Sürgöny, 1861. július (1. évfolyam, 149-174. szám)

1861-07-10 / 156. szám

Az 5. §. helyébe ezt kivánjám igtattatni: „Oly községekre nézve , melyekben bizottmányok bármi oknál fogva meg nem alakulnának, az illető megyei hatóság fog megkerestetni a szükséges intézkedések megtételére oly végből, hogy ezen községek hiveinek is ezen katholicus testvérületbeni részvételre mód és alkalom nyujtassék.“ Ezt pedig azért óhajtom, mert elkerülni kívánom azon súrlódásokat, melyekre neta­lán a központi közvetlen intézkedés különféle okot adhatna. Mely észrevételem közlése mellett, midőn a keletkező zsenge társulatra s ennek minden tagjaira főpásztori áldásomat adnám, magamat excellentiád testvéri jóvoltába s ájtatos imáiba ajánlva, testvéri rokonszeretetem, s tisz­teletem kifejezése mellett maradok. Budán 1861-ik évi junius hó 21. Nagyméltóságodnak alázatos szolgája. Scitovszky s. k. prímás. Lapszemle. A horvátok Magyarországgal — s a szerbek Hor­vátországgal szemközt. A „Szrbszki Dnevnik“ — 61. számában Vukicsevics G. aláírásával igen érdekes czikket közöl e czim alatt: „A horvátok Magyarországgal — s a szerbek a horvátokkal szemközt.11 Czikkíró a szerbek azon óhajtását fejezi ki, miszerint Magyarország s a hármas királyság közt a reális unió állapíttassák meg. A czikk így kezdődik: „A zágrábi országgyűlésen a hármas királyság Magyarországhoz való viszonyainak fontos kérdése tárgyaltatik jelenleg. E kérdés igen fontos valamennyi szerbre nézve. Mi szerbek Austriában egy nemzet va­gyunk. Maradjunk-e politikailag is egy nemzet, arról tanácskoznak jelenleg a hármas királyság gyűlésén, s e kérdés eldöntése nem Pesttől, hanem Zágrábtól függ.“ Czikkiró ezután a zágrábi országgyűlés két párt­jának álláspontjáról értekezvén, ekkép folytatja: „Nehéz tudni, mit értenek : Kvaternik, Zsuzsel, Bacski és mások az ő „déliszláv“ politikájuk alatt, a­mely ellensége Magyarországgal, minden összekötte­tésnek, az együttleges védelmet kivéve. Lássuk, váj­jon e politika öszhangzásban van-e a szerb politiká­val, s ha e kettő egymással ellenkezik, akkor az elsőt nem nevezhetjük déliszláv politikának , mert hiszen a szerbek is tartoznak talán a déli szlávok közé. Jobb volna tehát azt valódi nevén nevezniük, t. i. h­o­r­v­á­t politikának, akkor ugyanis tisztában volnánk.“ „A mi szkupstinánk 5. pontjában azt határozta, hogy a Szerb-Vajdaságnak — bácsmegyei és bánsági területére nézve a — magyar királysággal — Sze­­rémre nézve pedig a hármas királysággal — ugyanegy közös törvényhozása legyen. A 9. pontban pedig az áll, hogy a harmadik felebbezési bíróság a Szerb­ Vaj­daságnak bácsi és bánsági területére nézve a magyar­­­országi legfőbb törvényszék — Szerémet illetőleg pe­dig a hármas királyság főtörvényszéke legyen; vagy — mint egy másik úr helyesebben fogalmazta: Szeré­met illetőleg ott legyen, hova a hármas királyság tar­tozni fog. Ugyanez határoztatott a politikai igazgatás szakára is.“ „Ha tehát a hármas királyság Magyarországgal minden összeköttetést szétbont, ha saját törvényho­zása, saját ministériuma talál lenni — mint azt Kva­­ter­nik úr javasolja — akkor a mi vajdaságunk is szétbontatik ; és ezen veszélyes dualizmus okvetlen a vajdaság tettleges megszüntetésére vezet; nemzetün­ket pedig Bácsban úgy, mint Bánátban politikai ha­lálra vezeti. Nekünk egységre van szükségünk, ha élni akarunk ; de azon it, melyen a horvátok haladnak, egységre nem vezet, s ez okból nem közös politi­kánk útja.“ Czikkiró ezek után a reális­ unió s a magyar suprematia ellen ama párt által felhozatni szokott érveket c­áfolgatván, azt mondja, hogy a polgári ér­dekekre vonatkozó kérdések nem olyanok, hogy kö­zös országgyűlésen ne lennének tárgyalhatók. A kö­zös törvényhozás nyelvére nézve pedig következőleg okoskodik: „Nemzetiségünk egyenjogúsága s­ nyelvünk biztosításául oly feltételek lennének kiköthetők, hogy ugyanazon törvényhozó testületben a mi nemzeti nyel­vünk egyenjogú legyen a magyarral, annál is inkább, minthogy ezen nyelvet a szerbeken s horvátokon kívül a tótok és oroszok is értik , s meglehet, hogy inkább óhajtanának ezen nyelvvel élni, mint a magyarral. „A­hol egy a törvényhozás, ott a legfelsőbb tör­vénykezési s politikai instantia is ugyanegy lehet, s ebben a szerbek és horvátok külön osztálylyal bírhat­nának, melyben — természetesen — minden ügy nem­zeti nyelvünkön fogna elintéztetni." Czikkiró ezeket a nemzetiség és autonómia ele­gendő biztosítékának tekinti, még azt adván hozzá, hogy a hármas királyság sarkalatos jogait illetőleg oly törvény volna kieszközlendő, melyben világosan ki­mondatnék, miszerint ama sarkalatos jogok a közös országgyűlésen a hármas királyság beleegyezése nél­kül kérdés alá se jöhessenek. A czikkben továbbá kijelöltetik azon álláspont, melyet a szerbeknek ezen kérdésben el kell foglalni­­ok, mire nézve czikkiró imigy nyilatkozik : „Pár nap múlva Szerémben harmadizben meg fog vitattatni azon kérdés : hány képviselő küldessék a zágrábi gyű­lésre, és miként küldessenek. — Mi szerbek minde­nekelőtt ünnepélyes óvást kell, hogy tegyünk, mely­ben azt fejezzük ki, hogy Szerém megyét semmi esetre se ismerjük el a hármas királyság kiegészítő részének. Ha a hármas királyság — mint a horvátok hajlandók nyilvánítani — 1848-ban Magyarországgak­ minden jogviszonyát megszakította, kötelesek elismerni, hogy azt Szerém is felbontotta. — De kötelesek elismerni azt is, hogy mi 48-ban nem azért harczoltunk csupán, hogy Magyarországgal minden viszonyt felbontsunk, Szerémben a hármas királyság önállóságát kivívjuk, s hogy aztán e királyságnak csak kiegészítő részévé legyünk, hanem harczoltunk akkor min magunkért, testületünkért és saját autonómiánkért is.“ Czikkiró szerint a szerb congressus csak azért mondta ki azt, hogy Szerém vármegye a hármas ki­rálysággal legyen összekötve, mert azt a legutóbbi császári pátensek így rendelték, de ezzel a szerb con­gressus nem mondta ki azt, hogy Szerém megszűnt a Vojvodinának kiegészítő része lenni. Ez okból a szer­­beknek addig, míg Bács és Bánságnak illető részeiben a Vajdaság meg nem adatik, joguk van a Vajdaság­hoz való jogaikat Szerémre szorítani. Ez pedig igy lé­vén, Szerém nem lehet a hármas királysággal szemben „pars integráns“, hanem csak „pars adnexa.“ A czikk e szavakkal végződik: „Ez volna az egyik ügy, mely mellett Szerém megye képviselőinek a zágrábi országgyűlésen küz­­deniök kellene. A másik az, hogy a Magyarországgal Emlékirata a szláv nemzetnek Magyarország magas törvényhozó testületéhez, mely magában foglalja a szláv nemzet azon kívánságait, melyeket a nemzeti jogegyenlőség­nek Magyarországban leendő igazságos keresztülvi­tele, s országos törvények általi biztosítása czéljából az 1861-ik évi junius 6 és 7-én Thurócz Szt.-Mártonban tartott szláv nemzeti gyűlés kifejezett. Midőn mint felső-magyarországi szlávok, nemzeti érdekeink mellett, nemzeti jogegyenlőség nevében fel­szólalunk,­­ nem azért tesszük azt, mintha a mai vi­lágot mozgató, s első és legnagyobb hazánkfiai által annak valódi értelmében felfogott vezéreszmének elös­­merést szerezni akarnánk; — de tesszük azért, mert az alak adja meg minden dolognak a valóságát — s nekünk felső-magyarországi szlávoknak igen nagy ér­dekünkben áll, hogy reánk nézve, hazánkban a nem­zeti jogegyenlőség, úgy magának a lényegnek, valamint az általunk érzett élet szükségeinek is megfelelő alak­ban, — törvény által életbe léptettessék. S e tárgyban hazánk törvényhozó testülete előtt, — melyhez tettleges bizodalmunkat ezennel kifejezzük — felszólalni, — úgy hazafiai mint nemzeti köteles­ségünk. Őskori történetünk s nemzeti hagyományaink ta­núsága szerint, a Kárpátok által bekerített ezen földnek mink vagyunk a legrégibb lakói. Még a magyarok be­jövetele előtt őseink — édes hazájoknak nevezték e földet; már akkor hosszú és véres harczokat vívtak itt nemzeti függetlenségekért nyugoti elnyomóik ellen, — már akkor volt itt virágzó földmivelések s kereskedé­­sek, voltak népes városaik s megerősített váraik, volt alkotmányos életök is, melynek egyes intézményei e haza alkotmányában mostanáig is fentartották ma­gokat. A magyarok bejövetelével az akkoron e földön alakulóban volt s épen a fejlődés első fokán létezett confoederatiója a nyugoti szláv népeknek — feloszol­ván, helyt engedett egy uj confoederatiónak, mely egy század lefolyta alatt, Sz. István koronája alatt egye­sítve — mint Hungária — a többi európai keresztény államok közt fényes helyet foglalt el s azt a száza­dokig tartott viharokon keresztül mostanáig is meg­tartotta. Valamint egy anyának édes gyermekei egy csa­láddá, úgy e hazának különböző népei is közös anya­gi és szellemi érdekek által egyesítve, egy egészszé olvadtak össze, s úgy a csatatéren, mint hazai törvé­nyek hozásánál mindenkor egyesített erővel megfelel­tek a nekik osztályrészül jutott közös világtörténeti feladatuknak, védve a nyugati miveltséget keletnek barbár népei ellen, s védve egyszersmind saját önál­­lásukat is nyugatnak felemésztő befolyása ellen. Úgy a csatatéren, valamint a közös törvényhozás terén is minden nyelv­különbség mellett igen jól meg­értették egymást e haza különböző népei, mert a hon­szeretet s egymás iránti testvéries bizalom legjobb tolmácsként elősegítette egyetértésöket, s közjóra irányzott törekvéseiket; egynek sem jutott eszébe másnak a nyelvét megvetn­i, vagy épen gyűlölni,— egyben sem támadt azon vágy, a maga saját növeke­­dését másnak kiirtására fektetni, vagy a maga külön nemzeti érdekeit azon polezra tolni fel, melyen egye­dül e haza valamennyi népeinek közös érdeke erősen és állandóan foglalhat helyet." A népek testvéri szeretete és egyetértése ered­ményezte azon bámulatos életerőt, melynél fogva ha­zánk — egy iszonyatos csapás, t. i. tatár pusztítás ál­tal okozott romlásokat oly könnyen ismét helyrehozta, s törhetlenül megállóit akkor is, a midőn egyrészről az izlám, másrészről pedig a nyugati absolutismus ál­tal végelnyeléssel fenyegettetett, ezen erőnek tulajdo­níthatni, hogy a vallásos harczok robaja elvonult hazánk fölött mint egy égi háború, mely után a természet újabb erővel szebb életre kel; ezen erő okozta azt, hogy ha­­zánk, bár ugyan még nem egészen, de mégis nagyobb részt a törvény előtti jogegyenlőség kimondásával sze­rencsésen megszabadult a középkori feudalizmus bilin­cseiből, s hogy még a tizenkét évi elnyomatás sem volt képes kebelében elfojtani a most is hatalmasan nyil­vánuló szabadság érzetét. — Kérdés, hogy jelenleg örvendetes vagy szomorú napoknak néz-e éleibe ked­ves hazánk — most — midőn a világ vezéreszméje — a nemzetiség kérdése, benne a maga megoldásá­ra vár. Óhajtjuk, hogy ezen kérdés ne fajuljon el gyó­gyíthatatlan sebbé, de inkább alakuljon át oly erős s áttörhetlen pajzsá, melyről az ellenséges nyilak min­denkor erőtlenül visszapattannak. Öntudatunk határozottan mondja, miszerint mi felső-magyarországi szlávok és oly nemzet vagyunk mint a magyarok, vagy bár­mely más nemzete e közös hazának, miből, hacsak a nemzeti jogegyenlőség pol­gári szabadsággal együtt chimera lenni nem akar, ön­ként következik az , miszerint mint nemzet kevesebb joggal nem bírhatunk mint bir hazánknak bármely, más nemzete. És mégis ha hazánk 1848. évi törvényes állapo­tát felvesszük, azt találjuk, hogy nem csak régi or­szággyűléseink,nevezetesen az 1791,1792-iki, 1805-iki, de utóbbi törvényeink is, különösen 1830-tól kezdve 1848-kig — egyedül csak a magyarokat ismerik el nemzetnek, egyedül a magyar nyelvről mint nemzeti­ről s hazairól szóljanak, egyedül a magyarok nemzeti fejlődéséről s nyelvüknek kimiveléséről gondoskod­nak, mi rólunk ellenben említést sem tesznek, mintha mink legidősb örökösei e közös hazának, saját hazánk­ban nem is léteznénk. Ezen el nem ismerés nem csak nemzeti de egy­szersmind azzal összekötött polgári jogaink ellen irányzott s általunk mélyen és fájdalmasan érzett sé­relmet s igazságtalanságot foglal magában — s mint­hogy a világ közvéleménye e tárgyban már kimondta a maga ítéletét, erősen hisszük s meg vagyunk győ­ződve arról, miszerint hazánk törvényhozótestülete sem kételkedene ezen sérelmet s igazságtalanságot az örök igazság fennálló elvei szerint orvosolni. E tárgyra vonatkozólag kívánságaink követke­zőkben öszpontosulnak : I. Hogy hazánkban nemzeti egyediségünk (indi­vidualitásunk) s nemzeti nyelvünk mint honi nyelv, a koronázási oklevélben (diploma inaugurationale) fog­lalt törvény által elismerve s ekkép a nemzetek test­vériségének s egyetértésének elleneitől jöhető ármá­nyok s megtámadtatások ellen biztosítva legyen. Felfogásunk szerint a nemzetek individumai az emberiségnek, melyekben az, bár különböző formában, de ugyanazon egy végrendeltetése felé fejlődik. Ezen definitio mireánk is mint nemzetre vonat­kozik s következményeiben vonatkozik egyszersmind a köztünk s hazánk más nemzetei közt fennálló viszo­nyokra is. , Valamint a társas polgári életben egyes polgá­rok individualitásának elismerése első feltétele a pol­gári jogegyenlőségnek, épen úgy a nemzetek közt is a nemzeti egyediségnek elismerése első feltétele a nem­zeti jogegyenlőségnek s ez utóbbinak értelme sem le­hetne ott, a­hol több nemzeti egyediségek, melyekre az alkalmaztatnék, nincsenek, vagy a­hol ezen egyedisé­gek a törvényben elismerésre nem találnak. A múlt évtizednek centralisatiója nem ismerte el tettleg a nemzeti egyediségeket s azért az ígért nem­zeti jogegyenlőség helyett nem is adhatott mást, mint a­mit adott, t. i. egyenlő jognélküliséget. Nem hihetjük, hogy azon férfiak, kik jelenleg mint törvényhozók hazánk sorsa felett intézkednek, ezen gyászos emlékezetű centralisatiónak, bár alkot­mányos alakbani újjászületését, elérni szándékozná­nak s annálfogva hazafius bizodalommal újabban is ismételjük, miszerint a nemzetek egyediségének elis­merése első feltétele a nemzeti jogegyenlőségnek s egyszersmind főalapzata hazánk alkotmányának, mely egyedül úgy lehet erős és maradandó, ha Isten­ adta törvényes alapokra fektettetik. Mivel azonban minden, mi az anyagi világban létezik, csak bizonyos térben és időben létezhet, ez oknál fogva : II. Szükséges, hogy nemzetünk individualitása azon területen, melyet az mint egy szakadatlan tömeg valósággal elfoglal, — egy — a megyék határainak nemzetiség szerinti kikerekitésével alakítandó felső­­magyarországi szláv kerületben (Homo­t­uhorské slovenské okolie) elismerve s személyesítve legyen. Ezen felfogást s kívánságunkat visszautasithat­­lanná teszi maga a nemzeti jogegyenlőségnek lényege. Ugyanis egy nemzet nem eszményi lény, de tettleges valóság — nem elégséges tehát egy nemzetet szellemi általánosságban elismerni, de szükséges elismerni azt úgy, a mint valósággal van azon területi minőségben, melyben az tettleg létezik s mint azt az isteni gondvi­selés alkotta; sőt maga magával ellenmondásba s kö­vetkezetlenségbe jönne az, a ki egy nemzetnek indivi­dualitását elismerné ugyan, de azon területi vonala­kat, melyek közt az elismert egyediség valósággal megvan, nem ismerné el. Ha annyi századokon át alkotmányos hazánkban egy Kun és Jász kerület, hat hajdú városok, lándisá­sok tiz községe, 16 szepesi város s 44 vármegye helyi s fekvési nehézségek ellenére mint külön municipalis szerkezettel ellátott testületek minden nehézség nél­kül valósággal fennállhattak; — ha 1848 előtt hazánk történeti egységének vészé­heztetése nélkül négy ke­rületre feloszlathatott: nem látunk okot, melynél fog­va egy összefüggő egészet képező nemzetünk a termé­szettől kijelölt s általa valósággal elfoglalt területen a bekövetkező országos és megyei szervezésnél, me­lyet a most összegyütt országgyűlésünktől várunk,­­ mint egy felső-magyarországi szláv kerület honunk­ban helyt nem találhatna; annál inkább, minthogy az ily intézkedést a nemzeti jogegy­enlőség eszméjének valósítása okvetetlenül feltételezi s azon előnyök, me­lyek egy kerületben a nyelv egységéből, úgy a köz­igazgatási mint a törvénykezési téren, de főképen a polgári szabadság érzetének sikeres fejlesztése által keletkeznek, azt hathatósan ajánlják. A nemzetközi vonal által átmetszett Pozson, Nyit­­ra, Bars, Hont, Nógrád, Gömör, Torna, Abaúj és Zem­­plén megyéknek szlávok által lakott részei minden ne­hézség nélkül akár új megyékké alakíttathatnak, akár pedig a határos szláv megyékhez csatoltathatnak. Előadott módon alakított felső-magyarországi szláv kerület életbe léptetése által Magyarország mos­tani belszervezeti felosztása egyéb változást nem szen­vedne, csak azt, hogy azon holt határok helyébe, me­lyeken eddig honunk négy kerülete nyugodott, való­sággal élő s nem az emberek önkénye, de a nyelv és nemzetiség által s igy az isteni gondviselés és termé­szet által alakított háborithatlan határvonalak léptet­nének életbe. Ez alkalommal nem mellőzhetjük elhallgatással magyar testvéreink által általánosan érvényre emelni kívánt azon ellenvetést, miszerint a legtisztább szláv­­megyékben is, úgymint Trencsin, Árva, Turócz, Zó­lyom, Liptó, Szepes és Sáros megyében igen sok, több­nyire a nemesi osztályhoz tartozó magyar találtatik, annyira, hogy még ezen megyékben is a magyar és a szláv nemzetiség egymásra halmozva van, mely oknál fogva a szláv nemzetnek egy külön felső-magyaror­szági szláv kerületbeni elismerése s személyesítése lehetetlenségnek mutatkozik. Igaz, hogy a most nevezett megyékben is nemze­tünknek sok elidegenített fia van ; ezek azonban nem magyarok, de nemzetünk fiai. A magyar nemzetnek is a nagy Széchenyinek fellépése előtt sok oly fiai voltak, kik bár­minek másnak,csak nem magyaroknak vallották magokat; de a haladó korszellem felébresztő bennök a szunyadozó öntudatot, hogy újra összefolyanak saját nemzetökkel, melytől elszakadtak volt; mi is erősen hisszük,hogy ugy­anazon korszellem fel­ébresztendi elfa­jult fiainkat tévedésök beismerésére s visszavezetendi őket azon nemzet és nép ölébe, melytől elszármaztak. Valamint egyrészről a hős magyar nemzetről nem tehetjük fel azt, hogy számos elfajult fiainkkal gazdakodni s ezen nemzeti gyalázatunkkal hiszleni akarna; úgy másrészről törvényhozó testületünk haza­­fiságáról nem hihetjük azt, hogy az említett sajnos kö­rülményt a nemzeti jogegyenlőség teljesítésének aka­dályául tekinthetné. Ha azonban tiszta szláv megyékben más nemzet­­beliek egyenként találtatnak is , ezek épen úgy mint nem szláv megyékben lakó egyes szlávok a közönség rövidségével nemzeti külön­állást s jogokat maguk részére nem igényelhetnek. Kénytelenek vagyunk továbbá azon lehető vád ellen is tiltakozni, mintha egy felső-magyarországi szláv kerületnek alakítása, hazánknak történeti jogok és pozitív törvények által szentesített egységes integ­ritása ellen irányozva lenne. Már Sz. István királyunk is maga végrendeleté­ben figyelmezteti Imre fiát arra, hogy „regnum unius lingvae imbecille et fragille est.“ már ő azon atyai tanácsot adá neki, hogy az országban lakó különféle népek szokásait és erkölcseit tiszteletben tartsa; már ő alatta e honnak egysége­s integritása az abban lakó népek egymásközti jogegyenlősége elvére len fektetve; hogy azonban Sz. István ideje óta ezen népek saját egyéni öntudattal biró nemzetekké fejlődtek s hogy ennek folytán hazánk egységes integritása többé nem a faj, de a nemzeti jogegyenlőségben kényteleníttetik alapjait keresni, az sem a mi hibánk, sem a mi érde­münk ; de okvetetlen kifolyása azon haladásnak, mely az Isten törvényeiből eredvén, útjában emberi törvé­nyek által fel nem tartóztathatni, sem pedig vissza nem utasittathatik. Ezen haladást el nem ismerni annyit jelentene, mint egyes nemzetek életében, valamint egyes államok fejlődésében is nem ismerni el a hatalmasan nyilván I nuló isteni gondviselést. Legközelebb lefolyt olaszhoni történetek nyilván tanúskodnak arról, hogy emberek által alkotott posi­tív törvények s históriai jogok nem állhattak ellent egy magasabb jogból s törvényből eredő események­nek . Éjszak-Amerika példája eléggé bizonyítja azt, hogy az állam alkotmányába s szervezetébe beszőtt erkölcsi bűn később­ hamarább magán azon alkotmá­nyon boszul áll és hogy az egyedüli legitimitás erejé­vel nem lehet alkotni s föntartani oly egységet, mely az erkölcsiség s a természet törvényeivel ellenkezik. Mi hazánkat hasonló bűntől megóvni óhajtjuk, akkor — a midőn Szt.­István által választott alapokon tovább építeni s hazánk egységét a kor szellemé­vel s az élet szükségeivel megegyező államszervezet által bizto­sítani kívánjuk. Nekünk nem elég, hogy az országgyűlés czikkelyeiben álljon a „regnum indivisibille et pro­­priam habens constitutionem,a­mink azt akarjuk, hogy ezen egység magából az előrehaladó élet szükségeiből kifejlett természetes s egyszersmind erkölcsi alapra fektetve legyen. Mint már fentebb említek, ezen természetes s er­kölcsi alap egyedül a meglevő nemzetek egyediségé­nek tettleges elismerésével életbeléptetett valóságos nemzeti jogegyenlőségben található fel; mert szeretett hazánk csak igy leend képes a benne lakó nemzetek legszentebb érdekeit magában öszpontosítani; csak igy leend képes megadni nekik azt, a­mit másutt fel nem találhatnak; csak úgy válhatik­­ valamennyi nemze­tek által egy iránt szeretett édes­anyává, mely épen azért, mert fiai közt születési rangkülönbséget nem is­mer el, közelgő veszély esetére valamennyi fiaira egy­aránt támaszkodhatni, valamennyi fiaitól egyforma tá­maszt, egyforma áldozatot igényelhetni fog. Mi, kik e haza nemzeteinek közös történeti múlt­jában az isteni gondviselésnek közös jövőre mutató ujját szemléljük, kik igen jól érezzük s tudjuk azt, hogy az általunk lakott FelsőMagyarországnak fek­vése, anyagi és szellemi érdekeink s szükségeink, to­vábbá a mindennapi viszony, s érintkezés s forgalom, tőt még vérségi kötelékek által is testvéreinkkel a magyarokkal, egy terű,ész­tes és erős egészszé köttet­tünk össze; mi nem tehetünk ellene szeretett hazánk egységének s integritásának; —senki se keresse tehát az általunk elérni kívánt felső-magyarországi szláv kerületben azt, a mi ott valóban létezik t. i. okvetetlen feltételét a nemzeti jogegyenlőségnek, mely ismét leg­biztosabb alapja hazánk egységének s integritásának. III. Ha már az egyenlőség elve azon mérték, mely által a polgári élet terén milliók joga és szabadsága kivihetővé válik s mely által egy rendezett társaság­nak valamennyi tagja egy összhangzó egészszé, egy szabad álladalommá összeforrasztatik; mennyivel inkább szükséges, hogy a nemzeti jogok is ezen mér­ték szerint szabályoztassanak egy oly hazában, mely a benne tettleg meglevő nemzeteknek egyetértéséből s öszhangzásából eredeti egy egészet képezni hivat­va van. Ezen elvet szem előtt tartva, kívánjuk, hogyha­ általunk lakott felső-magyarországi szláv kerületben: 1) A mi nyelvünk legyen egyedüli hivatalos nyelv úgy a polgári, mint az egyházi nyilvános élet terén s egyedüli tanítási nyelv az iskolákban, mert azt hisz­­szük, hogy nemzeti nyelvünk mint nemzetünk szelle­mének valóságos kifejezése, mint nemzeti mivelődé­­sünknek egyedüli eszköze s emeltyűje, az általunk la­kott területen, tehát a maga lakában nem lehet egy szo­rosabb körre — egy alárendel szerepre utalva — sőt ellenkezőleg épen oly jogosítottnak lennie kell, mint a­hogy jogosítva van maga a nemzet, hogy éljen. Különösen kívánjuk, hogy az általunk lakott szláv kerületben a következendő országos és megyei szerve­zésnél egy feljebbviteli és egyelőre legalább egy váltó­törvényszék szláv hivatalos nyelvvel állíttassák fel, s hogy országos legfőbb és semmisítő törvényszéknél, va­lamint közigazgatási országos legfőbb hatóságoknál is­ nyelvünkben tökéletesen jártas, azonkívül pedig a köz­vélemény által is nemzetünk igaz és ha fiainak­­ismert, s nem csak a szorosan vett hivatalos teendőket végezni tudó, de azonkívül előforduló esetekben nemzeti jogain­kat is védeni képes férfiak, mint előadók a népesség ará­nyához mért számmal s kellő személyzettel alkalmaz­tassanak. Ugyanez áll az országban meglevő vagy felállí­tandó közoktatási hatóságokra nézve is. 2. Azon határvonalakat illetőleg, melyeket ha­zánkban a diplomatikus nyelv és saját nemzeti nyel­vünk közt kijelölni óhajtunk, e tekintetben mindenek­előtt szükséges meghatározni azt, hogy mit értünk a diplomatikus nyelv alatt. Felfogásunk szerint a diplomatikus nyelv „kü­lönböző ajkú nemzetek közt a kölcsönös megérthetés eszköze.“ Ezen definitióból kitűnik azon határ, mely a di­plomatikus nyelvet körülvonalazza, kitűnik különösen az , hogy ezen nyelv ott, a­hol nemzeti nyelvet nem képez, nemzeti nyelvnek jogait magának nem köve­telheti ; hogy azon térből, mely egy más nemzeti nyelvnek tulajdona, maga részére mit sem foglalhat el, hogy az ő tere és joga ott kezdődik, a­hol a nemzeti nyelvnek kizárólagos tere és joga megszűnt — tehát vonatkozólag mi reánk felső-magyarországi szlávokra az általunk lakott szláv területen túl—a mi szláv-ajku megyéinknek más nem-szláv ajkú megyék­beli levelezé­seknél, hatáskörökkel az egész országra kiterjedő or­szágos hatóságok belügykezelésénél s más hatóságok­kal­ érintkezésnél (magától értetődvén, hogy egyes fe­lek ügyei mindig az illető felek nyelvén intézendők el) és közös országgyűlésen, a ki nem zárván ebből más honi nyelveknek használatát sem. Mi felső-magyarországi szlávok nem vagyunk annyira önzők, hogy a nemzetek közti egyetértés ked­véért a magyar nyelvnek kellő határok közé foglalt diplomatiáját elleneznék, — sőt nyíltan kifejezzük e tekintetben fennt­artett feltételekhez kötött megnyug­vásunkat; — nem azért, mintha talán ezáltal hazánk­ban a magyar nemzetiségnek és nyelvnek a mi nem­zetiségünk és nyelvünk fölötti felsőbbségét elismerni akarnánk, — nem — ilyesmit nemzeti öntudatunknál fogva nem is tehetünk ; de azért, hogy testvéreinknek a magyaroknak tettleges bizonyítványát adjuk annak, miszerint mi ott, a­hol a közös haza boldogsága, s a ben­ne lakó nemzetek egyetértése kérdésben forog, a leg­szentebb, istenadta s velünk született nemzeti jogaink­nak egy részét, amennyiben az erkölcsi öngyilkosság nélkül eszközölhető, önmegtagadással­ feláldozni ké­szek vagyunk, való reális unió mellett­ nyilatkozzanak, mint fentebb kijelöltük. Ezt kívánja a politika, ezt kívánják az austriai összes szerb nemzet érdekei. Ha ez érdekeket az egyetlen szerb megye nem teszi magáévá, s elő nem segíti, mások bizonyosan nem fogják azt tenni.“

Next