Szabad Föld, 1952. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1952-02-03 / 5. szám
1952 február 3. KIRBÁN ERNŐ: I. A. hozzáértő vénasszonyok hiedelme és tanúsága szerint a hazajáró lelkek kedvelt tartózkodási helye és fölvonulási terepe leginkább a padlás, meg a kémény huzatos kürtője. Itt szoktak közlekedni, láncaikat csörgetve járnikellii, amikor is a hiszékeny fehérnépek szívdobogva ülnek föl az ágyban és nagyot fohászkodtak, mondván: — Minden jótét lélek dicséri az urat. Egyszóval a padlás meg a kürtő valósággal legális tartózkodási hely, ha a padláson egerésző macskát, vagy a kéménybeszorult forgószelet haza járó léleknek vesszük, de ki hallott már olyat, hogy uram bocsát templomtoronyba vertek volna tanyát a kísértetek? Pedig Lödön, a lődi templom tornyában ez történt! Eleinte csak a pincézőik hüledeztek, ha éjnek évadján a torony alatt vitt el az útjuk. Ám, nyilván azt gondolták, hogy mindennek a bor az oka. A bortól vélnek hallani olyan hangokat, hogy még a kutyájuk hátán is borzolódni kezd belé a szőr. Egy mukkot se szóltak tehát s a dolog is bizonyára annyiban maradt volna, ha egy zivataros éjszakán nem viszi el a kötelesség a torony alatt a bábaasszonyt. De elvitte, méghozzá olyan házba, ahol legalább négy vénasszony forralta a születendő csemetének a vizet s másnap reggel Löd község nőnemű lakossága arról kezdett súgni búgni, hogy a templom tornyában gonosz lelkek ütöttek tanyát. Úgy ám, gonosz lelkek s még hozzá milyenek? Hol vastag, recsegő, hol vékony, fisztulázó hangon fújják istentelen danáikat, hol pedig egymás torkának esnek és hörögve hadakoznak a szentelt falak gyalázatára. A hír persze a plébános úr fülébe is eljutott. Hogyne jutott volna, mikor harmadnapra egész asszonydeputáció töltötte be sopánkodásával a plébános úr fülét és a plébánia hivatalt. Hogy így a kísértetek, úgy,a kísértetek. Tegyen valamit, drága jló' plébános 'utaink',' a hívek megnyugtatása érdekében. A plébános úr, névszerűinnt Gsiap Gedeon, bólogatott, mosolygott, majd fölényes kézlegyintéssel így ütötte el a dolgot: — Ugyan, kedves híveim. Még hogy kísértetek?! S éppen a toronyban! Ha rossz a lelkiismeretük, magukban keressék a hibát, ne holmi kísértetekben. Annyit azonban mindenesetre megígért, hogy a lelkek nyugalma érdekében vált majd egy seét szót az égiekkel. Ám alig távozott a deputáció, Csap Gedeon egyszeriben odalett. Hol a feljebúbját, hol a hóna alját vakarta. Föl-alá futkosott s közben fújt, prüszkölt, mint valami meghajszolt, sarokbaszorított kandúr. Végülis kidugta fejét az udvarra szolgáló ablakon és nagyot kiáltott: — Lőrinc! Lőrinc! A kiáltásra lompos, csapottvállú vénember ballagott föl a pincéből s előre hátra imbolyogva megállni próbált a lábán: — Tessen parancsolni. — Mi az? Megint leszopta magát?— ripakodott rá a plébános úr. — A gőz, a bor a nő gőze, nagyságos uram — hunyor, gáttá keresztbe álló disznószemeit a Lőrinc névre hallgató harangozó. — Ha a bort fejti, ivás nélkül is betörülközik a magamfajta gyöngegyomrú szegényemben — Eh! — vágta el bosszúsan a bizalmaskodás útját Csap Gedeon. — Zárja be a pincét, aludja ki magát, vén lator. Estére vizitációt tartok. Érti? Vizitációt!2. Aki még nem tudná, hát tudja meg, hogy a vizitáció az egyházi latin nyelvben anyit tesz, mint látogatás, hivatalos szemle. A vén Lőrinc papi szolgálatban álló férfiú volt, így hát nem ütközött meg a furcsa parancson. (Ezt legföljebb Csap Gedeon fölöttesei tehették volna, ha megtudják, hogy voltaképpen mit is ért a lődi plébános vizitáció alatt?) Hogy mit értett? Az is kiderült, de csak úgy éjféltájban, amikor a község már nyugovóra tért. Csendes, sokcsillagos éjszaka volt. A kutyák csak tessék-lássák ugattak s még azt a két lappal járó alakot se igen méltatták figyelemre, akik a domb tetején ágaskodó templomtorony felé igyekeztek. Pedig a két alak nyilván rosszban sántikált, mert hol az egyikük, hol a másikuk ugrott a legkisebb neszre is a házak árnyékába. A meggyújtatlan istállólámpáról meg ne is beszéljünk, melyet a kisebbik alak a kezében légicsált. A torony tövébe érkezve kulcs csikordult, zár csattant s a következő pillanatban, mintha a föld nyelte volna el a két sötétben bujkálót. — No, hálistennek! — hallatszott a toronyszoba feketeségében. Gyufa sercent, fény villanyt s az istálólámpa a magasba szállt, egyenest Csap Gedeon orra elé. Mert a két lappal járó alak nem volt más, mint a plébános és disznószemű harangozója. A harangozó nyögött, szuszogott s három gyufák is ál körmére égetett, míg az istállólámpa kanóca lángot fogott. — Most aztán előre, Lőrinc! — vezényelte a plébános úr. Azzal megragadta a csigalépcső korlátját és a harangozót maga előtt tuszkolva, a magasba hágott. Köztudomású, hogy a falusi tornyok csigalépcsői nem élnek egyetlen rugaszkodással a harangokig. Közben ügyes kis pihentetők, ablaktalan szobácskák vannak, kellemes tanyául a fecskéknek, galamboknak, denevéreknek. Ide, ezekbe a szobácskákba, pontosabban szólva, a legalsó szobácskába tartott Csap Gedeon és disznószemű hivatalsegédje. — Lőrinc — mondta a plébános úr a tetthelyre érve —, megkezdem a vizitációt, emelje följebb azt a vacak lámpást. A lámpa a ma a sarokban pedig talpraugrott és röfögni kezdett két, egyenként legalább Ez volt hát a lödi torony titka! Az ártányok röfögését és sivalkodását vélték kísértetek danájának Löd község vénasszonyai. . Csap Gedeon ugyanis szerette a húst, de különöskép a füstölt, hétféle pácban ázott sonkának és a szép, rózsaszínűre főtt karmonádlinak volt tisztelője. Mikor tehát kijött a rendelett, hogy a hizlalásra fogott disznókat be kell jelenteni, a praktikus érzékkel megáldott szentatya gondolt egyet és így határozott: — Titokban nevelem föl disznóimat. Senkivel se osztozok. Állataim minden porcikáját egymagam fogyasztom el. S egy akó bor, egy sonka s némi zsír kilátásba helyezésével megszerveztette harangozójával a disznók toronybéli hizlalását. Most hát ott állt a gömbölyödő ártányok fölött s vizitációját azzal kezdte, hogy egy gamósvégű bottal megvakargattai a hízók oldalát. A hízók röffentek, kéjesen az oldalukra feküdtek s csak úgy reszketett a bőrük a gamósvégű bot csiklandásától. De reszketett ám Csap Gedeon orrcimpája is, mikor arra gondolt, hogy micsoda húsok, szalonnák és hurkák kerülnek majd ki a jeles állatokból, ha isten segítségével másfél mázsára tudja neveltetni őket. — Azaz megálljunk csak — józanodott ki hirtelen. — Első az elővigyázatosság, csak aztán jöhet az álbrándozás. S azon nyomban szigorú ábrázatot öltött s mint az egy vizitáló egyházi férfiúhoz illik, számonkérő hangon tette föl a kérdést: — A füldugaszok! Rendben vannak e a füldugaszok, Lőrinc? A harangozó átlépett a disznókat elkerítő deszkakorláton s biztos mozdulattal az ártányok füle után kapott. — Megnézem, minden áldott nap megnézem, nem estek-e ki, nagyságos uram. Ha kiestek volna, gyertyát olvasztok, oszt meleg viasszal tömöm be a fülüket. Minő elővigyázat, az eshetőségekkel való micsoda számolás! Mikor az ártányok titkos híztarlóhelyét kijelölte, Csapó-deon a harangzúgással is számolt. Mintegy a disznók helyébe képzelve magát, elgondolta, hogy a nagy zenebanát nehezen állnák ki a jámbor állatok, így hát elrendelte, hogy fülük betemessék és a tömes állapota napról napra ellenőriztessék. — Lőrinc — könnyebbedett meg kieső, mikor a füldugaszok hibátlan voltáról meggyőződött. — A biztonság kedvéért azt is elrendelem, hogy mikor harangozik, fülvédőt is kössön a lelkecskéim fejére. Tudja milyent? Amilyent maga is használni szokott, ha télvíz idején foga van a fagynak. — Mire jó az, nagyságos uram? Csak egy haranggal csendítünk manapság. Sajnálják a hívek a régi, jó, háromharangos temetésre a pénzt. — Téved, Lőrinc — húzta ki magát ünnepélyesen Csap Gedeon. — Éppen holnap lesz a napja, hogy megint három haranggal temetünk. Már meg is alkudtam községünk hajdani büszkeségével, Süle Elekkel, aki megboldogult élete párját temetteti. Azt mondják, a kulákkorlátozás döntötte idő előtt a sírba. — Oszt sikerült? — Micsoda? — Hát az alku, nagyságos uram — hunyorított egy nagyot a harangozó. — Ment fogytán ám az elemózsia! Csap Gedeon az ijesztő hírre a toronyszoba másik sarkába lépett és mintegy a vizitációt folytatva, egy halom kukoricát vett szemügyre. — Nincs több, mint harminc kiló — vakarta meg a látványra gondterhelten füle tövét. — No, de annyi baj legyen! — derült föl hirtelen az ábrázata. — Másfél mázsa kukoricát alkudtam ki Süle Eleknél. — S abban minden benne van? — okoskodott a harangozó. — Minden. Gyászmise, temetés, kiharangozás. — Hát a sírásás. — Az már a maga üzlete, Lőrinc — intett kegyesen a szentatya. — Sohse ártottam magam a mások dolgába. — Csak a közellátáséba — gondoltai — de nem mondta a disznószemü hivatalsegéd. Stólapénz helyett minálunk kukorica járja. Ám nem sok ideje maradt a tűnődésre, mert gazdája megemelte reverendáját, sarkon fordult s mintegy befejezve a vizitációt,így adta re a parandlát:'' * — Gyerünk azzal a lámpással, Lőrincig. Régi falusi szokás szerint a sírásónak bor dukál, méghozzá nem is kevés. A temetés napján a disznószemű Lőrinc harangozó is azzal kezdte, hogy a gyászoló háznál az első intrádára lehúzott két deci törkölyt. Harapnivalót is kapott hozzá, a torra levágott malacnak a fejét, de mi az a kis semmi hús a két deci törköly erejéhez képest? A gyomorban való birkózás alkalmával nyilván a törköly s nem a csupacsont malacfej marad a győztes, így hát Lőrinc mester is vállára vevén az ásót s marokra fogva a sírásás másik tartozékát, vagyis egy háromliteres demizsont, tele jóféle öreg borral — úgy ballagott ki a temetőbe, mintha karót nyelt volna. Jómaga peckesen, túlságosan is peckesen lépett, a világ azonban kezdett megindulni körülötte. Bókolt a torony, illegették magukat a fák, a temető vasrácsos kapuja pedig úgy elmozdult a helyéből, hogy szegény Lőrinc alig talált be rajta. No, de sebaj! Ebmar ást kutyaszőrrel! Ennek okáért mielőtt a sírhelyen a földbe vágta volna az ásót, nagyot húzott a demizsonból s azt mondta, hogy eh! S ahogy a sír mélyült, úgy fogyott a bor. Végtére is nagy buzgalmában a disznószemű harangozó úgy be talált csudálkozni, hogy kifelé mászás közben hanyatt esett s ott helyben elaludt a sírgödörben. Talán a koporsót is ráereszthették volna, akkor se ébred föl, ha a délutáni vicinális a temető mellett elkanyarodva nem kezd rá a szokásos, hosszantartó sípolásra. De rákezdett, Lőrinc mester fölriadt s ráeszmélve siralmas állapotára, úgy kepeszkedett ki a sirgödörből, ahogy a kutya szokott a meszesgödörből. Hát hogyne! Mikor a vicinális menetideje három óra, a temetést meg négy órakor szokták megejteni. Futott hát, loholt hát a borgőzös harangozó a sekrestye felé. Még a foga is kocogott rémületében, mert arra gondolt, mit szól majd a gazdája, ha későn talál érkezni? Ki adja föl rá a karinget, meg az ezüstcsattos palástot? Ki tesz tömjént, meg parazsat a füstölőbe? Megérkezni azonban mégis csak megérkezett, épp az utolsó pillanatban. Csap Gedeon ránézett, megcsóválta a fejét s mint a jó pásztor, ha báránykája megint a tüskebokorban talált hengergőzni, szomorkás, feddő hangon mondta: — Lőrinc, Lőrinc, megint nem tartott mértéket. Pedig a mértéktartás mindennél előbbrevaló. A harangozó bűnbánóan húzta nyaka közé a fejét s nagy igyekezetében s a futás meg a szesz szédületében valahogy fordítva találta föladni gazdájára a karinget. Csap Gedeon nem volt babonás, de a karingből nagynehezen kifejtőzve, önkénytelenül is megborzongott. — Lőrinc, Lőrinc, vigyázzon azzal a harangozással — sóhajtott s az ég kegyelmébe ajánlva lelkét és disznóit, a gyászoló ház felé indult. A harangozó meglepődött. Szidást, korholást várt, nem ilyen csendes, mennyei szelídségű elszomorodást. Ennek folytán könnyekre fakadt, s nagyot húzott a maradék miseborból, mert a sebes futásban kicserepesedett a szája. Kizárta a toronyajtót, s azzal az elhatározással ragadta meg a harangok kötelét, hogy most vagy soha! A szentatya szelídségét olyan harangozással hálálja meg, amilyent még nem látott a világ. Bírni Bam! Bam! Kezdte a kisharang, folytatta a középső és végezte a nagy. Lőrinc mester egyik kötéltől a másikhoz szaladt. Akkorákat rántott rajtuk, hogy szinte a plafonig vitte testét a lendület. Nagy buzgalmában se látott, se hal lőtt. Nekifeledkezve csak harangozott harangozott, harangozott... Ezzel magyarázható, hogy még azt az éktelen robajt se hallotta meg, amely fölötte kezdődött és a csigalépcsőkön folytatódott. Szegény feje csak akkor kapott észbe, mikor a két megveszekedett és a harangzúgástól tökéletesen nekivadult egyházi ártány, szétverve a csigalépcső fakorlátját, ledöntötte a lábáról és harsány üvöltést hallatva az utcára robogott. — Jaj, az eklézsia díszmi! Jaj, az eklézsia disznai! — ugrott föl s hagyta ebek harmincadjára a harangokat Lőrinc. Hanem akkor már hagyhatta! A két ártány neki a világnak s egyenest belé a temetési menetbe! Az egyik Csap Gedeont verte le csaknem a földre, a másik meg a gyászolót. Süle Elek uramat kapta a hátára, mert éppen a lába közé talált futamodni. S mindezt a község szeme láttára! Mit szaporítsam a szót? A lődi torony titka nem titok többé. S amint ez az eset is bizonyítja, a törvény kijátszóinak, a disznó- és kukoricadugdosóknak se a papi ruha, se a templom tornya nem nyújthat manapság menedéket. " Szabadföld MINÉL TÖBB PARASZT FIATALT A KÖZÉP- ÉS FŐISKOLÁKRA A Horthy-rendszer idején a szegényparasztok gyermekei tömegével maradtak iskolázatlanul. Vagy egykét, osztály elvégzése után, idő előtt munkába álltak. Ma már ez máskép van. A dolgozó parasztok gyermekei nemcsak a nyolcosztályos általános iskolát végezhetik el, hanem továbbtanulhatnak középiskolán, főiskolán vagy egyetemen. A mutt örökségeként azonban még ma is találkozunk olyan nézetekkel, hogy a gyereket mihelyt felcseperedik, otthon kell tartani, be kell fogni mezei munkára, mert csak így lesz belőle ember. A múltból maradt ósdi felfogás az is, hogy a lányoknak nem az iskolában, hanem a tűzhely mellett a helyük. Akik így gondolkoznak, saját maguknak és gyerekeiknek is ellenségei. De megsértik azt a törvényt is, amely kimondja, hogy mindenki köteles legalább az általános iskola 8 osztályát elvégezni! Hiszen csak így lehet felőle hasznosan dolgozó, művelt ember — a Magyar Népköztársaság jó polgára. A szocializmus építéséhez művelt parasztság szükséges. A fiatalságot az eddiginél sokkal jobban fel kell készíteni jövőjére, az eddiginél sokkal többet kell tanulnia! Ez saját érdeke is a dolgozó parasztságnak, hiszen a nagyobb tudás nyomán eredményesebb munka, jobb gazdálkodás, jobb élet születik. Különösen a háború alatt veszített sok gyerek 1—2 osztályt az iskolában. Ezek most elérik a tanköteles kor felső határát, anélkül, hogy az általános iskola 8 osztályát elvégezték volna. Az ilyenek számára az állam lehetővé teszi, hogy évfolyampótló osztályokon az elmaradást pótolhassák és két osztály anyagát végezzék el egy év alatt. Az általános iskola elvégzése után pedig a dolgozó parasztság minél nagyobb számban küldje gyermekeit — a lányokat is — középiskolába. Elsősorban a mezőgazdasági technikumokra, amelyek iránt a legnagyobb a dolgozó parasztság érdeklődése. Ezek az iskolák három év alatt alapos képesítést adnak a mezőgazdasági termelés valamelyik ágából, növénytermesztés, állattenyésztés, szőlészet, erdészet, stb. Az állam ellátja ezeket az iskolákat. Diákotthon is van mellettük, ahol nem nagy összegért, vagy teljesen irigyen laknak és étkeznek a tanulók. Ugyanilyen segítséget ad az állam az általános gimnáziumoknál is, amely széleskörű műveltséget ad, amely alapot ad ahhoz, hogy a fiatalok főiskolákon, egyetemeken tovább tanulhassanak. A dolgozó parasztság éljen tehát ezzel a lehetőséggel, amelyet népi államunk ezen a téren is biztosít számára. Iskoláztassa gyermekeit, mert csak így tehetjük műveltté, erőssé országunkat! Szívleljük meg a Révai elvtárs kongresszusi beszédében mondott szavait: „Ahogy a dolgozók viszonya a munkához, az államhoz megváltozik, úgy kell megváltozni a dolgozó szülők viszonyának gyermekeik tanításához. Ne sajnálják iskoláztatni gyermekeiket, törődjenek előmenetelükkel, segítsenek a pedagógusoknak, tekintsék az iskolát közügynek, tehát saját ügyüknek." MI ÚJSÁG AZ ORSZÁGBAN? RÁKOSI ELVTÁRS 60 születésnapja tiszteletére versenyre lépett egymással Tolna megye két legerősebb termelőszövetkezete, a Petőfi és a Vörös Csillag tsz. 100 Új LAKÓHÁZ épült ötéves tervünk első két évében Csongrád vj megyében.* A MAGYAR FILMGYÁRTÁS 1962. évi tervében Is játékfilm elkészítése szerepel.• TÖBB MINT 100 LOVAT vittek be a közös gazdaságba az új belépők a nyirturai tszcs-kben.• KÉTÉVI BÖRTÖNRE ítélték Lukács Lajost, a csányoszrói feketevágó kulákot.• 20 EZER VAGON gabonát őrölt terven felül a malomipar 1951-ben. * A MEZŐGAZDASÁGI SZAKISKOLÁK igazgatói és politikai oktatói január 27-én és 28-án tartották első országos értekezletüket * BORSOD MEGYÉBEN 232 nő tanul a mezőgazdasági szaktanfolyamokon SZOVJET GÉPEK mintájára megkezdik a magyar facsemeteültetőgépek gyártását.• MÁJUS 1-RE befejezi ötéves tervét Joó János, a Fémáru- és Szerszámgépgyár sztahanovista csiszolója. . . . * -i r ? KULTÚRHÁZAT építenek Rákosi elvtárs születésnapja tiszteletére a pélyi DISZ-fiatalok. • TÖBB MINT 1000 dolgozó tanul oroszul Szabolcs-Szatmár megyében , TOLNA MEGYÉBEN az elmt évben 4529 holdat erdőstettek. Erdőnkívüli fásítással 188 holdat telepítettek be. * FEBRUÁR ELEJÉN kezdik meg a földalatti gyorsvasút eső alagútjának fúrását.• 17 MÁZSA BAROMFIT és közel 30 ezer tojást adtak be kötelezettségükön felül a székkutasi dolgozó parasztok , 14 MILLIOMOS termelőszövetkezete van Baranya megyének. 7