Sürgöny, 1861. augusztus (1. évfolyam, 175-199. szám)

1861-08-02 / 176. szám

Első évi folyam. Szerkesztő-hivatal: Aldunasor 5. sz. 2-dik emelet Kiadó hivatal: [ Barátok-tere 7. szám, földszint Előfizethetni Budapesten a kiadó­­hivatalban, bajá­­k-tere 7. szám, földszint. 176. szám — 1861. Péntek augustus 2. Vidéken bérmentes levelekben, minden posta-hivatalnál.SÜRGÖNY Előfizetési árak austriai értékben. Budapesten, hixhos hordva­ft kr . Egdaidvre 16 — Évn Félévre 8 50 Egy ft kr­egyedre 4 60 hóra 2 — Vidékre,­­naponkint poétán ft kr . ft kr Egérré­vre 19 — Évnegyedre 5 -Félévre 10 — Egy hóra 2 — HIVATALOS RÉSZ. Ő cs. k. Felségétől nyert felhatalmazás alapján az országbíró — mihályházi Tóth Bódogot a m. kir. ítélő tábla ideiglenes tanácsjegyzőjét, az országbírói elnöki irodának első fogalmazójává valóságos udvari fogalmazói ranggal kinevezte. ÍVEMHIVATALOS RÉSZ. Bécs, július 31. L. A mai nap kiválólag meg van áldva — alaptalan hírekkel, ugy hogy az ember alig győ­zi őket jegyezgetni s ezért csakis a fontosabba­kat emelem ki. Legelői is szájról szájra jár a fair, miszerint Erdélyországbali ajtó előtt áll a rendelet, mely a testvérhaza nemzeteit közvetlen választásokra hivandja fel a birodalmi tanács számára. Határo­zottan állíthatjuk, hogy ilyesmiről — legalább egyelőre — szó sincs. Egyelőre az erdélyi kanc­elláriától csak azt követelik, hogy teremt­sen a Királyhágón túl országgyűlést. Egyelőre — mondom s ezzel e peretben beérhetjük, mi fog tán jövőben történni, arról most kár volna okoskodni — a jövő az Úristené és sen­ki másé. Hasonlóképen alaptalan azon hir is, melyet a Srbski Dnevnik közöl,s mely szerint a Vojvodi­­nának ujjáalakitása s a szerb nemzeti gyülekezet egybehivása szándékolhatnék; az utóbbi pedig azon okból, hogy a Reichsrathba — ezen politi­kai „überall und nirgends“-be — követeket vá­lasszon. Van okom látni, hogy ezen ügyet sem fogják itt erőszakolni, még azon esetben sem, ha a jelenlegi országgyűléssel tisztába nem tud­nának jőni az államkérdések iránt. Nagyon is furcsa volna, ha az alkotmányos Austria még a Vojvodina kérdésében is Bach tudor úr nyomait követné! Végtére a megyék elleni erőszakról is van szó s a „Wanderer" a többi közt ezeket írja: „A megyéket egyáltalán kemény kísérletek várják, minthogy hiteles adatok nyomán tervben van, őket felhívni, hogy az adóbehajtásra nézve se­gédkezet nyújtsanak , a bizottmányokat pedig feloszlatni, melyek e tekintetben ellenszegülnek." A megyei kérdés mindenesetre előtérbe fog lépni, mihelyt az országgyűlés működése egyik vagy másik módon meg fog szűnni. Vannak, kik azt hiszik, hogy, ha az országgyűlés felosz­­lattatik, vagy feloszlik, a megyék fogják folytat­hatni a viadalt, s ezeket fel is szólítják, hogy az említett esetben álljanak a csatározók élére. Köt­ve hiszem, hogy e tervnek kivitelére sok kilátá­sunk legyen. Itt ugyanis a jelszó: az országgyű­léssel folytatni az alkudozást, a­meddig csak le­het, a legnagyobb türelemmel s elnézéssel, de egyáltalán nem engedni meg, hogy a megyék avatkozzanak az államjogi perbe. A megyéket tehát vissza kívánják szorítani a közigazgatási térre, és­pedig minden áron, szép szóval, ha ez elég lesz, erélylyel, ha a szükség megkívánja. Ugyancsak ezen szándék ismereténél fogva fej­tegettem a minap szerény véleményemet, misze­rint a megyék feladatának tekinteném, kikerül­ni mindazon tényeket, melyek őket összeütkö­zésbe hoznák a kormánynyal. Az én felfogásom szerint a megyéknek különösen azon kell len­niök, hogy a közigazgatás nemzetiségét s füg­getlenségét ne veszélyeztessék. Én nem igen nagy hasznot látok a nemzet igényeire nézve abban, ha a kormányt kényszerítik, királyi biz­tosok kezébe adni a megyei közigazgatást, s ha bár egyelőre a nemzet nem nyerheti meg jogai­nak egész összegét, ildomos­nak tartanám, bir­tokunkban tartani legalább azt, mi már meg­adatott, hogy úgy mondjam: megtartani zá­log­k­é­p­e­n. Ez pedig, úgy hiszem, egy kis il­­domosság mellett meg fog történhetni. A jelen kormány-férfiak aligha fognak a megyéktől oly dolgokat kivánni, melyekre alkotmányos hatóság rá nem állhat. Ennélfogva nem is képzelhetem, hogy gróf Forgáchnak szándékában volna, a me­gyéktől az adóbehajtásra nézve segédkezet kö­vetelni. Gróf Forgách előre tudhatja, hogy ezen szolgálatra alkotmányos hivatalnokot nem kap — tudhatja, miszerint ilynemű fölszólítás csak előidézése volna azon összeütközésnek, melynek elkerülése mind­két félnek — a kormánynak ugy mint a nemzetnek — egy­aránt érdekében fekszik­ — a nemzetnek, mert csak kívánatos­nak ismerheti, hogy a közigazgatás ügyei meg­választott, közbizalmat biró férfiak által kezel­tessenek ; — a kormánynak pedig, mert nem igen nagy vágya lehet, az országnak minden zegezugában oly férfiakat tolni az ügyek élére, kiket a közbizalom nem ismer, s kiknek alkal­mazása által a kormány csak önmaga ellen de­monstrál. Igen valószínűnek tartjuk ugyan, hogy a kormány egész szigorral fog eljárni azok ellen, kik akár egyesek, akár testületek — a népet — akadályoztatják oda járulni, hogy addig is, míg az államjogi per törvényes után véget nem ér, az államnak mellőzhetlen szükségletet fedeztes­senek. De ép oly erős azon meggy­őződésem, hogy a megyék nem fognak oly segélyzésekre fölszólittatni, melyek a törvénynyel meg nem egyeztethetők. Mily értelme volna különben azon körlevélnek, melyben gróf Forgách a megyéket közremunkálásra h­ivja fel ? Ezen körlevélben gróf Forgách felkéri a megyéket­, hogy vele együtt küzdjenek meg azon nehézségekkel, melyek netalán felmerül­hetnének *); s nem tudnék megérteni, ha gróf Forgách önmaga szaporítaná ezen nehézségeket, ha a megyék elé, melyeknek elé támogatását kere­si, oly feltételeket szabna, melyeket ezek el nem fogadhatnának. * T: levelezőnk ma közli velünk a körlevélnek, melynek német fordítása már bejárta a lapokat, eredeti magyar szövegét; az ekkép hangzik : A császári ■ apostoli királyi Felsége legkegyelme­sebb Urunk által f. hó 18-kán kelt legfelsőbb kézirata folytán a magyar királyi udvari kanczellári hivatallal fel­­rubiztatván, midőn új tisztem elfoglalásáról méltóságodat ezennel értesíteni szerencsém van, habár egyrészt lehe­tetlen félreismernem azon nehézségeket, melyek jelen ko­moly időben vállamra súlyosodnak, másrészt viszont mél­tóságodnak a közügyek kormányzásában­ kitűnő jártas­ságát ismerve, azon biztos remény éleszti keblemet, mi­szerint m­éltóságodnak a fejedelem iránti tántoríthatlan hűsége­s szeretett honunkhozi hő ragaszkodása hasonló érzelmeimmel találkozván, méltóságod szives közremun­­kálása mellett összevetett erőnknek sikerülend, szerencsé­sen megküzdeni azon akadályokkal, melyek az élénkbe kitűzött magasztos czél megközelítésénél, hazánk közjavá­nak tartós megszilárdításánál, netalán felmerü­lendnek. Kelt Bécsben 1861 julius hó 20-án. Ugyancsak ezen elmélkedésnél fogva én hajlandó is vagyok azon kijelentéseknek, me­lyeket gróf Forgách ur magas hivatalának átvé­telénél tett, sokkal nagyobb fontosságot tulajdo­nítani, mint ez például b. Miske Imre urnak a „Pesti Napló"-ban tetszik. Az alkotmányos kor­mányzáshoz persze sok mindenféle kell, minden­esetre sokkal több kell, mint az „államjog theóriái­­nak tanulmányozásához" és azoknak „a vidék­ről“ való elemezéséhez. De oly nehéz körülmé­nyek közt, minek a jelenlegiek, hazafias kö­telességnek tartjuk, arra nézve is közremun­kálni, hogy a politikai zavarok miatt a közigaz­gatás tönkre ne jusson, s hogy a nemzetnek legyen meg legalább mindennapi kenyere, ha már gazdag örökségét mindjárt ki nem kaphatja. TÁRCZA. Nevelésügy. Kalocsa, julius 23. 1861. Ünnepünk volt ma, az utczákon nem látni fel s alá hullámzó tömeget, nem lobognak zászlók házain­kon, s mégis ünnepünk volt, csendes és zajtalan ugyan, de a melyben benső megindulással vett részt e város, s messze vidékének számos családja. A múlt évi october hóban a Notredameról neve­zett apáczák vezetése alatt megnyitott nőnevelde tartja első éves próbatételét. A zárdába sietünk tehát mindnyájan, kik ott gyermekeink, gyámoltjaink, kisded rokonaink első évi neveltetésének eredményéről akarunk meggyőződést szerezni, vagy kiket oda a nőnevelés nemes ügye iránti érdekeltség hív is csak. Mi (e sorok írója) minden igyekezetünk daczára kissé köpecskén érkezünk; nem oly későn azonban, hogy az intézet irányáról, az abban gyakorlott rend­szerről, s ennek hatásáról a neveltekre, tiszta s hatá­rozott fogalmat ne nyerhetnénk. Egy tágas, jól világított, s ez alkalomra zöld­­növényekkel egyszerűen feldíszített terembe lépünk, melyben már számos s (mint természetes) túlnyomóan nőkből álló hallgatóság van együtt, s feszült figyelem­mel kiséri a vizsgálat folyamát. Szemközt velünk középen kétfelé választott padok­ban ülnek a növendékek, számra mintegy negyvenen s mindnyájan egyszerűen csinos kék ruhában, figyel­mesen áttekintve soraikat, örömmel szemléljük egéssé­­ges, vidor arczaikat, é­s illedelmes, de fesztelen tar­tásukat , s e jelekből biztosan következtetjük egy­részt, hogy a test kifejlődésére szükséges, a köze­lebb múlt idők neveldéiben fájdalom, oly sokszor mellő­zött tekintetet az intézet vezetői szem elől nem tévesz­tették, másrészt — és erre a legfőbb súlyt helyezzük, hogy a gyermekek, kiket környező anyák karjaiból vettek át a nevelő apáczák — a szeretet szelid be­folyása alatt nyerék kiképeztetésüket. Midőn a terembe beléptünk, a számtételből folyt ép a vizsgálat, egy 10—12 éves sötét bajt­ leányka lő ki a padok elé, meghajtja magát, nyugott értelmes tekintetével átfutva a hallgatóságot, s a fekete táblához lép, krétát s szivacsot,véve kezeibe — a tanítónő el­mondja neki a megoldandó feladatot körülbelül így: valaki évi jövedelmének kétharmad­ részéből fedezi életszükségeit, a fenmaradó egy harmadnak egy ne­gyedét örömeire költi, — megtakarít pedig 148 ft 52 krt, kérdés: mennyi volt évi jövedelme ? A növendék figyelmesen hallgat, felírja a megszabott számokat, azután ismétli a feladatot, s rövid biztos számadás után oda­dja a kiszámított jövedelmet, mely ha nem csalódunk, 594 ft 8 krt tesz. Jól van kis gyermekem, a jövedelem és kiadás közti egyensúly „to make both ends meet“ mint az an­gol mondja, minden háztartásnak, legyen az szerény vagy bő, legelső feladata, mely nélkül nincs tartós családi boldogság, s neked is e feladat szerencsés meg­oldására valószínűleg fontos szerep fog jutni, ne fe­ledd e közt soha a számoktól kérni tanácsot. Egy másik hivatik fel, szőke, piros gömbölyű ar­­czu, az előbbivel egykorú, de annál talán valamivel kevésbé önbizalmas, féltjük, hogy megakad, a feladat ilyformán szól: valaki öt írnokot 10 napon, naponta hét óráig foglalkoztatva, leirat általuk hétszáz ivet, szüksége van azonban nyolczszáz ívnek tizenöt nap alatti leiratására, s az írnokok csak hat óráig fognak nála dolgozhatni, kérdés : hány írnokra lesz szüksége ? ■ A feladat mint láttuk kissé bonyolult, — s mi­­ komolyan aggódunk a szegény kis szőke leány felett, — kivált mert a sok száz iv hallatára minket is azon aggodalom kezd kinzani, hát­ha a leírandó temérdek ivek a múlt (múlt?) rendszer protocollumai vagy be­­rk­letjei találnak lenni. Gyermekünk — úgy képzeljük, kissé bizonytalan kézzel — feljegyzi a táblára a számokat, — s mint az előbbi ismétli a feladatot, — hangja azonban mintha kissé reszketne, — ezután elkezdi a számadást, — neki melegül a munkába, keze, mire tökéletesen biz­tos, diadalmasan írta ki a szükségelt írnokok számát, s mosolyogva távozik helyére. Ez is igen jól van szerkesztve, a rengeteg sok ívvel ugyan nem tudunk megbarátkozni, mert majd azon gondolat is gyötör, hogy X. Y. összeszedett vezér­­ci­kkei írandók talán sajtó alá, de hiszen az ivek és az irás csak példa, s tegyünk az írnokok helyébe egy­szerű­ munkásokat, a leírandó ivek helyébe pedig egy­­nyi s ennyi hold lekaszálandó rétet, s látni fogjuk, hogy hasonló feladat megoldására nem egyszer lesz közü­letek egyik másiknak szüksége az életben. Még számos számtételi kérdések megfejtése után a földleírás — balra megyünk át, — a vén Eu­rópán kezdődött,— minden gyermek az abroszhoz megy , mit szóval elmond, azt azon megmutatja, a földré­szünk határait, nagyobb hegyeit, folyamait, nevezete­sebb államait, s a szabatos feleletek mindnyájunkat meglepnek, örömünkben azon sem tudunk megütközni, hogy kis földismerőink az olasz királyságot még nem ismerték el, s Olaszországban Szardinia, két Szicília királyságot, Toscánai nagyherczegséget stb látnak. A földleírást követte a hazai történet, s talán képzelődésünk vezet tévútra, de mi úgy láttuk, hogy ezen tantárgy megemlítésénél a különben is vidor ar­­czok, még elevenebb kifejezést öltöttek magukra, — mindannyi fölszólított gyermek érezhető venvel mon­dotta el feleletét, — s ezen ismét mi, a ugy hisszük ve­lünk együtt minden jelenlévő valódilag örült, — mert a mily mértékben irtózunk a politikai szenvedély­től, mámoros, utczai tüntetéseket aranyirozó nő-mon­­streoktól, — ugyanazon mértékben dagad örömtől ke­belünk, ha látjuk, hogy szeretettel csügg a nő hazája múltján és jövőjén, s ezen szeretetet átcsepegteti az ő tulajdonképi körébe — a családba. De nem követhetjük további részletekbe a vizs­gálatot, csak annyit említünk még, hogy az a termé­szet­történetre, s természettanra jön kiterjesztve, ■ mindkét tárgyban ugyanazon értelmes vezetésről, a a növendékeket illetőleg józan fölfogásról ten tanúságot mint az előbbi tantárgyaknál. A vizsgát rövid, egyszerű, áhítattal elmondott ima fejezte be, s magunk előtt látva az imádkozó kisde­deket, képzelődésünk azon korba visz át, midőn majd rajtunk leend a sor esténkint elmondani : Kis kacsádat összetéve szépen, Imádkozzál kedves gyermekem. Mielőtt a termet elhagytuk, egy jelenlevő apa minden érdekelt nevében érzékeny szívből jött sza­vakkal köszönte meg a főnöknének áldástól kísért működését, elmondván, hogy a szülők mint eddig, tö­kéletes bizalommal hagyják felügyelete alatt gyerme­keiket. Még egy kis gyermeki koncertben veszünk részt, s azután megtekintve a kézimunkák kiállítását, me­lyek közöl a nagymérvben képviselt fehérnemű-varrás vonja magára különösen figyelmünket, derült hangu­latban hagyjuk el a zárdát, melyben imént néhány valóban élvezetdús órát töltöttünk. Az intézetet amélt­ K­u­n­s­z­t József kalocsai ér­sek alapította, s ezáltal magának nemzedékről nem­zedékre mindenki szivében, ki a vallásos, műveit, há­zias nőnek befolyását a családi és társas élet nemesí­tésére felfogni képes, maradandó emléket emelt. D excia ez értelemben is a legnemesebb öntudattal mond­hatja : non omnis moriat.“ Lapszemle. A „Gaz. Trang.“-ban következő, a román nép fölfogását jellemző czikkre akadnak: „De verbis quantum vis!“ „Mi az oka, hogy a románok nem biznak a ma­gyarokban,hogy nem akarnak testvérisü­lni velök? jólle­het a magyarok azok kik a románokat a robot járma alól fölszabadították, s nekik csak a magyarral tartva lehet jövendőjük ?“ Ekkér kérdez minden magyar, kivel beszédbe elegyedünk. Mit felelnek a románok efféle kérdésekre, képzelheti magának mindaz, ki a románok és magya­rok közti viszonyokkal valamint a múlt századokból, úgy a jelenből csak némileg ismeretes. Mit kelljen felel­ni minden románnak a fentebbféle kérdésekre, megkísér­tem én is itten kevés szóban kimutatni. Miért nincsen a románoknak bizalmuk a magyar­ban, ki lehetne magyarázni magával ezen latin köz­mondással is: „ad amico reconciliato libera nos Do­mine­­“ de nem akarom megérinteni a múltakat, mik által elidegenedtek a románok a magyaroktól, hanem csak a jelenre akarok szorítkozni. A magyarok mondják, hogy ők szabadították fel a románokat a robottól, s hogy magukhoz emelték, — természetes a porból, melyben sinlödtek. — Én megmondom, hogy a magyaroknak nincs joguk­ dicse­kedni avval, hogy ők szabadították fel a románokat a robot alól, s annál kevésbé van joguk mondani, hogy ők fölemelték a románokat magukhoz. Nem! semmi esetre nem i­s lássuk, miért nem? Hogy mily zsarnokság alatt éltek a (román) jobbágyok Erdély­nek az osztrák uralkodó ház alá jutásáig, felesleges mondanom, eléggé tanúsítja ezt a történet; csak egy II. Józsefnek sikerülhetett segíteni a jobbágyok sorsán annyiban, hogy legalább ne úgy bánjanak velük mint barmokkal s mint valami élettelen dolgokkal, hanem mint szóló lényekkel. József császár óta minden or­szággyű­lésnek meghagyatott, miszerint egy úrbéri tör­vényről gondoskodjanak, azaz , hogy a jobbágyoknak földesaraikhozi viszonya szabályozásáról törvényt hoz­zanak; az országgyűlés azonban csak 1847-ben felelt meg ezen meghagyásnak. Ez évben egy úrbéri törvényt alkotott, egy oly úrbéri törvényt, mely által a jobbá­gyok állapota elviselhetlenebbé lett mint azelőtt volt, mintha azt mondták volna a magyarok, midőn alko­tók : „ha nektek úrbéri törvény kell, adunk mi egyet, hogy jól lakjatok vele.“ Ezen úrbéri törvény, — mely ha életbeléptetett volna, valóságos koldusbotra juttatja a jobbágyokat — megszentesittetett a király által is, mert azok, kik a dolgok állásáról informálták, szintén magyarok voltak. (Tisztelet az 1847-ki országgyűlés azon kis minoritásának, mely a jobbágyok érdekében tett törvényjavaslatával megbukott). M Ma már most a magyarok képesek voltak 1847- ben egy a jobbágyságra nézve oly kedvezőtlen úrbéri törvényt hozni, —­hogy mondhatják ők, hogy egy év­vel később 1848-ban felszabaditák a románokat a ro­bot alól ? hogy lehet az, hogy azon emberek, kik egy év előtt oly ellenségeknek mutatkoztak a románok irá­nyában (miután a jobbágyok nagyobb részt románok voltak, s csak kevés magyar, székely és szászok, tehát a­hol jobbágyokról van szó, jogosan használhat­juk a román szót) egy év lefolyta alatt annyira meg­változtak volna? A dolgok természetes meneténél fog­va egy ily változás nem engedtethetik meg. Ha 18411 tavaszán egész Európa meg nem rázkódik, ha fel nem ébred az emberiség a szenvedések és apathia mély ál­mából, hiszem, hogy a­ Sz. István koronája alatti romá­nok m­a is jobbágyok volnának ! — hacsak azon any­­nyira nyomasztó urbárium behozatala által, a romá­nok oda nem juttattak volna, hogy a robot súlyos jármű lerázását maguk megkísértsék, mint ezt néhány évtized előtt tették volt! Korántsem a magyarok tehát, hanem az idő, a 19-ik század szelleme tette e nagy változást! De ha épen igaz is volna az, hogy a ma­gyarok szabaditák fel a románokat a robottól, e tettel még sem dicsekedhetnek, mert ők az emancipátiót csak kártérítés mellett tették, még pedig egy oly kárté­rítés mellett, mely sok földesurat jobb állapotba jutta­tott mint voltak 1848 előtt.Innét következik az, hogy a románok Bem­mi hálával sem tartoznak a magyaroknak a robot eltörléséért, és hogy a magyarok annál ke­vésbé igényelhetnek hálát a románoktól, mennyivel hosszabb volt az elnyomás és a lealacsonyítás, mit a románok a magyar nemesektől szenvedtek. Hogy a románoknak nincs bizodalmuk a magya­rokhoz, nagyon természetes dolog ! Melyik román nem tudja azt, hogy a magyar politika oda czéloz, mi­szerint Magyarország koronájával valamennyi né­peit magyarokká tegye? Mit akart Kossuth (1836-tól 1848-ig), kit a magyarok annyira imád­nak ? Várjon nem Magyar-, Horvát- és Erdélyország minden elemeinek megmagyarosítását ? Mit akart a legnagyobb magyar, Széchenyi Magyarországból csi­nálni ? Ugyanazt akarta Széchenyi is, a­mit Kossuth, tudniillik a tótok, románok, szerbek, horvátok és né­metek nemzetiségü­kbeli következtetését. Kossuth csak annyiban különbözött Széchenyitől, mennyiben az egyenesen neki rohant s azonnal főbe akarta ütni a nem magyar népeket, hogy megölve azokat, egyszerre kitörü­lhesse a népek sorából; holott Széchenyi a leg­­alattomosabb s legveszedelme­sbb ravaszsággal igyeke­zett a többi népeket csendesen elaltatni, hogy (a ro­mán mondása szerint) egyszer holtan ébredjenek fel. Melyik volt veszedelmesebb a románokra s átalában a nem magyar népekre nézve e két magyar apostol közül ? Nem hiszem, hogy találkoznék egy román is, ki azt mondhassa, hogy Kossuth.­­Nem K. hanem Sz. volt veszedelmes a magyarországi nemmagyar népekre néz­ve , mert egy oly ellenségtől, mely nyíltan támadja meg életedet, megvédheted magad, és a csata legalább bizonytalan vagy kétes; ellenben egy alattomban járó ellenség elöl nincs menedék , következőleg a halál bi­zonyos ! — Nagyobb része a magyaroknak (értem azo­kat, kik Magyarország szervezését magukra vállalták) eltért már Kossuth politikájától (némelyek még mindig tartanak K-tat, jóllehet a­mint beszélik, K. maga is megváltoztatta terveit) és Sz. nyomaiba léptek, kik látván, hogy K. — minthogy neki rohant ajtóstól, mint mondani szokták — minden népeket maga ellen lázi­­tott fel, — már most a politicusabb magyarok összehal­­mozzák a népeket Ígéretekkel és emberséggel oly an­nyira, hogy elmondhatod a románnal, miszerint megöl az emberséggel, természetes csak szóval, meghivak vendégségre is, az ember azt hinné, hogy megsérti az Hiedelmet s a vendégszeretetet, ha nem hisz, a ha meg nem elégszik azon igen szép szavakkal; azonban mit látsz? a románok nem értenek az etiqnette-hez — mosdják az idegenek — én meg azt mondom, hogy a románok jól laktak mára szép szavakkal; szeretnének tetteket is látni, a kása megégette már egyszer a szá­jukat; nem akarják ujjaikat még egyszer beledugni, mert félnek, hogy megint megégetnék; hitetlenek mint Ta­más, és valamint Tamás nem hitt kollegáinak, még Krisztus sebeibe maga ujjait nem dugta, ugy nem hisz­nek a románok sem a magyarok szavának, és nem fognak hinni mindaddig, míg magukat mint egy politi­kai-nemzeti egyediséget a szt. István koronája alatti országok közös alkotmányába be nem vétetik. És miért nem hisznek a románok a magyarok szavainak ? Ám miért: Elhallgatva 1-er azon sok nagy szájról, melyek nem tudnak egyebet mint nagy Ma­­gyarban , magyar föld, magyar kenyér, magyar Isten, minden ember legyen ember és magyar sat. 2-er azon

Next