Symposion, 10 (Novi Sad, 1997)
Svetislav Jovanov 38 Symposion képpontjából írja le „az olvasás allegóriáját” mint az önpusztítás föltételezését. Az „összeesküvés”-ről van szó egyfelől, arról a gyilkoskönyvről, melynek rengeteg a pszeudo-címe és a hozzá kapcsolódó tényleges erőszak, másfelől évszázadok falszifikatív paradigmájáról. A „Királyok és bolondok könyve” a maga oldaláról az „orwelli paradoxont” módosítja a posztmodernizmus dimenziójában: idézet technika és manipuláció, tömegmédia és xenofóbia. Történelem és zsidó paradigma. Az elbeszélés afféle megállás nélküli oszcillációként játszódik le az analízis és az egzegézis között, az esszészerű csalóka intonáció is innen eredeztethető, akárcsak az „antikönyvről” szóló történet, mely az analógia párhuzamos sorozataként hömpölyög. Az egyik ág — a törékeny allegória híjával a totalizáló (és totalitarizáló) szimbólum felé, a pétervári antiszemita (a zsidók mint összeesküvők az emberiség és annak szabadsága ellen) irat megjelenése által mutattatik be, ennek terjesztése (polgárháború, Gyenyikin, harcos és forradalmár üldözések) Nyugat felé, egészen a forrás fölfedezéséig, melynek falszifikálásával el is tűnik. Ezen a (üres, szimbolikus) helyen — nem véletlenül az „X” nevű résztvevővel van megjelölve — az involuirok története rajzolódik ki: a Racskovszkij manipulációi, a nihilista és a cári „Ohrana” ügynöke, mindezek a totalitarista és xenofóbikus Biblia párhuzamos történetét vezetik elő. Ez a megismételt út (távolság) a szimbólum fantazmává válásának, a történetét jelenti. Az üres, tehát allegorikus területen a disszimuláció maradéktalanul disszeminációvá transzformálódik, az erőszak Hatalmának a középpontjából eredve a jelek eltüntetésévé, a Történelem kompromittálásává. De valójában az analógiák első sorozata az Antikönyv sokarcúságát is kirajzolja azért, mert az három dimenzióra hullik szét: „Összeesküvés avagy Az európai társadalom romlásának gyökerei” (Krusevan újságíró), az őrült fanatikus, Szergej Nilusz atya „Antikrisztusa” és végül a feláldozott eredeti, Maurice Joly „Montesquieu és Machiavelli dialógusa a pokolban”-ja. Ahogyan a szerző mondja, ez a kép csak az európai (és középeurópai) civilizáció három szellemi dimenziójának — az újságírás, a vallás, a filozófia — „parabolája”, a totalitarizmus és a gyűlölet kialakításának szerepkörében. Hiszen az évszázad mindkét kulcsfontosságú totalitarizmusa, sztálinizmus és nácizmus az „Összeesküvésben/ Antikrisztusban" megtalálhatják a saját negatív mítoszuk páráját - a zsidó áldozati figurát. Kis ebben a dimenzióban Foucault rasszizmus-megkülönböztetését követi, a „megfordított forradalmi diskurzust”, méghozzá két verzióban: „Ez egyfelől, mondja Foucault, az állami rasszizmus nácista beolvadása az osztályharcok régi legendájába, másfelől ugyanennek a szovjet változata”.28 De akkor miért nem szűnik meg vagy gyengül meg - s ez már 1921-ben történik — az „Összeesküvés” meghamisító természete felfedezésének pillanatában annak fertőző hatása? A szerző (Kis) Történelem-proliferációja (mint ideológiai forrás) az iménti kérdésre közvetett módon válaszol. Az a Hatalom, mely meghamisította a Szöveget (az összeesküvés teóriája), olyan erőt indukál számára, mellyel az saját magától tovább hamisítja a Történelmet, tehát irányítja a Hatalmat. A cinizmus szintjén konstituálódik az, amit a saját metakritikai stratégiák különbségtevési keretén belül, Hayden White „a történelmi nyomozás komikus természeté”nek iy nevez, s melyet egyúttal az összeesküvés teóriájaként (idézetek, ravasz Olvasás, a „tiszta Tudat” manipulatív potenciálja) jellemezhetnénk. A Thomas Wolf fakoporsójában (1974) Kis már megfogalmazta azon álláspontját, mi