Symposion, 61 (Novi Sad, 2012)
Tanár, kritikus, esszéista. Kötetei: A Nagy Konstelláció (Tolnai Ottóról), Pécs, 2005., A véső nyoma (Tanulmányok a kortárs magyar irodalomról), Budapest, 2010. PhD-dolgozatát Nabokov poétikájának orosz gyökereiről írja a Szegedi Tudományegyetem Orosz Irodalom Tanszékén. Profesor, kriticar, esejista. Zbirke: Veliko sazvezde (o Otou Tolnaiju), Pecuj, 2005, Trag diéta (Studije o savremenoj madarskoj knjizevnosti), Budimpesta, 2010. Svoju doktorsku disertaciju pise o ruskim korenima Nabokove poetike na Katedri za rusku knjizevnost Univerziteta u Segedinu. Beszédes István kisprózáiról ír E Beszédes István anagrammája, a Zetna, mely Zenta nevét egyesíti az Etna nevű szicíliai vulkán nevével, metaforikus mezőt hoz létre, egy imaginárius téridőt, melynek horizontján a működő vulkán képe mint a katasztrófa jele állandósul. Mindez azonban nem pusztán szellemes játék a betűkkel, frappáns név egy on-line folyóiratnak és könyvkiadónak: a katasztrófa mibenléte, a túlélés lehetősége avagy lehetetlensége Beszédes műveinek egyik legalapvetőbb problémája. 2009-ben megjelent kispróza-kötete a Napkitörés címet kapta. A természeti katasztrófa képzetköre lehetőséget teremt arra, hogy a közelmúlt történelmi és társadalmi kataklizmáinak, a háborúk sorozatának, a menekülésnek, a káosznak és a pusztulásnak a tapasztalata kiszabadulhasson a hétköznapok konnotációiból, a média és a politika valóság-konstrukcióiból. Ahhoz hasonlóan, ahogy Tolnai Ottó ‘pompeji filatelista’metaforájában a társadalmi folyamatok természeti analógiával történő behelyettesítése a társadalmi katasztrófát elszakítja morális és politikai dimenzióitól, dekonstruálva a gyilkos és áldozat bináris oppozícióját, a napkitörés metaforája is tágasabb téridőbe, az űridőjárás kontextusába helyezi a félig imaginárius, félig valós kisvárost és lakóit. Beszédes kisprózáinak kozmikus katasztrófája kettős természetű, ahogy a Nap is egyszerre feltétele a földi életnek, ugyanakkor óriási energiája elvileg bármikor meg is semmisítheti azt. A napkitörés metaforájának lehetséges jelentésrétegei az emberi lét alapmetaforájához, a kötődéshez vezetnek. A kozmikus vihar nemcsak a látható világot szaggatja szét, hanem a láthatatlant is, fölforgatja a mentális struktúrákat. A kisprózák narratív szerkezetei feljegyzéseket imitálnak, ám a feljegyzések azt regisztrálják, hogy írójuk valamit elfelejtett. A kötet első szövegének narrátora tájékoztatni próbálja gyermekét a kertben elásott kincs rejtekhelyéről, ám elfelejtette, hová tette „a feljegyzést a kis térképpel”. A kötet első ciklusában a kert ködben úszó, végtelenné táguló labirintussá válik, mely egyszerre nyújt védelmet és jelent örökös fogságot a látását elvesztő lakójának. Ám annak halála után a rokongyerek szemében is láthatatlanná válik a kert. A megmaradt világ középpontját jelentő szilvafára fagyó vékony jég szinte áttetszővé teszi a fát, a gyermek azonosulva az elmosódó, a látható világból és az életből kilépő idősebb emberrel (nagybácsival), maga is belevakul annak hiányába. Megpróbálja megtalálni naplóját a kertben, ám a napló, mely megvédhette volna íróját a „napveréstől”, megégett, elszenesedett. Az elveszett feljegyzés, az elégett napló, a vakság, a felejtés, a halálos emlékezet a „napkitörés” kataklizmájának tudati hatásait térképezik föl. A feljegyzések narrátora érzékeli a változást, a mentális folyamatok, az észlelés, az emlékezet, a gondolkodás módosult működését, redukcióit, szakadásait, de nem képes újraépíteni a kataklizma előtti állapotokat, valami módon minden régi tapasztalat ködössé, elmosódottá válik a tudatában, és minden új látvány azonnal szenesedni kezd, fölolvad, mint a fényt kapott negatív film. A fény mennyisége a feljegyzések írója számára sosem optimális: hol sötéten botorkál, hol elvakítja a túl nagy világosság. Életbevágóan fontos dolgokra nem képes visszaemlékezni, miközben a meglévő emléket halálra gyötrik. Az írások egyik ön-definíciója szerint szemlélődés zajlik a gyakran esszészerű kisprózákban nem pedig szemléltetés. A szemlélődésben a belső mentális képek és a külvilág leképeződései különös módon montírozódnak egybe: jégbefagyott, elárasztott vagy sivatagi tájak váltják egymást, a városokra „fekete film” hull vagy grafitszínű