Sürgöny, 1864. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-26 / 20. szám

Negyedik évi folyam 30 sz. — 1864. Szer­kesztő-hivatal: Barátok-tere 7. sz. a. földszint. K­iadó hivatal. Bart­­ok-tere 7. sz. a. földszint. Előfizethetni Budapesten a kiadó­­hivatalban, barátok-tere 7. szám, földszint. Vidéken bé­rmentes levelekben minden posta-hivatalnál SÜRGÖNY Előfiz­etési árak austriai értékben. Budapesten házhoz hordva. Félévre 8 ft­l 10 kr. Negyedévre 4 „ 50 „ Vidékre, naponkint postán. Félévre 10' for irr f. Negyedévre 5 * Előfizetési felhívás „SÜRGÖNY czimű politikai lap 1$64-dik évi folyamára. ELŐFIZETÉSI ÁR : január—j niusi 1j2 ©vt© 10 forint. január—martiusi *|4 ©vr© 5 ,, „Sürgöny“ kiadó hivatala. HIVATALOS IIESZ Ő cs. kir. Apostoli Felsége a cs. k. legfőbb szám­vevő ellenőrségi hatóság elnöke gróf Mercandin Ferenczhez következő legmagasb kéziratot méltózta­­tott legkegyelmesebben kibocsátni: Kedves gróf Mercandin. — Ön sokévi hit s kitűnő szolgálatainak elismeréséül önt, dijelenge­­dés mellett, első-osztályú vas-korona-rendemmel díszí­tem föl. Bécs, jan. 20. 1864. Ferencz József, s k. A kereskedelmi ministerium Ulm János, Din­­gel Dániel s Wisgrit János fő-távirókat Zág­rábban , Temesvárott s Zárában távirda-biztosokká ; Matzenauer Richárd s Leseken­y­r József fő­táv­irókat Zágrábban s Lembergben távirda-hivatali keze­lőkké nevezte ki, s Kundratitzky Alajos hiva­tal-kezelőt Zimonyban, hasonló minőségben Pestre he­lyezte át. NEMHIVATALOS LESZ. Bécs, jan. 24. L. A birodalmi tanács alsóházának pénz­ügyi bizottmányában tegnap közbeesőleg igen érdekes kérdés tűnt föl. A bizottmány ugyanis azon tíz milliónyi hitelt tárgyalt, melyet a kor­mány a német herczegségek ügyében követelt. A bizottmányi osztály csak azon összegnek meg­szavazását ajánlja, mely a szövetségi illetéket képezi. Gross, Aldubean és Paritiu urak azonban erre azon megjegyzést tevék, hogy a német szö­vetségi illetékek a magyar korona országaira nem terjeszthetők ki. A­mint halljuk, e megjegy­zés nagy megütődést okozott a bizottmányban s különösen az lepte meg az urakat, hogy épen az Erdélyből küldött birodalmi tanácsosok em­lékeznek meg a magyar korona országainak államjogi állásáról. Giskra és Schindler urak siettek is válaszolni, de nem a legszerencsé­sebben. — Giskra ur azon érvet h­ozá fel, hogy Austriának viszonya Németországhoz csakugyan illeti Erdélyt is ,­­ miután Ő Felsége a szövetséget mint austriai Császár absolut teljhatalmában kötötte. Ez ugyan tagad­­h­atlan, de ép oly igaz, hogy a szövetséget csak birodalmának egyik részére nézve kötötte, hogy a birodalomnak csak ezen része tartozik a né­met szövetséghez és köteleztethetik annak költ­ségeiben részt venni. A birodalomnak e viszo­nyát Nérmetországhoz sem az utóbbi évtized, sem az októberi diploma, sem a februári pátens nem változtatá meg. A német szövetségi illetékhez 1848 előtt is csak kizárólag a lajth­án-inneni tar­tomány­ok járultak s csodálkozni lehet, miként fér meg a bizottmányi urak lelkesedésével a gon­dolat, hogy annak költségeit oly országokra is akarják róni, melyek nem részesülnek a szeren­csében, a német szövetséghez tartozni. Schindler ur ad hominem akart argumen­tálni s azt kérdé az erdélyi uraktól, várjon miért követelnek vasutjukra kamatbiztositékot, melyet az összes birodalom fizet meg. Ez iv még sze­rencsétlenebb. A vasutak s igy kamat­biztosi­­tékok is közös ügyet képeznek, de az örökös tartományok viszonya a német szövetséghez nem bir hasonló jellemmel; ez az örökös tarto­mányok házi ügye és így a belőle származó költségek is egészen más contóra, még pedig az örökös tartományok külön contójára valók. Grocholski úr ugyan a szövetségi illeték mellett szavazott és ezt a lengyel nemzetnek jelen rend­kívüli állapotából eléggé meg lehet magyarázni, mindamellett hírlik, hogy a többi lengyel köve­tek szintén érvényesíteni akarják, hogy Gács­­hon a német szövetséghez nem tartozik. Egészen másként áll a dolog azon h­adi­­költségekre nézve, melyeket Ő Felsége, nem mint a szövetség tagja, hanem mint osztrák Csá­szár, függetlenül a birodalom érdekének és nagy­hatalmi állásának megóvására tesz. Ez birodal­mi ügy s illeti a birodalomnak valamennyi or­szágait. Ezen kiadásokat mindnyájan közösek­nek fogjuk ismerni, és ha ezen független actió­nak gyümölcseit leginkább Németország élvezi, ez korántsem ellenvetésül, sőt inkább örömünkre fog szolgálni, mert a német nemzet irányábani rokonszenv sehol sem oly élénk, mint Magyar­­országon. A­midőn tehát az erdélyi urak felszó­lalását helyeseljük, ezt legkevésbé sem a német ügy iránti idegenkedésből, hanem az államjogi állás megóvása végett teszszük s meg vagyunk győződve, hogy Giskra és Schindler urak csak első meglepetésükben utasították vissza az er­délyiek megjegyzését s másként fognak véle­kedni, ha a dolgot meggondolták. Pakis, jan. 21. Az ellenzék, úgy látszik, belátta,­ hogy az utóbbi időben helytelen tactikát követett a tör­vényhozó­ testületben A­helyett, hogy a többsé­get a haladásra kényszerítette volna túlbuzgó kitöréseivel, még a reformokra hajlandó párt­­színezetet is visszariasztotta, azért is a közeleb­bi ülésben, a munkás­osztály érdekében fogal­mazott módosítványról lévén szó, az ellenzék egész más modorral lépett fel. Simon és Olivier, mindketten oly simán és mérsékelt hangon be­széltek, mintha ők is a többséghez tartoznának, mint annak egyik baloldali színezete. Különö­sen Simon beszéde egész erkölcsi értekezés volt, melyet az egész ház a legnagyobb érdek és figyelemmel kisért, úgy hogy mindenki a mó­­dosítvány elfogadását remélte; azonban a kor­mánybiztos néhány szava e költői hangulatnak véget vetett s a módosítvány megbukott. Többet fog az ellenzék elérni, ha e nyu­godt és objectiv vitatkozási modort továbbra is megtartja; e részben az ellenzék republicáns része inkább alkalmazza magát a körülmények­hez, mig az orleanisták tele vannak epével és szenvedélylyel. A mexikói ügy veszi jelenleg igénybe a franczia kormánykörök figyelmét. Jól értesült helyen mondják, hogy Napóleon Miksa Főher­­czeget a császári korona elfogadása esetében minden eshetőségre biztosította volna, még­pe­dig olyformán, hogy minden Francz­aországba visszaszállítandó franczia ezred helyett előbb egy, az afrikai francz­a idegen légió mintájára szervezett új ezred fog állíttatni, francziák és más nemzetbeliekből. Ezenfelül 10,000 franczia marad nyolcz éven keresztül Mexicóban, míg ez ország Francziaországnak tartozását lefizet­te. — Mennyiben valók e birek, tudni nem le­het; annyi azonban bizonyos, hogy Miksa Fő­­herczeg látogatásától a franczia udvarnál leg­jobb sikert remélnek az Austria és Francziaor­­szág közti barátságos viszonyra nézve. Drouyn de­­­huys elvrokonai még szorosabb szövetség­ről is beszélnek, melynek a Napóleon által any­­nyira kedvelt Főherczeg volna egyik előmozdítója. Az általunk már említett nézet, miszerint a dán-ügyben végre is megegyeznek a hatalmak, még mindig tartja magát, sőt említenek egy fran­czia jegyzéket a kü­lügyminiszer részéről, mely elfogadható békepontokat tartalmazna. Egészen valótlan ama hír, mintha a fran­czia kormány az osztrák-porosz interventió el­len protestált volna. Tegnap, f. hó 20-án tarta­tott e tárgyban ministeri tanács, mely a londoni szerződés aláíróinak csak együttleges interven­­tió-jogát ismeri el. Ezen határozat és a protes­tatio közt oly nagy különbség van, hogy azt fejtegetni egészen felesleges. Eddig mindenütt ismerik Garibaldi felhí­vását egy központi comité alakítására nézve, melynek forradalmi czéljai lennének. A turini kormány e felhívás ellen erélyesen tiltakozik . Peruzzi belügyminister köriratot intézett a pro­­fet-khez, melyben ezt mondja, hogy e felhívás a király és parlament jogait bitorolja, s egy má­sodik Aspromonte-ra vezetend. Továbbá azt ál­lítja a körirat, hogy a turini kormány tudni fogja megelőzni és elnyomni a hazafiság színe alatt lappangó felforgató c­élzatokat. Akaratlanul is eszünkbe jut itt ama közmondás, mely szerint a forradalom először is saját gyer­mekeit szokta széttépni. A magyar tudományos akadémia ünne­pélyes évi közgyűlése Gr. Dessewffy Emil megnyitó beszéde az akadémia f. hó 23-ai nagygyűlésén így hangzott : Tisztelt gyülekezet! Mióta nekem jutott azon feladás, ezen intézet közüléseit ezen helyről megnyitni, mindannyiszor azok­tól lényegesen különböző viszonyokban kelle nekem ezen tisztemben eljárni, mint a­milyenek között elő­deim e székben ilyet teljesítettek. Azóta, hogy nemzeti öntudatunk egykori görnyedt állásából felegyenesedve, ébredésnek indult, nem volt oly idő, midőn a haza ügyeit komolyan észlelőnek gondtalannak lennie sza­bad lett volna, és csak ritkán éltünk oly rövid­ szako­kat, midőn az egész soha meg nem csillapodott közér­­zület koronként pihenő és nyugvó pontokra találha­tott. Azonban oly terembe, melyben nemzeti fejlődé­­sünk egyik munkása, a Magyar Akadémia, arról volt számot adandó, hogy mit ten egy év lefolyása alatt a drága kincs : az anyanyelv emelése, és a nagy szük­ség : a nemzeti művelődés belterjes fejlesztése körül — az ily terembe a magyar embert mindig a hazafias gond hozta, és ilyen hozandja mindenkor. Ámde más idők hozták ide ezelőtt a hazafiakat, mint a maiak, és ha azok olykor ép oly ridegek és örömtelenek lehet­tek, de azért mégis kétségtelen, hogy ma terhesebb aggályokkal megrakottan gyülekeztünk ide, mint ez­előtt. És ha a fennállott körülményekben sohase tar­tottam a dolgot könnyűnek, valahányszor az ily gyü­lekezethez szólanom kell­, könnyen érthető, hogy ma nehezebbnek kell éreznem állásomat. Azon meggyőződéseim, melyeket az intézet hiva­tása, a nemzeti mivelődés nagy munkájának eszközei, és a lehető siker kellékei iránt elmondottam akkor, mikor ezen széket elfoglalom, ingatlanul állanak ma is. Ma is azt hiszem, hogy a végzetszerű önfenntartási küzdelmek kénytelensége alól nem fogunk szabadulni soha, és hogy a magyar csak nagy fáradalmak és sok nélkülözések között, s csupán igényeit okosan mérsé­kelve haladhat előbbre. Erősen hiszem ma is, hogy nem a műveltségi fénymáznak hajhászása, hanem csu­pán magasabbra irányzott és megnemesü­lt vágyak ál­tal buzdítva s előre hajtva teljesülhetnek és fognak teljesülni a magyar józan remények.­­ Nincs okom feltenni, hogy legyen valaki közöttünk, ki az ellenke­zőt higyje, és valamint már sokszor tevém, ma is há­lával említem meg, hogy a meleg részvét intézetünk iránt, melynek ez már oly sok és szép bizonyságait véve, nem hidegül el, és e jelenségben a közérzület szívósságát örömmel üdvözlöm. Azonban, mióta először és legutóbb volt alkalmam e gyülekezetét üdvözölhet­ni, sokat változtak a körülmények, és ha kötelessége­inket nem változtatták is meg, de azok teljesítését még sürgetősebbekké tették, mint a­milyenek azok már ed­dig is valának. És ha az Akadémiának áthatva kell lennie ezen szükség érzésétől, és oly kívánatos, hogy az minél tágabb körökben és minél mélyebben átér­tessék. Nem tarthatom feladásomnak azt, hogy ha egyi­künk közállapotaink bonyolultsága miatt aggódik, és ezek némi phasisaiban lát helyrehozhatlan károkat és el nem hárítható akadályokat, míg egy másik egyszer­smind a közerkölcsiség sülyedése, a rothadás és elfa­­jultsági kézjelek előtű­nése, és számos, szellemi életünk pangását mutató jelenségek fölött busong, de mégis mind­ezt, valamint a sok anyagi nyomort kísérő és követő hasz­n­álékony és könnyen orvosolható dolgoknak te­kinti, — mint mondom, nem tartom feladásomnak, hogy én kívánjam eldönteni, ezen néz­etek melyike bírjon több súlylyal vagy alappal? Én oly kevéssé akarhatom az imént említett elmeállapot és kedélyhangulatok okait akár vizsgálni, akár fejtegetni. Ezt egésze­n itteni fel­adásomon kívül esőnek kell tartanom, azonban azon belölesőnek gondolom azt, hogy némi gondolkozási anyagot nyújtsak azoknak, kik erre magukban hajla­mot érzenek, a­midőn az idők mivoltára, melyekben élünk, és a feladás természetére, mely nekünk a nem­zeti művelődésre vonatkozólag az időben jutott, rövi­den kitekintek. Azokat, kiket itt üdvözölhetni szeren­csés vagyok, hajlandóknak és fészeknek kell hinnem, hogy a szemlét, melyet itt kezdenek megtartani, inneni távozásuk után behatóbban és mélyebben, s tágabb látkörre irányozva szemeiket, folytatni bizonyosan ki­­vánandják. Nem jövend tehát — úgy hiszem — al­kalmatlan időben, mi erre nektek némi ösztönül szol­gálhat. Szándékom — mint mondom — nem terjedvén tovább, minthogy némi gondolkozási anyagot nyújtsak, tisztelt hallgatóimat nem fogom azon phasisok hossza­sabb elsorolásával fárasztani, melyeken a közgondol­kozás legfontosabb nemzeti ügyeink, s nevezetesen azok közül többekre nézve is, melyeknek ezen intézet szolgál, aránylag rövid idő alatt, keresztül ment. So­kan emlékeznek még közülünk azon időre, midőn ko­moly vita tárgya volt, vájjon ezen intézet pusztán nyelvmivelő társaság legyen e, és van-e általában olyanra szükség, melynek iránya a tudományok ma­gyar nyelven mivelésére és terjesztésére is kihat, avagy nem volna e művelődésünk belterjes terjesztése he­lyett sokkal czélszerűbb külterjesen működni, s összes erőnket praeparandiák felállítására pontosíta­­nunk össze, melyek a más ajkú népeket a magyar nyelvre tanítsák. És ki foglalkozik ma már ilyenek­kel ? Jöttek később a véleményélének másnemű hul­lámzásai. Még nem oly régen sokaknak volt hitága­zata, hogy ha a holt latin nyelv helyére, mindazon te­reken, melyeket ez elfoglalt, a magyar nyelv lép, már ez maga elég nemzetiségünk felvirágoztatására és biz­­tosítására is,­­ hogy ha továbbá jogegyenlőséget árasztunk szét a hon minden lakóira, már azonnal ké­szen áll a nagy nemzeti család, melyet azontúl semmi­nemű külön érdek nem távolít el egymástól többé. És hol áll ma e tekintetekben a közgondolkozás ? Elég ezen néhány példa, bevezetésére annak, mit mondani akarok, és a kérdés, mely azon tapasztalások után, melyeket közülünk annyian tevének, önként tolja itt magát reánk, bizonyosan megérdemli, hogy reá vá­laszt keressünk. Ama jelenet, hogy ily fontos nemzeti ügyeinkre nézve, melyek művelődésünk összes meneté­vel oly szoros kapcsolatban állanak, aránylag rövid idő alatt, a közgondolkozás ily tetemes változásokon ment keresztül, a változó idő fokozatosan jelentkező behatásainak volt következése, vagy pedig másutt fek­szik annak szülő oka ? Részemről az utóbbit tartom va­lószínűnek. Nem azért haboztunk annyiszor, mert ko­ronként mást-mást követelt tőlünk az idő, hanem azért, mert még nem találtuk meg helyünket az időben. És megtaláltuk-e a térben, ama viszonyokban, melye­ket történelmünk parancsolt ránk, a földön, melyen kí­vül, mint Vörösmartynk zengé . Nincsen számunkra hely. Hol nekünk élnünk és halnunk kell ? Ha ezt kérdezzük magunktól,..........azonban bo­csánat, kezdem észrevenni, hogy kitérni indultam a körből, melyet tisztem e helyen elibem szab; visszaté­rek tehát tárgyamhoz. Az idő, mióta ezen földrészre telepedtünk, tőlünk kedd, január 16 mindig ugyanazt követelte, tudniillik, hogy átértsük s felfogjuk az elfoglalt állás természetéből folyó szüksé­geket. Ezredéve, hogy e földrészen él az itt rokonta­lan magyar. Nagy szám neki e jelentőséget nem adha­tott soha. Irigye és ellene az elégnél több mindig, ba­rátja alig akadott valaha. Bárkinek is oly rokonszen­­vét, melynek valódi hasznát vehette volna, nem érezte soha. Magától csak ritkán várt, gyakran másoktól, de mindig hasztalan. Nemzeti öntudata gyakran némult el, sokszor pihent, sőt aludott, de egészen nem enyészett el soha. A veszteglés e különböző nemei okozták elma­radását. Azonban elvégre bekövetkezett ébredése. Tör­tént pedig ez oly korszakban, melyet kiválóan civili­­záltnak neveznek. E kor mindenbe behatni, mindent megérteni vágyik, de nem akadt senki, ki bennünket megértett volna, vagy értene. Ez vola mindig állásunk, és ez ma is. Akárhogy és akármivel kecsegtessük magunkat, annyi tény, hogy ez állásnál kevésbbé kedvezőt gondolni alig lehet. Azonban új dolog-e ez? Voltak idők, midőn kényelme­sebben és gondtalanul éltük napjainkat, azonban ma nem épen ennek adjuk-e meg árát? Aztán kinek barát­sága után jártunk mi valaha? Ennél nem becsültük e mindig többre önérzetünk megőrzését? És akartuk­ valaha bárki rokonszenvét az önmagunkróli lemondás árán megvásárlani ? Nem magunk műve-e, hogy beér­tük gyakran vele, régi bajaink könyvének újabb és bő­vített kiadásában lapozgatni, és szellemileg dermedezve, várni a kedvezőbb időt, a­mikor majd értelmi erőnk munkáját ismét elindíthatjuk? Ámde mikor kedvezett nekünk az idő ? És kedvez-e az most ? Tudjuk, mit kö­vetel tőlünk magunkhoz a hívségünk. Másfelől meg azt látjuk, hogy azon összes irányzat felett, mely az idő mozgalmát jellemzi, nem valamely magasabb erkölcsi elv, hanem az anyagila­g kezd mindinkább uralkodni. Tudjuk, mitől függ nemzetiségünk fennmaradása­. Más­felől meg azt látjuk, hogy az előbbrehaladott, a ve­zénylő műveltségek, másoknak jogosultságát önálló és sajátlagos kifejtésre csak annyiban és akkor ismerik el, ha és a­mennyiben azt saját czéljaik eszközeivé re­ményük tehetni. Hol vannak az igazságosak, kik egy­kedvűen bírják szemlélni, ha egy másik oly műveltség­­re akarja magát felküzdeni, mely az ő sajátlagos ere­jének és egyéniségének legyen szerzeménye és kifeje­zése? Hol voltak vagy vannak a barátok, kik az ily törekvésnek nemcsak útját nem állják, sőt ellenkező­leg azt cselekvő részvétt­­ kisérni és istápol­ni készek ? Daczára azonban mindezen bajnak: „él magyar és áll Buda még!“ De miért él? Azért ő csupán, mert igen nagy és megtörhetlen benne az életerő? Hajlan­dóbb vagyok azt hinni, hogy legfőképen azért, mert mind e baj a gondviselés által megszabott végzetszerű szükségesség. Mi, mint küzdő nép jöttünk ide be, küz­dő nép vagyunk és fogunk maradni. Az ilyen szenved vereségeket, de araz győzelmeket is. Nekünk éltünk legválságosabb perc­eiben mindannyiszor az önmagunk feletti győzelmek adták kezünkbe a mentő szert. De megmentjük-e magunkat, ha magunkat hagyjuk el? És mit csinálunk azzal, min változtatni nem lehet ?­­• Azt tűrnünk kell. Tűrnünk kell a rokonszenvek hiányát! Mögöttük az önzés ólálkodik mindig. Csak azokat tudjuk meg­nyerni, melyekre okvetlen szükségünk van. Tűrnünk­ kell, hogy meg nem értetünk, csak elvégre mi értsük meg teljesen egymást. Tűrnünk kell, hogy nincs mit várni az időtől, és hogy az ellenünk fordult már is, és fog mindinkább fordulni, ha benne nem keressük fel és nem foglaljuk el elvégre helyünket. Tűrnünk kell a szenvedett súlyos károkat. Pótolhatlanok csupán az olyasok, melyeket az elhidegülés, a közönyösség leg­magasabb érdekeink iránt, és kislelkűség hozhatnak reánk. Helyrehozhatlan kár csak egy van, és ez az, ha az idő általunk fel nem használva halad el fejeink felett, „si fugit irreparabile tempus.“ Az időnek lehetnek kedvező­ei, és a kérlelhetlen­­ség ép úgy nem jelleme, mint nem az igazság. — A kedvezések között alig van becsesebb az alkalom kí­­nálkozásánál. Vannak bűnök, melyeket az idő megbo­csát, de van egy olyan, melyet mindig megbosza , no­ha a büntetés súlyát nem mindig a föbűnösre bocsátja, és ez a mulasztás azon bűn, melyet ama komor két szó , „már késő­n,“ fejez ki. Feltartóztathatlan az idő, úgy rendes folyamában mint koronkinti rohamá­ban, és a mi súlytalan, azt magával sepri, hogy meg­semmisítse, ellenben azt, mi súlylyal bír, miben van élet- és ellentállási erő, annak önmagában helyet en­ged, hogy alakulhasson, anélkül, hogy elenyésznék.­ Ezen iszonyatos erejű tényezőnek ezen természete meggyőzhet bennünket, hogy a mi állásunkban az er­kölcsi és értelmi súly öregbítésének szakadatlan mun­kája a lét vagy nem- lét kérdését foglalja magában, és hogy az időnek oly fordulata, mely ezen kénytelen­­ségtől menthetne fel bennünket, vagy azon bűnünket menthetné, ha ebbeli munkánkat bármily körülmények között és bármely rövid időre megszakítjuk, nem gon­dolható,mert lehetetlen. Az idő nem áll meg s még az erös is ritkán markolhat,annak forgandó kerekébe ön kára nélkül belé, a mi gyengék vagyunk, mert ha nem késtünk is el, de későn indultunk meg, és ha vesztünk­re törni nem akarunk, azzal kell beérnünk, hogy belé súlyt vethessünk. Egy nagy hadvezér egykoron, midőn azon hatal­mas tényezőt, melylyel az anyagi világban számtalan irányban lehet nagy hatást eszközölni, értelmezni akar­ta, e három szót mondta ki: pénz, pénz és pénz! A mi állásunkban is három szó fejez ki mindent, mit kifejtenünk, mit növesztenünk, öregbítenünk kell, min­dent, mitől hatást várhatunk: súlyúak, súlyúnk és súlyúak! És azon perezben, midőn azt teljesen átértettük, midőn ez fog uralkodni a közgondolkozá­son, s ez fogja azt irány­zani, azon pereztől fogva meg fogjuk találni helyünket az időben. • Be fog-e ez nemsokára következni, nem tudom, de azt erősen hiszem, hogy ennek bekövetkezése leg­égetőbb szükségünk.­­ Azon munkának bel- és kül­terjes hatásai, melyre szellemünk általában képes, az emberi értelemnek a tudományok el­haladásában nyi­latkozó vívmányai és a felfedezések által roppantul fel vagynak fokozva.­­ A kor mivelődésének mindazon egyes csodái, melyek szemünk láttára viszik véghez a legnagyobbszerű átalakításokat, szoros egybefüggésben

Next