Sürgöny, 1867. február (7. évfolyam, 27-49. szám)

1867-02-21 / 43. szám

43. szám. Pest, csütörtök, február 21.1867. VII. évfolyam. Szerkesztőség: Círiintos utcza 1. k­. III. emelet. Kiadó-hivatal: Pesten, baritok-tere 7­ ik sz. Kéziratok nem küldetnek vissza. Béim­entetlen levelek csak rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Előfizetési árak: Napontai postai szétküldéssel: Egész évre . . . • Félévre.........................10 „ Negyedévre .... 5 „ Budapesten házhoz hordva: Egész évre . . . 18 frt — kr. Félévre .... 9 „ — „ Negyedévre­­ 4 „ 50SÜRGÖNY. BQBBHI Magán­hirdetések: egyhasábos petit-sor egyszeri hirdetésért 8 kr, kétszeri h­irdetésért 7 kr, háromszo­ri vagy többszöri hirdetésért 6 krral számíttatik minden beiktatásnál. A bélyegdíj külön minden beiktatás után 30 kr. o. értékben. Külföldről hirdetéseket átvesz­nek a következő urak : Majnál Frankfurtban és N­­üm­burg-Altonában Haasen­­stein és Vegler; Hamburg­ban Tü­rkhelm­ Jakab, Lip­csében Engler M. és Fort Ernő urak. HIVATALOS RÉSZ. 0­­8. kir. Apostoli Felsége f. évi febr- 17 dikén kelt 1. f. elhatározásával: Nedeczky István, B­e­­niczky Lajos, Gáspár Lajos, Zam­belli Lajos, Cle­men­t­i­s Gábor , Pl­achy Lajos, Szel­estey László és Al­­n­á­s­y Pál — felségsértés miatt elitélt és legfelsőbb kegyelem utján Brünnbe és Josefstadtba be­lebbezett elitélt.­­knek — végleg megkegyelmezni méltóz­­tatott. A magyar kir. udvari cancellaria Fekete Imre helyettes tanárt a félegyházi algymnasiumnál valóságos gymnasiumi tanárrá ugyanott kinevezte. NEMHIVATASOS RÉSZ. Szemle. Pest, február 20-án. A „France“ lényegileg hitelremél­tó­nak nevezi azon hírt, mely szerint „a franczia kormány Törökországhoz intézett jegyzékében Kréta szigetének Görögország részére átenge­dését sürgette, és azon esetre, ha Törökor­szág erre rá nem állna, a háborút elkerülhet­­lennek nyilvánította.“ Csupán e hit második részét illetőleg állítja a „France“, hogy a fran­czia kormány nyilatkozata nem volt oly hatá­rozottan fenyegető a porta vonakodása esetére. Midőn a „France“ ezt mint bizonyost állíthatja, ezzel egyszersmind megerősíti ama hír lénye­gét, hogy t. i. Francziaország jegyzéket intézett a portához, és hogy abban Kréta átengedését követeli a portától Görögország részére. A „France“ állítása nem mond egyebet, csak azt, a­mit úgyis tudhatunk, hogy a diplomatiai ok­mányok nem szoktak oly határozott kifejezések­kel élni, minek a közéletben szokásosak, de azért a finoman beburkolt c­élzásoknak ugyan­azon értelmük lehet a köznyelvre lefordítva; jelesen a franczia jegyzék kétségkívül minden óvatosság mellett is értésére adhatta a portának, hogy, ha Krétát át nem engedi Görögországnak, abból bizony háború lehet. Aztán a porta ez­t körülbelől úgyis tudja, hisz ez természetes. És aligha csalódunk, azt vélvén, hogy a „France“ e helyreigazításának czélja egyenesen az volt, hogy — midőn e nagyfontosságú hit mellékes kö­rülményeit megigazítsa,— annak lényegét föl­tűn­és n­é­l­k­ü­l­ megerősítse. Részünkről azt hiszszük, hogy nem lehet eléggé kiemelni e hit fontosságát, miután azt — a kérdéses jegyzék hiteles lévén — a „France“ helyreigazítása a tények sorába emelte. Ez egé­szen új fordulatot ad a helyzetnek és a krétai ügynek. Egyfelől elejét látszik venni a keleti kérdés erőszakos kitörésének, miután Törökor­szág nincs oly helyzetben, hogy Francziaország követelését megtagadja, másfelől Kréta sorsa és a krétai fölkelés vége valószínűleg biztosítva van. Krétának nem szükséges a harczot tovább folytatni, miután czélja, a Görögországhoz csat­lakozás, már-már el van érve. Növeli ez új fordulat fontosságát azon hír is, hogy a franczia kormány ügynököt küld Kréta szigetére, vagy tán már küldött is, ki a krétaiaknak Francziaország azon biztosí­tását megvigye, hogy kívánalmaik teljesittetnek. A konstantinápolyi franczia követnek , Bourré urnak küldötte új utasítások is hihetőleg e for­­dulatra vonatkoznak. A dolgok ily állásában mindazon hirek, melyek szerint a nagyhatalmak, jelesen Anglia, Kréta autonómiáját követelt­ék s Törökország azt megígérte, elavultak. Ez autonómia a török uralom alatt nem elégítné ki a krétaiakat és igy nem venné elejét a nagyobb bonyodalomnak, a­mi pedig a legfőbb czél. Görögország az európai udvarokhoz rendkívüli követeket küldött, kiknek, a „France“ szerint, nem csak az lesz feladatuk, hogy a védhatalmasságokkal egyenes összeköt­tetésbe lépjenek, hanem hogy az 1832-iki ha­­tárigazítás revisiójának kérdését is szőnyegre hozzák. Ezzel kapcsolatban áll Georgios király utazása is, mely csak azért napoltatott el márt. hó elejéig, hogy a görög teljhatalmazottaknak idejük legyen a hatalmasságokat e kérdésben előre informálni. Azon körökből, melyekben Napóleon her­­czeg mozog, a francziák császárának egy jel­lemző nyilatkozata szivárog át a nyilvánosság­ra. Napóleon herczeg kifogást tett a trónbeszéd azon passusa ellen, mely hangsúlyozza Austria fennállásának szükségességét Európára nézve. „Én csak egy versiót tudnék, felele a császár, mely jobban helyén lenne : hangsúlyozni Austria fenállásának szükségét Francziaországra nézve.“ A franczia trónbeszéd azon helye, mely a világi hatalom fönntartásáról szól, nem tetszik az olasz lapoknak. A „Gazza di Venezia“ ebben a „katholikusok Rómájáénak visszaállítását látja a „rómaiak Rómája“ helyett. A „Diritto“ egy tiszta égből esett villámnak nevezi Napoleon ezen szavait Az „Opinione“ azt mondja, hogy a ró­­mai attírás­ joguk van kormányt választani, s ha akarják, Olaszországhoz csatlakozni. Tonello küldetését a „France“ bevégzett­­nek tekinti. Az „exequatur“ és a „placet“ vég­legesen meg van szüntetve. Már igen sok új püs­pök neveztetett ki, s Tonello haza készül Flo­­renezbe. Angliában a reform­kérdés szintén oda vitte már a dolgokat, hogy az a kérdés : a ministé­­rium lépjen-e le, vagy a parlament oszlattassék fel. A „France“ értesülése szerint, miután a bi­zalmatlansági szavazat biztosítva van a kormány ellen, a Derby-kabinet el van határozva, felosz­latni a parlamentet és a nemzetre hivatkozni, s Disraeli kinyilatkoztatja a kamarában, hogy a ministérium a reform­ kérdést kabine­t-k­é­r­­déssé teszi. " Buda, február 20-án. A m­. kir. helytartótanács f. é. febr. 19-én tartott teljes ülésében komoly, a jelenet ünnepélyes­ségében illő hangulatban fogadták annak tagjai szeret­ve tisztelt elnökük b. Sennyey Pál, tárnokmester úr ő nagyméltóságát, tudván azt, hogy a­mi következni fog, az már a történelemnek rövid, de komoly mozza­nata. Miután a tárnokmester ur ő nagyméltósága az ülést annak kijelentésével megny­itotta , hogy hozzá () cs. és Apostoli kir- Felségének kegyelmes leirata érke­zett, azt az országos kormányszék szine előtt felbont­ván, átadta az irodaigazgatónak, szokott közzététel végett. A tanács tagjai tiszteletük jeléül fölállva ünnepé­lyes csendben hallgatták végig a legfelsőbb leiratot, melynek tartalma e lap tegnapi számából ismeretes. Ezt követő főtárnokmester ur ő nagyméltóságá­nak búcsú szónoklata, — ékes mint mindig, de ma a szo­kottnál ureg Liuoou, ésannyira, Hogy az a hallgatókban hol a tetszés, hol a fájdalmas érzelmek viharát költöt­te fel. Előrebocsátá ugyanis, hogy Ő Felsége által a m. kir. helytartótanács vezetésétől felmentetvén, — az imént felolvasott 1. fe leirat szerint neki jutott a föladat, e kormányszék további működésének véghatárt szabni. Ismervén — úgymond — e testület tagjainak mind hű­ségét, mind hazafias érzületét, nem lehet nem adni a ki­fejezést azon hitének, hogy e kormányszék tagjai a legfelsőbb elismerésben — mint az a leiratban kifejezve van — nemcsak törhetlen buzgalmuk méltó jutalmát,­de megnyugvásukat is feltalálandják, és hogy ama érzüle­tüket, mely a kitűzésre a legnehezebb körülmények közt ösztönül szolgált, mindkét irányban tovább is megőrzendik; mert hite az, hogy munkatársai az alkot­mány teljes­­ely leállítása s ennek folytán a kormány­zat körében bekövetkezett új alkotások fölött ország­szerte felhangzó örömből maguknak részt követelve, a boldogabb jövendő reményének saját érdekeiket szíve­sen áldozatul hozandják. A megválás jelen fájdalmas perezében , midőn ő azon öntudattal lép vissza a magán­életbe, hogy hivatá­sát a legsúlyosabb körülmények közt is buzgón, feszített erélylyel, sőt egész odaadással betöltötte, s ennélfogva jogosan viszi magával a legfelsőbb méltánylatot, s nem tagadhatja meg maga részéről e kormányszéktől sem átalán, sem annak egyes tagjaitól, különösen abbeli el­ismerését, hogy őt nehéz feladatában melegen támogat­va, mindenki a benne helyezett bizalomnak tehetségé­hez képest megfelelni törekedett. Nem lévén azért szüksége a szigor alkalmazásá­nak, úgy hiszi, hogy e tekintetben ellene panasz nem emelkedhetik; — hiszen ő — úgymond — csak vezér, sze­rető vezére volt e testületnek, mely körűlé oly hűsége­sen csoportosult és kötelmeinek meleg érzetében a ve­zér intő szavát nem szükségelte. És ez az, mi jelen­ben az elválást keserűvé teszi, keblét szorítván, midőn ezen orsz. kormányszéknek utolsó „Istenhozzád“-ot mond. Ez oly rövid, a mily hiányos töredéke a remek beszédnek, mit teljes szépségében visszaadni azért le­­hetlen, mert annak hatása az elfogult hallgatókban az­­ emlékező-tehetséget egészen háttérbe szor­ta. Ezután Lipovniczky István ez. püspök és keb. tanácsos ur ő méltósága a búcsú beszédnek viszonzá­sául a testület fájdalmas érzelmét megragadó szónok­lattal következőleg tolmácsolta: Nmlgy báró, val. bel. titkos tanácsos, és kir. főtárnokmester ur! Kegyelmes uram! Bocsásson meg kegyesen excellentiád, hogy e nagyszerű, komoly pillanatban,—midőn e kir. kormány­szék feloszlatása előtt egybegyűjti e testületnek tag­jait, miszerint Ő cs. kir. Apostoli Felségének legmaga­sabb intézkedését, és — mint igen bölcsen jegyzé meg excellentiád — Urunk Királyunk kifejezettlegkegyelme­­sebb megelégedésében rejlő legnagyobb jutalmaztatá­­sunkat tudtunkra adja, miszerint érzékeny és velőkig ható búcsúszavait intézze hozzánk, mindannyiuknak szives „Istenhozzád“ ot mondva, — mondom, hogy most még egy perezre feltartóztatni bátorkodom excládat, nekem jutván a kitüntető tisztkedés, az imént feloszla­tott magyar kir. helytartótanács nevében amígo­lhoz utolsó szavakat intézhetni. Kegyelmes uram! Mi visszaparancsoljuk ma­gunkba az elválásnak fájdalmait, mert — habár jól es­nék néhány szóval megkönnyebbíteni szivünknek ter­hét — érezzük, hogy a mit ki nem mondunk, sziveinkbe vési a múltnak emlékezetét azon korszakból, melyben tanúi valánk azon legnemesebb törekvéseknek, me­lyekkel nagod e nemzetet boldogítani óhajtá. Midőn igy e testületnek tagjai egyenkint leküzdik az elválás fájdalmának mindenkor jogos és tisztele­tre méltó külső jeleit, engedje meg exclád, hogy vonatkoz­hassunk egyébre, mi e végbucsuval szoros egybefüg­­gésben van, s mit elmondanunk polgári kötelességünk parancsolja. Nemzetünknek ősi erkölcse volt mindig a patriar­­chalismus, ennek pedig legbiztosabb megvédője a ke­gyelet, mely a­, érdemet gondosan felkeresi, buzgón meg­ismeri és lelkesülten magasztalja; ekképen e nemzet a fennmaradásnak azon kulcsát bírta és bírja, hogy az érdemet kellő időben méltányolván és megjutalmaz­ván, az utódoknak a legerősebb ösztönt adja a nehéz pályára, melyen az egyes milliókért küzdhet. A fának nem az a kezdete, mely a föld színén fö­lül is meglátszik, hanem az elvetett magban van, mely a gyökereket annál mélyebben eregeti a földbe, minél magasabbra törekszik fölereszteni a törzsnek ágait, hogy egykor a vándornak enyhítésül gyümölcsöt és ár­nyékot adjon; s a ki a tettleg most kezdődő átala­­kulásnak napjait már­a határozná, elhibázná számítá­sát, s hogy igazságos lehessen, vissza kell pillantania azon napokra, melyekben a jogeljátszás elméletével negod és elvrokoni szentbeszálltak, s midőn excládnak egyik bajtársa azon kérdésre: mit akarnak a magya­rok ? megfontoltan azt felelte : csak két szót: „Magyar­­országnak elismertetését!“ Két szó ! Beszédnek talán kevés, és mégis egész történetnek magva melyből úgy fejlődhetik ki nemzeti jelentőségünknek nagysága, mint az elvetett magbél az a fa, mely századokig emeli koronáját a magasba s melynek ágaival a szellő is játszhatik, de törzsét a vi­har sem képes nagy erejével megrázni. Vannak kötelességek, kegyelmes Uram ! melyek­nek teljesítése lelkünknek gyönyörűségévé válik ; ezen gyönyört élvezzük mi, midőn azon messze kiható korszakról megemlékezünk, melyben nagod és elvba­rátai a bekövetkezett átalakulásnak épületéhez az ala­pokat lerakták. Nem csupán e testület, az értelmesek egész tö­mege tudja és vallja, hogy nem csak a kezdet, hanem az ügy érlelése is, a­mely már Ő cs. s Apostoli kir. Felsége legmagasabb hozzájárulásával sikerrel koro­náztatott. --- nagy k­ont ollo?&duc*U v.o olvroksin kinnir Ar deme ! Ennek tudata, és az, hogy a jövö nemzedékek akkor, ha majd visszaemlékeznek azokra, kiknek jólé­tüket köszönik, hálával mondják el excádnak dicső ne­vét is, ennek tudata, mondom, kisérje excádat élte min­den napjain ! A történelem azért oly magasztos, mert nem tudja eltagadni az érdemet ott, a hol van; s midőn mi az el­válás perezében nagodnak érdemét megjelöltük, pol­gári kötelességünket teljesítettük! A mi már közelebbről minket illet, e testületet, e családot, mely legbölcseb­b vezetőjét, legkegyesebb fe­jét volt szerencsés excádban tisztelhetni: mély megille­tődéssel búcsúzunk excádtól, mert nincs köztünk egy is, a ki nmgodnak kifogyhatatlan kegyességét, min­denki által magasztalt, s annyi szép példákban díszlő nemes jószívűségét bőven ne tapasztala volna; nincs, ki hiv emlékezettel ne kisérné excádat; el lesz ugyan távozva tőlünk, de bámulatunkat, legbensőbb hálánkat, határtalan tiszteletünket, kiapadhatlan szeretetü­nket, egész szivünket viszi magával; el lesz ugyan tá­vozva e testülettől, mely feloszlik, de elszakadva az egyesektől soha, mert* az a láncz, mely lelkeket fűz együvé, csak akkor pattan el, ha a tisztelet, a szeretet, az erény elsü­lyednek, — ezek pedig exclád iránti hálás keblünkben nem süllyednek el soha! Fogadja excád kegyesen ez ünnepélyes órában tett eme nyilatkozatunkat, tartson meg boldogító ke­gyességében ezentúl is bennünket, a­kik ime fogadjuk, hogy nem szünendünk meg kérni a Mindenhatót, misze­rint áldja meg excádat legbővebb áldásával, hogy nagy­szerű, magasztos lelki tulajdonait Felséges urunk kirá­lyunk és a drága haza sokáig, még igen sokáig használ­hassa! Éljen! Végre főtárnokmester úr ő m mga a legfelsőbb hely­ről vett rendele­tez képest és a már kinevezett minister­­elnök úrral tartott értekezlet nyomán végutasításait szó­val intézte az orsz. kormányszékhez, kijelentvén, hogy az működését egyelőre még folytatandó, felterjesz­téseit ő Felségéhez mindaddig fogja intézni közvet­lenül , míg a főméltóságú magyar kir. udvari kanczel­­lária feloszlatásáról külön rendelvény által nem értesülend, s mind a folyó tárgyakat, mind azon ügyeket, melyek szabályszerűleg a szakéz­ésekben tár­gyalandók, a szakosztályok vezetőinek személyes fele­lőssége alatt tovább is ellátandjó azon időpontig, mely­ben működésének végbeszüntetése rendeletileg bekö­vetkezik , de azon fontosabb ügyeket, melyek szerves vagy elvi kérdéseket tartalmaznak, kell, hogy ezentúl a felelős ministérium elhatározásának tartsa fenn. És befejezésül, miután tanácsának igénybevéte­lére mindenkit feljogosított, azon i­gényét fejezvén ki, hogy a kormányszék a fennforgó ügyeket végeloszlá­sáig szokott buzgósággal tárgyalandja és hátralékot nem hagyand maga után örökségül, — az ülést befeje­zettnek nyilvánitá,­csúbeszédet, melynek kíséretében a helyi, tárnics tagja­i excjának emlékül fényes albumot nyújtottak át, mely a főkormányszék tagjainak névaláírásait tartalmazza. Az album kék borítékban nyugszik, előoldalát a b. Sennyey-család, a u­olsó oldalt Magyarország czímere ékíti, díszes ezüst domborulatban. Az album sarkait ezüst arabeszkék díszítik, az előoldal egyik sarkában az „1865.“, a másik szögletben az „1867.“ évszára van fonva ezüst sodronyból. Ő excja a helyi, tanács ezen díszes emlékét a legszivélyesebben fogadta a a pillanat jelentőségét, a jelenvoltak érzelmeit híven s ékesen tolmácsoló búcsú­beszédre a következőleg felelt. Ezen kitűnő jelvénye azon szívességnek és ragaszkodásnak , mely­lyel önök irántam visel­tetnek , örök emléke marad egyszersmind há­lámnak és köszönetemnek, melylyel önök szí­vessége iránt viseltetem. Önök valóban meglep­tek engem ezen kedves ajándékkal, melyet nyúj­tani szíveskedtek. És ha köszönetemet­ nem va­gyok képes oly mértékben kifejezni, a­mint azt ezen figyelem megérdemelné, tulajdonítsák azt annak, hogy e perezben annyira át vagyok hatva, hogy érzelmeim túláradni a szavaimat ki­fejtenem nem engedi. Önök emléke élni fog szí­vemben, s ezen külső jelvényt mindig azon kin­csek közé fogom számlálni, melyek nekem leg­kedvesebbek , legörvendetesebbek. És most az elválás perezében engedjék meg tisztelt uraim, hogy újabban is hivatalos viszonyunkra nézve köszönetemet fejezzem ki azon fáradhatlan, buz­gó és lelkes közreműködésért, melyben engem részesíteni szíveskedtek. Midőn a közpályára léptem, három czél lebegett mindig szemeim előtt, és hála Istennek­ elmondhatom azt, hogy, midőn letérek e pályá­ról, mind a hármat elértem. Az első czél, mely minden egyebet felülmúl,az volt,hogy­ köteles­ségemet híven teljesítsem. Hála Istennek, e rész­ben megnyugtatva érzem lelkiismeretemet. Az érintettem második czélom volt: a Fejedelem ke­gyes elismerését és megelégedését, polgártár­saimnak és a hazának méltánylását elérni. Hó­doló hálával fejezhetem ki azt, hogy Felséges Urunk túláradó bizalommal és kegyesség­gel halmozott el engem, és polgártársaim méltány­lásának is örvendek. A harmadik czél volt, hogy: azok, kikkel hivatalos v­iszonyban állottam, kik­kel a közjóért szolgáltam, s kiknek élére Feje­delmem bizalma állított, hogy azok az elválás peretében elismerjék azt, hogy nekik szíves, hogy hozzájuk méltó főnök voltara. Ezt önök ma teljesítették. Fogadják érte hálás köszöne­temet. Országunkra nézve egy új, reményiem, boldogító korszak nyílik. Ő Felségének kegyes­sége önökről, uraim! meg nem feledkezett, leg­magasabb megelégedését nyilvánította önök te­vékenységével, egyszersmind óhaját és remé­nyét kifejezve, hogy ezen új korszakban is önök tevékenységére számíthat. Ha önök közül né­melyek tán hivatva lesznek az új ministérium­­ban szolgálatot vállalni, meg vagyok győződve, hogy ezt azon odaadással,azon fáradhatlan buz­gósággal fogják teljesíteni, mely minden hon­polgárnak kötelessége. Nekem örömömre fog szolgálni, ha azok előtt, kiket ma utódaimul ne­vezhetek, tanúbizonyságot fogok tehetni önök mellett, hogy, habár önök alakilag törvénytelen téren működtek is, a Fejedelem iránti hűség, a haza iránti ragaszkodás tekintetében önök utol­sók bizonyosan nem voltak. És mostan önökhöz fordulok, méltóságos alelnök urak, kik azon munkakörnek főbb teen­dőit végezték, melyek a kormányszék ügyeinek vezérletével gyönge vállaimra nehezedtek. Ha sikerült a közönség előtt némi megelégedést aratnom, ezt kiválólag méltóságtoknak köszö­nöm. Méltóságtok fáradhatlan tevékenysége s szorgalma legyőzte a munkának azon halmazát, mely teljesítendő vala, és ha méltóságtok oly hí­ven, oly serényen, oly odaadásteljesen nem vég­zik e teendőket — hálásan ismerem el, — nem lettem volna képes hivatásomnak csak felét is megoldani. Mindnyájan a legnagyobb buzgó­sággal, szorgalommal, hüségge­l és minden kifo­gás nélkül teljesítik hivatalos teendőiket. Fo­gadják ezért köszönetemet, fogadják újonnan kö­­i szünetemet azon szives emlékért, melyet átnyúj­tani méltóztattak. Buda, febr. 20. A nmlgy m. kir. .helytartótanács tagjai ma dél­előtt voltak a kir. főtárnokmester ur ő excjánál búcsú­tisztelgésen. A főkormányszék nevében ír. Lipovniczky István püspök s helyi, tanácsos ur ő mlga tartá a bú­Buda-Pest, febr. 20. 0 Ma délelőtt Vali órakor a pesti városházától hosszú kocsi­sor indult meg a Budára menő városi kül­döttséggel, mely az összes polgárság által tegnap tar­tott gyűlés határozata folytán b. Sennyey Pál királyi tárnokmester ur ő nagyméltóságának megköszönni ment az ezen fővárosra árasztott szellemi és anyagi jótétemé­nyeket, a pártfogást, melyben ő excla a város minden

Next