Sürgöny, 1864. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1864-01-26 / 20. szám
Negyedik évi folyam 30 sz. — 1864. Szerkesztő-hivatal: Barátok-tere 7. sz. a. földszint. Kiadó hivatal. Bartok-tere 7. sz. a. földszint. Előfizethetni Budapesten a kiadóhivatalban, barátok-tere 7. szám, földszint. Vidéken bérmentes levelekben minden posta-hivatalnál SÜRGÖNY Előfizetési árak austriai értékben. Budapesten házhoz hordva. Félévre 8 ftl 10 kr. Negyedévre 4 „ 50 „ Vidékre, naponkint postán. Félévre 10' for irr f. Negyedévre 5 * Előfizetési felhívás „SÜRGÖNY czimű politikai lap 1$64-dik évi folyamára. ELŐFIZETÉSI ÁR : január—j niusi 1j2 ©vt© 10 forint. január—martiusi *|4 ©vr© 5 ,, „Sürgöny“ kiadó hivatala. HIVATALOS IIESZ Ő cs. kir. Apostoli Felsége a cs. k. legfőbb számvevő ellenőrségi hatóság elnöke gróf Mercandin Ferenczhez következő legmagasb kéziratot méltóztatott legkegyelmesebben kibocsátni: Kedves gróf Mercandin. — Ön sokévi hit s kitűnő szolgálatainak elismeréséül önt, dijelengedés mellett, első-osztályú vas-korona-rendemmel díszítem föl. Bécs, jan. 20. 1864. Ferencz József, s k. A kereskedelmi ministerium Ulm János, Dingel Dániel s Wisgrit János fő-távirókat Zágrábban , Temesvárott s Zárában távirda-biztosokká ; Matzenauer Richárd s Lesekenyr József főtávirókat Zágrábban s Lembergben távirda-hivatali kezelőkké nevezte ki, s Kundratitzky Alajos hivatal-kezelőt Zimonyban, hasonló minőségben Pestre helyezte át. NEMHIVATALOS LESZ. Bécs, jan. 24. L. A birodalmi tanács alsóházának pénzügyi bizottmányában tegnap közbeesőleg igen érdekes kérdés tűnt föl. A bizottmány ugyanis azon tíz milliónyi hitelt tárgyalt, melyet a kormány a német herczegségek ügyében követelt. A bizottmányi osztály csak azon összegnek megszavazását ajánlja, mely a szövetségi illetéket képezi. Gross, Aldubean és Paritiu urak azonban erre azon megjegyzést tevék, hogy a német szövetségi illetékek a magyar korona országaira nem terjeszthetők ki. Amint halljuk, e megjegyzés nagy megütődést okozott a bizottmányban s különösen az lepte meg az urakat, hogy épen az Erdélyből küldött birodalmi tanácsosok emlékeznek meg a magyar korona országainak államjogi állásáról. Giskra és Schindler urak siettek is válaszolni, de nem a legszerencsésebben. — Giskra ur azon érvet hozá fel, hogy Austriának viszonya Németországhoz csakugyan illeti Erdélyt is , miután Ő Felsége a szövetséget mint austriai Császár absolut teljhatalmában kötötte. Ez ugyan tagadhatlan, de ép oly igaz, hogy a szövetséget csak birodalmának egyik részére nézve kötötte, hogy a birodalomnak csak ezen része tartozik a német szövetséghez és köteleztethetik annak költségeiben részt venni. A birodalomnak e viszonyát Nérmetországhoz sem az utóbbi évtized, sem az októberi diploma, sem a februári pátens nem változtatá meg. A német szövetségi illetékhez 1848 előtt is csak kizárólag a lajthán-inneni tartományok járultak s csodálkozni lehet, miként fér meg a bizottmányi urak lelkesedésével a gondolat, hogy annak költségeit oly országokra is akarják róni, melyek nem részesülnek a szerencsében, a német szövetséghez tartozni. Schindler ur ad hominem akart argumentálni s azt kérdé az erdélyi uraktól, várjon miért követelnek vasutjukra kamatbiztositékot, melyet az összes birodalom fizet meg. Ez iv még szerencsétlenebb. A vasutak s igy kamatbiztositékok is közös ügyet képeznek, de az örökös tartományok viszonya a német szövetséghez nem bir hasonló jellemmel; ez az örökös tartományok házi ügye és így a belőle származó költségek is egészen más contóra, még pedig az örökös tartományok külön contójára valók. Grocholski úr ugyan a szövetségi illeték mellett szavazott és ezt a lengyel nemzetnek jelen rendkívüli állapotából eléggé meg lehet magyarázni, mindamellett hírlik, hogy a többi lengyel követek szintén érvényesíteni akarják, hogy Gácshon a német szövetséghez nem tartozik. Egészen másként áll a dolog azon hadiköltségekre nézve, melyeket Ő Felsége, nem mint a szövetség tagja, hanem mint osztrák Császár, függetlenül a birodalom érdekének és nagyhatalmi állásának megóvására tesz. Ez birodalmi ügy s illeti a birodalomnak valamennyi országait. Ezen kiadásokat mindnyájan közöseknek fogjuk ismerni, és ha ezen független actiónak gyümölcseit leginkább Németország élvezi, ez korántsem ellenvetésül, sőt inkább örömünkre fog szolgálni, mert a német nemzet irányábani rokonszenv sehol sem oly élénk, mint Magyarországon. Amidőn tehát az erdélyi urak felszólalását helyeseljük, ezt legkevésbé sem a német ügy iránti idegenkedésből, hanem az államjogi állás megóvása végett teszszük s meg vagyunk győződve, hogy Giskra és Schindler urak csak első meglepetésükben utasították vissza az erdélyiek megjegyzését s másként fognak vélekedni, ha a dolgot meggondolták. Pakis, jan. 21. Az ellenzék, úgy látszik, belátta, hogy az utóbbi időben helytelen tactikát követett a törvényhozó testületben Ahelyett, hogy a többséget a haladásra kényszerítette volna túlbuzgó kitöréseivel, még a reformokra hajlandó pártszínezetet is visszariasztotta, azért is a közelebbi ülésben, a munkásosztály érdekében fogalmazott módosítványról lévén szó, az ellenzék egész más modorral lépett fel. Simon és Olivier, mindketten oly simán és mérsékelt hangon beszéltek, mintha ők is a többséghez tartoznának, mint annak egyik baloldali színezete. Különösen Simon beszéde egész erkölcsi értekezés volt, melyet az egész ház a legnagyobb érdek és figyelemmel kisért, úgy hogy mindenki a módosítvány elfogadását remélte; azonban a kormánybiztos néhány szava e költői hangulatnak véget vetett s a módosítvány megbukott. Többet fog az ellenzék elérni, ha e nyugodt és objectiv vitatkozási modort továbbra is megtartja; e részben az ellenzék republicáns része inkább alkalmazza magát a körülményekhez, mig az orleanisták tele vannak epével és szenvedélylyel. A mexikói ügy veszi jelenleg igénybe a franczia kormánykörök figyelmét. Jól értesült helyen mondják, hogy Napóleon Miksa Főherczeget a császári korona elfogadása esetében minden eshetőségre biztosította volna, mégpedig olyformán, hogy minden Franczaországba visszaszállítandó franczia ezred helyett előbb egy, az afrikai francza idegen légió mintájára szervezett új ezred fog állíttatni, francziák és más nemzetbeliekből. Ezenfelül 10,000 franczia marad nyolcz éven keresztül Mexicóban, míg ez ország Francziaországnak tartozását lefizette. — Mennyiben valók e birek, tudni nem lehet; annyi azonban bizonyos, hogy Miksa Főherczeg látogatásától a franczia udvarnál legjobb sikert remélnek az Austria és Francziaország közti barátságos viszonyra nézve. Drouyn dehuys elvrokonai még szorosabb szövetségről is beszélnek, melynek a Napóleon által anynyira kedvelt Főherczeg volna egyik előmozdítója. Az általunk már említett nézet, miszerint a dán-ügyben végre is megegyeznek a hatalmak, még mindig tartja magát, sőt említenek egy franczia jegyzéket a külügyminiszer részéről, mely elfogadható békepontokat tartalmazna. Egészen valótlan ama hír, mintha a franczia kormány az osztrák-porosz interventió ellen protestált volna. Tegnap, f. hó 20-án tartatott e tárgyban ministeri tanács, mely a londoni szerződés aláíróinak csak együttleges interventió-jogát ismeri el. Ezen határozat és a protestatio közt oly nagy különbség van, hogy azt fejtegetni egészen felesleges. Eddig mindenütt ismerik Garibaldi felhívását egy központi comité alakítására nézve, melynek forradalmi czéljai lennének. A turini kormány e felhívás ellen erélyesen tiltakozik . Peruzzi belügyminister köriratot intézett a profet-khez, melyben ezt mondja, hogy e felhívás a király és parlament jogait bitorolja, s egy második Aspromonte-ra vezetend. Továbbá azt állítja a körirat, hogy a turini kormány tudni fogja megelőzni és elnyomni a hazafiság színe alatt lappangó felforgató célzatokat. Akaratlanul is eszünkbe jut itt ama közmondás, mely szerint a forradalom először is saját gyermekeit szokta széttépni. A magyar tudományos akadémia ünnepélyes évi közgyűlése Gr. Dessewffy Emil megnyitó beszéde az akadémia f. hó 23-ai nagygyűlésén így hangzott : Tisztelt gyülekezet! Mióta nekem jutott azon feladás, ezen intézet közüléseit ezen helyről megnyitni, mindannyiszor azoktól lényegesen különböző viszonyokban kelle nekem ezen tisztemben eljárni, mint amilyenek között elődeim e székben ilyet teljesítettek. Azóta, hogy nemzeti öntudatunk egykori görnyedt állásából felegyenesedve, ébredésnek indult, nem volt oly idő, midőn a haza ügyeit komolyan észlelőnek gondtalannak lennie szabad lett volna, és csak ritkán éltünk oly rövid szakokat, midőn az egész soha meg nem csillapodott közérzület koronként pihenő és nyugvó pontokra találhatott. Azonban oly terembe, melyben nemzeti fejlődésünk egyik munkása, a Magyar Akadémia, arról volt számot adandó, hogy mit ten egy év lefolyása alatt a drága kincs : az anyanyelv emelése, és a nagy szükség : a nemzeti művelődés belterjes fejlesztése körül — az ily terembe a magyar embert mindig a hazafias gond hozta, és ilyen hozandja mindenkor. Ámde más idők hozták ide ezelőtt a hazafiakat, mint a maiak, és ha azok olykor ép oly ridegek és örömtelenek lehettek, de azért mégis kétségtelen, hogy ma terhesebb aggályokkal megrakottan gyülekeztünk ide, mint ezelőtt. És ha a fennállott körülményekben sohase tartottam a dolgot könnyűnek, valahányszor az ily gyülekezethez szólanom kell, könnyen érthető, hogy ma nehezebbnek kell éreznem állásomat. Azon meggyőződéseim, melyeket az intézet hivatása, a nemzeti mivelődés nagy munkájának eszközei, és a lehető siker kellékei iránt elmondottam akkor, mikor ezen széket elfoglalom, ingatlanul állanak ma is. Ma is azt hiszem, hogy a végzetszerű önfenntartási küzdelmek kénytelensége alól nem fogunk szabadulni soha, és hogy a magyar csak nagy fáradalmak és sok nélkülözések között, s csupán igényeit okosan mérsékelve haladhat előbbre. Erősen hiszem ma is, hogy nem a műveltségi fénymáznak hajhászása, hanem csupán magasabbra irányzott és megnemesült vágyak által buzdítva s előre hajtva teljesülhetnek és fognak teljesülni a magyar józan remények. Nincs okom feltenni, hogy legyen valaki közöttünk, ki az ellenkezőt higyje, és valamint már sokszor tevém, ma is hálával említem meg, hogy a meleg részvét intézetünk iránt, melynek ez már oly sok és szép bizonyságait véve, nem hidegül el, és e jelenségben a közérzület szívósságát örömmel üdvözlöm. Azonban, mióta először és legutóbb volt alkalmam e gyülekezetét üdvözölhetni, sokat változtak a körülmények, és ha kötelességeinket nem változtatták is meg, de azok teljesítését még sürgetősebbekké tették, mint amilyenek azok már eddig is valának. És ha az Akadémiának áthatva kell lennie ezen szükség érzésétől, és oly kívánatos, hogy az minél tágabb körökben és minél mélyebben átértessék. Nem tarthatom feladásomnak azt, hogy ha egyikünk közállapotaink bonyolultsága miatt aggódik, és ezek némi phasisaiban lát helyrehozhatlan károkat és el nem hárítható akadályokat, míg egy másik egyszersmind a közerkölcsiség sülyedése, a rothadás és elfajultsági kézjelek előtűnése, és számos, szellemi életünk pangását mutató jelenségek fölött busong, de mégis mindezt, valamint a sok anyagi nyomort kísérő és követő használékony és könnyen orvosolható dolgoknak tekinti, — mint mondom, nem tartom feladásomnak, hogy én kívánjam eldönteni, ezen nézetek melyike bírjon több súlylyal vagy alappal? Én oly kevéssé akarhatom az imént említett elmeállapot és kedélyhangulatok okait akár vizsgálni, akár fejtegetni. Ezt egészen itteni feladásomon kívül esőnek kell tartanom, azonban azon belölesőnek gondolom azt, hogy némi gondolkozási anyagot nyújtsak azoknak, kik erre magukban hajlamot érzenek, amidőn az idők mivoltára, melyekben élünk, és a feladás természetére, mely nekünk a nemzeti művelődésre vonatkozólag az időben jutott, röviden kitekintek. Azokat, kiket itt üdvözölhetni szerencsés vagyok, hajlandóknak és fészeknek kell hinnem, hogy a szemlét, melyet itt kezdenek megtartani, inneni távozásuk után behatóbban és mélyebben, s tágabb látkörre irányozva szemeiket, folytatni bizonyosan kivánandják. Nem jövend tehát — úgy hiszem — alkalmatlan időben, mi erre nektek némi ösztönül szolgálhat. Szándékom — mint mondom — nem terjedvén tovább, minthogy némi gondolkozási anyagot nyújtsak, tisztelt hallgatóimat nem fogom azon phasisok hosszasabb elsorolásával fárasztani, melyeken a közgondolkozás legfontosabb nemzeti ügyeink, s nevezetesen azok közül többekre nézve is, melyeknek ezen intézet szolgál, aránylag rövid idő alatt, keresztül ment. Sokan emlékeznek még közülünk azon időre, midőn komoly vita tárgya volt, vájjon ezen intézet pusztán nyelvmivelő társaság legyen e, és van-e általában olyanra szükség, melynek iránya a tudományok magyar nyelven mivelésére és terjesztésére is kihat, avagy nem volna e művelődésünk belterjes terjesztése helyett sokkal czélszerűbb külterjesen működni, s összes erőnket praeparandiák felállítására pontosítanunk össze, melyek a más ajkú népeket a magyar nyelvre tanítsák. És ki foglalkozik ma már ilyenekkel ? Jöttek később a véleményélének másnemű hullámzásai. Még nem oly régen sokaknak volt hitágazata, hogy ha a holt latin nyelv helyére, mindazon tereken, melyeket ez elfoglalt, a magyar nyelv lép, már ez maga elég nemzetiségünk felvirágoztatására és biztosítására is, hogy ha továbbá jogegyenlőséget árasztunk szét a hon minden lakóira, már azonnal készen áll a nagy nemzeti család, melyet azontúl semminemű külön érdek nem távolít el egymástól többé. És hol áll ma e tekintetekben a közgondolkozás ? Elég ezen néhány példa, bevezetésére annak, mit mondani akarok, és a kérdés, mely azon tapasztalások után, melyeket közülünk annyian tevének, önként tolja itt magát reánk, bizonyosan megérdemli, hogy reá választ keressünk. Ama jelenet, hogy ily fontos nemzeti ügyeinkre nézve, melyek művelődésünk összes menetével oly szoros kapcsolatban állanak, aránylag rövid idő alatt, a közgondolkozás ily tetemes változásokon ment keresztül, a változó idő fokozatosan jelentkező behatásainak volt következése, vagy pedig másutt fekszik annak szülő oka ? Részemről az utóbbit tartom valószínűnek. Nem azért haboztunk annyiszor, mert koronként mást-mást követelt tőlünk az idő, hanem azért, mert még nem találtuk meg helyünket az időben. És megtaláltuk-e a térben, ama viszonyokban, melyeket történelmünk parancsolt ránk, a földön, melyen kívül, mint Vörösmartynk zengé . Nincsen számunkra hely. Hol nekünk élnünk és halnunk kell ? Ha ezt kérdezzük magunktól,..........azonban bocsánat, kezdem észrevenni, hogy kitérni indultam a körből, melyet tisztem e helyen elibem szab; visszatérek tehát tárgyamhoz. Az idő, mióta ezen földrészre telepedtünk, tőlünk kedd, január 16 mindig ugyanazt követelte, tudniillik, hogy átértsük s felfogjuk az elfoglalt állás természetéből folyó szükségeket. Ezredéve, hogy e földrészen él az itt rokontalan magyar. Nagy szám neki e jelentőséget nem adhatott soha. Irigye és ellene az elégnél több mindig, barátja alig akadott valaha. Bárkinek is oly rokonszenvét, melynek valódi hasznát vehette volna, nem érezte soha. Magától csak ritkán várt, gyakran másoktól, de mindig hasztalan. Nemzeti öntudata gyakran némult el, sokszor pihent, sőt aludott, de egészen nem enyészett el soha. A veszteglés e különböző nemei okozták elmaradását. Azonban elvégre bekövetkezett ébredése. Történt pedig ez oly korszakban, melyet kiválóan civilizáltnak neveznek. E kor mindenbe behatni, mindent megérteni vágyik, de nem akadt senki, ki bennünket megértett volna, vagy értene. Ez vola mindig állásunk, és ez ma is. Akárhogy és akármivel kecsegtessük magunkat, annyi tény, hogy ez állásnál kevésbbé kedvezőt gondolni alig lehet. Azonban új dolog-e ez? Voltak idők, midőn kényelmesebben és gondtalanul éltük napjainkat, azonban ma nem épen ennek adjuk-e meg árát? Aztán kinek barátsága után jártunk mi valaha? Ennél nem becsültük e mindig többre önérzetünk megőrzését? És akartuk valaha bárki rokonszenvét az önmagunkróli lemondás árán megvásárlani ? Nem magunk műve-e, hogy beértük gyakran vele, régi bajaink könyvének újabb és bővített kiadásában lapozgatni, és szellemileg dermedezve, várni a kedvezőbb időt, amikor majd értelmi erőnk munkáját ismét elindíthatjuk? Ámde mikor kedvezett nekünk az idő ? És kedvez-e az most ? Tudjuk, mit követel tőlünk magunkhoz a hívségünk. Másfelől meg azt látjuk, hogy azon összes irányzat felett, mely az idő mozgalmát jellemzi, nem valamely magasabb erkölcsi elv, hanem az anyagilag kezd mindinkább uralkodni. Tudjuk, mitől függ nemzetiségünk fennmaradása. Másfelől meg azt látjuk, hogy az előbbrehaladott, a vezénylő műveltségek, másoknak jogosultságát önálló és sajátlagos kifejtésre csak annyiban és akkor ismerik el, ha és amennyiben azt saját czéljaik eszközeivé reményük tehetni. Hol vannak az igazságosak, kik egykedvűen bírják szemlélni, ha egy másik oly műveltségre akarja magát felküzdeni, mely az ő sajátlagos erejének és egyéniségének legyen szerzeménye és kifejezése? Hol voltak vagy vannak a barátok, kik az ily törekvésnek nemcsak útját nem állják, sőt ellenkezőleg azt cselekvő részvétt kisérni és istápolni készek ? Daczára azonban mindezen bajnak: „él magyar és áll Buda még!“ De miért él? Azért ő csupán, mert igen nagy és megtörhetlen benne az életerő? Hajlandóbb vagyok azt hinni, hogy legfőképen azért, mert mind e baj a gondviselés által megszabott végzetszerű szükségesség. Mi, mint küzdő nép jöttünk ide be, küzdő nép vagyunk és fogunk maradni. Az ilyen szenved vereségeket, de araz győzelmeket is. Nekünk éltünk legválságosabb perceiben mindannyiszor az önmagunk feletti győzelmek adták kezünkbe a mentő szert. De megmentjük-e magunkat, ha magunkat hagyjuk el? És mit csinálunk azzal, min változtatni nem lehet ?• Azt tűrnünk kell. Tűrnünk kell a rokonszenvek hiányát! Mögöttük az önzés ólálkodik mindig. Csak azokat tudjuk megnyerni, melyekre okvetlen szükségünk van. Tűrnünk kell, hogy meg nem értetünk, csak elvégre mi értsük meg teljesen egymást. Tűrnünk kell, hogy nincs mit várni az időtől, és hogy az ellenünk fordult már is, és fog mindinkább fordulni, ha benne nem keressük fel és nem foglaljuk el elvégre helyünket. Tűrnünk kell a szenvedett súlyos károkat. Pótolhatlanok csupán az olyasok, melyeket az elhidegülés, a közönyösség legmagasabb érdekeink iránt, és kislelkűség hozhatnak reánk. Helyrehozhatlan kár csak egy van, és ez az, ha az idő általunk fel nem használva halad el fejeink felett, „si fugit irreparabile tempus.“ Az időnek lehetnek kedvezőei, és a kérlelhetlenség ép úgy nem jelleme, mint nem az igazság. — A kedvezések között alig van becsesebb az alkalom kínálkozásánál. Vannak bűnök, melyeket az idő megbocsát, de van egy olyan, melyet mindig megbosza , noha a büntetés súlyát nem mindig a föbűnösre bocsátja, és ez a mulasztás azon bűn, melyet ama komor két szó , „már későn,“ fejez ki. Feltartóztathatlan az idő, úgy rendes folyamában mint koronkinti rohamában, és a mi súlytalan, azt magával sepri, hogy megsemmisítse, ellenben azt, mi súlylyal bír, miben van élet- és ellentállási erő, annak önmagában helyet enged, hogy alakulhasson, anélkül, hogy elenyésznék. Ezen iszonyatos erejű tényezőnek ezen természete meggyőzhet bennünket, hogy a mi állásunkban az erkölcsi és értelmi súly öregbítésének szakadatlan munkája a lét vagy nem- lét kérdését foglalja magában, és hogy az időnek oly fordulata, mely ezen kénytelenségtől menthetne fel bennünket, vagy azon bűnünket menthetné, ha ebbeli munkánkat bármily körülmények között és bármely rövid időre megszakítjuk, nem gondolható,mert lehetetlen. Az idő nem áll meg s még az erös is ritkán markolhat,annak forgandó kerekébe ön kára nélkül belé, a mi gyengék vagyunk, mert ha nem késtünk is el, de későn indultunk meg, és ha vesztünkre törni nem akarunk, azzal kell beérnünk, hogy belé súlyt vethessünk. Egy nagy hadvezér egykoron, midőn azon hatalmas tényezőt, melylyel az anyagi világban számtalan irányban lehet nagy hatást eszközölni, értelmezni akarta, e három szót mondta ki: pénz, pénz és pénz! A mi állásunkban is három szó fejez ki mindent, mit kifejtenünk, mit növesztenünk, öregbítenünk kell, mindent, mitől hatást várhatunk: súlyúak, súlyúnk és súlyúak! És azon perezben, midőn azt teljesen átértettük, midőn ez fog uralkodni a közgondolkozáson, s ez fogja azt irányzani, azon pereztől fogva meg fogjuk találni helyünket az időben. • Be fog-e ez nemsokára következni, nem tudom, de azt erősen hiszem, hogy ennek bekövetkezése legégetőbb szükségünk. Azon munkának bel- és külterjes hatásai, melyre szellemünk általában képes, az emberi értelemnek a tudományok elhaladásában nyilatkozó vívmányai és a felfedezések által roppantul fel vagynak fokozva. A kor mivelődésének mindazon egyes csodái, melyek szemünk láttára viszik véghez a legnagyobbszerű átalakításokat, szoros egybefüggésben