőségben, melyben az tettleg létezik s mint azt az isteni gondviselés alkotta; sőt maga magával ellenmondásba s következetlenségbe jönne az, a ki egy nemzetnek individualitását elismerné ugyan, de azon területi vonalakat, melyek közt az elismert egyediség valósággal megvan, nem ismerné el. Ha annyi századokon át alkotmányos hazánkban egy Kun és Jász kerület, hat hajdú városok, lándisások tiz községe, 16 szepesi város s 44 vármegye helyi s fekvési nehézségek ellenére mint külön municipalis szerkezettel ellátott testületek minden nehézség nélkül valósággal fennállhattak; — ha 1848 előtt hazánk történeti egységének vészéheztetése nélkül négy kerületre feloszlathatott: nem látunk okot, melynél fogva egy összefüggő egészet képező nemzetünk a természettől kijelölt s általa valósággal elfoglalt területen a bekövetkező országos és megyei szervezésnél, melyet a most összegyütt országgyűlésünktől várunk, mint egy felső-magyarországi szláv kerület honunkban helyt nem találhatna; annál inkább, minthogy az ily intézkedést a nemzeti jogegyenlőség eszméjének valósítása okvetetlenül feltételezi s azon előnyök, melyek egy kerületben a nyelv egységéből, úgy a közigazgatási mint a törvénykezési téren, de főképen a polgári szabadság érzetének sikeres fejlesztése által keletkeznek, azt hathatósan ajánlják. A nemzetközi vonal által átmetszett Pozson, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád, Gömör, Torna, Abaúj és Zemplén megyéknek szlávok által lakott részei minden nehézség nélkül akár új megyékké alakíttathatnak, akár pedig a határos szláv megyékhez csatoltathatnak. Előadott módon alakított felső-magyarországi szláv kerület életbe léptetése által Magyarország mostani belszervezeti felosztása egyéb változást nem szenvedne, csak azt, hogy azon holt határok helyébe, melyeken eddig honunk négy kerülete nyugodott, valósággal élő s nem az emberek önkénye, de a nyelv és nemzetiség által s igy az isteni gondviselés és természet által alakított háborithatlan határvonalak léptetnének életbe. Ez alkalommal nem mellőzhetjük elhallgatással magyar testvéreink által általánosan érvényre emelni kívánt azon ellenvetést, miszerint a legtisztább szlávmegyékben is, úgymint Trencsin, Árva, Turócz, Zólyom, Liptó, Szepes és Sáros megyében igen sok, többnyire a nemesi osztályhoz tartozó magyar találtatik, annyira, hogy még ezen megyékben is a magyar és a szláv nemzetiség egymásra halmozva van, mely oknál fogva a szláv nemzetnek egy külön felső-magyarországi szláv kerületbeni elismerése s személyesítése lehetetlenségnek mutatkozik. Igaz, hogy a most nevezett megyékben is nemzetünknek sok elidegenített fia van ; ezek azonban nem magyarok, de nemzetünk fiai. A magyar nemzetnek is a nagy Széchenyinek fellépése előtt sok oly fiai voltak, kik bárminek másnak,csak nem magyaroknak vallották magokat; de a haladó korszellem felébresztő bennök a szunyadozó öntudatot, hogy újra összefolyanak saját nemzetökkel, melytől elszakadtak volt; mi is erősen hisszük,hogy ugyanazon korszellem felébresztendi elfajult fiainkat tévedésök beismerésére s visszavezetendi őket azon nemzet és nép ölébe, melytől elszármaztak. Valamint egyrészről a hős magyar nemzetről nem tehetjük fel azt, hogy számos elfajult fiainkkal gazdakodni s ezen nemzeti gyalázatunkkal hiszleni akarna; úgy másrészről törvényhozó testületünk hazafiságáról nem hihetjük azt, hogy az említett sajnos körülményt a nemzeti jogegyenlőség teljesítésének akadályául tekinthetné. Ha azonban tiszta szláv megyékben más nemzetbeliek egyenként találtatnak is , ezek épen úgy mint nem szláv megyékben lakó egyes szlávok a közönség rövidségével nemzeti különállást s jogokat maguk részére nem igényelhetnek. Kénytelenek vagyunk továbbá azon lehető vád ellen is tiltakozni, mintha egy felső-magyarországi szláv kerületnek alakítása, hazánknak történeti jogok és pozitív törvények által szentesített egységes integritása ellen irányozva lenne. Már Sz. István királyunk is maga végrendeletében figyelmezteti Imre fiát arra, hogy „regnum unius lingvae imbecille et fragille est.“ már ő azon atyai tanácsot adá neki, hogy az országban lakó különféle népek szokásait és erkölcseit tiszteletben tartsa; már ő alatta e honnak egységes integritása az abban lakó népek egymásközti jogegyenlősége elvére len fektetve; hogy azonban Sz. István ideje óta ezen népek saját egyéni öntudattal biró nemzetekké fejlődtek s hogy ennek folytán hazánk egységes integritása többé nem a faj, de a nemzeti jogegyenlőségben kényteleníttetik alapjait keresni, az sem a mi hibánk, sem a mi érdemünk ; de okvetetlen kifolyása azon haladásnak, mely az Isten törvényeiből eredvén, útjában emberi törvények által fel nem tartóztathatni, sem pedig vissza nem utasittathatik. Ezen haladást el nem ismerni annyit jelentene, mint egyes nemzetek életében, valamint egyes államok fejlődésében is nem ismerni el a hatalmasan nyilván I nuló isteni gondviselést. Legközelebb lefolyt olaszhoni történetek nyilván tanúskodnak arról, hogy emberek által alkotott positív törvények s históriai jogok nem állhattak ellent egy magasabb jogból s törvényből eredő eseményeknek . Éjszak-Amerika példája eléggé bizonyítja azt, hogy az állam alkotmányába s szervezetébe beszőtt erkölcsi bűn később hamarább magán azon alkotmányon boszul áll és hogy az egyedüli legitimitás erejével nem lehet alkotni s föntartani oly egységet, mely az erkölcsiség s a természet törvényeivel ellenkezik. Mi hazánkat hasonló bűntől megóvni óhajtjuk, akkor — a midőn Szt.István által választott alapokon tovább építeni s hazánk egységét a kor szellemével s az élet szükségeivel megegyező államszervezet által biztosítani kívánjuk. Nekünk nem elég, hogy az országgyűlés czikkelyeiben álljon a „regnum indivisibille et propriam habens constitutionem,amink azt akarjuk, hogy ezen egység magából az előrehaladó élet szükségeiből kifejlett természetes s egyszersmind erkölcsi alapra fektetve legyen. Mint már fentebb említek, ezen természetes s erkölcsi alap egyedül a meglevő nemzetek egyediségének tettleges elismerésével életbeléptetett valóságos nemzeti jogegyenlőségben található fel; mert szeretett hazánk csak igy leend képes a benne lakó nemzetek legszentebb érdekeit magában öszpontosítani; csak igy leend képes megadni nekik azt, amit másutt fel nem találhatnak; csak úgy válhatik valamennyi nemzetek által egy iránt szeretett édesanyává, mely épen azért, mert fiai közt születési rangkülönbséget nem ismer el, közelgő veszély esetére valamennyi fiaira egyaránt támaszkodhatni, valamennyi fiaitól egyforma támaszt, egyforma áldozatot igényelhetni fog. Mi, kik e haza nemzeteinek közös történeti múltjában az isteni gondviselésnek közös jövőre mutató ujját szemléljük, kik igen jól érezzük s tudjuk azt, hogy az általunk lakott FelsőMagyarországnak fekvése, anyagi és szellemi érdekeink s szükségeink, továbbá a mindennapi viszony, s érintkezés s forgalom, tőt még vérségi kötelékek által is testvéreinkkel a magyarokkal, egy terű,észtes és erős egészszé köttettünk össze; mi nem tehetünk ellene szeretett hazánk egységének s integritásának; —senki se keresse tehát az általunk elérni kívánt felső-magyarországi szláv kerületben azt, a mi ott valóban létezik t. i. okvetetlen feltételét a nemzeti jogegyenlőségnek, mely ismét legbiztosabb alapja hazánk egységének s integritásának. III. Ha már az egyenlőség elve azon mérték, mely által a polgári élet terén milliók joga és szabadsága kivihetővé válik s mely által egy rendezett társaságnak valamennyi tagja egy összhangzó egészszé, egy szabad álladalommá összeforrasztatik; mennyivel inkább szükséges, hogy a nemzeti jogok is ezen mérték szerint szabályoztassanak egy oly hazában, mely a benne tettleg meglevő nemzeteknek egyetértéséből s öszhangzásából eredeti egy egészet képezni hivatva van. Ezen elvet szem előtt tartva, kívánjuk, hogyha általunk lakott felső-magyarországi szláv kerületben: 1) A mi nyelvünk legyen egyedüli hivatalos nyelv úgy a polgári, mint az egyházi nyilvános élet terén s egyedüli tanítási nyelv az iskolákban, mert azt hiszszük, hogy nemzeti nyelvünk mint nemzetünk szellemének valóságos kifejezése, mint nemzeti mivelődésünknek egyedüli eszköze s emeltyűje, az általunk lakott területen, tehát a maga lakában nem lehet egy szorosabb körre — egy alárendel szerepre utalva — sőt ellenkezőleg épen oly jogosítottnak lennie kell, mint ahogy jogosítva van maga a nemzet, hogy éljen. Különösen kívánjuk, hogy az általunk lakott szláv kerületben a következendő országos és megyei szervezésnél egy feljebbviteli és egyelőre legalább egy váltótörvényszék szláv hivatalos nyelvvel állíttassák fel, s hogy országos legfőbb és semmisítő törvényszéknél, valamint közigazgatási országos legfőbb hatóságoknál is nyelvünkben tökéletesen jártas, azonkívül pedig a közvélemény által is nemzetünk igaz és ha fiainakismert, s nem csak a szorosan vett hivatalos teendőket végezni tudó, de azonkívül előforduló esetekben nemzeti jogainkat is védeni képes férfiak, mint előadók a népesség arányához mért számmal s kellő személyzettel alkalmaztassanak. Ugyanez áll az országban meglevő vagy felállítandó közoktatási hatóságokra nézve is. 2. Azon határvonalakat illetőleg, melyeket hazánkban a diplomatikus nyelv és saját nemzeti nyelvünk közt kijelölni óhajtunk, e tekintetben mindenekelőtt szükséges meghatározni azt, hogy mit értünk a diplomatikus nyelv alatt. Felfogásunk szerint a diplomatikus nyelv „különböző ajkú nemzetek közt a kölcsönös megérthetés eszköze.“ Ezen definitióból kitűnik azon határ, mely a diplomatikus nyelvet körülvonalazza, kitűnik különösen az , hogy ezen nyelv ott, ahol nemzeti nyelvet nem képez, nemzeti nyelvnek jogait magának nem követelheti ; hogy azon térből, mely egy más nemzeti nyelvnek tulajdona, maga részére mit sem foglalhat el, hogy az ő tere és joga ott kezdődik, ahol a nemzeti nyelvnek kizárólagos tere és joga megszűnt — tehát vonatkozólag mi reánk felső-magyarországi szlávokra az általunk lakott szláv területen túl—a mi szláv-ajku megyéinknek más nem-szláv ajkú megyékbeli levelezéseknél, hatáskörökkel az egész országra kiterjedő országos hatóságok belügykezelésénél s más hatóságokkal érintkezésnél (magától értetődvén, hogy egyes felek ügyei mindig az illető felek nyelvén intézendők el) és közös országgyűlésen, a ki nem zárván ebből más honi nyelveknek használatát sem. Mi felső-magyarországi szlávok nem vagyunk annyira önzők, hogy a nemzetek közti egyetértés kedvéért a magyar nyelvnek kellő határok közé foglalt diplomatiáját elleneznék, — sőt nyíltan kifejezzük e tekintetben fenntartett feltételekhez kötött megnyugvásunkat; — nem azért, mintha talán ezáltal hazánkban a magyar nemzetiségnek és nyelvnek a mi nemzetiségünk és nyelvünk fölötti felsőbbségét elismerni akarnánk, — nem — ilyesmit nemzeti öntudatunknál fogva nem is tehetünk ; de azért, hogy testvéreinknek a magyaroknak tettleges bizonyítványát adjuk annak, miszerint mi ott, ahol a közös haza boldogsága, s a benne lakó nemzetek egyetértése kérdésben forog, a legszentebb, istenadta s velünk született nemzeti jogainknak egy részét, amennyiben az erkölcsi öngyilkosság nélkül eszközölhető, önmegtagadással feláldozni készek vagyunk, való reális unió mellett nyilatkozzanak, mint fentebb kijelöltük. Ezt kívánja a politika, ezt kívánják az austriai összes szerb nemzet érdekei. Ha ez érdekeket az egyetlen szerb megye nem teszi magáévá, s elő nem segíti, mások bizonyosan nem fogják azt tenni.“