Sürgöny, 1862. január (2. évfolyam, 1-25. szám)
1862-01-16 / 12. szám
Második évi folyam. Szerkesztő hivatal: Barátok-tere 7. sz. a. földszint. Kiadó hivatal: Barátok tere 7. sz. a. földszint. Előfizethetni Budapesten a kiadóhivatalban, barátok tere 7. szám, földszint. 12. szám. — 1862. Csütörtök, január 16. Vidéken bérmentes levelekben , minden postahivatalnál.SÜRGÖNY Előfizetési árak austriai értékben. Budapesten házhoz hordva. ft kr ft kr Egészévre 16 — Évnegyedre 4 50 Félévre 8 50 Egy hóra 2 — Vidékre, naponkint postán ft kr , ft kr Egészévre 19 — Évnegyedre 5 — Félévre 10 — Egy hóra 2 — HIVATALOS RÉSZ. Ö cs. k. Apostoli Felsége Rainer Föherczeg császári Fenségéhez következő legfelsőbb sajátkezű iratot méltóztatott kibocsátani : Kedves rokon Rainer Föherczeg Ur! Önnek Előttem nagybecsű önföláldozó szolgálatai hálás elismeréséül, Önt, dijelengedés mellett, Sz. István-rendem nagykeresztjével diszitem föl. Velencze, január 11. 1862. Ferenci József s. k. , cs. k. Apostoli Felsége m. évi nov. 8-tól kelt legfelsőbb határozatával Nándory János rendelkezés alatti helytartósági tanácsost s megyefőnököt, állandó nyugalomba helyeztetése alkalmával, cs. k. udvari tanácsosi ranggal s czimmel dijelengedés mellett legkegyelmesebben fölruházni méltóztatott. A m. kir. helytartótanács egyik ügyosztályában a tegnapi napon 20 darab arany találtatott, mely összeg — mint ezt azon körülményből, hogy az az illető előadó író asztalára volt helyezve, sejteni lehet, megvesztegetési kísérletre volt szánva. Ezen m. kir. helytartótanácsi elnökség jónak látta, ezen hozzá beküldött 20 darab aranyat két egyenlő részben a testvér fővárosi szegények alapja javára fordíttatni olyformán, hogy abból 10 darab a pesti, 10 darab pedig a budai szegények alapja részére szolgáltassék ki. Mi is azon hozzáadással tétetik közzé, hogy ezen összegek az illető városi közegek által az elnökségi irodában rendes nyugták mellett átvétethetnek. Kelt Budán, január 15-én 1862. A m. kir. helytartótanács elnökségétől. VKÍHHIVATALOS RÉSZ. Szóljunk az akadémia reformjáról. Visszaszállván reánk az idők, midőn ismét csak a tudományos, anyagi és társadalmi téren lendíthetünk viszonyainkon valamit, ezen annyiszor bizgatott, de ismét elaltatott kérdést újítom meg; talán most már fog egy kis mozdulást előidézni, miután lapirodalmunk nemcsak aspiránsok kezében van, s a vidéki ügybarátok is megszűntek magukat hallgatásra kárhoztatni. Hivatkozom az élet minden árnyalatú testületeinek létéből merített tapasztalásra, hogy nem lehet társulat vagy kebelzet, mely ne depraválódnék, ha szabályilag csak önmagát egészíti ki, mert az emberi természet gyarlósága a nepotismust mindenhová befurakodtatja. Tisztelet becsület az academiai tagoknak, de a szervezetben fészkel e disztelenítő penész magva. Fordulnak elő belföldi választottak, kiknek nevét sem hallottuk eddig mi vidéki lakosok, kik ámbár nem vagyunk exprofessorok, de 10-15 éve folytonos figyelemmel kísérjük irodalmunkat. Emlékezünk, hogy egyszer behozatott azon szokás, a választottak nevei mögé odatoldani a mű megnevezését , melyért a tiszteletre méltatva lőnek, — de ez ismét kiment a divatból , mert nagyon sok név után állott a ki, azaz kézirat, melyet mi vidékiek nem magyarázhattunk másra, mint hogy az illető a hozzá s jövendő munkásságához kötött remények fejében választatott meg. Ez után rögtön százezerre növelhetnék a levelező tagok számát. Míg ellenben ismerünk nem egy szót, kinek kifejtett munkássága fölér tíz academiai tagéval, — és máig sincs megválasztva — magán ellenszenve miatt bizonyos döntő egyéniségnek. Köztudomású dolog ez uraim, országszerte, bármiként igyekeztek is leplezni, azonban gyógyítani kell e rágó sebet hazánk annyira kegyelt magas intézetén, ha azt akarjuk, hogy saját honfiaink által meg ne utáltassék és el ne hagyattassék. Mit mondjunk még az épület kérdéséről ? Ez nem az aspiránsok szakmájába vágván, legott jön felszólalás, melyet csak méltányolunk, és reméljük kívánatos sikerét. A reform pedig, melytől én a viszaélések gátlását várom, következő : Osztassák meg a nemzet által adott tőkék feletti rendelkezési jogú nemzettel. Nincs birtokomban az akadémia keletkezésének története, s igy nem tudom, nem mondottak-e le az alapítók magának az akadémiának javára, beleszólhatási jogukról, vagy pedig a nevezetesbeli igazgató tanácsi taggá választatván, (ki által ?) ezen jog hallgatólagosan ment-e át az akadémiára ? De akármiként legyen is, joguk az első alapítóknak semmi esetre sem lehetett, a teendő alapítók jogát megsemmisíteni. Igaz, hogy az ezelőtt két évvel oly tömegesen eszközlött adakozásoknál egyetlen jogfentartási záradékot sem olvastam, de úgy hiszem, a t. academia mégsem lehet oly önző, hogy a milliók adakozóit mint köteles adózókat tekintse, s elvárhattuk volna tőle, hogy amit a honfiak lelkesedésük mámorában ki nem kötöttek, arra őket az elismerő intézet maga szólítsa fel, s illetőleg, ha az alapszabályok valamely pontja útban áll, ezt megmásítsa. Óhajtanám pedig én, hogy az alapítók alapítványaik magasságának sorrendjében döntő szavazattal bírjanak, mégpedig közölük annyian, ahány szavazatjogos tagja van az academiának, s ha a gyűlésen annyian meg nem jelennek, úgy az ifjabb academiai tagok ne mutassanak el oly számmal, míg az egyenlő arány beáll, ellenben az alapítók túlnyomó száma esetén közülük a szavazattól ki se legyen megfosztható. Ebből melesleg még az is következnék, hogy az akadémia alapítványai szaporodnának, a meghalt alapítók jogaiba pedig az örökös családfő lépne. Reményem, ki sem fog előállni afféle czéhszagú ellenvetéssel,hogy az alapítók képtelenek egy választandó tag tudományosságának megítélésére, mert hazánkban a műveltség sokkal otthonosabb, mintsem az egyedül a professori katedráknak tulajdoníttathassék ; sőt ez eljárás következtében annak még terjedtebb általánosítását, az académiának pedig népszerűbbé válását várhatjuk. De a választottakat is több erkölcsi becs támogatja, ha a nemzet által választatnak, mint most a czéhprotectio útján. Ezen ajánlottam tervnek azon kedvező következményét is remélhetni, hogy a jelenhez hasonló politikai tilalmasok idején az intelligentiának lenne mi körül csoportosulnia, a mely t. i. nem szorosan szaktudós és nem is gazda; — hiányozván mostanság efféle társulat a műegyleten kívül, mely pedig tudjuk, hogy szintén eljátszotta a nemzet pártfogását, nézvén az egy-két középponti ember, hogy csak minél kevesebb dolga legyen, nem gondolván azalatt adott ígéretei beváltására, mert fáradsággal járt volna. Kérem pedig a t. olvasót, közlött indítványomat mint eszmependitést tekinteni, mihez hozzászólni, sőt mit elvetni (egy jobb kedvéért) szabad is, sürgetős is, ha azt akarjuk, hogy e máig drágán cziczomázott exoticus intézet ne csak mint valami idegen növény a fejedelmi melegháznak, nemzetünk kebelén bokrétául szolgáljon, hanem belé gyökeret verjen, vele összeforrjon, a beültetéssel nemesítse, érdeket költsön, hasznot hajtson.*) Ö—v—i. TÁROZA. A consulság s császárság története Thierstól. (Folytatás.) Bátran állíthatjuk Napóleonról, hogy, — ha 1815-ben részére összeesküvések koholtattak, — ő erről semmit sem tudott. „Ő Francziaország iránt óhajtott volna értesüléseket nyerni." — úgymond Thiers, — „de nem mert írni a szolgálatában állott kitűnő egyéneknek, attól félvén, hogy azokat compromittálni fogná; s ez utóbbiak attól félvén, hogy őt magát compromittálnák, hasonló tartózkodást tanúsítottak.“ — Ezek, meg kell vallani, — valóban rettentő összeesküdtek voltak! — Az elleni száműzött nem mert írni, — s mivel mások sem igen írtak, neki, semmit sem tudott. A rendőrség e nála jobban értesültnek hivé magát; — ennek oka egyszerű volt: az hitelt adott saját koholmányainak , s kétségkívül bámulta saját ügyességét; a mint ez minden politikai rendőrségnek gyönge oldala, Thiers-nek, a mint hajdani bel-ügyministernek, a politikai rendőrség elleni tanúskodása igen nagy becsü ; a midőn kimutatja, hogy minemű szolgálatot tett a restauratiónak annak szerencsétlen túlbuzgalma. — „Azon ábrándos koholmányoknak,“ — úgymond, „melyeket a kormányok nagyon gyakran figyelembe vesznek, midőn azokat nem a hideg józan ész kormányozza, — valódi hátrányuk abban áll, hogy figyelmüket a tényleges veszélyektől elfordítván, azt képzelt veszélyekre irányozzák. — Fouchét elhanyagolták, kit az összes rendőrségek ügynökei kíméltek, sőt dicsértek; ama fiatal tábornokok egyikére sem gondoltak, kik az éjszaki megyékben parancsnokoskodtak s kiknek merészsége (inkább mint árulásuk) csakhamar veszélyessé válhatott, s olyegyénekre irányzák figyelmüket s gyűlöletüket, kik kétségkívül óhajtásokat tápláltak ugyan a kormány ellen, de a kik közöl egy sem volt készen az ellen föllépni. Ekkép ezer rémitő hírekkel ostromlák Artois grófot, ki mindig magánkívül lévén, mindent elhitt, és XVIII. Lajost, ki kifáradván ezen örökös fölriasztásokban, semmitsem hitt; — s a kormány, nem állván annak élén valamely szilárd s mély belátásu szellem, — a mindent-hivés s a semmitsem-hivés közt ingadozott, „ekkér minden veszély mellett úgy haladt el, hogy noha félt tőlük, —t nem tudá azokat észrevenni!“ Ki hozá tehát vissza Napóleont 1815-ben? Valóban ő elmondhatta volna, mint a költő Medeája: — „Én, — mondom, — s ez elég !“ Senki sem merte volna ezt ő helyette elmondani. Lavalette, midőn mart. 7-én a császár kiszállásáról értesült, — „ez lehetetlen,“ Így kiáltott fel, „tréfát akarnak űzni velünk.“— S a vicenzai herczeg ugyanarról értesülvén —„Minő ábrándosság“, — mondá; —„ kiszállani csapatok nélkül! — őt elfogandják. Ő el van veszve!“ — így gondolkoztak s beszéltek egymás közt Napoleon meghitt emberei. Ha Napoleon tőlük kér tanácsot, — előbb-utóbb boldogul s nyugodtan halt volna meg Elba szigetében, — mint Thiers óhajtotta volna. De ő inkább akarta megkísérteni a gyászos kalandot. Ebből kitűnik, hogy ő senkitől sem kért tanácsot. Magától jött azon gondolatra, hogy daczoljon a Francziaországba viszszatérés veszélyeivel; azokat előre ismervén, — a mint ezt Szent Ilonában leyális őszinteséggel bevallá. — „Érzem magamban , hogy valami hiányzik tőlem,“ mondá Las Cases grófnak. „Nem kiséré többé lépteimet ama szerencse, mely abban gyönyörködött, hogy kegyeivel elhalmozzon; e helyett a szigoru sorstól mintegy erőszakosan csikartam ki még néha némely kegyeket; de a mikért az mindjárt boszut állott. .. A szerencsétlen kimenetel ösztöne létezett bennem.. . Annak érzetét hordám magamban.“ Mindez nagyon igaz s igen jól van mondva, Napoleon 1815 ben nem volt egészen ura önmagának ; elősejtelme óva inté őt, de merész szelleme magával sodorja. Esze talán visszatartotta volna, de csillagának egy végsugára, lángoló szemeiben visszatükröződve, őt mindennel daczolni készüi, s lelkiismeretének aggodalmaira ezzel válaszol, mint hajdan, nagy győzelmeinek napjain : „Előre!!“ Martius 20-nak egész történelme ebben van összefoglalva. Thiers azt hiszi, hogy Napóleonnal, vagy nélküle a régi rendszer s a forradalom közti újabb harcz 1815- ben kikerülhetlen volt. A Bourbonok kormányának hibái ezt legalább is valószínűvé tevék , s Napóleon nem ok nélkül mondá a yonnemegyei főnöknek, néhány órával Párisba érkezte előtt : „Azt mondák, hogy egy év előtt én hozom vissza a Bourbonokat. A folyó évben ők hoznak engem vissza. Nem tartozunk egymásnak semmivel.“ — De várjon ezen ismeretes mondat, melyet a császár mart. 20-án Mollien grófhoz intézett : „Kedvesem! a bókok kora lejárt, ők épen úgy hagytak engem megérkezni, mint amazokat elmenni hagyok;“ vájjon ezen jellemző mondat nem czáfolata volt-e bizonyos mértékben a Thiers által idézett mondatnak ? A Bourbonok eltávoztak, ez igaz; a gondviselés megbünteté bennük azon nagy hibát, miszerint nagyon sokáig bátorítottak föl vagy kíméltek eszélytelen tanácsadókat s oktalan barátokat. Ők eltávoztak, de erkölcsileg ott maradtak. Szenvedélyeik s igényeik irányában ugyan az új Francziaország tagadhatlanul mély ellenszenvet érzett, s eltávozásukat talán nem is fájlalta volna komolyan, ha a chartát magukkal nem vitték volna. Az 1814-ki charta, mely eszélytelenül „octroy“nak nevezé magát, ellenkezőleg fényes elismerése volt a nemzet önkormányzási jogának. Másrészről Napóleonnak 1815-ki „Acte additionnel“je azon hiánynyal birt, miszerint ama kényuri s féltékeny kéz által adatott, mely tiz évig ellenőrség nélkül intézé s épen azért tönkre is juttatá Francziaország ügyeit. E szerint a Bourbonok eltávoztával a francziák szivében megmaradt a politikai szabadság amaz első kísérletének emléke, megszokása s kedvelése, mely kétségkívül elleneztetett ugyan a pártok részakarata által, de a mely mindemellett is komoly kísérlet vala, s melynek nyoma nagyon is szembetűnő volt Napóleon átható tekintete előtt, midőn ő 1815-ben saját hajdani alattvalóival, sőt még közhivatalnokaival is újra szemben állott. „Noha“ — úgymond Thiers, — „nagy volt a tisztelet, Napoleonnak még csak alig helyreállott tekintélye irányában, nem oly modorban beszéltek többé vele, mint egy úrral, hanem mint egy szabad állam főnökével, szoktak beszélni. Az arczok, jelenlétében még mindig kandiságot s bámulatot fejezvén ki, nem tanussták többé azon alázatos hódolatot, mely hajdan tüstént nyilvánult, mihelyt őt megjelenni látták. . . .“ Thiers, noha vádolja a Bourbonok kormányát, mindemellett is minden körülmények közt igazságot szolgáltat azon érzületeknek, melyek XVIII. Lajost, ezen szellemdús s szabadelvű királyt lelkesítik, a ki — szintúgy mint egész családja — nem annyira saját, mint barátjainak hibái által compromittáltatott.“ — Szerző ugyanily gonddal, sőt — mondhatni — loyális ellenfélhez illő gyöngédséggel ismeri el Angouléme herczegnek déli Francziaországbani magaviseletét. — „Angouléme herczeg — úgymond- „folyvást Pont-Saint- Esprit-ben lévén letartóztatva (a montélimart-i capitulatió után) várta, hogy sorsa iránt ítélet hozassék, s noha valódi bátorságot tanúsított, nem volt minden félelem nélkül, mivel saját pártjának előítéletei szerint ítélte meg Napóleont. Egyébiránt megőrzé a rangjához illő méltóságot; vallásosan meg lévén nyugodva abban, a mi történhetett vele, s csupán titkos nyugtalanságok által lévén büntetve saját igaztalan elfogultságáért...“ Thiers mindenütt méltányos a Bourbonok irányában, ama nagy válságban, melyben szerencsétlenségeik oly közelről követék hibáikat. Hogyan lett volna igaztalan Napóleon irányában ? Ő igazmondó volt; ezzel minden meg van mondva; a teljes igazságban mindig elegendő adag van a jogosságból, így p. o. midőn Napóleonnak Elba szigetébeni tartózkodásáról beszél, mily józan értelemmel mellőzi a császárság történetírója mindazon mendemondákat, melyek egy dicsteljes életpályának ezen epizódja iránt szárnyaltak! mennyire távol van a legendától! mennyire kerüli a rágalmazást! Napoleon Elba szigetében — mint Thiers kimutatá, nagy gondot fordított saját védelmére, megtámadtatása esetére; rendőrségét fölállítván, gyönge seregét szervezvén, tengerészeivel hadgyakorlatokat tétetvén, palotáját kijavíttatván, — ezen első szükségü kiadásokban merítvén ki a magával vitt kevés aranyat, nyugtalan szemmel tekintvén pénztárát, mely már szinte kiürült, s melyet a fontainebleau-i szerződés végrehajtói nem igen látszottak megtölteni akarni; s ezt helytelenül tevék. — „Ezek nem valamely őrjöngőnek hiú foglalkozásai voltak,“ — úgymond Thiers, — „ki oly játékszerekkel mulatja magát, melyek őt saját hajdani nagyságára emlékeztetik; ez az ő számára eszközül szolgált arra nézve, hogy magát biztosítsa valamely erőszakosság vagy messze földre deportáltatás ellen. Végre ez, ha uj jövő fogna előtte megnyílni, eszközül szolgált arra, hogy a szárazföldre kiszállhasson s ott uj szerepet kisérthessen meg — a nélkül, hogy azon veszélynek tenné ki magát, miszerint néhány csendőr által elfogassák, s valamely országúton agyonlövessék. ...“ Íme ilyen volt ama férfiú, valódi színében föltüntetve; se nem valamely Prometheus a Kaukázuson, se nem Don Quixotte, a „hatalom s trón comoediáját játszva a gúnyoló Európa s a megilletődött bonapartismus előtt. (Folyt. köv.) Laps 7, e m I e. Mint a „Scharf Corr“ hallja, kormányi körökben azon szándékkal vannak, hogy a magyarországi románoknak ismeretes élénk óhajtását teljesedésbe engedjék menni és nekik egy külön patriarchátus fölállíthatását megadják. Ez ügy eldöntése azonban csak egyházi uton történhetnék és az új szerb patriarchának megválasztását kellene előrebocsátani. Ugyanazon Corresp. biztos kútfőből értesül, hogy a Magyarországban disponibilissé lett hivatalnokok ügye egy legközelebbi ministeri conferentiában fog eldöntetni. Ez alkalommal megjegyzi, hogy egy megközelítőleges számítás szerint az 5000 hivatalnokból, kik Magyarországban disponibilitásba jutottak, 2000 ismét Magyarországban és mintegy 1000 más (Lajthán) inneni tartományokban kapott alkalmazást. Egy további híre e litographirozott lapnak az, hogy a kormányi körökben jelenleg egy önálló tengerészeti ministérium alkotásának előmunkálatával foglalkoznak, s alapját Ferdinánd Miksa főherczeg egy promemoriája képezi. A kereskedelmi tengerészet ügyei mindazáltal a keresk. ministériumnál fognának továbbra is maradni, nevezetesen a központi tengerészeti hatóság és a két tengerészeti hatóságok ezentúl is mint ennekelőtte a központi hivatal hatáskörébe esnek. A „M. S.“-nak írják Kecskemétről, miszerint a Moyses püspökféle expeditio notabilitásainak egyik tagja, Pauliny Tóth Vilmos, Bonyhády korában Kecs*) Abban igaza van t. czikkiró urnak, hogy „es ist Elwas faul im Staate Dänemark“ ! Hanem itte az idő oly radikális reformok szóbahozatalára, minek szükségesek lennének, — bajos kérdés. T. beküldő ur „eszmependitését“ azonban egészen elhallgatni nem tartók helyesnek. Szerk. ■■ii i——saMaMO— keméten első megyei biztos, — földbirtokosságát kecskeméti születésű bájos nejének köszönheti és a Pauliny-névhez a Tóth-nevet az itteni nemes Tóth családtól kölcsönözte hivatalos utón. Mondanunk sem kell, hogy Kecskemét meglepetett egyik távollevő földbirtokosának nem várt föllépése miatt! De azért Kecskemét azt kiáltja : éljenek derék hazafias tót testvéreink. Ilazai törvénykezésünkről, ni. Mint már mondottuk, a régi magyar polgári peres eljárás helyébe most a szükséges módosításokkal, illetőleg bővítésekkel rendszerint a váltóeljárás lépett Az 1840. XV.czikk életbeléptetésével életbelépett egyszersmind a „váltóbiróságok számára kiadott kegyelmes királyi utasítás,amely nem egyéb mint épen a törvényszékek belkezelésének megállapítása; ezen utasítás kötelező erejűnek ismertetett el az ország minden bírósága részéről mindaddig, mig csak a magyar váltójog élt; tárgyát képezte a váltóügyvédi szigorlatnál divatos vizsgálatnak, szóval olykor tekintetett, mint magának a váltójognak kiegészítő része ; czélszerűségét illetőleg pedig elég emlékeztetnünk azon közelismerésre, melyben a váltóbíróságok működési fenállásuk egész ideje alatt országszerte részesült. Ha most már a váltóeljárás szolgál alapul az öszves polgári törvénykezésnek, nem állítható-e, hogy az említett királyi utasítás a polgári törvénykezési szabályoknak épen úgy kiegészítő része, mint volt hajdan a váltójognak, s mint az tettleg ma is. Hogy a magyar magánjog uton-feléledése pontos és gyors igazságkiszolgáltatással karöltve járjon, tartottuk kötelességünknek figyelmeztetni az illetőket, hogy a bíróságok belkezelését a többször érintett királyi utasítás alapján szervezzék, mint amely királyi utasítás véleményünk szerint a polgári törvénykezésnek is kiegészítő részét képezendi, s czélszerüsége az élet által igazolva lévén, magok az autonomicus municipiumok által is szükségkép zsinórmértékül fogtak volna vétetni. S befejezésül még néhány szót. Honfiaink azon része, mely „tele tűzzel lángol“ minden bajaink ellen egy és ugyanazon orvos-szert akarna alkalmazni, — e sorok olvasásánál (ha egyltalán remélhetnők, hogy közőlük akad olyan, ki e sorokat elolvassa) bizonyára azt fogja mondani: minek e haszontalan beszéd, — itt a provisorium, — lássa az, hogyan boldogul, — nekünk a dologhoz semmi közünk. De éppen az ilyforma gondolatmenetben — véleményünk szerint — nagy és káros fallacia rejlik. A rész igazságkiszolgáltatás, a „törvénykezési huzavona“ oly nagy, s a közvagyon- és erkölcsiségen mély sebeket ejtő rész már magában véve is, melytől magunkat a lehetőség szerint megóvni, önmagunk iránti kötelesség. De ezenkívül, egy nemzet élete a legkülönneműbb tevékenység által manifestálja magát, és azért, mert a magyar tud. Akadémia. A magyar akadémia január 13-kán tartott szépirodalmi és nyelvészeti osztályának ülésében Pompérg úr székfoglaló beszédében a vígjátékról értekezett. Nem követel a vígjátéktól annyit — úgymond — mint a drámától, de meg is kívánja, hogy a vígjáték ne szórakozás, ne mulatságul szolgáljon csupán, hanem épen úgy, mint a dráma, tragoedis, magasabb czélokat kövessen, a szív nemesítése és ízlés finomítására szolgáljon. Hogy tehát a vígjáték e czélnak megfeleljen, mindenek előtt szükséges, miszerint jellemeket állítson elénk. Ugyanazon egyénnek nem szabad majd erkölcsileg jónak, majd rosznak lennie, mert ez nem jellem. A költészetnek az életet szépítenie, nemesítenie, eszményítenie kell; ha tehát az erkölcsi romlottság, roszaság, bűn a közönséges életben épen oly nagy és gyakori volna, miként az vígjátékainkban előadatik, e valóságot a költőnek mégse szabad színpadra hoznia. Az ítészet tehát jóvá nem hagyhatja vígjáték-íróink eljárását, kik a bűnt tartózkodás nélkül színpadra hozzák és az által az erkölcsiséget aláássák s a közönség ízlését rontják. A vigjáték nevezetes befolyással van az életre és nevezetesen azokra, kik viseletöket nem bizonyos theoretikus speculatió és tudományos tervek után szabályozzák. És ezek képezik a társadalomban a nagy többséget. Vigjátékiróink könnyelműsége, mellyel a színpadon az erényt a bűnnek feláldozzák, hogy a színpadi hatás annál nagyobb legyen s a közönség annál jobban nevethessen, — jóvá nem hagyható. — Végre, és ezek voltak tulajdonkép észrevételeinek leghelyesebbjei: — a vígjátékírókat még némely csekélyebb, úgynevezett technikai hibákra figyelmezteté. Ide számítja különösen a monológokat, a „félre“-beszéléseket s a szobaleányok, szemtelen inasok vagy ostoba pórok bőbeszédűségét, a kétértelműséget és részéleteket. Utána Dr. Budenz József úton választott levelező tag tarta székfoglaló beszédét. Budenz úr születésére nézve kassiai, a magyar nyelvészet iránti szeretetből telepedett le néhány évek előtt hazánkban és azóta fáradhatlan szorgalommal dolgozik a nyelvkutatás mezején. Ő úgy az indogermán mint altai-i nyelv birodalmában jártas, mikép azt a „Magyar nyelvészet“ben megjelent munkái bizonyítják. Székfoglaló beszéde a legjobb hatással volt; sokan ismerték és csodálták már magyar nyelvünkbeni mély tudományát, de ily hibátlan és talpraesett előadást kevesen vártak. Budenz úr általában a magyar-altai-i nyelvkutatás jelen állapotáról értekezett, bebizonyítá később, hogy a magyar nyelv a finn és török nyelv között áll, grammatikai és szókötési viszonyaiban a török nyelvhez közeledik, míg más tekintetben a finnhez közelebb áll. Kimutatá, mikép most mindenekelőtt szükséges, hogy a hangváltozat törvényeit kell tanulmányozni s a különböző altai nyelvekben a hangtant megalapítani. Csak e hangtan megalapítása után lehet az altai-i nyelvek tanulmányozását folytatni és annak grammatikáját és szótárát megírni. Ez volna a magyar nyelvészet különös feladata és Budenz úz e feladat megoldásában ereje szerint kész működni.