Szabad Föld, 1955. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)

1955-12-04 / 49. szám

„Az utca és a föld fia vagyok“ Emlékezés József Attilára 'Trízettntj.E 1él évvel ezelőtt, 1937. december 3-án a balatonszárszói ál­lomáson egy tehervonat halálra gá­zolta József Attilát, a magyar mun­kásosztály legnagyobb költőjét. Igaz, József Attila önként vetett véget éle­tének, de halálának okozója az át­­kos Horthy-korszak ellenforradalmi rendszere, és a Magyarországon egy­re előretörő fasizmus volt; az a kor, amely „hárommillió koldus" or­szágává tette hazánkat, ötven éves lenne ma, ha élne ... 1905-ben született Budapesten József Áron szappanfőző munkás és Pőcze Borbála, egy szabadszállási paraszt­lány harmadik gyermekeként. Apja hamarosan kivándorolt Amerikába és­ a kis Attilát a Ferencváros mun­kásnegyede, meg a falu, Öcsöd ne­velte, ahova nevelőszülőkhöz került. Életének élményei szorosan össze­függtek az ország sorsdöntő esemé­nyeivel: kilenc éves, amikor kitör az első világháború; tizennégy éves korában megéri a Tanácsköztársa­ságot; kisdiák a fehér terror tombo­­lása idején; húszéves, amikor Rákosi elvtársat elfogják; huszonöt éves ko­rában részt vesz az 1930. szeptember 1-i nagy budapesti tüntetésen; hu­szonnyolc éves, amikor Hitler ura­lomra jut Németországban, s har­minckét éves korában a halálba me­nekül ... A nyomor, és szenvedés nehéz kora volt ez Magyarországon, — de ugyanakkor a törhetetlen harcé, helytállásé, keménységé is. Olyan idő ez, amikor a gyávák hátrahúzód­nak és árulókká lesznek, s csak a bátrak, a munkásság, parasztság és a nemzet legjobbjai tartanak ki. Eb­ben a korban élt, ekkor énekelt, ezt örökítette meg József Attila. „Csodagyereknek” tartották tizen­hét éves korában, 1922-ben, amikor első verseskötetével, a „Szépség kol­dusé" -val jelentkezett, amely elé a hírneves szegedi költő, Juhász Gyula írt előszót. Már első könyvében vilá­gosan hallatszik az új, erős egyéniség hangja, árad belőle a korral való elégedetlenség érzése, az az érzés, hogy meg kell változtatni az ellenfor­radalmi Magyarország világát. „Mi vagyunk az Élet fiai, — A küzdelem­re fölkent daliák, — Megmozdulunk, hejh, összeroppan akkor, — Alattunk ez a régi világ!" (Fiatal életek ino­­dulója.)­­ Érettségi után — mivel egy verse­ miatt Horger Antal tanár eltanácsol-t­ja az egyetemről — Bécsbe kerül,­ ahol megismerkedik az ott élő ma­­­gyar emigráns kommunista írók­ egyik csoportjával, majd Párizsban­ jár és találkozik a marxizmus—le-­­ninizmus eszméjével. Pesten pedig,­ sógora lakásán sokat beszélget a­ kommunista pártot újjászervező, Rákosi Mátyás elvtárssal, aki neveli,­ tanítja a húszéves költőt. Következő­ köteteiben (Nem én kiáltok, 1925.; Nincsen apám, sem anyám, 1929); igyekszik megtalálni saját hangját,­ közeledik a munkásosztályhoz, a po­­­litikához. „A legutolsó harcos’’ című­ versében azt írja: „A legnagyobb lé-! lek szökkent belém: — Az utca és­ a föld fia vagyok."­­ Legszebbek ebből az időből Jó-­ zsef Attila „szegényember" versei.­ Ezekben olyan természetesen, egy-j­szerűen és szépen szólal meg a nép-­ dal hangján, mint Petőfi óta egyet-­ len magyar költő sem. Ha az Isten íródták volna , S éjjel-nappal mozogna a tolla, j Úgy Le győzné, ő s® följegyezni, J Mennyit kell a szegénynek szenvedni. ̋ (Aki szegény, az a legszegényebb.)­­ S József Attila egyre inkább kap-­­csolatba kerül a munkásmozgalom-­­mal. A harmincas évek elején aj Kommunisták Magyarországi Párt-­­jának tagja lesz: szemináriumokat­ tart, tüntetésekben vesz részt, röp-­ cédulákat fogalmaz... Költészetében,­ egész írói pályáján is döntő fordulatot­ jelent ez az idő: megtalálta helyét a­ pártban, testvére lett a tömegeknek,­ s most vált igazán osztály­harcos, for­­­radalmi költővé — a párt költőjévé.­ Ez az időszak a Döntsd a tőkét, ne­ siránkozz (1931) és a Külvárosi éj­ (1932), majd később a Medvetáncs (1934) és Nagyon fáj (1936) című kö-­­teteinek megjelenési ideje. dtifSL SZóinak ebben a kor-­­szakban írt versei? Bemutatják a­ válságban fuldokló Magyarország tel­­j­­es körképét: a nyomorban tengődő­ falut, a munkanélküliség rémétől­ fenyegetett munkást, a céltalan éle­­­tét élő értelmiséget, a dolgozó kis-, embert,­­ az egész kifosztott, tönk­­­retett országot és a kétségbeesett ma­­j gyár tájat. (Esik, Tisza­zúg, Holt vi­­ dék, öt szegény szól, Falu, Eszmélet,­ A Dunánál, stb.), ugyanakkor költe-­ ményeinek nagy része harcra buz-­ dít, forradalomra hív fel, megmutat-­ ja e tűrhetetlen helyzetből való ki-­ utat. Sok olyan verset írt, mint a­ „Favágó“: „Ejd, döntsd a tőkét, ne si­ránkozz — ne szisszenj minden kis szilánkhoz! — Ha odasújtsz körül a­ sorshoz, — az úri pusztaság rikoltoz — a széles fejsze mosolyog." Nagy érdeme József Attilának, — éppen ezért magasodik ki fejjel kor­­társai közül, — hogy meglátja a munkásság történelmi szerepét és gyönyörű himnuszában „A város peremén’’-ben keménynek, edzett­nek, legyőzhetetlennek mutatja be az új kor emberét a munkást, akit „nem isten, nem is az ész, hanem a szén, vas és olaj, a való anyag teremtett...“ J S az lít­eró, a gyárak népe, a munkásosztály hivatott arra, hogy tovább vigye az emberiség ügyét, megalkossa az új kor történelmét. Hiába acsarkodik rá a „tőke tátott sárga szája”, hiába nyomor és szen­vedés a munkásság osztályrésze, Jó­zsef Attila a jövőbe mutat. De — elvtársaim! — ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött. Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! És búvunk érte, mint az üldözött. A történelem futószalagára szerelve igyen készül a világ, 101 a munkásság majd a sötét gyárra szegzi az Ember vörös csillagát! E kegyetlen rendszerben a szen­vedés és nyomor mellett vannak József Attilának derűs színei is! Leírja, hogyan látja a munkás a gyárat, a téli tájat, a nyarat és a kül­várost. Halhatatlan remekművek azok a költeményei, amelyek a sze­gények szerelmét, a családi élet bol­dogságát és különösen a munkás­­anya alakját éneklik meg. (Elégia, Óda, Anya, Mama.) „Nem nyafognék, de most már késő, — most látom, milyen óriás ő, — szürke haja leb­­ben az égen, — kékítőt old az ég vi­zében" — így dalol a „Mama" című versében forró szeretettel halott mosónő-édesanyjáról, de ez a szere­tet nemcsak a költőt és édesanyját kapcsolja össze, — büszkeség is van benne, melyet a költő a munkás­édesanyák hősiessége miatt érez. József Attila azonban nemcsak azt ismerte fel, hogy a munkásosz­tályé a jövő, hanem azt is, hogyan kell ezért harcolni. Hirdette, hogy minden elnyomott osztálynak össze kell fognia a fenyegető fasizmussal, a háborúval szemben. A költő a nemzeti összefogás szószólója lett a 30-as években. Abban az időben ke­vesen értették olyan tisztán és vilá­gosan a népfront-politikát, mint ép­pen a költő, József Attila. Szeme meglátta a másik nagy elnyomott osztályt, a dolgozó parasztságot is, verseiben megszólaltatta vágyait, hirdette összefogását a városi mun­kássággal. Megírta, hogy a falusi szegénység ugyanolyan kizsákmá­nyolt, mint városi testvére, a mun­kás: „Uraságnak fagy a szőlő, — Neki durrog a nagy erdő, — Övé a ló, s a jég alatt — neki bújnak a jó halak — iszapba.“. (Holt vidék.) „­Alo­ttd­d« mit értél,». című nagy verse a szegények igazságá­nak nyílt számonkérése a rendszer­től, amelynek első verssszakában a földnélküli cselédség sorsát pana­szolja el: „Mondd, mit érlel annak a sorsa, — akinek nem jut kapanyél, — kinek bajszán nem billeg mor­zsa, — ki sötét gondok közt henyél, — ültetne krumplit harmadába — s nincs szabad föld egy kapa se .. Igen, meglátta József Attila, hogy a föld igazi gazdája, a rajta dolgozó, verejtékező ember. És ősi jussát a parasztság — a költő halála után — csaknem tíz évvel kapta meg, ami­­kor is összefogott leghűbb szövetsé­gesével, a városi munkásosztállyal. Kár, hogy ezt nem érhette meg Jó­zsef Attila. De lelke mélyén meg­sejtette és „Ars Poetica"-jában köl­tői hitvallást tett a megbonthatat­lan munkás-paraszt szövetség mellett. Halálának évfordulóján a munkás­­osztály, a párt legnagyobb költőjére emlékezik dolgozó népünk, s ezál­tal válik József Attila az egész nemzet költőjévé, akinek halhatatlan költészete fegyver a kezünkben az új, szocialista Magyarország meg­teremtéséért. Major Lajos November végén érdekes kiállítás nyílt meg a Budapesti Nemzeti Mú­zeumban. A kiállítás címe: A fajok eredete és az ember származása. Az ember származását hosszú év­századokon keresztül nem tudták ki­deríteni. Sokan úgy gondolták — s gondolják ma is —, hogy az embert valami felettünk álló „hatalom” al­kotta. Ezekből az elképzelésekből ná­lunk a teremtésről szóló bibliai le­genda a legismertebb. A tudomány, természetesen, nem fogadta el a te­remtésnek, s az ember származásá­nak a bibliában leírt történetét. A bibliai és a hozzá hasonló legendák­kal a haladó tudósok már kezdettől fogva szemben álltak. Aristoteles, az ókori Görögország nagy gondolkodó­ja észrevette, hogy a tojásban fejlő­d­ő csirke és az ember fejlődése kö­zött hasonlóság van. Lucretius Ca­­rus római költő pedig már arról írt hogy a természet, s benne az állat­világ fejlődés útján jött létre: először az egyszerű élőlények, majd a magasabbrendűek, s ezekből szár­mazott az ember. Az ókori gondolkodók feltevései egyre több tudóst ösztönöztek az élet kialakulásának és az ember származásának tanulmányozására. Az egyház persze éberen őrködött afelett, hogy a tudományos felfede­zések ne zavarják meg a társadalom állandóságának és az ember isteni eredetének legendáját. A tudomány fejlődésének azonban semmi sem állhatta útját. A sok si­kertelen próbálkozás után a XIX. század közepén Darwin, a nagy an­gol természettudós megcáfolhatatla­­nul bebizonyította az ember állattól való származását. Elsősorban a Föld mélyéről felszínre került állati csont­maradványok késztették gondolko­dásra a fiatal tudóst. A tudomány az ember állati ere­detét számos tényezővel tudja bizo­nyítani. Az emberi szervezet ugyan­olyan szerkezetű apró­­részecskék­ből, sejtekből áll, mint az állaté. Az emberi szervezet további tanul­mányozása azt is megmutatja, hogy az állatvilág melyik osztályával va­gyunk legközelebbi rokonságban. Egyes szerveink és testrészeink pon­tosan megfelelnek az emlősállatok hasonló szerveinek. Ez a hasonlóság még világosabb, ha összehasonlítjuk az emberi és állati magzatot. A fej­lődő magzatok az első két hónapban annyira azonosak, hogy a megkülön­böztetés csaknem lehetetlen közöt­tük. Az emberi magzatnak ilyenkor kopoltyú­ívei vannak, mint a halak­nak, hosszú farkuk van, tejmirigyek jelennek meg a test mell- és hasi ré­szén és az embriót szőrzet borítja. A magzat tehát néhány hónap alatt, ugyanazt a fejlődést teszi meg, ame­lyet az állatvilág sokszáz évmillió alatt. A tudomány bebizonyította, hogy az emlősök és az ember közös őstől származnak. Az emlősök közül a majmok állnak az emberhez legközelebb. Különösen nagy a hasonlóság az Afrikában élő csimpánz és gorilla, az Ázsiában élő orángután majmok és az ember kö­zött. Ezeknek a majmoknak nincs farkuk, 32 foguk van, s a születendő kis majom 8—9 hónapig van a méh­ben. Nagyon tanulékonyak, sőt egyes cselekedeteik bizonyos értelemre is vallanak. Ezek után önkénytelenül arra gondolunk, hogy az ember az emberszabású majom közvetlen le­származottja. De azonnal felmerül a kérdés: miért nem alakulnak át a mostani emberszabású majmok em­berré? A felsorolt azonosságok mellett a majmok testi felépítésében olyan el­térő sajátosságok vannak, amelyek kizárják, hogy a mostani majom em­berré alakuljon. A majom agyvele­je 500 gramm, az emberé eléri az 1500 grammot is. Agyvelejének mell­ső és felső része annyira fejletlen, homloka olyan lapos, hogy abból semmiképpen sem alakulhat ki em­beri koponya. Csak olyan állattól származhatott, az ember, amelynél a koponya arci része még nem szorí­totta vissza teljesen az agyvelőt be­fogadó részt. A hasonlatosság tehát azt mutatja, hogy a mai embersza­bású majom és az ember közös őstől származnak Mivel az embert nem lehet egyik ma élő állathoz sem visszaszármaz­tatni, feltételezték, hogy az ember egy kihalt élőlény utóda, s ez az élőlény hosszú fejlődés útján ala­kult át emberré. A feltételezésre az ásatások hozták meg a feleletet. 1856-ban a németor­szági Neandervölgyben, addig isme­retlen koponyamaradványt tártak fel. A kutatók már gondolták, hogy a mai embertől eltérő felépítésű ember maradványait lelték meg. A horvátországi Krapina-barlangban talált húsz férfi és nő csontváza be­igazolta a feltevést. A talált kopo­nyák nagysága azonos a mai m­ű­­­ré­vel, de a homlok lapos, a szemgöd­rök felett erős dudor látható, úgy­nevezett homlokeresz, az alsó állka­pocs erősen fejlett, de nem mered előre. A tudósok számára bebizony­o­­sodott, hogy kihalt emberformáról van szó, amelyet Neandervölgyi, vagy ősembernek neveztek. Azonban ez a neandervölgyi ember nem jelenthette az átmenetet az em­ber és az állatvilág között, mert az emberi nemhez tartozott. Az össze­kötő láncszem az ember és az állat között továbbra is hiányzott, sőt arra ösztönözte a haladásellenes tudóso­kat, hogy Darwin fejlődés-elméle­tét még dühödtebben támadják. A majomember­­ létezését bizonyító lelet nem késett sokáig. 1891-ben Dubois (ejtsd: Düboá) holland orvos, Jáva szigetén olyan csontmaradványokat talált, amelyek kétségtelenül az em­ber és az állat között élő lénytől, a majomembertől származtak. Az előember, vagy majomember felfedezése után meg kellett találni azt az ősmajmot, amelytől az előem­ber származott. A dél-afrikai Trans­­vaalban körülbelül kétmillió éves földrétegben találtak olyan majom­csontokat, amelyek eltérnek a mai majmoktól, fejlettebbek azoknál, s már egyenesen járnak. Az is kide­rült az ásatáskor, hogy ezek a maj­mok nem erdőben, hanem a mezőkön éltek. Az utolsó ilyen leletet 1948- ban ásták ki. Ezekből az ásatási lele­tekből következik, hogy a déli ős­­majom, vagy mezei ősmajom volt az a majomfaj, amelyből kifejlődött a majomember. Milyen körülmények hatására ala­kult át a déli ősmajom emberré? Mi tette lehetővé, hogy az ősma­jom szervei olyan fejlődést érjenek el, hogy abból gondolkodó agyvelő, alkotó munkát végző kéz legyen. Ezekre a kérdésekre Darwin nem tudott válaszolni. A helyes választ Engels Frigyes adta meg. Az embert semmiféle felsőbb lény nem emel­hette ki az állatvilágból, csak egy dolog: a munka. Nem a kéz és az agy­velő hozta létre a munkát, hanem a munka, az éle­tért való nehéz küzdelem alakította ki az emberi kezet és agyvelőt. Az erdők idők során megritkul­tak és sok helyen elpusztultak. A földi élet kényszerítette az ősmaj­mot, hogy két lábra álljon, és ha me­imádják, a kezébe fosott kő­darabokkal, vagy ággal védekezzék. A kéz felszabadulása és az egyenes járás volt az első lépés az emberré­­válás felé. A mezőn a földi gyöke­rek kiszedése megkövetelte, hogy a majmok bizonyos eszközt, követ vagy fadarabot használjanak. De ez a táp­lálék kevésnek bizonyult, s a maj­mok lassanként rászoknak a hús­­­evésre. Az agyvelő kialakulásában a táplálék megváltozásának, a hús­evésnek döntő szerepe van. A ko­ponya arci része egyre tökéletesebb lesz, s így az agyvelő is nagyobbod­hat, s szaporodhatnak benne a kü­lönböző bonyolult mozgást elvégez­tető idegközpontok. A kéz és agyvelő továbbfejlődése lehetővé tette az esz­közök nem ösztönszerű, hanem tu­datos előállítását. A változások a majomnál nagyobb agyvelővel ren­delkező új faj kialakulásához vezet­tek. Hatalmas lépést jelentett a ma­jomember fejlődésében a tűz megis­merése és használata. A kínai ása­tások nyomán a majomember mel­lett hamuréteget is találtak, s ez arról tanúskodik, hogy a majomem­ber már ismerte a tüzet. A tűz se­gítségével juthatott el a majomem­ber zordabb vidékekre, húsételét jobban elkészíthette, s védekezni tu­dott az erősebb ragadozókkal szem­ben. Eddig a félelem ösztöne tartotta össze a majomembert, de az egyre nagyobb mérvű húsevés maga után vonja a vadászat fejlődését. A vadá­szat társas munka, amelyet szervez­ni, irányítani kell. Ez újabb agymű­ködést vont maga után. Feltételez­hető, hogy a közös együttlét a be­széd kezdeti fokát, a tagolatlan be­szédet már létrehozta a majomem­bernél. A mai emberré való alakulás kö­rülbelül 75 ezer — 150 ezer évvel ez­előtt ment végbe. A mai ember leg­régibb csontvázát a franciaországi Cro-Magnon (ejtsd: Kromanyon) mellett találták meg. A Cro-Magnoni embert magas termete, előre meredő álla és magas homloka a mai embertípushoz sorolja, s ezzel befejeződött az em­ber kiválása az állatvilágból. Az ember kialakulásától ma már évezredek választanak el bennünket, s éppen ezekből az évezredekből győződhetünk meg, hogy mire képes az állatvilágból kivált ember, aki­­ csak fennmaradását biztosította a természeti erőkkel szemben, ha­nem — elsősorban a mi társadal­munkban — akaratával és szorgal­mával egyre jobban meghódítja a természetet. (A cikkhez érdekes képeket láthat­nak olvasóink a melléklet 4. oldalán: MIT TANÍT A TUDOMÁNY AZ EMBER SZÁRMAZÁSÁRÓL? ­. H HÁROMSZÁZ évvel ezelőtt, az 1600-as évek végén a dunán­túli Zombán élő Kabódi-család két legény fia szerencsét próbálni indult félországnyi távolságra, a messzi Ti­szántúlra. Megérkezve a mai Oros­háza helyén lévő nagy pusztaságba, jó testvérként segítették egymást a ma már virágzó város megalapításá­ban ... A „honfoglalók” fiainak élete azonban — bár még tartották egy­mással a szíves rokon­ságot — már nem volt ilyen háborítatlanul békés. Többen jómód­ba emelkedtek, sokan pedig szegénysorba süllyedtek közülük. Az Orosházára vándorolt harmadik-negyedik Kabódi-nemzetség gaz­­dagabbjai már meg sem ismerték az utcán a szegény Kabódiakat, akik előtt bezárult a felemelkedés minden útja. Mint az egész parasztság, a Kabódi-család is réte­gekre hullott szét, s az egyes rétegeket hatalmas fal választot­ta el egymástól. Egyik rétegből a másikba átlépni, pontosabban: feljebb jutni a lehetetlenséggel volt határos. A népből jött ér­telmiségi ember számára is tűrhe­tetlenné vált a helyzet. A szegény rokonok, akikért küzdött, harcolt, és dolgozott , „úrnak" tekintették. Az író a mű befejező részében szomorúan vall erről az állapotról: „... én már soha többé nem tudok igazán hozzá­juk, velük, legföljebb csak róluk és érettük szólni..." Sz­ARVAS József az 1930-as évek végén írta meg az „Egy pa­rasztcsalád történetét” — édesanyja családjának életét. Akkoriban ké­szülődött a fasizmus a második vi­lágháborúra, s remélt győzelme ér­dekébe ekkor állította munkába az ország összes erejét: ipart és mező­­gazdaságot egyaránt. Az író célja az volt, hogy egy család életének tükrében mutassa meg mindenféle kizsákmányolásra épült társadalom egészségtelenségét és fel­bomlásának szükségszerűségét. En­nél az általános célnál jóval többet ért el: megmutatta, hogy a fasiszta háborús készülődés a dolgozó pa­rasztság számára csak nyomort és pusztulást hozhat. Gyermekkori paj­tásaihoz fordulva így szól erről az író: „... szeretném megadni a jelt, hogy gyűljünk össze... és számol­junk be egymásnak sorsunkról, s beszéljük meg azt is, hogy holnap merre induljunk .. .** Sok embert felrázott ez a könyv a kilátás­talan teszpedtségből a harmincas-negyvenes években, s ezért az úgynevezett „népi írók” könyvei között talán egyik legnagyobb ha­tású leghíresebb mű­nek mondható. Múltról szól a könyv, nem ad annak bajára orvosságot, nem tudja feltárni a kivezető utat — mégis a jövő felé mutat. Mai cselekedeteink, a termelőszövetkezeti gazdálkodás helyességét igazolja, hiszen csakis a népi demokrácia rendszerében vált lehetségessé a szegény­ Kabódiak tár­sadalmi, gazdasági felemelkedése: a családból temet­őszövetkezeti tag, járási tanácselnök, s az író szemé­lyében még miniszter is került ki a nép államában. A KÖNYV mostani második ki­adása helyes volt, mert emlé­kezni hív szüleink, bátyáink szomo­rú sorsára, s arra int, hogy helyes céljaink érdekében következetesen munkálkodjunk. S ez a tény szinte követeli az „Egy parasztcsalád tör­­téneté"-nek tovább­írását. Az író most, a könyv „kései utószavá”-ban ígéretet is tesz erre. Amit megírhat az méltó folytatása lehet e híressé vált műnek. Úgy hisszük, hogy az­ „Egy parasztcsalád története” min­den olvasójának nevében mondhat­juk: nagy örömmel várjuk a könyv második kötetét! Fábián Gábor Egy parasztcsalád története Darvas József könyvének új kiadása

Next