Sürgöny, 1866. február (6. évfolyam, 25-47. szám)

1866-02-21 / 41. szám

41. sz. Hatodik évi folyam. Szerkesztőségi iroda: Pest, uri­ utcza 1. szám. Kiadó­hivatal: P­e­s­t­e u. (barátok tere 7-dik szám.) Kéziratok nem küldetnek vissza. Bérmentetlen levelek csak rendes levelező­inktől fogadtatnak el.___________________ SÜRGÖNY. Előfizetési árak: Naponta! postai szétküldéssel. Budapesten házhoz hordva. Egész évre............................20 írt. Egész évre.......................18 írt — „ Félévre............................* 10 „ Félévre ...... • ~ * Negyedévre ....... 5 „ Negyedévre ... 4 , 50 „ Fest. Szerda, február 21.1866. Massán-h­ir­detések­.: egyhasábos petit-sor egyszeri hirdetésért 8 kr, kétszeri hirdetésért 7 kr, háromszori vagy többszöri hirdetésért 6 kr számittatik minden beik­tatásnál. A bélyegdij külön, minden beiktatás után 30 kr o. é. — Külföldről hirdetéseket átvesznek a következő urak : Majnai Frankfurtban és Hamburg-Alté­­nában Hausenstein és Vogler; Hamburgban Tttrkheim Jakab ; Lipcsében Vngle­r M. és Fort Ernő urak. HIVATALOS RÉSZ. Változások a cs. kir. hadseregben. Ki­neveztetett : Piskupitzi b. Haugwitz Mór a 24 sz. Ká­roly Lajos pármai herczeg gyalog­ezredben,vezérőrnag­­­gyá, a rang fönntartásával az előléptetésre alkalmas elő­zést illetőleg, s a wiener-neustadti katonai akadémia végleges parancsnokává. • Nyugdíj­aztattak: Kratzer József őrnagy a 7. sz. tüzérszer pa­rancsnokságnál; Scherfeneder Ágoston első osztályú száza­dos a 14. sz. II. Lajos hesseni nagyherczeg-gyalog-ez­rednél, és R­e s t­e 11 i­n i Kajetán első osztályú tér százados, a mantuai várparancsnokságtól, mindketten őrnagyi ranggal ad honores. NEMHIVATALOS RÉSZ. Lapszemle. Az alsóház eddigi tárgyalásairól s a helyzetről a „W i e n. A b e n d p.“ következő átnézetet közöl : „Ha a magyar országgyűlés felirati vitáit némi figyelemmel kísérjük, nem nyomhatjuk el azon benyo­mást, miszerint egész jelentősége az egyes szónokok jelentőségével a legszorosabban összefügg. Nem kifeje­zett pártprogrammok állnak itt egymással szemközt, melyek a szónokok belső öszhangzata által egyik vagy másik oldalról támogattatnak, han­em minden szónok a maga concret nézeteit nyilvánítja a dolgokról egész­ben, alig törődve az előrebocsátottakkal s azok ellen csak kivételesen polemizálva. Már azon körülmény, hogy még 60 szónok akar az általános vitában szót emelni, e felfogás helyessége mellett szól. A ház szem­lét tart szellemi erői fölött, kiváncsi tudni, mily állás­pontot foglalnak el a legkitűnőbb személyiségek, me­lyek hozzá tartoznak. Ámde e körülmény nem font­os­­ságnélküli a vita megítélésénél általában. Épen mert minden egyes azon van, hogy lehető nyíltsággal s egy­szersmind lehető következetességgel adhassa elő elvi néz­­pontjait, kell az ellentéteknek élénkebben s közvetítet­lenebbü­l feltűnniük, az egyes tételeknek élesebben hangsúlyoztatok, mint ez oly vitánál volna az eset, melynél már határozottabb s foghatóbb tanácskozási tárgy forog fen. A legmesszebb ment e tekintetben a a baloldal — mint ezt a dolog természete hozza magá­val. Nincs abban semmi feltűnő, ha férfiak, kik ekkorig nagyon tagadó pártálláshoz ragaszkodtak, az ő követ­kezetességükkel nem tátták összeférhetőnek, ezen párt­állást feladni, a­nélkül, hogy ezt csak marguirozták volna. Bizonyosan kívánatos volna, ha ez másként volna, de ebben, mint mondva volt, nincs semmi feltűnő. A nélkül tehát, hogy a jelen vita belső jelentőségét gyön­gíteni akarnék, mégis koc­káztatni mernék azon állí­tást, miszerint a helyzet a felirat átadása s a kir. leirat megjelente után politikailag fontosabb lesz mint a mos­tani. Ma elvont elvek forognak fel, csak később fog a tulajdonképi politikai akarat s ezzel a tulajdonképi pártcsoportozat kitűnni.“ Zsedényi beszédéről a „Debatte“ nagyon méltányolva igy szól : „Szónok büszke férfias bátor­sággal szegült ellen ama pártmesterkedésnek, mely Ghyczy beszéde után tüstént szavazást sürgetett. Elis­­merésre méltó erélylyel vívta ki magának joga gyako­roltatását, s azt oly módon vette használatba, melyért széles körök köszönetét nyerte meg. Ő is kiegészítette bizonyos tekintetben Bartalt; a­mit ez a jogfolytonos­ság téves felfogására nézve említett, azt ő azon ékes­szólással fejtette ki, mely már évek előtt díszhelyet vívott ki neki a magyar szónokok sorában. Nem a köz­vetlenül keresztülható siker az, melyen Zsedényi tényé­nek érdeme alapszik. Ily siker nem is várható. De alapjában szétrombolá azon végzet teljes föltevést, hogy a­, egész magyar országgyűlés szeghetlenül ragaszko­dik a jogfolytonosság azon korlátolt felfogásához, me­lyet annak Lajtán innen oly szívesen tulajdonítottak. Zsedényi sem fog elvre nézve elszigetelten állni, s a ki­egyenlítés sok barátainak Lajtán innen egy erős lidércz­­nyomás fog melléről lehullani. A jogfolytonosság köve­telése sokat vesztett rémességéből azokra nézve, kik a 48-ks törvények föltétlen helyreállításának egyhangú követelésében a kiegyenlítés legnehezebb akadályát látták.­­ De az országgyűlés magatartására e kérdés­ben sem tévesztheti el hatását azon álláspont, melyet Zsedényi oly határozottan elfoglalt. Az ugyan képviseli az ország közvéleményét, de annál inkább köteles azt hűbben kifejezésre juttatni. A többség az országgyűlé­sen ugyan Zsedényi ellen lehet, de az ország többsége a kiegyenlítés mellett van ; nem akarja, hogy az ve­szélyeztetve legyen, míg létezik itt, a jogi elvet a viszo­nyok exigenitáival öszhangzásba hozni. Zsedényi be­széde erős viszhangra fog az országban találni; annak hullám­csapása a pesti követi házat is érintendi.“ A bécsi lapok folyvást nagy figyelemmel kisérik a magyar követi házban tartott beszédeket. Különösen jótékony hatást látszott azokra, kivéve az „Oesterr. Zrg“-ot, melynek czikkét tegnap ismertettük, b. Eöt­vös b­e­sz­éde lenni. Az „Ost-Deuts­che Post“ azt mondja, miszerint az több tekintettel van az örökös tartományokra mint mindaz, a­mi ekkorig a magyar képviselőházban mondatott. Eötvös a legbecsesebb középtagnak tekinthető a magyar és német szabadel­vűek közt. Ezen politikai állásnak megfelel beszéde is. Az egész tartalmára és szellemére nézve, a­nélkül, hogy tényleges javaslatokat formulázna, jobban közeledett az őszállami kiegyenlítési eszméhez, mint maga Bartal be­széde. Hiányzik ugyan, úgymond e lap, az általános kiegyenlítési eszmék concret értékesítése s még az el­vont fejtegetések sem mentek a tévkövetkeztetésektől. Félév következtetése abban fekszik, hogy Eötvös a sza­badsági eszme kiengesztelő hatalmának nagyon sokat ró fel. Nem csak kormányok lehetnek igazságtalanok a népek iránt, hanem a népek is a kormányok iránt. „Bármily eszményiek legyünk mi németek mint nemzet, folytatja aztán e lap, a kiegyenlítés dolgában mégis fő­leg a teljesítés kérdése érdekel bennünket. Nem aka­runk kiegyenlítést, mely a terhek igazságtalan felosztá­sával járna. Régi jogelv, hogy a jogoknak a köteles­­ségek is megfelelők legyenek. Ha Magyarország igény­be veszi a jogok paritását, akkor ismerje el a köteles­ségek és terhek paritását is, s mi nem fogunk többé a kiegyenlítés kulcsára nézve vitázni. De minthogy Laj­­thán túl minden megoldási formula élére elvet állítanak, mely a forma nehéz kezelhetősége mellett a terhek igaz­ságtalan felosztását is magában látszik foglalni, ennél­fogva a szabadság, egyenlőség és testvériség általános elvei daczára kénytelenek leszünk még a silány concret anyagi dolgokkal foglalkozni, s az e kérdések feletti egyetértéstől fog a kiegyenlítés függni.“ A „Press­e“ írja : „Eötvös mint csillagokat, oly szendeségben ragyogtatja a maga szavait, a­nélkül hogy azok különösen melegítenének.“ Aztán kimutatja, hogy mi kívánnivalót hagy egyes dolgokban e beszéd. A tisztelt báró egy lélekzettel mondja, hogy Magyaror­szág ugyan kész áldozatot hozni, de mégis nem lehet attól kívánni, hogy alkotmányából s önállóságából vala­mit feláldozzon. Ebben a „Presse“ ellenmondást lát, melyet csillámló phrasisokkal sem eltakarni, sem ki­egyenlíteni nem lehet. Magyar körökben szemére vetik Bartalnak, hogy túl sokat szólt a közös ügyekről; a „Presse“ csak sajnálhatja, hogy nagyon keveset szólt róluk. De K. Eötvös annyi, mintha nem is beszélt volna róluk, mert a puszta általános phrasis Ausztria világ­­történelmi szükségességéről s azon biztonság, hogy te­hát az egyetértés formái megtalálhatók lesznek, nem elégséges azon válságos helyzetre nézve, melyben­ lé­tezünk. „Ha úgy történnék, hogy az ausztriai népek daczból, nemzetiségi antipathia vagy politikai éretlen­ségnél fogva folyvást táplálnák a zavaró államjogi vi­szályt, s nem lennének képesek, egy nagy öntudatban s komoly akaratban találkozni, akkor könnyen megtör­ténhetik, hogy a világszellem egy történelmi órában világhivatásra s Austria szükségességére való hivatko­zásra hideg : „je n’en vois pas la nécéssité“-vel felel A népek kovácsai saját sorsuknak s ezt szívleljék meg vezéreik, ha a czélt egészen eltéveszteni nem akarják.“ Országgyűlési tudósítások. A képviselőhöz XXVII-ik ülése (febr. hó 20-án d. e. 10 órakor.) Elnök: Szentiványi Károly. Több rendbeli kérvény a kérvény -­bizottmányhoz tétetik át. Gróf Andrássy Gyula beteges állapota miatt, melyre hivatkozott is, kissé szakadozott előadásában Austria eddig követett magyar érdekellenes politicáját vette elemző bonczkés alá, előhozván I. Lipót, József császárok korát, és ezután újabban sorban a keleti bá­bok s azóta történtek félszegségeit, s e történeti deduc­­tioban bizonyítja, hogy Austria csak úgy lehet nagy és erős, ha Magyarország érdekei vézetnek a birodalmi politi­ka mérvéül. A kormányt kell a népek viszonyaihoz alkal­maztatni, és nem megfordítva. Austria 500 milliót köl­tött katonai tüntetésre, a­mi elég lett volna az egész bi­rodalomnak vasutakkal behálózására. Baj, ha, midőn a külü­gyminiszer künn hóditni akar, az alkotmányminis­ter idebenn alkudozni kénytelen, és mégis fenyegetni akar. Schmerling oly alapot állított föl, mely a magyar és német elem kiegyezését lehetetlenné tette. Ha Ausz­tria csak öszpontosított egységben állhat fenn, akkor a kiegyezés lehetetlen. Austria az egység által nem lehet erős, de sőt inkább lehetetlen. Ha a közös ügyek oly feltételekhez kötnék, melyek Magyarország önálló­ságával meg nem férnek, akkor szabadságunk árán a kiegyenlí­­tést el nem fogadhatjuk. Két dolgot ne követeljenek tő­lünk : 1. hogy mi döntsük el, miként alakuljon a lajtán­­túli népek alkotmányossága ; 2. hogy mint öngyilkosok magunkat megöljük, azért, hogy mint osztrákok ébred­jünk föl stb. A feliratot feltétlenül elfogadja. Szaplonczay a jogfolytonosság elvének csak úgy vél eleget tehetni, ha a törvények tettleg is végre­hajtatnak. Szerinte a korona nem oszthatta meg hatal­mának azon részét, mely kétoldalú szerződésen alapult. Legveszélyesebb elv a törvény revideálását kívánni a nélkül, hogy az életbeléptettessék.Kívánja a parlamen­táris kormányt. Nagyobb bizalmat nem lehet kifejezni, mint a­melyet a ház kifejez oly ministérium iránt, mely még nem is létezik, s már is előre elnézését ígéri a ház. Pártolja a feliratot. Milutinovics a nemzetiségi kérdést feszegeti. Magyarországnak — szerinte — legjobb szövetségese a democrat alapra fektetett alkotmány. Szerencsétlen ország az, mely külsegítséggel akarja önállását fenntar­tani, minélfogva Magyarország leghűbb szövetségesei a méltányos igényeikben kielégített nemzetiségek. Patay a felirat hangját nem egészen találja illőnek a nemzet méltóságához még most, csak majd akkor, ha az ige testté vált. Jámbor Pál a felelős ministérium eszméjét védi, példákat hozván Hollandia, Anglia, Amerika alkotmá­nyaiból , Montesquieu-re hivatkozva, mely szerint az álla­mokat az tartja fenn, a­min alapulnak. Magyarországot csak a jog alapján véli fenntarthatónak. Kerkápoly Károly szerint a pragmatica sanc­­­tia nem az alkotott és alkotandó törvények alaki jogos­­­ságának elismerését, de azok végrehajtását biztosítja, illetőleg, hogy Magyarország alkotandó törvényei sze­rint fog kormányoztatni. A jogfolytonosság tehát nincs elismerve, a­míg a törvények helyreállítva nincsenek. Helyreigazítja Vlad és Dobrzánszky követeknek a ha­zai nemzetiségekre, illetőleg a törvényeinkben „natio“ név alatt létező kétféleségekre vonatkozó felfogásait, s a ház helyeslése közt jegyzi meg, hogy a Szt.­István korona területén mindenki, mint állampolgár, csak oly magyar, mint ő, vagy bármely magyar ember. D­e m a h i­d­y hosszasan szól, a föliratot pártolván, de már a ház türelme kimerültnek látszott, s folytonos zaj, beszédmoraj kisérte szóló előadását. Erre többen elállottak a szótól, s D­e­á­k Ferencz befejezőleg röviden kijelenti, hogy mindazon okok s ér­vek , melyek előhozattak, meggyőződésében, a felirat egész tartalmát és részleteit illetőleg, meg nem változ­tatták. Ő a feliratot mindvégig, egészben és részletei­ben, nézeteivel megegyezőnek tartja. Bartal fejtegetései­ről azt mondja, hogy azok közelebb állanak az ő nézeté­hez, mint az octoberi diplomához. E felirati javaslat nem compromissumként jött létre. Ő kijelenti abbeli hitét, miszerint „ama kormányférfi, ki e feliratot a kiegyenlí­tés akadályául tekinti, vagy nem akarja a kiegyenlí­tést, vagy csak oly áron, melyet el nem fogadhatunk . Elnök föltevén a kérdést, hogy a­kik a javaslat általános elveit elfogadják, álljanak föl, egyetlen ember sem marad ülve, s e szerint az egyhangúlag el len fo­gadva. A szakaszonkénti vitára átmenet előtt mindenek­előtt Bartal György két rendbeli módosítványa , a 31. és 32. §-ra vonatkozólag fölolvastatik és kinyomatni ha­­tároztatik. E módosítványokban , a­mint a gyors felolvasás­ból kivehetők, a helyreállítás előtti revisio igértetis . Ezenkívül még László Imre, Csanády, Böször­ményi adtak be módosítványokat. László Imre a 8-ik kikezdés ezen szavai után : „egy közös uralkodó alatt­ hozzá teendőnek javallja : „és a personalunio a­l­a­p­j­á­n“, a­mi azonban a szakaszonkinti tárgyalás vitájában rövid uton, — még Ghyczy is ellenezvén — elejtetett, épen úgy mint a 14-ik kikezdésben Böször­ményi módositványa is, melyet maga Tisza K. elha­­gyandónak vélt; s mely abban állott, hogy azon szavak után: „közösen érdeklik“ — oda teendő lett volna: „s melyek iránt, mintáz a 61. feliratban is kimondva jön, a 48­­. sz. 13. § a intézkedett.“ Szintén ellenzi Böször­ményi e kikezdésben a javaslat készítése iránt tett ígé­retet is,­­ de ezen módosítványok szavazás nélkül közakarattal elvettettek. A tárgyalás a 14. kikezdésnél végződött. Idáig minden változtatás nélkül fogadtatott el a felirat. Az ülés 2 óra tájon oszlott szét. Solussich Pál beszéde a képviselőház február 17-diki ülésében. Szomorú fátum reám nézve t. hát, hogy ismét oly rosz impressio következtében emelhetem szavamat, és amúgy is komoly kedélyem folytán kérem a t. házat, bocsásson meg, ha nem kész szónoklattal, melyre való hajlamomat elfojtotta komoly helyzetünk súlyos, aggo­dalmas volta, hanem csak rövideden fogok szólani; mert én minden magyar embernek, ki most a cselekvés terére hivatva van, Horácz ama szavait szeretném mon­dani : „Rem facias, rem si potes redte, si non, dimite.“ Meggyőződésem szerint megvan mindennek a maga ideje, kétségtelenül a jeles szónoklatoknak is, midőn valamire ébreszteni kell; de megvan a tények­nek is az ideje, és gondolom, a mostani az. Átgondol­hattuk szomorú helyzetünket 17 év folytán, nem volt hiány alkalomban, nem volt hiány írásban, könyvek­ben, szózatokban, felszólalásokban, hogy azt száz meg száz oldalról felvilágosítva ne fontolgathattuk volna. Azért megvallom, hogy nekem a tárgyhoz szólani nem volt szándékom, mert hittem, hogy tények kellenek ha­zánknak, siker, eredmény, mentő tények, melyek a gyakorlati életben érvényesíthetők legyenek, hogy or­vosoljuk bajainkat, pótoljuk veszteségeinket, kiemel­kedjünk azon sülyedésből, melybe számos anyagi csa­pások immár juttattak. Ily meggyőződésben voltam, mondom , egyszerű szavazatommal akartam pártolni a feliratot, minden értelmezés, minden magyaráztatás, minden fejtegetés nélkül, úgy mint az megírva van. De miután a t. ház az én meggyőződésemtől eltérő véleményben volt, és a discussio terére lépett, ezen discussio alatt pedig felme­rültek nyilatkozatok, észrevételek, c­áfolatok, én is fel­­hiva érzem magamat először a felirathoz magához, de igen röviden, egész általában szólani, azután pedig azokra nézve, melyeket tisztelt barátom, Komárom vá­rosának nagyérdemű követe tegnap felhozott, észrevé­teleket tenni. (Halljuk!) Magának a feliratnak fő jelessége előttem az, hogy míg egyrészről nem ad fel a nemzet jogaiból semmit, másrészről nem zár ki semmit, nem köt ki semmit, a­mi az alkudozások, egyezkedések megkezdésére, foly­tatására, sőt okosan remélhető sikerére is szükségkép kiterjed. Szabad legyen e végre a kezemben lévő fel­irat néhány pontjára utalnom. A felirat ugyanazon tör­vényes teret foglalja el, melyre utasított bennünket ő Felsége trónbeszédében, a pragmatica sanctio terét, és így nemcsak a Felséges Uralkodó­háznak kétségtelen trónöröklési jogát ismeri el, hanem saját alkotmányos függetlenségünk megőrzése mellett mindazon kötele­zettségeket is elvállaljuk, melyek ezen alaptörvényünk­ből reánk háramlanak. Megemlíti ugyanis a felirat a közös viszonyokat, azoknak meghatározását, mikénti kezelési módját is felemlíti, készségét jelentvén ki, hogy azt saját alkotmányosságunk függetlensége mellett, an­nak idejében, javaslatkép fogja előterjeszteni. Említi az oktoberi diplomát és a februári pátenst, s midőn azokat mellőzi és el nem fogadhatóknak nyilvánítja, nem marad a merev negatív, a passivitás terén, hanem el­fogadja a trónbeszéd azon utasítását, melyben az fél­­hív oly módosítások tételére, melyek alkotmányos életünk, függetlenségünk fenntartása mellett, egyszers­mind megfeleljenek a birodalom életfeltételeinek; meg­említi továbbá a 48-diki törvényeket, és mennyiben a trónbeszédben azoknak átvizsgálása kívántatik, kijelöli a feltételeket, a módokat, miként lehet ezen kétségte­len törvényeink változtatását törvényhozási úton telje­síteni. Kész hódoló tisztelettel emliti a koronázást mint a nemzetnek forró óhajtását, s erre alkotmányunk visz­szaadását, helyreállítását követeli, hogy ezen forró óhaj­tása a nemzetnek teljesülhessen. Elismeri Felséges Urunknak atyai jó szándékát, mert mint a 42. szakaszban van, őszinte hálaérzetet mond Ő Felségének azon atyai szándékáért, mely elosz­latni igyekszik azon aggodalmakat és akadályokat, melyek közjogi kérdéseink előtt léteznek. Ily előzékeny­ség, ily hajlandó készség mellett ki mondhatja, hogy a válaszfelirati javaslatból ki volna zárva valami, a­mi az egyezkedésre, a kiegyenlítés megkezdésére és foly­tatására, okszerű sikerére nézve szükséges.­­ De más részről ezen hódoló tisztelettel kifejezett előzékenység mellett szorosan ragaszkodik a felirat minden alkotmá­nyos jogainkhoz, nem ad fel azokból semmit, kíván parlamentáris kormányt, felelős ministériumot, a köz­törvényhatóságok alkotmányos helyreállítását. És kér­dem : megütközhetik-e ebben valaki ? Azt hiszem, alig. A nemzetnek törvényén, alkotmányos alapján kívül nincs egyéb hatalma. Ha ezeket megsérti, ha ezekből valamit felad, meg van sértve a szeplőtlenség azon varázsereje, melynek fentartása mellett minden veszélynek bátran szemébe nézhet. Tudom én, hogy meg kell a körülményekkel alkudni; azt is tudom, hogy a politikai bölcseség számításaiból soha sem hagyja ki a politikai exigenciákat, de nézetem szerint e téren sincs kívánnivaló a feliratban, mert midőn a parla­mentáris kormányt, felelős magyar ministériumot, a megyék helyreállítását követeli, egyszersmind számot vet a körülményekkel, a nehézségekkel, a lehetősé­gekkel. Ezt mondja a 47-ik­­­ban : „az átmeneti korszak­nak sok nehézségei lesznek ; tudjuk, hogy a közigaz­gatás több ágainak tettleges átvétele s rendezése hosz­szabb időt igényel, és talán némi bonyodalmakkal is jár, melyek tisztába hozatala nagy óvatosságot fog ki­vánni.“ Nem ignorálta tehát véleményem s teljes meg­győződésem szerint azon nehézségeket és körülménye­ket a felirat. Sőt Ő Felségének, kegyelmes urunknak királyi hatalmát hivja fel arra, hogy azon nehézségek­nek s akadályoknak legyőzésében hatalmával minket is tápolj­on. Én valóban egyrészről alkotmányos jogainkhoz való hű ragaszkodást, másrészről a kiegyenlítésre való készséget tartom a felirat azon előnyeinek, melyek miatt az nemcsak jogilag, hanem politikailag is tapintatos. Mert uraim, valljuk meg, a kérdés, mely előttünk áll, igenis jogi kérdés, de egyszersmind politikai is. Szóval, — bocsánat, hogy ismételem valakinek eszméjét — nem per ez, melyben replikát lehet írni, mert nincs bíró, ki felettünk ítélne. Politikai kérdéseket mindig vagy a kölcsönös érdekeknek kellő méltánylásával és a viszo­nyoknak figyelembe vételével, az exigeniták követelé­sének beszámításával lehet békésen megoldani, vagy hatalommal kettévágni. Bíró jogi kérdésekben ítélhet, ezek számára írhatja a szóváltásokat, a politikai kér­désekben státusiratok foglalnak helyet, és én tisztelt vezérünknek munkáját ilyennek ismerem el. Engedje meg a t. ház, hogy igen tisztelt régi bará­tomnak és követtársamnak, Komárom városa képvise­lőjének tegnapi beszédében mondott némely állítását illetőleg a felirat értelmezésére ellenészrevételemet, megjegyzéseimet csekély tehetségem szerint megtegyem. (Halljuk). A­mit ő idéz Bartal György képviselőtársunk beszédéből, az nem volt szabatosan idézve. Azonban erre felelettel nem tartozom, arra az illető képviselő úr a maga idején felelni fog. De midőn ő azon hitét fejezi ki, hogy a térfogalmak, melyek ellen ő kikelt, a kormány­köröknek tulajdonítandók, ez állítás — bocsásson meg nekem — egyátalában nem áll. (Halljuk.) Azt kérdem, vádolhatjuk-e erről azon kormányt, mely viszonyainkat ismeri, mely kormány a­zért, melyen ma szabadon szól­hatunk,­­ számunkra megnyitotta. (Halljuk.) E vádat tehát, mely szerint e kormányköröknek tulajdonítja a térfogalmaknak a magasabb körökbeni létezését, enge­delm­et kérek, el nem fogadhatom. Második állítása az, hogy a 61-es helyzet és a közt, a­mi most tőlünk követeltetik,­­ semmi különb­ség nincs. Bocsánatot kérek, e részben sem oszthatom nézetét tisztelt képviselőtársamnak, de felment a c­áfo­lattól az, hogy beszéde végén maga is nagy különbsé­get lát. E különbséget kiemelte a felirat is, midőn a múltat a jövővel összevetve súlyosnak és aggodalmat gerjesztőnek, a jövőt pedig reményteljesnek­­mondja. De, mint m­­ondom, e különbséget ő maga is ki­emelt beszéde végén, megkülönböztetvén azt, hogy 1861-ben az octoberi diploma és februári patens mint octvog reánk erőszakoltatott, most pedig ez nemcsak nem történik, hanem ugyanezen okiratok tárgyalása, vagy ha jobban tetszik, módosításának kidolgozása és felterjesztése reánk hagyatik. (Helyes). A pragmatica sanctióból nem magyarázza ki az ausztriai birodalom­nak nagyhatalmi állását Komárom városa követe. (He­lyes). Én azt tartom, hogy a nagyhatalmi állás nem olyan valami, mit decretálni lehetne Azt kérdem, váj­jon Albionnak világra szóló hatalmát tagadja-e valaki csak azért, mert a parlamenti aktákban vagy codezek-

Next