Symposion, 10 (Novi Sad, 1997)
Geopoétika avagy geopolitika jenik meg a „partner” figurája, az ismert „Hatalom” intellektuális „korrektora”, a morális tévelygés teljes fényében. Ebben van az allegória „parabolizálása”: hogyha az erőszakos ideológiai diskurzus (sztálinizmus) morális ostyákban modifikálódik — vajon, ha a „fölszállás” transzcendenciája elfogadható okokkal ruházódik fel - megváltozik-e lényegében is az ideológiai illúzió természete, annak redukcionizmusa? Simon elragadtatása a szubjektív, romantikus imagináció segítségével valójában a „részleges (nem teljes) meditáció” rejtegetése, ahogyan ezt Kot mondaná, a radikális kritika inkorporációja a Hatalom rendszerének radikalizmusába, avagy az eretnekség (disszidentizmus) kompromittálása magának a Dogmának a fegyvereivel. A komplementáris verzióban, ahol a megpróbáltatás a föld alatt történik, csupán a globális paraméterek egyöntetűek: kihívás, katasztrófa, tanúság. Viszont nincs kifejtve Péter fohásza Elochimhoz, hogy segítsen neki az eretnekség ellen, mint ahogy hiányzik a transzcendencia atmoszférája — a fölszállás, a korlátokon való túllépést is. A földalatti régió (Tartaros, Pokol) nemcsak hogy megtölti az allegorikus hálót a tudatalatti asszociációival, tehát nemcsak az affektivitásra, a vérre és a talajra, hanem az evilági dimenziókra is rámutat, melyekről Foucault beszél (ő ezt a Szuverenitás és a Világbirodalom kontrasztjával szemlélteti): „Ennek a történelemnek egy másik, történelemellenes történelem kezd nekifeszülni, a sötét rabság és a leigázottság történelme, az ígérgetésé és a próféciáé, az újra megtalált és titkos tudásé, melyet dekódolni kell, s utoljára a kettős értelmezésé: a jog és a háború értelmezéséé.”22 Az Istenek fölemelkednek (még a sikertelen jósok is), míg a talaj és a vér emberei rothadnak az isteni Misszió illúziójával betakarva. Ennek a partner-verziónak a végső változata a nacionalista fantazma - a „nosztalgia határainak” rothadásából született betegség. 3.2. A metafizikus regressziók koncepciói és a „ketman” „Mégis az, ami az irodalomból tényleg szóra érdemes, az a tisztátalan szellem (...)” Ernesto Sabato: A két Borges „Az összes politikai ideál közül a legveszélyesebb az, amely az emberek boldoggá akarja tenni. ” Karl Popper: A nyílt társadalom A (modernista) Írország és bibliai Számária után Kis befejező mutatványa, „a disszidentizmus teóriájának” (de azt is mondhatnánk, hogy „a lényegnélküliség történetének”) posztmodernista artikulációja Prágában játszódik le, „a rejtelmek városában”, ahogyan ezt „A Mester és a tanítvány története” c. elbeszélés első mondatában olvashatjuk. Ha Benjamin esszéjét parafrazáljuk, akkor Prága a közép-európai szellem fővárosát jelképezi: ennek a szellemi toposznak a székhelyét jelenti, az erők kereszteződését, az ontológiai szakadást. Kis így örökli Kafkától, nekünk adva „A teljesség és a teljesség látszata” vitájának történetét; nincs ebben semmi különös, csak a liberális metafizikus és hedonista, Ben Haas, a Mester, az ambiciózus és tehetségtelen Yeshua Krohal aláírásának átjavításával Pygmalionnak képzeli magát. De valóban csak ennyiről lenne szó? A korábbiakban említett posztmodern kijelentéseken, az allegórián, apokrifen, vagy parabolán keresztül, ha elfogadjuk Hayden White metatörténelmi teóriáját mégis átfúj a tragikum lehelete (mely természetesen részben felszabadít a rezignáció és a jóllakottság érzésétől)23. „A Mester és a tanítvány története” c. elbeszélésben nincs vér, kihallgatás, tisztogatás; a főszerepet a szatíra veszi át, az ironikus móduszfigurája, ezúttal mintegy útmutatóként, a majdnem tiszta posztmodern Zóna — Symposion 35