Sürgöny, 1862. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1862-01-16 / 12. szám

Második évi folyam. Szerkesztő hivatal: Bará­tok-tere 7. sz. a. földszint. Kiadó hivatal: Barátok tere 7. sz. a. földszint. Előfizethetni Budapesten a kiadó­­hivatalban, barátok­ tere 7. szám, földszint. 12. szám. — 1862. Csütörtök, január 16. Vidéken bérmentes levelekben , minden posta­hivatalnál.SÜRGÖNY Előfizetési árak austriai értékben. Budapesten házhoz hordva. ft kr ft kr Egészévre 16 — Évnegyedre 4 50 Félévre 8 50 Egy hóra 2 — Vidékre, naponkint postán ft kr , ft kr Egészévre 19 — Évnegyedre 5 — Félévre 10 — Egy hóra 2 — HIVATALOS RÉSZ. Ö cs. k. Apostoli Felsége Rain­e­r Föherczeg­­ császári Fenségéhez következő legfelsőbb sajátkezű iratot méltóztatott kibocsátani : Kedves rokon Rainer Föherczeg Ur! Önnek Előttem nagybecsű önföláldozó szolgálatai hálás elis­meréséül, Önt, dijelengedés mellett, Sz. István-rendem nagykeresztjével diszitem föl. Velencze, január 11. 1862. Ferenci József s. k. , cs. k. Apostoli Felsége m. évi nov. 8-tól kelt legfelsőbb határozatával N­á­n­d­o­r­y János rendelke­zés alatti helytartósági tanácsost s megyefőnököt, ál­landó nyugalomba helyeztetése alkalmával, cs. k. ud­vari tanácsosi ranggal s czimmel dijelengedés mellett legkegyelmesebben fölruházni méltóztatott. A m­. kir. helytartótanács egyik ügyosztályában a tegnapi napon 20 darab arany találtatott, mely összeg — mint ezt azon körülményből, hogy az az illető előadó író asztalára volt helyezve, sejteni lehet,­­ megvesztegetési kísérletre volt szánva. Ezen m. kir. helytartótanácsi elnökség jónak látta, ezen hozzá beküldött 20 darab aranyat két egyenlő részben a testvér fővárosi szegények alapja javára fordíttatni olyformán, hogy abból 10 darab a pesti, 10 darab pedig a budai szegények alapja ré­szére szolgáltassék ki. Mi is azon hozzáadással tétetik közzé, hogy ezen összegek az illető városi közegek által az elnökségi irodában rendes nyugták mellett átvétethetnek. Kelt Budán, január 15-én 1862. A m. kir. helytartótanács elnökségétől. VKÍHHIVATALOS RÉSZ. Szóljunk az akadémia reformjáról. Visszaszállván reánk az idők, midőn ismét csak a tudományos, anyagi és társadalmi téren lendíthe­tünk viszonyainkon valamit, ezen annyiszor bizg­atott, de ismét elaltatott kérdést újítom meg; talán most már fog egy kis mozdulást előidézni, miután lapirodalmunk nemcsak aspiránsok kezében van, s a vidéki ügybará­tok is megszűntek magukat hallgatásra kárhoztatni. Hivatkozom az élet minden árnyalatú testületei­nek létéből merített tapasztalásra, hogy nem lehet tár­sulat vagy kebelzet, mely ne depraválódnék, ha sza­­bályilag csak önmagát egészíti ki, mert az emberi ter­mészet gyarlósága a nepotismust mindenhová befura­­kodtatja. Tisztelet becsület az academiai tagoknak, de a szervezetben fészkel e disztelenítő penész magva. Fordulnak elő belföldi választottak, kiknek nevét sem hallottuk eddig mi vidéki lak­osok, kik ámbár nem va­gyunk exprofesso­­rok, de 10-15 éve folytonos figye­lemmel kísérjük irodalmunkat. Emlékezünk, hogy egyszer behozatott azon szokás, a választottak nevei mögé odatoldani a mű megnevezését , melyért a tiszteletre méltatva lőnek, — de ez ismét kiment a divatból , mert nagyon sok név után állott a k­­i, azaz kézirat, melyet mi vidékiek nem magyarázhat­tunk másra, mint­ hogy az illető a hozzá s jövendő munkásságához kötött remények fejében választatott meg. Ez után rögtön százezerre növelhetnék a levelező tagok számát. Míg ellenben ismerünk nem egy szót, ki­nek kifejtett munkássága fölér tíz academiai tagéval, — és máig sincs megválasztva — magán ellenszenve miatt bizonyos döntő egyéniségnek. Köztudomású do­log ez uraim, országszerte, bármiként igyekeztek is leplezni, azonban gyógyítani kell e rágó sebet hazánk annyira kegyelt magas intézetén, ha azt akarjuk, hogy saját honfiaink által meg ne utáltassék és el ne hagyattassék. Mit mondjunk még az épület kérdéséről ? Ez nem az aspiránsok szakmájába vágván, legott jön felszóla­lás, melyet csak méltányolunk, és reméljük kívánatos sikerét. A reform pedig, melytől én a viszaélések gátlá­sát várom, következő : Osztassák meg a n­e­mze­t á­lt­al ado­tt tőkék feletti rendelkezési jogú nem­zettel. Nincs birtokomban az akadémia keletkezésének története, s igy nem tudom, nem mondottak-e le az alapítók magának az akadémiának javára, beleszól­­hatási jogukról, vagy pedig a nevezetesbeli igazgató tanácsi taggá választatván, (ki által ?) ezen jog hallga­tólagosan ment-e át az akadémiára ? De akármiként legyen is, joguk az első alapítóknak semmi esetre sem lehetett, a teendő alapítók jogát megsemmisíteni. Igaz, hogy az ezelőtt két évvel oly tömegesen eszközlött adako­­zásoknál egyetlen jogfentartási záradékot sem olvastam, de úgy hiszem, a t. academia mégsem lehet oly önző, hogy a milliók adakozóit mint köteles adózókat tekint­se, s elvárhattuk volna tőle, hogy a­mit a honfiak lelke­sedésük mámorában ki nem kötöttek, arra őket az el­ismerő intézet maga szólítsa fel, s illetőleg, ha az alap­szabályok valamely pontja útban áll, ezt megmásítsa. Óhajtanám pedig én, hogy az alapítók alapítvá­nyaik magasságának sorrendjében döntő szavazattal bírjanak, még­pedig közölük annyian, a­hány szavazat­jogos tagja van az academiának, s ha a gyűlésen annyian meg nem jelennek, úgy az ifjabb academiai tagok ne mu­tassanak el oly számmal, míg az egyenlő arány beáll, ellenben az alapítók túlnyomó száma ese­tén közülük a szavazattól ki se legyen megfosztható. Ebből melesleg még az is következnék, hogy az akadémia alapítványai szaporodnának,­­ a meghalt alapítók jogaiba pedig az örökös családfő lépne. Remény­em, ki sem fog előállni afféle czéhszagú ellenvetéssel,hogy az alapítók képtelenek egy választan­dó tag tudományosságának megítélésére, mert hazánk­ban a műveltség sokkal otthonosabb, mintsem az egye­dül a professori katedráknak tulajdoníttathassék ; sőt ez eljárás következtében annak még terjedtebb általá­nosítását, az académiának pedig népszerűbbé válását várhatjuk. De a választottakat is több erkölcsi becs tá­mogatja, ha a nemzet által választatnak, mint most a czéhprotectio útján. Ezen ajánlottam tervnek azon kedvező következ­ményét is remélhetni, hogy a jelenhez hasonló poli­tikai tilalmasok idején az intelligentiának lenne mi körül csoportosulnia, a mely t. i. nem szorosan szaktudós és nem is gazda; — hiányozván mostanság efféle tár­sulat a műegyleten kívül, mely pedig tudjuk, hogy szintén eljátszotta a nemzet pártfogását, nézvén az egy-két középponti ember, hogy csak minél kevesebb dolga legyen, nem gondolván azalatt adott ígéretei be­váltására, mert fáradsággal járt volna. Kérem pedig a t. olvasót, közlött indítványomat mint eszmependitést tekinteni, mihez hozzászólni, sőt mit elvetni (egy jobb kedvéért) szabad is, sürgetős is, ha azt akarjuk, hogy e máig drágán cziczomázott exoti­­cus intézet ne csak mint valami idegen növény a feje­delmi melegháznak, nemzetünk kebelén bokrétául szolgáljon, hanem belé gyökeret verjen, vele összeforr­jon, a beültetéssel nemesítse, érdeket költsön, hasznot hajtson.*) Ö—v—i. TÁROZA. A consulság s császárság története Thierstól. (Folytatás.) Bátran állíthatjuk Napóleonról, hogy, — ha 1815-ben részére összeesküvések koholtattak, — ő er­ről semmit sem tudott. „Ő Francziaország iránt óhajtott volna értesüléseket nyerni." — úgymond Thiers, — „de nem mert írni a szolgálatában állott kitűnő egyéneknek, attól félvén, hogy azokat compromittálni fogná; s ez utóbbiak attól félvén, hogy őt magát com­­promittálnák, hasonló tartózkodást tanúsí­tottak.“ — Ezek, meg kell vallani, — valóban ret­tentő összeesküdtek voltak! — Az elleni száműzött nem mert írni, — s mivel mások sem igen írtak, neki, sem­mit sem tudott. A rendőrség e nála jobban értesültnek hivé magát; — ennek oka egyszerű volt: az hitelt adott saját koholmányainak , s kétségkívül bámulta saját ügyességét; a mint ez minden politikai rendőr­ségnek gyönge oldala, Thiers-nek, a mint hajdani bel-­ügyministernek, a politikai rendőrség elleni tanúsko­dása igen nagy­ becsü ; a midőn kimutatja, hogy mi­­nemű szolgálatot tett a restauratiónak annak szeren­csétlen túlbuzgalma. — „Azon ábrándos koholmányok­nak,“ — úgymond, „melyeket a kormányok nagyon gyakran figyelembe vesznek, midőn azokat nem a hi­deg józan ész kormányozza, — valódi hátrányuk abban áll, hogy figyelmüket a tényleges veszélyektől elfordít­ván, azt képzelt veszélyekre irányozzák. — Fouchét elhanyagolták, kit az összes rendőrségek ügynökei kí­méltek, sőt dicsértek; ama fiatal tábornokok egyikére sem gondoltak, kik az éjszaki megyékben parancsno­­koskodtak s kiknek merészsége (inkább mint árulá­suk) csakhamar veszélyessé válhatott, s oly­­egyének­re irányzák figyelmüket s gyűlöletüket, kik kétségkí­vül óhajtásokat tápláltak ugyan a kormány ellen, de a kik közöl egy sem volt készen az ellen föllépni. Ek­­­kép ezer rémitő hírekkel ostromlák Artois grófot, ki mindig magánkívül lévén, mindent elhitt, é­s XVIII. Lajost, ki­­ kifáradván ezen örökös fölriasztásokban, semmitsem hitt; — s a kormány, nem állván annak élén valamely szilárd s mély belátásu szellem, — a mindent-hivés s a semmitsem-hivés közt ingadozott, „ekkér minden veszély mellett úgy haladt el, hogy noha félt tőlük, —t nem tudá azokat észrevenni!“ Ki hozá tehát vissza Napóleont 1815-ben? Való­ban ő elmondhatta volna, mint a költő Medeája: — „Én, — mondom, — s ez elég !“ Senki sem merte volna ezt ő helyette elmondani. Lavalette, midőn mart. 7-én a császár kiszállásáról értesült, — „ez lehetetlen,“ Így kiáltott fel, „tréfát akarnak űzni velünk.“­­— S a vicenzai herczeg ugyanarról értesülvén —„Minő ábrán­dosság“, — mondá; —„ kiszállani csapatok nélkül! — őt elfogandják. Ő el van veszve!“ — így gondol­koztak s beszéltek egymás közt Napoleon meghitt em­berei. Ha Napoleon tőlük kér tanácsot, — előbb-utóbb boldogul s nyugodtan halt volna meg Elba szigetében, — mint Thiers óhajtotta volna. De ő inkább akarta megkísérteni a gyászos kalandot. Ebből kitűnik, hogy ő senkitől sem kért tanácsot. Magától jött azon gondolatra, hogy daczoljon a Francziaországba visz­­szatérés veszélyeivel; azokat előre ismervén, — a mint ezt Szent Ilonában leyális őszinteséggel bevallá. — „Érzem magamban , hogy valami hiányzik tőlem,“ mondá Las Cases grófnak. „Nem kisé­­ré többé lépteimet ama szerencse, mely abban gyönyörködött, hogy kegyeivel elhalmozzon; e helyett a szigoru sorstól mintegy erőszakosan csikartam ki még néha némely kegyeket; de a mikért az mind­járt boszut állott. .. A szerencsétlen kimene­tel ösztöne létezett bennem.. . Annak érzetét hor­dám magamban.“ Mindez nagyon igaz s igen jól van mondva, Napoleon 1815 ben nem volt egészen ura ön­magának ; elősejtelme óva inté őt, de merész szelleme magával sodorja. Esze talán visszatartotta volna, de csillagának egy végsugára, lángoló szemeiben vissza­tükröződve, őt mindennel daczolni készüi, s lelkiisme­retének aggodalmaira ezzel válaszol, mint hajdan, nagy győzelmeinek napjain : „Előre!!“ Martius 20-nak egész történelme ebben van összefoglalva. Thiers azt hiszi, hogy Napóleonnal, vagy nélküle a régi rendszer s a forradalom közti újabb harcz 1815- ben kikerülhetlen volt. A Bourbonok kormányának hi­bái ezt legalább is valószínűvé tevék , s Napóleon nem ok nélkül mondá a yonnemegyei főnöknek, néhány órá­val Párisba érkezte előtt : „Azt mondák, hogy egy év előtt én hozom vissza a Bourbonokat. A folyó évben ők hoznak engem vissza. Nem tartozunk egymásnak semmivel.“ — De várjon ezen ismeretes mondat, me­lyet a császár mart. 20-án Mollien grófhoz intézett : „Kedvesem! a bókok kora lejárt, ők épen úgy hagy­tak engem megérkezni, mint amazokat elmenni ha­­gyok;“ vájjon ezen jellemző mondat nem czáfolata volt-e bizonyos mértékben a Thiers által idézett mon­datnak ? A Bourbonok eltávoztak, ez igaz; a gondvi­selés megbünteté bennük azon nagy hibát, miszerint nagyon sokáig bátorítottak föl vagy kíméltek eszély­­telen tanácsadókat s oktalan barátokat. Ők eltávoztak, de erkölcsileg ott maradtak. Szenvedélyeik s igényeik irányában ugyan az új Francziaország tagadhatlanul mély ellenszenvet érzett, s eltávozásukat talán nem is fájlalta volna komolyan, ha a chartát magukkal nem vitték volna. Az 1814-ki charta, mely eszélytelenül „octroy“nak nevezé magát, ellenkezőleg fényes elis­merése volt a nemzet önkormányzási jogának. Más­részről Napóleonnak 1815-ki „Acte additionnel“je azon hiánynyal birt, miszerint ama kényuri s féltékeny kéz által adatott, mely tiz évig ellenőrség nélkül intézé s épen azért tönkre is juttatá Francziaország ügyeit. E szerint a Bourbonok eltávoztával a francziák szivében megmaradt a politikai szabadság amaz első kísérleté­nek emléke, megszokása s kedvelése, mely kétségkí­vül elleneztetett ugyan a pártok részakarata által, de a mely mindemellett is komoly kísérlet vala, s melynek nyoma nagyon is szembetűnő volt Napóleon átható te­kintete előtt, midőn ő 1815-ben saját hajdani alattva­lóival, sőt még közhivatalnokaival is újra szemben ál­lott. „Noha“ — úgymond Thiers, — „nagy volt a tisz­telet, Napoleonnak még csak alig helyreállott tekinté­lye irányában, nem oly modorban beszéltek többé vele, mint egy úrral, hanem mint egy szabad állam főnökével, szoktak beszélni. Az arczok, jelenlétében még mindig kandiságot s bámulatot fejezvén ki, nem tanussták többé azon alázatos hódolatot, mely hajdan tüstént nyilvánult, mihelyt őt megjelenni látták. . . .“ Thiers, noha vádolja a Bourbonok kormányát, mindemellett is minden körülmények közt igazságot szolgáltat azon érzületeknek, melyek XVIII. Lajost, ezen szellemdús s szabadelvű királyt lelkesítik, a ki — szintúgy mint egész családja — nem annyira saját, mint barátjainak hibái által compromittáltatott.“ — Szerző ugyanily gonddal, sőt — mondhatni — loyális ellenfélhez illő gyöngédséggel ismeri el Angouléme her­­czegnek déli Francziaországbani magaviseletét. — „An­gouléme herczeg — úgymond­­- „folyvást Pont-Saint- Esprit-ben lévén letartóztatva (a montélimart-i capitu­­latió után) várta, hogy sorsa iránt ítélet hozassék, s noha valódi bátorságot tanúsított,­­ nem volt minden féle­lem nélkül, mivel saját pártjának előítéletei szerint ítélte meg Napóleont. Egyébiránt megőrzé a rangjához illő méltóságot; vallásosan meg lévén nyugodva abban, a mi történhetett vele, s csupán titkos nyugtalanságok által lévén büntetve saját igaztalan elfogultságáért...“ Thiers mindenütt méltányos a Bourbonok irányában, ama nagy válságban, melyben szerencsétlenségeik oly közelről követék hibáikat. Hogyan lett volna igaztalan Napóleon irányában ? Ő igazmondó volt; ezzel minden meg van mondva; a teljes igazságban mindig elegendő adag van a jogosságból, így p. o. midőn Napóleonnak Elba szigetébeni tartózkodásáról beszél, mily józan ér­telemmel mellőzi a császárság történetírója mindazon mendemondákat, melyek egy dicsteljes életpályának ezen epizódja iránt szárnyaltak! mennyire távol van a legendától! mennyire kerüli a rágalmazást! Napoleon Elba szigetében — mint Thiers kimutatá, nagy gon­dot fordított saját védelmére, megtámadtatása esetére; rendőrségét fölállítván, gyönge seregét szervezvén, tengerészeivel hadgyakorlatokat tétetvén, palotáját kijavíttatván, — ezen első szükségü kiadásokban me­rítvén ki a magával vitt kevés aranyat, nyugtalan szemmel tekintvén pénztárát, mely már szinte kiürült, s melyet a fontainebleau-i szerződés végrehajtói nem igen látszottak megtölteni akarni; s ezt helytelenül te­vék. — „Ezek nem valamely őrjöngőnek hiú foglalko­­zásai voltak,“ — úgymond Thiers, — „ki oly játék­szerekkel mulatja magát, melyek őt saját hajdani nagyságára emlékeztetik; ez az ő számára eszközül szolgált arra nézve, hogy magát biztosítsa valamely erőszakosság vagy messze földre deportáltatás ellen. Végre ez, ha uj jövő fogna előtte megnyílni, eszközül szolgált arra, hogy a szárazföldre kiszállhasson s ott uj szerepet kisérthessen meg — a nélkül, hogy azon veszélynek tenné ki magát, miszerint néhány csendőr által elfogassák, s valamely országúton agyonlöves­sék. ...“ Íme ilyen volt ama férfiú, valódi színében föltüntetve; se nem valamely Prometheus a Kaukázu­son, se nem Don Quixotte, a „hatalom s trón comoe­­diáját játszva a gúnyoló Európa s a megilletődött bo­­napartismus előtt. (Folyt. köv.) Laps 7, e m I e. Mint a „Scharf Corr“ hallja, kormányi kö­rökben azon szándékkal vannak, hogy a magyaror­szági románoknak ismeretes élénk óhajtását teljese­désbe engedjék menni és nekik egy külön patriarchá­tus fölállíthatását megadják. Ez ügy eldöntése azonban csak egyházi uton történhetnék és az új szerb patriar­­chának megválasztását kellene előrebocsátani. Ugyanazon Corresp. biztos kútfőből értesül, hogy a Magyarországban disponibilissé lett hivatalnokok ügye egy legközelebbi ministeri conferentiában fog eldöntetni. Ez alkalommal megjegyzi, hogy egy megközelítőleges számítás szerint az 5000 hivatalnok­ból, kik Magyarországban disponibilitásba jutottak, 2000 ismét Magyarországban és mintegy 1000 más (Lajthán) inneni tartományokban kapott alkalmazást. Egy további híre e litographirozott lapnak az, hogy a kormányi körökben jelenleg egy önálló tenge­részeti ministérium alkotásának előmunkálatával fog­lalkoznak, s alapját Ferdinánd Miksa főherczeg egy promemoriája képezi. A kereskedelmi tengerészet ügyei mindazáltal a keresk. ministériumnál fognának továbbra is maradni, nevezetesen a központi­ tengeré­szeti hatóság és a két­ tengerészeti hatóságok ezentúl is mint ennekelőtte a központi hivatal hatáskörébe esnek. A „M. S.“-nak írják Kecskemétről, miszerint a Moyses püspökféle expeditio notabilitásainak egyik tagja, Pauliny Tóth Vilmos, Bonyhády korában Kecs­*) Abban igaza van t. czikkiró urnak, hogy „es ist Elwas faul im Staate Dänemark“ ! Hanem itte az idő oly radikális reformok szóbahozatalára, minek szükségesek len­nének, — bajos kérdés. T. beküldő ur „eszmependité­­s­é­t“ azonban egészen elhallgatni nem tartók helyesnek. Szerk. ■■ii i——saMaMO— keméten első megyei biztos, — földbirtokosságát kecskeméti születésű bájos nejének köszönheti és a Pauliny-névhez a Tóth-nevet az itteni nemes Tóth családtól kölcsönözte hivatalos utón. Mondanunk sem kell, hogy Kecskemét meglepetett egyik távollevő földbirtokosának nem várt föllépése miatt! De azért Kecskemét azt kiáltja : éljenek derék hazafias tót testvéreink. Ila­zai törvénykezésünkről, ni. Mint már mondottuk, a régi magyar polgári pe­res eljárás helyébe most a szükséges módosításokkal, illetőleg bővítésekkel rendszerint a váltóeljárás lépett Az 1840. XV.­­czikk életbeléptetésével életbe­lépett egyszersmind a „váltóbiróságok számára kiadott kegyelmes királyi utasítás,a­mely nem egyéb mint épen a törvényszékek belkezelésének megállapítása; ezen utasítás kötelező erejűnek ismertetett el az ország minden bírósága részéről mindaddig, mig csak a ma­gyar váltójog élt; tárgyát képezte a váltóügy­védi szi­gorlatnál divatos vizsgálatnak, szóval olykor tekinte­tett, mint magának a váltójognak kiegészítő része ; czélszerűségét illetőleg pedig elég emlékeztetnünk azon közelismerésre, melyben a váltóbíróságok működési fenállásuk egész ideje alatt országszerte részesült. Ha most már a váltóeljárás szolgál alapul az öszves polgári törvénykezésnek, nem állítható-e, hogy az említett királyi utasítás a polgári törvénykezési szabályoknak épen úgy kiegészítő része, mint volt haj­dan a váltójognak, s mint az tettleg ma is. Hogy a magyar magánjog uton-feléledése pontos és gyors igazságkiszolgáltatással karöltve járjon, tartot­tuk kötelességünknek figyelmeztetni az illetőket, hogy a bíróságok belkezelését a többször érintett királyi utasítás alapján szervezzék,­­ mint a­mely királyi uta­sítás véleményünk szerint a polgári törvénykezésnek is kiegészítő részét képezendi, s czélszerüsége az élet ál­tal igazolva lévén, magok az autonomicus municipiumok által is szükségkép zsinórmértékül fogtak volna vétetni. S befejezésül még néhány szót. Honfiaink azon része, mely „tele tűzzel lángol“ minden bajaink ellen egy és ugyanazon orvos-szert akarna alkalmazni, — e sorok olvasásánál (ha egy­ltalán remélhetnők, hogy közőlük akad olyan, ki e sorokat elolvassa) bizonyára azt fogja mondani: minek e haszontalan beszéd, — itt a provisorium, — lássa az, hogyan boldogul, — nekünk a dologhoz semmi közünk. De éppen az ilyforma gondolatmenetben — vé­leményünk szerint — nagy és káros fallacia rejlik. A rész igazságkiszolgáltatás, a „törvénykezési huzavona“ oly nagy, s a közvagyon- és erkölcsiségen mély sebeket ejtő rész már magában véve is, mely­től magunkat a lehetőség szerint megóvni, önmagunk iránti kötelesség. De ezenkívül, egy nemzet élete a legkülönneműbb tevékenység által manifestálja magát, é­s azért, mert a magyar tud. Akadé­mia. A magyar akadémia január 13-kán tartott szépirodalmi és nyelvészeti osztályának ülésében P­o­m­­pérg úr székfoglaló beszédében a vígjátékról értekezett. Nem követel a vígjátéktól annyit — úgy­mond — mint a drámától, de meg is kívánja, hogy a vígjáték ne szórakozás, ne mulatságul szolgáljon csu­pán, hanem épen úgy, mint a dráma, tragoedis, maga­sabb czélokat kövessen, a szív nemesítése és ízlés fino­mítására szolgáljon. Hogy tehát a vígjáték e czélnak megfeleljen, mindenek előtt szükséges, miszerint jel­lemeket állítson elénk. Ugyanazon egyénnek nem szabad majd erkölcsileg jónak, majd rosznak lennie, mert ez nem jellem. A költészetnek az életet szépítenie, nemesítenie, eszményítenie kell; ha tehát az erkölcsi romlottság, roszaság, bűn a közönséges életben épen oly nagy és gyakori volna, miként az vígjátékainkban előadatik, e valóságot a költőnek még­se szabad szín­padra hoznia. Az ítészet tehát jóvá nem hagyhatja víg­játék-íróink eljárását, kik a bűnt tartózkodás nélkül színpadra hozzák és az által az erkölcsiséget aláássák s a közönség ízlését rontják. A vigjáték nevezetes be­folyással van az életre és nevezetesen azokra, kik vise­letöket nem bizonyos theoretikus sp­eculatió és tudo­mányos tervek után szabályozzák. És ezek képezik a társadalomban a nagy többséget. Vigjátékiróink kön­nyelműsége, mellyel a színpadon az erényt a bű­nnek feláldozzák, hogy­ a színpadi hatás annál nagyobb le­gyen s a közönség annál jobban nevethessen, — jóvá nem hagyható. — Végre, és ezek voltak tulajdonkép észrevételeinek leghelyesebbjei: — a vígjátékírókat még némely csekélyebb, úgynevezett technikai hibákra fi­­gyelmezteté. Ide számítja különösen a monológokat, a „félre“-beszéléseket s a szobaleányok, szemtelen ina­sok vagy ostoba pórok bőbeszédűségét, a kétértelmű­séget és rész­életeket. Utána Dr. Budenz József úton választott le­velező tag tarta székfoglaló beszédét. Budenz úr szüle­tésére nézve kassiai, a magyar nyelvészet iránti szeretet­­ből telepedett le néhány évek előtt hazánkban és azóta fáradhatlan szorgalommal dolgozik a nyelvkutatás me­zején. Ő úgy az indogermán mint altai-i nyelv birodal­mában jártas, mikép azt a „Magyar nyelvészet­“ben megjelent munkái bizonyítják. Székfoglaló beszéde a legjobb hatással volt; sokan ismerték és csodálták már magyar nyelvünkbeni mély tudományát, de ily hibátlan és talpraesett előadást kevesen vártak. Budenz úr általában a magyar-altai-i nyelvkutatás jelen állapotá­ról értekezett, bebizonyítá később, hogy a magyar nyelv a finn és török nyelv között áll, grammatikai és szókötési viszonyaiban a török nyelvhez közeledik, míg más tekintetben a finnhez közelebb áll. Kimutatá, mikép most mindenekelőtt szükséges, hogy a hangvál­tozat törvényeit kell tanulmányozni s a különböző altai nyelvekben a hangtant megalapítani. Csak e hangtan megalapítása után lehet az altai-i nyelvek ta­nulmányozását folytatni és annak grammatikáját és szótárát megírni. Ez volna a magyar nyelvészet külö­nös feladata és Budenz úz e feladat megoldásában ereje szerint kész működni.

Next