Sürgöny, 1865. szeptember (5. évfolyam, 200-224. szám)

1865-09-19 / 214. szám

a jóravaló és semmiirevaló emberek között nem lehet jó egyetértés, összetartás és testületi szellem, úgy de a pur­ificatiónak épen az volna czélja, hogy a két spe­cies együvé ne kerüljön. Átmenve azon káros hatásokra, melyeket M. ur szerint a hivatalvállalás maga után vonna, e tekintetben mindenek előtt felhozza, hogy a magunk fajta embe­rek közé is bekap a corruptio bureaucraticus rendszer mellett, a nyilvánosság ellenőrzése nélkül. Mi nem va­gyunk ily rosz véleménynyel a magunk fajta emberek­ről,­­ a­kiken közülök ez mégis megesnék, azokért ugyan nem volna kár. Különben szerencsére az egész „nagy nemzeti párt“ nem vállalhat hivatalt, s így csak igen csekély részébe kaphatna a corruptio, s mi többiek, kik nem szolgálhatunk, majd szemmel tartanák a pártunk­­beli embereket, hogy a gyengébbek el ne tántorodja­­nak, és ha az ennek daczára mégis megtörténnék, an­nak idejében gondunk volna rá, hogy az ilyenek jól érdemlett nyugalomba helyeztessenek. Második kára volna a hivatalvállalásnak, hogy az a nagy nemzeti pártot desorganisatiora és demoralisatióra vezetné. Vége lenne a passiv ellenállásnak ! Ezen ki­látásba helyzett harmadik csapás bekövetkezése igen kívánatos mindaddig, mig azon testestől lelkestől al­kotmányos emberek, kik M. ur szerint jelenleg a ma­gyar kormányon ülnek, az ország területi és politikai integritása, — a pragmatica sanctio értelmébeni önál­lása, — s a 48, törvényeinkre is kiterjedő jogfolytonos­ságnak életbeléptetésére és fentartására irányozzák működésüket. Azt mondja továbbá M. úr, hogy a nemzeti párt­beliek hivatalvállalása folytán megzavarodik a nép esze, s az ellentétes befolyások közt nem fog tudni el­igazodni. Többet mondok, már is zavarodni kezd, — de nem a fehérmegyei alispánok hivatalba lépése miatt. —­­ hanem azért, hogy a nemzeti párt alkotmányos em­berei passiv ellentállást hirdetnek a kormányon ülő „testestől lelkestől alkotmányos emberek“ ellen. Utolsó káros eredménykép azt hozza fel M. ur, hogy a nemzeti párt tagjainak hivatalvállalása által a kormány állása gyengíttetnék a reactió irányában. E paradoxon megfejtésre vár! Mert e szerint mi a Zichy­­kormányt is erősítettük volna, miután annak is passiv ellentállással szolgáltunk ! Igen jámbor kisértet volna az afféle reactio, melyet olyan argumentummal is le le­hetne győzni, min­t M­­ár a hivatal­ nem-vállalás fé­nyéből meríthetni vél.­­ Közönséges szempontból te­kintve a dolgot, azon körülményben, hogy a kormány­nak alkalmas közegek nyerésére módot nem nyújtunk és ezáltal a vele való solidaritást nyíltan megtagad­juk,­­ megvonjuk tőle az egyetlen reális alapot, me­lyen tétele nyugszik, és tehetetlenné teszszük minden irányban azon czélok elérésére, melyeknek kivitelére vállalkozott. Azt senki sem fogja tagadni, hogy a reactionak is egyetlen czélja ez idő szerint a magyar kormányt te­hetetlenné tenni czéljai elérésében, ez tehát csak örülni fog annak, ha a magyarországi közvélemény is megta­­­gadja a kormány támogatását.“ A „Korunk“ az erdélyi országgyűlést egybe­hívó kir. leirat folytán többek közt így ír : „Előttünk fekszik a kir. leirat, mely a hazának, nemzetnek s nemzeteknek visszaadja a tért, melyen ezredéve, hogy állunk, mely annyi jó és balszerencse közt e hazát minden vész és vihar közepette oda birta lelkesíteni, hogy Rém ellenség fegyverének, sem a szá­zadok eszme-viharának a hon alkotmányát, a nemzet szabadságát fel nem adta. Visszanyertük a tért, melyről a korona szűkkeblű tanácsosai leszorítottak, melyet „el­játszottak“ hirdettek, melyhezi jogunkat mindaddig tagadták, mig az események kegyetlen feczkét nem ad­tak, s Ő Felségének kegyérzete az elhagyott, de magát el nem hagyó nemzet felé nem fordult. A­mennyiben e kegyelmes kir. leirat csupán csak is egyedül az unió revisióját teszi e gyűlés tárgyává, úgy látszik, a kir. kormány sem kívánja azt országgyű­léseink folytatásának tekinteni, hanem csak oly ország­gyűlésnek, milyeneket a vajdák s a vajdai kor királyai személyesen, és a nemzeti fejedelmek is eleget tartot­tak, és a nélkül, hogy azokat diétáknak nevezték volna, anélkül, hogy azokat codexeink máskép czimeznék, mint Verbőczi, ■— t. i. conventiók vagy conventu­­soknak. Ily értelemben mindenesetre törvényes e tér, mert bár a vajdai korban is egy volt az anyahonnal törvény­­hozásunk, Erdélynek megvoltak külön tartományi gyű­lései, s hogy ilyet nem csak az 1437-ben kelt nemzetek uniója után, de hogy előbb is tartott Erdély, az a törté­nelem előtt köztudomású, így fogva fel a kínálkozó tért, tartományi gyűlés­nek tekintve az egybehívott gyűlést, csak örvendhetünk, hogy még egyszer bebizonyíthatjuk elleneinknek, hogy ha a népeket és nemzeteket szabadon hagyják nyilat­kozni, Erdélyben a valódi alkotmányosság érzetének teljes többsége van.“ A „Kolozsv. Közlöny“ az országgyűlés egybeh­ivatása folytán a nemzetek álláspontja­ s való­színű maguktartásáról igy ír : „Ha az erdélyi románok és germánok a magyarok s székelyek 1863-diki magatartását fogják követni, ha a hivatalról mind lelépnek, az országgyűlésre nem je­lennek meg, s magukat egészen passiv állásba helye­zik: a magyarok s székelyek nem fogják visszaadni nekik a kölcsönt, nem fogják meghallgatatlanul eluta­sítani gyűlésükre benyújtott alázatos repraesentatioju­­kat, hanem ott, a­hol törvényhozásra illetékes téren megállhatnak, az 1848 ban kimondott jogegyenlőséget szemük előtt tartva, úgy kivánnak igazságot tenni az együtt lakó népek s nemzetiségek irányában, hogy azon európai népek előtt meg ne piruljanak, a­kik a magyarok iránt rokonszenvvel s szabadelvű alkotmá­nyosságuk iránt méltatással viseltetnek. A románok compromissio nélkül megjelenhetnek úgy egy erdélyi ad hoc gyűlésen, mint a törvényes kö­zös országgyűlésen is, mert ők a reichsrathba csak ad hoc mentek; nagy tömegűk most jutván szabadsághoz, még azt sem lehet csodálni, ha od­royk­­nak sem szegültek ellene, mint a mitől nemzetükre nézve valamit vártak. Az 1848-as események sebes rohama alatt ők nem szerezhettek biztosságot maguk­nak arról, hogy az ős­magyar alkotmány fényes jogai­ban mint nemzetek valóban osztozhatandanak. Nem­csak megbocsátható, de kötelessége is minden nemze­tiségnek, a­mennyiben az együtt lakóknak nem prae­­judical, kitelhetőleg érvényesíteni önmagát az állam közös életében. Egy szóval, ha a románok a tusakodó nagy elvharczok közt licitáltatták volna is magukat, mi józan észszel nem kárhoztathatjuk őket, s hátán hűtlenek voltak is hazánk ős alkotmányához, meg kell fontolni, hogy ez alkotmány az 1848-ki reformig a köznépet nyomta; a románnak pedig ha volt is egy kis nemessége, de a nép nagy tömege jobbágy volt; s igen sokan szerepelnek a mai román intelligentiában ily jobbágyok fiai, kik kívül állván az alkotmányon, ahhoz őket polgári eskü nem kötötte. Akár eljönnek tehát az oláhok az erdélyi, s ille­tőleg pesti országgyűlésre, akár nem , nincs mit nektek szemükre vessünk magyarokul, hanem kötelességünk: emberségesen, szabadelvűleg és teljes testvériséggel járni el irányukban, s ezt reméljük, hogy a magyar nemzet el sem is mulasztandja. A­mi a szászokat illeti, az ő állásuk mindig könnyű volt. Ők Austria kormányával tartanak, s ott erős patrociniumuk van; ha a kormány enged a magyar álláspontnak, a szász intelligentia is enged; tudja, hogy a magyar rajta, ha akarná is, meg nem boszul­­hatja magát, mert Austria mindig elég hatalmas meg­védeni ily intenzio ellen ezen germán telepet. Nektek tehát könnyű a politikai stratégia; ők tudják, hogy ha többet meg nem hódíthatnak, annyit mindenesetre birni fognak, mennyit a magyar bir. Ha tehát igy intelligentiájának gyakran volt vi­szálya a magyarral, de népe szorgalmas, munkás és becsületes nép, s Erdély egyik igen hasznos factora . 37.Pakt Tr*“^ A tvafr*t­ Aa g. rnnpj”«** la'x ilyság jöVő politikájának is e fontos tényezője. Kapcsa a keleti szé­­eken azon viszonynak, mely Austriát a magyar király­sággal, s a királyságot saját integritásában összetartja. A szásznak unió kell Austriával, vagy ha az nem lehet, való Magyarországgal. Erdélynek egy külön, valódi­ an­­onómiát a szász soha sem akart, s nem is akarhatott. A fejedelmek korában a szász volt legkitartóbb factora mindig annak, hogy Erdély visszacsatoltassék a magyar toronyhoz, melynek német királyi háza volt. Erdély­iek az akkori szakadás által erőszakolt autonómiája reá nézve mindig veszélyes volt, s egy valódi autonó­méval az osztrák ház alatt megalakulandó külön Er­­dély idővel s nagy világfordulatokkal éppen a szászokra hozhat legnagyobb veszélyt; ezért pártolták ők még 1791-ben is Erdély unióját Magyarországgal, s éppen nem a szászok, hanem egy pár hivatalvágyó erdélyi cár volt az oka, hogy a rendek által kifogástalanul ihajtott unió még 1791-ben végre nem hajtatott. A szá­­szok történelmi múltján átvonul azon pártok melletti mzgalom, kik Erdélyt az osztrák házbeli magyar ki­­■ályok alá visszahajtani törekedtek; az 1534-ki béke, az 1570-ki tractatus, az 1595-ki szövetség, a nikols­­burgi béke 1621-ben, úgy­szintén a linczi békekötés, s végre az 1790-ki végleges beolvadás, mind jogfentar­­tása volt a magyar koronának Erdélyhez, s a szászok mindig oszták azon politikát, mely Erdélyt a magyar koronához visszavonta. E politika győzött, s e politi­ka helyes volt. És miután a magyar nemzet magára kis­­sebb, hogysem Austriával egy közös életre szüksége ne volna, ha a szász a belső harczokban mindannyi­szor tömérdek alkalmatlanságot szerez is a magyarnak, de jöhetnek oly európai zavarok keletről, a­minek vol­tak a törökök korában, hol Magyarországnak mint Austria társának a szászokra nagy szüksége lesz. Ezen észrevételek magyarázatát adják azon nagy következetességeknek, melyeket a szászok magatartá­sában tapasztalunk, s azon olykor kénytelen kelletlen, olykor valódi barátságnak, mely köztük s a magyar elem közt létezett. 1848-ban a szászok általában pártolták az uniót, ők magukat, s polgári jogaikat nem féltették, mert tud­ták, hogy a magyarok ellenében is védeni fogja a koro­na. Egyhangúlag nyilatkoztak tehát az unió mellett, s elküldötték követeiket Pestre. Mikor látták a forradal­mi térre menni át a dolgokat, ott hagyták az ország­gyűlést, haza­jöttek. 1850 ben az összmonarchia eszméje eldöntő hata­lommal lépett a felszínre; a szászok itt láthaták az időt, Austriával szorosan egyesülni; hinni lehetett, hogy a­mi annyiszor hasztalan volt megkísértve, az teljesül, ezért tehát kaptak a szempillantáson, megtagadták a törvényt, melyet egyértelemmel ők is megszavaztak, csakhogy álmuk , Austriában az öszmonarchia eszméje, teljesüljön. De az nem teljesülhet soha. A szászok ma ott állanak a jogegyformaság ki­mondása után, hogy ha az 1863-as eszméket meg nem menthetik, önként vissza kell menniök 1848 május 30 ára. Ők Erdélynek valódi különszakadását Austriától úgy mint Magyarországtól, a régi törvények értelmé­ben független autonómiát nem kívánhatnak; ez egész múltjuk nemzeti politikájával s jövő érdekükkel ellen­kezik. A szászok ha közvetlenül Austriába nem ol­vaszthatják Erdélyt, az unió mellett fognak nyilatkoz­ni, úgy mint 1848-ban, habár helyhatósági autonómiá­juk fentartása mellett, mert az 1848-as eszmék után ez jobb nekik is, mint Erdély valódi autonómiája, mely­nek magukra nézve is könnyen belátható végkövet­kezményeit képesek észlelni. Hisszük ugyan, hogy ők még mind kecsegtetik magukat a mostani idők megvál­tozásával, a centralisták újabb diadalával, s így ma nem buzognak az unió mellett; hiszszük azt is, hogy a dolgok visszakanyarítására, — mely a germanisatio ér­dekének oly kézzelfoghatólag kedvező irányban indult meg 1863-ban, — minden lehetőt elkövetnek; csak azt nem hiszszük, hogy ha Erdélynek valódi autonómiát adnának a „regnum liberum et independens“ törvényes fogalma szerint, hogy ezt a jobbágyfelszabadulás után óhajtanák a szászok, s hogy ennél magukra nézve jobbnak ne tartanák az uniót. Hasztalan csábítják tehát a centralisták a szászo­kat, ők nem fognak visszavonulni a jövő törvényhozás cselekvényeitől. Annál erősebb politikájuk.“ A „Bécsi Hiradó“ a „N. Fr. Pr.“ törvényszék elé idéztetése alkalmából így ír: „A centralisták által koholt rém, a „Gaugraf“ ellen kissé későn, de végre síkra száll a hivatalos „Gén. Corr.“, lerántva a fehér lepedőt a kisértetről, s ime ott áll sovány teren essetességében az elálcrázott konozféltés, hivatalnoki s berzianus önzés, melynek vegyülete ké­pezi a centralista pártot. A „Gen. Corr.“ czikke egyéb­ként is némi világot vet a kormány czélzataira, a Laj­­thán innen, habár csak negatíve, mutatván, hogy a kor­mány mit­­ nem akar tenni. Ellenben a „N. Fr. Pr.“ törvényszék elé idéztetett általunk is ismertetett vasár­napi czikke miatt, melyben a reichsrathi képviselőket párt­alakulásra hívja föl. Elég nevetséges agitatio, most az „alkotmány negyedik évében“ harangukrozni a köve­teket, hogy képezzenek „alkotmány dlubbot.“ A vád­irat szerint e czikkben a képviselők az alkotmány és egyleti törvény által tilalmazott társaságba hivatnak föl, mi a bűnt. tr. k. 305. §-ába ütköző bűntény. A­hol a törvény büntetést szab, ott nincs helyén vitatni azt, vál­jon a kormány helyesen cselekszik-e vagy nem, midőn a törvénynek érvényt szerez, mert ez a kormány köte­lessége. Részünkről azt hisszük, minden más előbbi kormány alatt a „N. Fr. Fresse“ összes iránya és nem egy czikke miatt idéztetett volna már rég törvény elé, mint a­mely a kormány ellen „zu Hass und Verach­tung“ — gyűlölet s megvetésre hívja föl az embereket; mind a mellett örültünk, hogy a kormány a törvények megőrzésében nem kicsinyes fölfogás s szűkkeblű ér­telmezés által vezetteti magát. Hagyjuk ezen egy-két lapot túlzásai s hazudozásaiban addig menni, hogy végre a legegyügyübb filister is nevessen, ha naponkénti libe­rális jajveszékléseit a „gaulgrófok“-ról olvassa. A nagy­lelkű eljárás annál könnyebben esheték vala a kor­mánynak, mert — mint a „D.“ de Leon mondja: „Az egész publicistikában az oppositio legfölebb csak egy­­pár bécsi lapra szorítkozik, és a centralista eszmék né­hány gyenge viszhangjára, mely a provinciában nyo­morultan tengeti életét, és elégtételt e hamis közmon­dásban : nemo propheta in patria, kénytelen keresni. Az egész birodalombeli független nagy lapok: „Napló“, „Hon“ és „Pester Lloyd“, az Eötvös-féle „Hetilap“, mint Schuselka „Reformja“, a „Czas“ és „Gazeta Na­­rodowa“ Galíciában, „Narod“, „Narodni Listy“, „Poli­tik“ stb. bizalommal veszik körül a kormányt, de sőt erdélyi politikájában a kormány az autonomisták gráczi orgánuma és a csehországi német párt legjelesebb napi­lapja, a „Tagesbote“ által is támogatatott.“ És miként a viszony a publicistikában, és úgy kitűnik az a népek között. Az oppositio csupán néhány független ember­ből álló parányi minoritásra szorítkozik, kik publicisti­­kailag és politikailag a lejárt rendszerrel szorosan ösz­­szefüggenek, s saját pályájuk vagy rokonaik, gyerme­keik emelkedése miatt vannak aggodalomban.­A hol­napi lapok bizonynyal a „N. Fr. Presse“ sajtópöréről fognak vezérczikkezni, s a kormány rovására ki fog sülni, hogy e tekintetben a legbensőbb solidaritás ural­kodik a napi sajtó közlönyei között.“ egy gyönyörű jogesettel illustrálva“ czimű, — a valódi tényállással merőben ellentétben álló s részakaratúlag elferdítő — közleményért a sajtótörvény 10 és 17 §-ai értelmében bűnvádi keresetet indíttatni rendelt. — Tegnap est­e egy szép, színeiben tisztán ki­fejezett szivárvány karolta át testvérfővárosainkat. — A debreczeni új színház megnyitása a „Föv. Lapok“ szerint igen fényes lesz. Első napon még utczai menetek által is ünnepeltetik. Kár, hogy a szinügy egylet s az igazgató közt conflictus ütött ki; en­nek a színház adhatja meg az árát, melyet, hogy pár­­toltatása a közönségnél meggyökeredzzék, támogatni kellene inkább, mint körüle a viszálykodás magvát hin­teni el. —g— Nemzeti színház. Múlt szombaton (16-án) Meyerbeernek „Dinorah“ czimü vigdalművét új szereposztással először adták elő a nemzeti színpa­don, még­pedig szépen megtelt ház előtt, egészben véve elegendő sikerrel. P­a­u­­­i­n­é a czímszerepben minden gondját arra fordította, hogy a szerző szellemében ér­vényesítse a dallamokat, valamint hogy természetesség­gel ábrázolja e fiatal őrült leánykát. És ha voltak is az énekben egyes bágyadtabb helyek, kivált a futamos ré­szekben s ha a piánokban néha nagyon is tulment, úgy­szólván a lehelletszerűig, hol már hang nem is kell, — és az emeltebb hangok nem valának mindig biztosak, —­ ezt inkább elfogultságnak akarjuk tulajdonítani, mint a biztosság- és hang­hajlékonyság hiányának. Vé­leményünk szerint ez Paulinának egyik jobb szerepe leene. Egyébiránt ez este is elég terjedelmes, csengő hangjának egész bájával énekelte el a románcot; kevés­bé sikerült az árnynyal folytatott játszi dallam, szóval e fiatal művésznő szép tehetségének és szorgalmának eredményét mutatta ismét be a közönségnek , minden­esetre nehéz szereppel. Sikeres működését sok taps és kihívás kísérte. Pauli a dudással nem volt oly szeren­csés, mert minden iparkodása daczára nem bírt e ter­mészettől ügyetlen gyáva alakkal boldogulni. A­mi az éneket illeti: e szerep nem fekszik hangjában; a játékot tekintve nagyon is túlzott. Simon Hoelt egész termé­szetességgel ábrázolta, csak hogy hangjával nem ér oda, a­hová akarná; különben az utolsó fölvonásban a románcot meglepőleg szépen s nagy hatással énekelte.Ez egyik főmomentumává lett a mai estvének. Rabatinsz­­ky Marik­­a­ és Balázs-Bognár Vilma asszony a pász­­tor-dallamot nagyon csinosan énekelték. Kőszeghy mint vadász eléggé ismeretes. Feketét, az aratót, akarjuk csak még megemlíteni, kiről azt hisszük, hogy ha szor­galmas lesz, szép terjedelmű, jó csengésű hangjával má­sod­szerepekre igen alkalmas lesz. A kaszafone-dalt miért hagyta ki ? Az énekkar és zenekar szabatos, össze­vágó közreműködését nemzeti színházunknál már meg­szoktuk. Most szóljunk még valamit a természetes víz­esés bűvös hatásáról. A második föl­vonás egész tartama alatt a víz a sziklák közül folytonosan ömlött, ez már magában véve meglepő volt, de a fölvonás vége felé, midőn a híd elszakad és Dinorah a vízbe esik, egy a nemzeti színpadon még eddig nem látott nagyszerű ter­mészeti látványnak valánk szemtanúi: az egész szín­pad fényárral boríttatott el és a víz tömegesen áradott ki az egyes erekből; a vízzuhogás, a megtört habok por­zása, mind hozzájárulván e szép természeti látványhoz, mely annyira imposant volt, hogy a közönség egyhan­gúlag nagyszerűnek valla azt és Baldevein Ede urat, az újonnan szerződött gépészt, ki ügyességének szép bizonyítékát nyújtotta e művel, zajosan kitapsolta. Ja­vítandónak csupán azt tartjuk, hogy a vízesés szája jö­vőben máskép alakíttassák. E czélból a diszítmény azon helyét újonnan kellene festeni. Természetes­ volna, ha a víz egy bozóttal benőtt hegyszakadékból omlanék ki. — Vasárnap (17-én) Szigligetinek „Egy szekrény rejtelme“ czímű eredeti népszínműve népdalokkal, meg­lehetős számú közönség előtt adatott a rendes közremű­ködők által, a szokásos eredménynyel. Egyúttal Weiser Ludmilla k. a., zágrábi fiatal hegedűművésznő mutat­ta be magát következő zenedarabok eljátszásával, u. m. „La melancolie“ ábránd Helmersbergertől, (kinek tanít­ványa) „Le retour á la vie“ Caprice Plume Ferencztől és Amerikai emlék (Yankee Doodle) Vieuxtempstől, mind a három számot zongora-kisérettel. A k. a. meg­jelenése igen kedves benyomást tesz; fiatal és szép, a hegedűt szép biztonsággal kezeli, vonója pracisitással­­ adja vissza a hangokat; csak a választásra van egy kis megjegyzésünk: az első két szám inkább szobai tanul­mány tárgya, a laicus hallgatót hidegen hagyja s az előadóra nézve hálátlan fáradság. A harmadik darab­nál a különböző hangok hullámzásával szép sikert aratna salonban, de a színpadon veszt. Egyébiránt őszintén óhajtjuk, hogy tanulmány és gyakorlat által oda fejlődjék ki művészete, hogy hegedüjátékával oly hirre vergődjék, mint Milanello. — Giazzó hazánkfia, kasseli udvari tenorista, ki régebben harmadrendű énekes volt nálunk, a bécsi udvari operaszín­házban első vendégjátékát Arnolddal Tell Vilmosban meg­kezdte, de csekély eredménynyel. — Kainz-Pranse asszony a bécsi udvari opera-szín­­házhoz két évre lett szerződve. Ezt, mint mondják, azért esz­közölték oly gyorsan, mivel U 11 m a­n­n impressario kecseg­tető szerződési ajánlatokkal hangversenyei számára meg akarta nyerni. — Meyerbeer, a nagy maestro fia egy „Cseh király“ czímű dalművet szerzett, melyet a párisi Lyrique-szin­­házban fognak előadni. —­— Mint halljuk, mindent elkövetnek, hogy Reindel jeles klarinétista a nemz.­szinház zenekaránál megtartassák. Ennek annál inkább örvendünk, minthogy mi ellenkezőleg, mint némelyek — a dolog elmérgesítése helyett a békés útoni com­­plana­tiot ajánlottuk. — A „Moniteur“ a több lap által hozott azon hírt, hogy a régi nagy operai épület az új nagy opera megnyitása után a conservatorium növendékeinek gyakorlati előadásokra át fogna engedtetni, azzal a hozzátétellel c­áfolja meg, miszerint a régi épület lerontatik s a hely, valamint az anyagok eladatnak, az ár pedig az új építkezési költségek részletes fedezésére forditta­­tik, mi különben az eredeti költségvetésbe föl is vétetett. — A Pestről ismeretes Steiner nevű énekesnő a leg­közelebbi napokban Linezben Valentinát (Hugenották), Leonó­rát (Troubadour) és Antóniát (Belisar) fogja énekelni. Sze­rencse fel! — Ira Aldridge, a színpadunkon egykor mint Othello ünnepelt szerecsen, a kontinensről visszatérve közelebb Londonban s Haymarkett-színházban lépett föl mint Othell­o,­­ de nem okozott többé oly feltűnést mint egykor, és oly ret­tentőn túlzott, hogy még az angolok sem állhatták ki. — Pályázati hirdetés*). A „ N­e fe­le­j­t­s“ szerkesztősége a hazai képző­művészet emelése és terjesztése tekintetéből elhatározta, a jövő évre előfi­zetőinek egy kitűnő gonddal kiállítandó magyar törté­neti tárgyú műlappal kedveskedni, s e czélból a hazai művészek között a rajz tervezésére és művészi kivite­lére 100 arany pályadíjt tűz ki, következő feltételek mellett: 1) A kép tárgya a hazai történetből legyen me­rítve. 2) A kiviteli modort illetőleg, az vagy kőrajz, vagy kökarcz legyen. Ha a művész maga kinyomtatás alá el nem készíthetné művét, arra jeles szakértőt ajánl­hat, kit ő maga dijazand. 3) A kép, azaz maga a rajz nagysága 19—28 hü­velyk mértékben tartandó. 4) A versenyzésre beküldendő mű mellett a ki­vitel neme és az arra ajánlkozó művész neve is beje­lentendő. A műszerző neve jeligés levélben lepecsétel­ve nyujtassék be, az ajánlatok pedig nyitott levélben csatoltassanak a mű mellé. 5) A beérkezendő pályaművek megbirálására a magyar képzőművészeti társulat kéretett föl. 6) A pályaművek beküldésére határidőül f. évi november 12-dike tűzetik ki, mely ideig azok a ma­gyar képzőművészeti társulat titkári hivatalában (ma­gyar tudományos akadémia palotája) elfogadtatnak. A biráló választmány által legjelesebbnek ítélt mű szerzőjének a 100 arany tiszteletdij (visszatartva a mű nyomtatás alá való teljes kidolgozására szükséges ösz­­szeget) f. évi december 31-ikén fog mindenesetre ki­adatni. — Kelt Pesten, 1865. September 12-én. A „Nefelejts“ szerkesztősége. *) A hazai művészet érdekében kéretnek a lapok­­, szerkesstőségei esen pályázati hirdetés fölvételére. A „Nefelejts* szerkesstősége. Megyei tudósítások. B.­filyalmat, sept. 16. Megyénk kékkői járá­sára magasztos ünnep virradt fel e hó 10-én, mely örömnap édes emlékként fog feltűnni még az utókor előtt is, mert ezen napon valánk szerencsések. Ő Fel­sége, dicsően Uralkodónk által m. hó 20-án kegyelmesen kinevezett főispánunkat ghimesi és gácsi gróf For­­gách Antal urat e minőségben először üdvözölhetni, midőn t. i. működése székhelyére, a kékkői várkastély­ba, a nép kebléből kitört éljenzések közt beköltözött. A járás küldöttségei P­e­tr­e­­ János kékkői járási főszolgabírónak vezetése alatt még délelőtti órákban megérkeztek, a­honnét az összesereglett s nemzeti lobogókkal ellátott bandérium kíséretében Schraphulay György t. szolgabiró ur a járás határszélére sietett, Folkusházy Ferencz kér. szolgabiró ur pedig a város határához, hogy a várakozó nagy néptömeg ne­vében, mint a szivélyes fogadás és hódolat nyilvánításá­nak tolmácsai, mielőbb üdvözölhessék ő excellentiáját. A tisztelgő tömeg az os­orom tetejéről leste az ér­kezőt, s midőn a porfelleg után a lovasok sokaságát észrevette közeledni, s az óhajtva várt vendég érkeztét a taraczkok durrogásai is hirdeték, özönlött a körvidék nagyja s aprója a várkapuhoz, hol a járás főnöke, a fenn­tisztelt főbíró ur várakozott alattas tisztviselői, s a szá­mos községek és vallásfelekezetek küldötteivel. A lelkesedés, midőn ő excellentiája tömérdek tisztelgő kísérők közt e helyen megérkezett s megálla­podott, leírhatatlan . Itt fötisztelendő I­m­á­d­y Károly b. gyarmati róm. kath. lelkész ur lepő meg, körülbelül következendő üdvözlettel: „Nagyméltóságu gróf, főispán ur, kegyelmes uram! Forrón üdvözöljük e helyen mint a természet templo­mában! — Fölöttünk a kék ég van csupán, s igy őszinte kivonataink annál könnyebben hatnak az ég trónja elé. — Szavainkat nem zeneszó, hanem az ég kedves pa­csirtája, a hit és dicsőség madara kíséri; legyen tehát üdvözölve mezőink és berkünkben! Itthon vagyunk, ismerős tájakon hangzanak üdvszavaink! A fák lombjai és mezők fűszálai megszokták az ágyudörgéseket, melyek nagyméltóságod nagynevű grófi családjának dicső ősei tiszteletére rázkódtaták a levegőt; harmadszor mondom, legyen üdvözölve előt­tünk; a vágyó kebel ugyan nem adhatott szavakat ér­zelmeinknek, midőn megyénkbe lépett; -N­oh engedje meg, hogy elmondhassuk, mily nagy és a folytonos nö­vekedés mennyi erejét magában foglaló tisztelet az, mely bennünket ide hozott Jól tudjuk, mily tüskés pályán van nagyméltósá­god; tudjuk, hogy a haza és király jogainak megvé­dése álmatlan érjeinek egyedüli tárgya, és hogy akár­melyikét nem birván megóvni, szive szakadna meg! Mi ismerjük nehéz állását, azért emelt fővel sorakozunk ama sereg zömébe, mely nagyméltóságodat férfiasan támogatni fogja. Ama hatalmas Isten tehát, ki a nem­zetek sorsát vezérli, s ki a hősök halántékára a boros"

Next