Sürgöny, 1866. február (6. évfolyam, 25-47. szám)
1866-02-21 / 41. szám
41. sz. Hatodik évi folyam. Szerkesztőségi iroda: Pest, uri utcza 1. szám. Kiadóhivatal: Peste u. (barátok tere 7-dik szám.) Kéziratok nem küldetnek vissza. Bérmentetlen levelek csak rendes levelezőinktől fogadtatnak el.___________________ SÜRGÖNY. Előfizetési árak: Naponta! postai szétküldéssel. Budapesten házhoz hordva. Egész évre............................20 írt. Egész évre.......................18 írt — „ Félévre............................* 10 „ Félévre ...... • ~ * Negyedévre ....... 5 „ Negyedévre ... 4 , 50 „ Fest. Szerda, február 21.1866. Massán-hirdetések.: egyhasábos petit-sor egyszeri hirdetésért 8 kr, kétszeri hirdetésért 7 kr, háromszori vagy többszöri hirdetésért 6 kr számittatik minden beiktatásnál. A bélyegdij külön, minden beiktatás után 30 kr o. é. — Külföldről hirdetéseket átvesznek a következő urak : Majnai Frankfurtban és Hamburg-Alténában Hausenstein és Vogler; Hamburgban Tttrkheim Jakab ; Lipcsében Vngler M. és Fort Ernő urak. HIVATALOS RÉSZ. Változások a cs. kir. hadseregben. Kineveztetett : Piskupitzi b. Haugwitz Mór a 24 sz. Károly Lajos pármai herczeg gyalogezredben,vezérőrnaggyá, a rang fönntartásával az előléptetésre alkalmas előzést illetőleg, s a wiener-neustadti katonai akadémia végleges parancsnokává. • Nyugdíjaztattak: Kratzer József őrnagy a 7. sz. tüzérszer parancsnokságnál; Scherfeneder Ágoston első osztályú százados a 14. sz. II. Lajos hesseni nagyherczeg-gyalog-ezrednél, és Re s te 11 in i Kajetán első osztályú tér százados, a mantuai várparancsnokságtól, mindketten őrnagyi ranggal ad honores. NEMHIVATALOS RÉSZ. Lapszemle. Az alsóház eddigi tárgyalásairól s a helyzetről a „W i e n. A b e n d p.“ következő átnézetet közöl : „Ha a magyar országgyűlés felirati vitáit némi figyelemmel kísérjük, nem nyomhatjuk el azon benyomást, miszerint egész jelentősége az egyes szónokok jelentőségével a legszorosabban összefügg. Nem kifejezett pártprogrammok állnak itt egymással szemközt, melyek a szónokok belső öszhangzata által egyik vagy másik oldalról támogattatnak, hanem minden szónok a maga concret nézeteit nyilvánítja a dolgokról egészben, alig törődve az előrebocsátottakkal s azok ellen csak kivételesen polemizálva. Már azon körülmény, hogy még 60 szónok akar az általános vitában szót emelni, e felfogás helyessége mellett szól. A ház szemlét tart szellemi erői fölött, kiváncsi tudni, mily álláspontot foglalnak el a legkitűnőbb személyiségek, melyek hozzá tartoznak. Ámde e körülmény nem fontosságnélküli a vita megítélésénél általában. Épen mert minden egyes azon van, hogy lehető nyíltsággal s egyszersmind lehető következetességgel adhassa elő elvi nézpontjait, kell az ellentéteknek élénkebben s közvetítetlenebbül feltűnniük, az egyes tételeknek élesebben hangsúlyoztatok, mint ez oly vitánál volna az eset, melynél már határozottabb s foghatóbb tanácskozási tárgy forog fen. A legmesszebb ment e tekintetben a a baloldal — mint ezt a dolog természete hozza magával. Nincs abban semmi feltűnő, ha férfiak, kik ekkorig nagyon tagadó pártálláshoz ragaszkodtak, az ő következetességükkel nem tátták összeférhetőnek, ezen pártállást feladni, anélkül, hogy ezt csak marguirozták volna. Bizonyosan kívánatos volna, ha ez másként volna, de ebben, mint mondva volt, nincs semmi feltűnő. A nélkül tehát, hogy a jelen vita belső jelentőségét gyöngíteni akarnék, mégis kockáztatni mernék azon állítást, miszerint a helyzet a felirat átadása s a kir. leirat megjelente után politikailag fontosabb lesz mint a mostani. Ma elvont elvek forognak fel, csak később fog a tulajdonképi politikai akarat s ezzel a tulajdonképi pártcsoportozat kitűnni.“ Zsedényi beszédéről a „Debatte“ nagyon méltányolva igy szól : „Szónok büszke férfias bátorsággal szegült ellen ama pártmesterkedésnek, mely Ghyczy beszéde után tüstént szavazást sürgetett. Elismerésre méltó erélylyel vívta ki magának joga gyakoroltatását, s azt oly módon vette használatba, melyért széles körök köszönetét nyerte meg. Ő is kiegészítette bizonyos tekintetben Bartalt; amit ez a jogfolytonosság téves felfogására nézve említett, azt ő azon ékesszólással fejtette ki, mely már évek előtt díszhelyet vívott ki neki a magyar szónokok sorában. Nem a közvetlenül keresztülható siker az, melyen Zsedényi tényének érdeme alapszik. Ily siker nem is várható. De alapjában szétrombolá azon végzet teljes föltevést, hogy a, egész magyar országgyűlés szeghetlenül ragaszkodik a jogfolytonosság azon korlátolt felfogásához, melyet annak Lajtán innen oly szívesen tulajdonítottak. Zsedényi sem fog elvre nézve elszigetelten állni, s a kiegyenlítés sok barátainak Lajtán innen egy erős lidércznyomás fog melléről lehullani. A jogfolytonosság követelése sokat vesztett rémességéből azokra nézve, kik a 48-ks törvények föltétlen helyreállításának egyhangú követelésében a kiegyenlítés legnehezebb akadályát látták. De az országgyűlés magatartására e kérdésben sem tévesztheti el hatását azon álláspont, melyet Zsedényi oly határozottan elfoglalt. Az ugyan képviseli az ország közvéleményét, de annál inkább köteles azt hűbben kifejezésre juttatni. A többség az országgyűlésen ugyan Zsedényi ellen lehet, de az ország többsége a kiegyenlítés mellett van ; nem akarja, hogy az veszélyeztetve legyen, míg létezik itt, a jogi elvet a viszonyok exigenitáival öszhangzásba hozni. Zsedényi beszéde erős viszhangra fog az országban találni; annak hullámcsapása a pesti követi házat is érintendi.“ A bécsi lapok folyvást nagy figyelemmel kisérik a magyar követi házban tartott beszédeket. Különösen jótékony hatást látszott azokra, kivéve az „Oesterr. Zrg“-ot, melynek czikkét tegnap ismertettük, b. Eötvös beszéde lenni. Az „Ost-Deutsche Post“ azt mondja, miszerint az több tekintettel van az örökös tartományokra mint mindaz, ami ekkorig a magyar képviselőházban mondatott. Eötvös a legbecsesebb középtagnak tekinthető a magyar és német szabadelvűek közt. Ezen politikai állásnak megfelel beszéde is. Az egész tartalmára és szellemére nézve, anélkül, hogy tényleges javaslatokat formulázna, jobban közeledett az őszállami kiegyenlítési eszméhez, mint maga Bartal beszéde. Hiányzik ugyan, úgymond e lap, az általános kiegyenlítési eszmék concret értékesítése s még az elvont fejtegetések sem mentek a tévkövetkeztetésektől. Félév következtetése abban fekszik, hogy Eötvös a szabadsági eszme kiengesztelő hatalmának nagyon sokat ró fel. Nem csak kormányok lehetnek igazságtalanok a népek iránt, hanem a népek is a kormányok iránt. „Bármily eszményiek legyünk mi németek mint nemzet, folytatja aztán e lap, a kiegyenlítés dolgában mégis főleg a teljesítés kérdése érdekel bennünket. Nem akarunk kiegyenlítést, mely a terhek igazságtalan felosztásával járna. Régi jogelv, hogy a jogoknak a kötelességek is megfelelők legyenek. Ha Magyarország igénybe veszi a jogok paritását, akkor ismerje el a kötelességek és terhek paritását is, s mi nem fogunk többé a kiegyenlítés kulcsára nézve vitázni. De minthogy Lajthán túl minden megoldási formula élére elvet állítanak, mely a forma nehéz kezelhetősége mellett a terhek igazságtalan felosztását is magában látszik foglalni, ennélfogva a szabadság, egyenlőség és testvériség általános elvei daczára kénytelenek leszünk még a silány concret anyagi dolgokkal foglalkozni, s az e kérdések feletti egyetértéstől fog a kiegyenlítés függni.“ A „Presse“ írja : „Eötvös mint csillagokat, oly szendeségben ragyogtatja a maga szavait, anélkül hogy azok különösen melegítenének.“ Aztán kimutatja, hogy mi kívánnivalót hagy egyes dolgokban e beszéd. A tisztelt báró egy lélekzettel mondja, hogy Magyarország ugyan kész áldozatot hozni, de mégis nem lehet attól kívánni, hogy alkotmányából s önállóságából valamit feláldozzon. Ebben a „Presse“ ellenmondást lát, melyet csillámló phrasisokkal sem eltakarni, sem kiegyenlíteni nem lehet. Magyar körökben szemére vetik Bartalnak, hogy túl sokat szólt a közös ügyekről; a „Presse“ csak sajnálhatja, hogy nagyon keveset szólt róluk. De K. Eötvös annyi, mintha nem is beszélt volna róluk, mert a puszta általános phrasis Ausztria világtörténelmi szükségességéről s azon biztonság, hogy tehát az egyetértés formái megtalálhatók lesznek, nem elégséges azon válságos helyzetre nézve, melyben létezünk. „Ha úgy történnék, hogy az ausztriai népek daczból, nemzetiségi antipathia vagy politikai éretlenségnél fogva folyvást táplálnák a zavaró államjogi viszályt, s nem lennének képesek, egy nagy öntudatban s komoly akaratban találkozni, akkor könnyen megtörténhetik, hogy a világszellem egy történelmi órában világhivatásra s Austria szükségességére való hivatkozásra hideg : „je n’en vois pas la nécéssité“-vel felel A népek kovácsai saját sorsuknak s ezt szívleljék meg vezéreik, ha a czélt egészen eltéveszteni nem akarják.“ Országgyűlési tudósítások. A képviselőhöz XXVII-ik ülése (febr. hó 20-án d. e. 10 órakor.) Elnök: Szentiványi Károly. Több rendbeli kérvény a kérvény -bizottmányhoz tétetik át. Gróf Andrássy Gyula beteges állapota miatt, melyre hivatkozott is, kissé szakadozott előadásában Austria eddig követett magyar érdekellenes politicáját vette elemző bonczkés alá, előhozván I. Lipót, József császárok korát, és ezután újabban sorban a keleti bábok s azóta történtek félszegségeit, s e történeti deductioban bizonyítja, hogy Austria csak úgy lehet nagy és erős, ha Magyarország érdekei vézetnek a birodalmi politika mérvéül. A kormányt kell a népek viszonyaihoz alkalmaztatni, és nem megfordítva. Austria 500 milliót költött katonai tüntetésre, ami elég lett volna az egész birodalomnak vasutakkal behálózására. Baj, ha, midőn a külügyminiszer künn hóditni akar, az alkotmányminister idebenn alkudozni kénytelen, és mégis fenyegetni akar. Schmerling oly alapot állított föl, mely a magyar és német elem kiegyezését lehetetlenné tette. Ha Ausztria csak öszpontosított egységben állhat fenn, akkor a kiegyezés lehetetlen. Austria az egység által nem lehet erős, de sőt inkább lehetetlen. Ha a közös ügyek oly feltételekhez kötnék, melyek Magyarország önállóságával meg nem férnek, akkor szabadságunk árán a kiegyenlítést el nem fogadhatjuk. Két dolgot ne követeljenek tőlünk : 1. hogy mi döntsük el, miként alakuljon a lajtántúli népek alkotmányossága ; 2. hogy mint öngyilkosok magunkat megöljük, azért, hogy mint osztrákok ébredjünk föl stb. A feliratot feltétlenül elfogadja. Szaplonczay a jogfolytonosság elvének csak úgy vél eleget tehetni, ha a törvények tettleg is végrehajtatnak. Szerinte a korona nem oszthatta meg hatalmának azon részét, mely kétoldalú szerződésen alapult. Legveszélyesebb elv a törvény revideálását kívánni a nélkül, hogy az életbeléptettessék.Kívánja a parlamentáris kormányt. Nagyobb bizalmat nem lehet kifejezni, mint amelyet a ház kifejez oly ministérium iránt, mely még nem is létezik, s már is előre elnézését ígéri a ház. Pártolja a feliratot. Milutinovics a nemzetiségi kérdést feszegeti. Magyarországnak — szerinte — legjobb szövetségese a democrat alapra fektetett alkotmány. Szerencsétlen ország az, mely külsegítséggel akarja önállását fenntartani, minélfogva Magyarország leghűbb szövetségesei a méltányos igényeikben kielégített nemzetiségek. Patay a felirat hangját nem egészen találja illőnek a nemzet méltóságához még most, csak majd akkor, ha az ige testté vált. Jámbor Pál a felelős ministérium eszméjét védi, példákat hozván Hollandia, Anglia, Amerika alkotmányaiból , Montesquieu-re hivatkozva, mely szerint az államokat az tartja fenn, amin alapulnak. Magyarországot csak a jog alapján véli fenntarthatónak. Kerkápoly Károly szerint a pragmatica sanctia nem az alkotott és alkotandó törvények alaki jogosságának elismerését, de azok végrehajtását biztosítja, illetőleg, hogy Magyarország alkotandó törvényei szerint fog kormányoztatni. A jogfolytonosság tehát nincs elismerve, amíg a törvények helyreállítva nincsenek. Helyreigazítja Vlad és Dobrzánszky követeknek a hazai nemzetiségekre, illetőleg a törvényeinkben „natio“ név alatt létező kétféleségekre vonatkozó felfogásait, s a ház helyeslése közt jegyzi meg, hogy a Szt.István korona területén mindenki, mint állampolgár, csak oly magyar, mint ő, vagy bármely magyar ember. De m a h idy hosszasan szól, a föliratot pártolván, de már a ház türelme kimerültnek látszott, s folytonos zaj, beszédmoraj kisérte szóló előadását. Erre többen elállottak a szótól, s Deák Ferencz befejezőleg röviden kijelenti, hogy mindazon okok s érvek , melyek előhozattak, meggyőződésében, a felirat egész tartalmát és részleteit illetőleg, meg nem változtatták. Ő a feliratot mindvégig, egészben és részleteiben, nézeteivel megegyezőnek tartja. Bartal fejtegetéseiről azt mondja, hogy azok közelebb állanak az ő nézetéhez, mint az octoberi diplomához. E felirati javaslat nem compromissumként jött létre. Ő kijelenti abbeli hitét, miszerint „ama kormányférfi, ki e feliratot a kiegyenlítés akadályául tekinti, vagy nem akarja a kiegyenlítést, vagy csak oly áron, melyet el nem fogadhatunk . Elnök föltevén a kérdést, hogy akik a javaslat általános elveit elfogadják, álljanak föl, egyetlen ember sem marad ülve, s e szerint az egyhangúlag el len fogadva. A szakaszonkénti vitára átmenet előtt mindenekelőtt Bartal György két rendbeli módosítványa , a 31. és 32. §-ra vonatkozólag fölolvastatik és kinyomatni határoztatik. E módosítványokban , amint a gyors felolvasásból kivehetők, a helyreállítás előtti revisio igértetis . Ezenkívül még László Imre, Csanády, Böszörményi adtak be módosítványokat. László Imre a 8-ik kikezdés ezen szavai után : „egy közös uralkodó alatt hozzá teendőnek javallja : „és a personalunio alapján“, ami azonban a szakaszonkinti tárgyalás vitájában rövid uton, — még Ghyczy is ellenezvén — elejtetett, épen úgy mint a 14-ik kikezdésben Böszörményi módositványa is, melyet maga Tisza K. elhagyandónak vélt; s mely abban állott, hogy azon szavak után: „közösen érdeklik“ — oda teendő lett volna: „s melyek iránt, mintáz a 61. feliratban is kimondva jön, a 48. sz. 13. § a intézkedett.“ Szintén ellenzi Böszörményi e kikezdésben a javaslat készítése iránt tett ígéretet is, de ezen módosítványok szavazás nélkül közakarattal elvettettek. A tárgyalás a 14. kikezdésnél végződött. Idáig minden változtatás nélkül fogadtatott el a felirat. Az ülés 2 óra tájon oszlott szét. Solussich Pál beszéde a képviselőház február 17-diki ülésében. Szomorú fátum reám nézve t. hát, hogy ismét oly rosz impressio következtében emelhetem szavamat, és amúgy is komoly kedélyem folytán kérem a t. házat, bocsásson meg, ha nem kész szónoklattal, melyre való hajlamomat elfojtotta komoly helyzetünk súlyos, aggodalmas volta, hanem csak rövideden fogok szólani; mert én minden magyar embernek, ki most a cselekvés terére hivatva van, Horácz ama szavait szeretném mondani : „Rem facias, rem si potes redte, si non, dimite.“ Meggyőződésem szerint megvan mindennek a maga ideje, kétségtelenül a jeles szónoklatoknak is, midőn valamire ébreszteni kell; de megvan a tényeknek is az ideje, és gondolom, a mostani az. Átgondolhattuk szomorú helyzetünket 17 év folytán, nem volt hiány alkalomban, nem volt hiány írásban, könyvekben, szózatokban, felszólalásokban, hogy azt száz meg száz oldalról felvilágosítva ne fontolgathattuk volna. Azért megvallom, hogy nekem a tárgyhoz szólani nem volt szándékom, mert hittem, hogy tények kellenek hazánknak, siker, eredmény, mentő tények, melyek a gyakorlati életben érvényesíthetők legyenek, hogy orvosoljuk bajainkat, pótoljuk veszteségeinket, kiemelkedjünk azon sülyedésből, melybe számos anyagi csapások immár juttattak. Ily meggyőződésben voltam, mondom , egyszerű szavazatommal akartam pártolni a feliratot, minden értelmezés, minden magyaráztatás, minden fejtegetés nélkül, úgy mint az megírva van. De miután a t. ház az én meggyőződésemtől eltérő véleményben volt, és a discussio terére lépett, ezen discussio alatt pedig felmerültek nyilatkozatok, észrevételek, cáfolatok, én is felhiva érzem magamat először a felirathoz magához, de igen röviden, egész általában szólani, azután pedig azokra nézve, melyeket tisztelt barátom, Komárom városának nagyérdemű követe tegnap felhozott, észrevételeket tenni. (Halljuk!) Magának a feliratnak fő jelessége előttem az, hogy míg egyrészről nem ad fel a nemzet jogaiból semmit, másrészről nem zár ki semmit, nem köt ki semmit, ami az alkudozások, egyezkedések megkezdésére, folytatására, sőt okosan remélhető sikerére is szükségkép kiterjed. Szabad legyen e végre a kezemben lévő felirat néhány pontjára utalnom. A felirat ugyanazon törvényes teret foglalja el, melyre utasított bennünket ő Felsége trónbeszédében, a pragmatica sanctio terét, és így nemcsak a Felséges Uralkodóháznak kétségtelen trónöröklési jogát ismeri el, hanem saját alkotmányos függetlenségünk megőrzése mellett mindazon kötelezettségeket is elvállaljuk, melyek ezen alaptörvényünkből reánk háramlanak. Megemlíti ugyanis a felirat a közös viszonyokat, azoknak meghatározását, mikénti kezelési módját is felemlíti, készségét jelentvén ki, hogy azt saját alkotmányosságunk függetlensége mellett, annak idejében, javaslatkép fogja előterjeszteni. Említi az oktoberi diplomát és a februári pátenst, s midőn azokat mellőzi és el nem fogadhatóknak nyilvánítja, nem marad a merev negatív, a passivitás terén, hanem elfogadja a trónbeszéd azon utasítását, melyben az félhív oly módosítások tételére, melyek alkotmányos életünk, függetlenségünk fenntartása mellett, egyszersmind megfeleljenek a birodalom életfeltételeinek; megemlíti továbbá a 48-diki törvényeket, és mennyiben a trónbeszédben azoknak átvizsgálása kívántatik, kijelöli a feltételeket, a módokat, miként lehet ezen kétségtelen törvényeink változtatását törvényhozási úton teljesíteni. Kész hódoló tisztelettel emliti a koronázást mint a nemzetnek forró óhajtását, s erre alkotmányunk viszszaadását, helyreállítását követeli, hogy ezen forró óhajtása a nemzetnek teljesülhessen. Elismeri Felséges Urunknak atyai jó szándékát, mert mint a 42. szakaszban van, őszinte hálaérzetet mond Ő Felségének azon atyai szándékáért, mely eloszlatni igyekszik azon aggodalmakat és akadályokat, melyek közjogi kérdéseink előtt léteznek. Ily előzékenység, ily hajlandó készség mellett ki mondhatja, hogy a válaszfelirati javaslatból ki volna zárva valami, ami az egyezkedésre, a kiegyenlítés megkezdésére és folytatására, okszerű sikerére nézve szükséges. De más részről ezen hódoló tisztelettel kifejezett előzékenység mellett szorosan ragaszkodik a felirat minden alkotmányos jogainkhoz, nem ad fel azokból semmit, kíván parlamentáris kormányt, felelős ministériumot, a köztörvényhatóságok alkotmányos helyreállítását. És kérdem : megütközhetik-e ebben valaki ? Azt hiszem, alig. A nemzetnek törvényén, alkotmányos alapján kívül nincs egyéb hatalma. Ha ezeket megsérti, ha ezekből valamit felad, meg van sértve a szeplőtlenség azon varázsereje, melynek fentartása mellett minden veszélynek bátran szemébe nézhet. Tudom én, hogy meg kell a körülményekkel alkudni; azt is tudom, hogy a politikai bölcseség számításaiból soha sem hagyja ki a politikai exigenciákat, de nézetem szerint e téren sincs kívánnivaló a feliratban, mert midőn a parlamentáris kormányt, felelős magyar ministériumot, a megyék helyreállítását követeli, egyszersmind számot vet a körülményekkel, a nehézségekkel, a lehetőségekkel. Ezt mondja a 47-ikban : „az átmeneti korszaknak sok nehézségei lesznek ; tudjuk, hogy a közigazgatás több ágainak tettleges átvétele s rendezése hoszszabb időt igényel, és talán némi bonyodalmakkal is jár, melyek tisztába hozatala nagy óvatosságot fog kivánni.“ Nem ignorálta tehát véleményem s teljes meggyőződésem szerint azon nehézségeket és körülményeket a felirat. Sőt Ő Felségének, kegyelmes urunknak királyi hatalmát hivja fel arra, hogy azon nehézségeknek s akadályoknak legyőzésében hatalmával minket is tápoljon. Én valóban egyrészről alkotmányos jogainkhoz való hű ragaszkodást, másrészről a kiegyenlítésre való készséget tartom a felirat azon előnyeinek, melyek miatt az nemcsak jogilag, hanem politikailag is tapintatos. Mert uraim, valljuk meg, a kérdés, mely előttünk áll, igenis jogi kérdés, de egyszersmind politikai is. Szóval, — bocsánat, hogy ismételem valakinek eszméjét — nem per ez, melyben replikát lehet írni, mert nincs bíró, ki felettünk ítélne. Politikai kérdéseket mindig vagy a kölcsönös érdekeknek kellő méltánylásával és a viszonyoknak figyelembe vételével, az exigeniták követelésének beszámításával lehet békésen megoldani, vagy hatalommal kettévágni. Bíró jogi kérdésekben ítélhet, ezek számára írhatja a szóváltásokat, a politikai kérdésekben státusiratok foglalnak helyet, és én tisztelt vezérünknek munkáját ilyennek ismerem el. Engedje meg a t. ház, hogy igen tisztelt régi barátomnak és követtársamnak, Komárom városa képviselőjének tegnapi beszédében mondott némely állítását illetőleg a felirat értelmezésére ellenészrevételemet, megjegyzéseimet csekély tehetségem szerint megtegyem. (Halljuk). Amit ő idéz Bartal György képviselőtársunk beszédéből, az nem volt szabatosan idézve. Azonban erre felelettel nem tartozom, arra az illető képviselő úr a maga idején felelni fog. De midőn ő azon hitét fejezi ki, hogy a térfogalmak, melyek ellen ő kikelt, a kormányköröknek tulajdonítandók, ez állítás — bocsásson meg nekem — egyátalában nem áll. (Halljuk.) Azt kérdem, vádolhatjuk-e erről azon kormányt, mely viszonyainkat ismeri, mely kormány azért, melyen ma szabadon szólhatunk, számunkra megnyitotta. (Halljuk.) E vádat tehát, mely szerint e kormányköröknek tulajdonítja a térfogalmaknak a magasabb körökbeni létezését, engedelmet kérek, el nem fogadhatom. Második állítása az, hogy a 61-es helyzet és a közt, ami most tőlünk követeltetik, semmi különbség nincs. Bocsánatot kérek, e részben sem oszthatom nézetét tisztelt képviselőtársamnak, de felment a cáfolattól az, hogy beszéde végén maga is nagy különbséget lát. E különbséget kiemelte a felirat is, midőn a múltat a jövővel összevetve súlyosnak és aggodalmat gerjesztőnek, a jövőt pedig reményteljesnekmondja. De, mint mondom, e különbséget ő maga is kiemelt beszéde végén, megkülönböztetvén azt, hogy 1861-ben az octoberi diploma és februári patens mint octvog reánk erőszakoltatott, most pedig ez nemcsak nem történik, hanem ugyanezen okiratok tárgyalása, vagy ha jobban tetszik, módosításának kidolgozása és felterjesztése reánk hagyatik. (Helyes). A pragmatica sanctióból nem magyarázza ki az ausztriai birodalomnak nagyhatalmi állását Komárom városa követe. (Helyes). Én azt tartom, hogy a nagyhatalmi állás nem olyan valami, mit decretálni lehetne Azt kérdem, vájjon Albionnak világra szóló hatalmát tagadja-e valaki csak azért, mert a parlamenti aktákban vagy codezek-