Szabad Föld, 1955. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1955-12-04 / 49. szám
„Az utca és a föld fia vagyok“ Emlékezés József Attilára 'Trízettntj.E 1él évvel ezelőtt, 1937. december 3-án a balatonszárszói állomáson egy tehervonat halálra gázolta József Attilát, a magyar munkásosztály legnagyobb költőjét. Igaz, József Attila önként vetett véget életének, de halálának okozója az átkos Horthy-korszak ellenforradalmi rendszere, és a Magyarországon egyre előretörő fasizmus volt; az a kor, amely „hárommillió koldus" országává tette hazánkat, ötven éves lenne ma, ha élne ... 1905-ben született Budapesten József Áron szappanfőző munkás és Pőcze Borbála, egy szabadszállási parasztlány harmadik gyermekeként. Apja hamarosan kivándorolt Amerikába és a kis Attilát a Ferencváros munkásnegyede, meg a falu, Öcsöd nevelte, ahova nevelőszülőkhöz került. Életének élményei szorosan összefüggtek az ország sorsdöntő eseményeivel: kilenc éves, amikor kitör az első világháború; tizennégy éves korában megéri a Tanácsköztársaságot; kisdiák a fehér terror tombolása idején; húszéves, amikor Rákosi elvtársat elfogják; huszonöt éves korában részt vesz az 1930. szeptember 1-i nagy budapesti tüntetésen; huszonnyolc éves, amikor Hitler uralomra jut Németországban, s harminckét éves korában a halálba menekül ... A nyomor, és szenvedés nehéz kora volt ez Magyarországon, — de ugyanakkor a törhetetlen harcé, helytállásé, keménységé is. Olyan idő ez, amikor a gyávák hátrahúzódnak és árulókká lesznek, s csak a bátrak, a munkásság, parasztság és a nemzet legjobbjai tartanak ki. Ebben a korban élt, ekkor énekelt, ezt örökítette meg József Attila. „Csodagyereknek” tartották tizenhét éves korában, 1922-ben, amikor első verseskötetével, a „Szépség koldusé" -val jelentkezett, amely elé a hírneves szegedi költő, Juhász Gyula írt előszót. Már első könyvében világosan hallatszik az új, erős egyéniség hangja, árad belőle a korral való elégedetlenség érzése, az az érzés, hogy meg kell változtatni az ellenforradalmi Magyarország világát. „Mi vagyunk az Élet fiai, — A küzdelemre fölkent daliák, — Megmozdulunk, hejh, összeroppan akkor, — Alattunk ez a régi világ!" (Fiatal életek inodulója.) Érettségi után — mivel egy verse miatt Horger Antal tanár eltanácsol-tja az egyetemről — Bécsbe kerül, ahol megismerkedik az ott élő magyar emigráns kommunista írók egyik csoportjával, majd Párizsban jár és találkozik a marxizmus—le-ninizmus eszméjével. Pesten pedig, sógora lakásán sokat beszélget a kommunista pártot újjászervező, Rákosi Mátyás elvtárssal, aki neveli, tanítja a húszéves költőt. Következő köteteiben (Nem én kiáltok, 1925.; Nincsen apám, sem anyám, 1929); igyekszik megtalálni saját hangját, közeledik a munkásosztályhoz, a politikához. „A legutolsó harcos’’ című versében azt írja: „A legnagyobb lé-! lek szökkent belém: — Az utca és a föld fia vagyok." Legszebbek ebből az időből Jó- zsef Attila „szegényember" versei. Ezekben olyan természetesen, egy-jszerűen és szépen szólal meg a nép- dal hangján, mint Petőfi óta egyet- len magyar költő sem. Ha az Isten íródták volna , S éjjel-nappal mozogna a tolla, j Úgy Le győzné, ő s® följegyezni, J Mennyit kell a szegénynek szenvedni. ̋ (Aki szegény, az a legszegényebb.) S József Attila egyre inkább kap-csolatba kerül a munkásmozgalom-mal. A harmincas évek elején aj Kommunisták Magyarországi Párt-jának tagja lesz: szemináriumokat tart, tüntetésekben vesz részt, röp- cédulákat fogalmaz... Költészetében, egész írói pályáján is döntő fordulatot jelent ez az idő: megtalálta helyét a pártban, testvére lett a tömegeknek, s most vált igazán osztályharcos, forradalmi költővé — a párt költőjévé. Ez az időszak a Döntsd a tőkét, ne siránkozz (1931) és a Külvárosi éj (1932), majd később a Medvetáncs (1934) és Nagyon fáj (1936) című kö-teteinek megjelenési ideje. dtifSL SZóinak ebben a kor-szakban írt versei? Bemutatják a válságban fuldokló Magyarország teljes körképét: a nyomorban tengődő falut, a munkanélküliség rémétől fenyegetett munkást, a céltalan életét élő értelmiséget, a dolgozó kis-, embert, az egész kifosztott, tönkretett országot és a kétségbeesett maj gyár tájat. (Esik, Tiszazúg, Holt vi dék, öt szegény szól, Falu, Eszmélet, A Dunánál, stb.), ugyanakkor költe- ményeinek nagy része harcra buz- dít, forradalomra hív fel, megmutat- ja e tűrhetetlen helyzetből való ki- utat. Sok olyan verset írt, mint a „Favágó“: „Ejd, döntsd a tőkét, ne siránkozz — ne szisszenj minden kis szilánkhoz! — Ha odasújtsz körül a sorshoz, — az úri pusztaság rikoltoz — a széles fejsze mosolyog." Nagy érdeme József Attilának, — éppen ezért magasodik ki fejjel kortársai közül, — hogy meglátja a munkásság történelmi szerepét és gyönyörű himnuszában „A város peremén’’-ben keménynek, edzettnek, legyőzhetetlennek mutatja be az új kor emberét a munkást, akit „nem isten, nem is az ész, hanem a szén, vas és olaj, a való anyag teremtett...“ J S az líteró, a gyárak népe, a munkásosztály hivatott arra, hogy tovább vigye az emberiség ügyét, megalkossa az új kor történelmét. Hiába acsarkodik rá a „tőke tátott sárga szája”, hiába nyomor és szenvedés a munkásság osztályrésze, József Attila a jövőbe mutat. De — elvtársaim! — ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött. Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! És búvunk érte, mint az üldözött. A történelem futószalagára szerelve igyen készül a világ, 101 a munkásság majd a sötét gyárra szegzi az Ember vörös csillagát! E kegyetlen rendszerben a szenvedés és nyomor mellett vannak József Attilának derűs színei is! Leírja, hogyan látja a munkás a gyárat, a téli tájat, a nyarat és a külvárost. Halhatatlan remekművek azok a költeményei, amelyek a szegények szerelmét, a családi élet boldogságát és különösen a munkásanya alakját éneklik meg. (Elégia, Óda, Anya, Mama.) „Nem nyafognék, de most már késő, — most látom, milyen óriás ő, — szürke haja lebben az égen, — kékítőt old az ég vizében" — így dalol a „Mama" című versében forró szeretettel halott mosónő-édesanyjáról, de ez a szeretet nemcsak a költőt és édesanyját kapcsolja össze, — büszkeség is van benne, melyet a költő a munkásédesanyák hősiessége miatt érez. József Attila azonban nemcsak azt ismerte fel, hogy a munkásosztályé a jövő, hanem azt is, hogyan kell ezért harcolni. Hirdette, hogy minden elnyomott osztálynak össze kell fognia a fenyegető fasizmussal, a háborúval szemben. A költő a nemzeti összefogás szószólója lett a 30-as években. Abban az időben kevesen értették olyan tisztán és világosan a népfront-politikát, mint éppen a költő, József Attila. Szeme meglátta a másik nagy elnyomott osztályt, a dolgozó parasztságot is, verseiben megszólaltatta vágyait, hirdette összefogását a városi munkássággal. Megírta, hogy a falusi szegénység ugyanolyan kizsákmányolt, mint városi testvére, a munkás: „Uraságnak fagy a szőlő, — Neki durrog a nagy erdő, — Övé a ló, s a jég alatt — neki bújnak a jó halak — iszapba.“. (Holt vidék.) „Alottdd« mit értél,». című nagy verse a szegények igazságának nyílt számonkérése a rendszertől, amelynek első verssszakában a földnélküli cselédség sorsát panaszolja el: „Mondd, mit érlel annak a sorsa, — akinek nem jut kapanyél, — kinek bajszán nem billeg morzsa, — ki sötét gondok közt henyél, — ültetne krumplit harmadába — s nincs szabad föld egy kapa se .. Igen, meglátta József Attila, hogy a föld igazi gazdája, a rajta dolgozó, verejtékező ember. És ősi jussát a parasztság — a költő halála után — csaknem tíz évvel kapta meg, amikor is összefogott leghűbb szövetségesével, a városi munkásosztállyal. Kár, hogy ezt nem érhette meg József Attila. De lelke mélyén megsejtette és „Ars Poetica"-jában költői hitvallást tett a megbonthatatlan munkás-paraszt szövetség mellett. Halálának évfordulóján a munkásosztály, a párt legnagyobb költőjére emlékezik dolgozó népünk, s ezáltal válik József Attila az egész nemzet költőjévé, akinek halhatatlan költészete fegyver a kezünkben az új, szocialista Magyarország megteremtéséért. Major Lajos November végén érdekes kiállítás nyílt meg a Budapesti Nemzeti Múzeumban. A kiállítás címe: A fajok eredete és az ember származása. Az ember származását hosszú évszázadokon keresztül nem tudták kideríteni. Sokan úgy gondolták — s gondolják ma is —, hogy az embert valami felettünk álló „hatalom” alkotta. Ezekből az elképzelésekből nálunk a teremtésről szóló bibliai legenda a legismertebb. A tudomány, természetesen, nem fogadta el a teremtésnek, s az ember származásának a bibliában leírt történetét. A bibliai és a hozzá hasonló legendákkal a haladó tudósok már kezdettől fogva szemben álltak. Aristoteles, az ókori Görögország nagy gondolkodója észrevette, hogy a tojásban fejlődő csirke és az ember fejlődése között hasonlóság van. Lucretius Carus római költő pedig már arról írt hogy a természet, s benne az állatvilág fejlődés útján jött létre: először az egyszerű élőlények, majd a magasabbrendűek, s ezekből származott az ember. Az ókori gondolkodók feltevései egyre több tudóst ösztönöztek az élet kialakulásának és az ember származásának tanulmányozására. Az egyház persze éberen őrködött afelett, hogy a tudományos felfedezések ne zavarják meg a társadalom állandóságának és az ember isteni eredetének legendáját. A tudomány fejlődésének azonban semmi sem állhatta útját. A sok sikertelen próbálkozás után a XIX. század közepén Darwin, a nagy angol természettudós megcáfolhatatlanul bebizonyította az ember állattól való származását. Elsősorban a Föld mélyéről felszínre került állati csontmaradványok késztették gondolkodásra a fiatal tudóst. A tudomány az ember állati eredetét számos tényezővel tudja bizonyítani. Az emberi szervezet ugyanolyan szerkezetű aprórészecskékből, sejtekből áll, mint az állaté. Az emberi szervezet további tanulmányozása azt is megmutatja, hogy az állatvilág melyik osztályával vagyunk legközelebbi rokonságban. Egyes szerveink és testrészeink pontosan megfelelnek az emlősállatok hasonló szerveinek. Ez a hasonlóság még világosabb, ha összehasonlítjuk az emberi és állati magzatot. A fejlődő magzatok az első két hónapban annyira azonosak, hogy a megkülönböztetés csaknem lehetetlen közöttük. Az emberi magzatnak ilyenkor kopoltyúívei vannak, mint a halaknak, hosszú farkuk van, tejmirigyek jelennek meg a test mell- és hasi részén és az embriót szőrzet borítja. A magzat tehát néhány hónap alatt, ugyanazt a fejlődést teszi meg, amelyet az állatvilág sokszáz évmillió alatt. A tudomány bebizonyította, hogy az emlősök és az ember közös őstől származnak. Az emlősök közül a majmok állnak az emberhez legközelebb. Különösen nagy a hasonlóság az Afrikában élő csimpánz és gorilla, az Ázsiában élő orángután majmok és az ember között. Ezeknek a majmoknak nincs farkuk, 32 foguk van, s a születendő kis majom 8—9 hónapig van a méhben. Nagyon tanulékonyak, sőt egyes cselekedeteik bizonyos értelemre is vallanak. Ezek után önkénytelenül arra gondolunk, hogy az ember az emberszabású majom közvetlen leszármazottja. De azonnal felmerül a kérdés: miért nem alakulnak át a mostani emberszabású majmok emberré? A felsorolt azonosságok mellett a majmok testi felépítésében olyan eltérő sajátosságok vannak, amelyek kizárják, hogy a mostani majom emberré alakuljon. A majom agyveleje 500 gramm, az emberé eléri az 1500 grammot is. Agyvelejének mellső és felső része annyira fejletlen, homloka olyan lapos, hogy abból semmiképpen sem alakulhat ki emberi koponya. Csak olyan állattól származhatott, az ember, amelynél a koponya arci része még nem szorította vissza teljesen az agyvelőt befogadó részt. A hasonlatosság tehát azt mutatja, hogy a mai emberszabású majom és az ember közös őstől származnak Mivel az embert nem lehet egyik ma élő állathoz sem visszaszármaztatni, feltételezték, hogy az ember egy kihalt élőlény utóda, s ez az élőlény hosszú fejlődés útján alakult át emberré. A feltételezésre az ásatások hozták meg a feleletet. 1856-ban a németországi Neandervölgyben, addig ismeretlen koponyamaradványt tártak fel. A kutatók már gondolták, hogy a mai embertől eltérő felépítésű ember maradványait lelték meg. A horvátországi Krapina-barlangban talált húsz férfi és nő csontváza beigazolta a feltevést. A talált koponyák nagysága azonos a mai műrével, de a homlok lapos, a szemgödrök felett erős dudor látható, úgynevezett homlokeresz, az alsó állkapocs erősen fejlett, de nem mered előre. A tudósok számára bebizonyosodott, hogy kihalt emberformáról van szó, amelyet Neandervölgyi, vagy ősembernek neveztek. Azonban ez a neandervölgyi ember nem jelenthette az átmenetet az ember és az állatvilág között, mert az emberi nemhez tartozott. Az összekötő láncszem az ember és az állat között továbbra is hiányzott, sőt arra ösztönözte a haladásellenes tudósokat, hogy Darwin fejlődés-elméletét még dühödtebben támadják. A majomember létezését bizonyító lelet nem késett sokáig. 1891-ben Dubois (ejtsd: Düboá) holland orvos, Jáva szigetén olyan csontmaradványokat talált, amelyek kétségtelenül az ember és az állat között élő lénytől, a majomembertől származtak. Az előember, vagy majomember felfedezése után meg kellett találni azt az ősmajmot, amelytől az előember származott. A dél-afrikai Transvaalban körülbelül kétmillió éves földrétegben találtak olyan majomcsontokat, amelyek eltérnek a mai majmoktól, fejlettebbek azoknál, s már egyenesen járnak. Az is kiderült az ásatáskor, hogy ezek a majmok nem erdőben, hanem a mezőkön éltek. Az utolsó ilyen leletet 1948- ban ásták ki. Ezekből az ásatási leletekből következik, hogy a déli ősmajom, vagy mezei ősmajom volt az a majomfaj, amelyből kifejlődött a majomember. Milyen körülmények hatására alakult át a déli ősmajom emberré? Mi tette lehetővé, hogy az ősmajom szervei olyan fejlődést érjenek el, hogy abból gondolkodó agyvelő, alkotó munkát végző kéz legyen. Ezekre a kérdésekre Darwin nem tudott válaszolni. A helyes választ Engels Frigyes adta meg. Az embert semmiféle felsőbb lény nem emelhette ki az állatvilágból, csak egy dolog: a munka. Nem a kéz és az agyvelő hozta létre a munkát, hanem a munka, az életért való nehéz küzdelem alakította ki az emberi kezet és agyvelőt. Az erdők idők során megritkultak és sok helyen elpusztultak. A földi élet kényszerítette az ősmajmot, hogy két lábra álljon, és ha meimádják, a kezébe fosott kődarabokkal, vagy ággal védekezzék. A kéz felszabadulása és az egyenes járás volt az első lépés az emberréválás felé. A mezőn a földi gyökerek kiszedése megkövetelte, hogy a majmok bizonyos eszközt, követ vagy fadarabot használjanak. De ez a táplálék kevésnek bizonyult, s a majmok lassanként rászoknak a húsevésre. Az agyvelő kialakulásában a táplálék megváltozásának, a húsevésnek döntő szerepe van. A koponya arci része egyre tökéletesebb lesz, s így az agyvelő is nagyobbodhat, s szaporodhatnak benne a különböző bonyolult mozgást elvégeztető idegközpontok. A kéz és agyvelő továbbfejlődése lehetővé tette az eszközök nem ösztönszerű, hanem tudatos előállítását. A változások a majomnál nagyobb agyvelővel rendelkező új faj kialakulásához vezettek. Hatalmas lépést jelentett a majomember fejlődésében a tűz megismerése és használata. A kínai ásatások nyomán a majomember mellett hamuréteget is találtak, s ez arról tanúskodik, hogy a majomember már ismerte a tüzet. A tűz segítségével juthatott el a majomember zordabb vidékekre, húsételét jobban elkészíthette, s védekezni tudott az erősebb ragadozókkal szemben. Eddig a félelem ösztöne tartotta össze a majomembert, de az egyre nagyobb mérvű húsevés maga után vonja a vadászat fejlődését. A vadászat társas munka, amelyet szervezni, irányítani kell. Ez újabb agyműködést vont maga után. Feltételezhető, hogy a közös együttlét a beszéd kezdeti fokát, a tagolatlan beszédet már létrehozta a majomembernél. A mai emberré való alakulás körülbelül 75 ezer — 150 ezer évvel ezelőtt ment végbe. A mai ember legrégibb csontvázát a franciaországi Cro-Magnon (ejtsd: Kromanyon) mellett találták meg. A Cro-Magnoni embert magas termete, előre meredő álla és magas homloka a mai embertípushoz sorolja, s ezzel befejeződött az ember kiválása az állatvilágból. Az ember kialakulásától ma már évezredek választanak el bennünket, s éppen ezekből az évezredekből győződhetünk meg, hogy mire képes az állatvilágból kivált ember, aki csak fennmaradását biztosította a természeti erőkkel szemben, hanem — elsősorban a mi társadalmunkban — akaratával és szorgalmával egyre jobban meghódítja a természetet. (A cikkhez érdekes képeket láthatnak olvasóink a melléklet 4. oldalán: MIT TANÍT A TUDOMÁNY AZ EMBER SZÁRMAZÁSÁRÓL? . H HÁROMSZÁZ évvel ezelőtt, az 1600-as évek végén a dunántúli Zombán élő Kabódi-család két legény fia szerencsét próbálni indult félországnyi távolságra, a messzi Tiszántúlra. Megérkezve a mai Orosháza helyén lévő nagy pusztaságba, jó testvérként segítették egymást a ma már virágzó város megalapításában ... A „honfoglalók” fiainak élete azonban — bár még tartották egymással a szíves rokonságot — már nem volt ilyen háborítatlanul békés. Többen jómódba emelkedtek, sokan pedig szegénysorba süllyedtek közülük. Az Orosházára vándorolt harmadik-negyedik Kabódi-nemzetség gazdagabbjai már meg sem ismerték az utcán a szegény Kabódiakat, akik előtt bezárult a felemelkedés minden útja. Mint az egész parasztság, a Kabódi-család is rétegekre hullott szét, s az egyes rétegeket hatalmas fal választotta el egymástól. Egyik rétegből a másikba átlépni, pontosabban: feljebb jutni a lehetetlenséggel volt határos. A népből jött értelmiségi ember számára is tűrhetetlenné vált a helyzet. A szegény rokonok, akikért küzdött, harcolt, és dolgozott , „úrnak" tekintették. Az író a mű befejező részében szomorúan vall erről az állapotról: „... én már soha többé nem tudok igazán hozzájuk, velük, legföljebb csak róluk és érettük szólni..." SzARVAS József az 1930-as évek végén írta meg az „Egy parasztcsalád történetét” — édesanyja családjának életét. Akkoriban készülődött a fasizmus a második világháborúra, s remélt győzelme érdekébe ekkor állította munkába az ország összes erejét: ipart és mezőgazdaságot egyaránt. Az író célja az volt, hogy egy család életének tükrében mutassa meg mindenféle kizsákmányolásra épült társadalom egészségtelenségét és felbomlásának szükségszerűségét. Ennél az általános célnál jóval többet ért el: megmutatta, hogy a fasiszta háborús készülődés a dolgozó parasztság számára csak nyomort és pusztulást hozhat. Gyermekkori pajtásaihoz fordulva így szól erről az író: „... szeretném megadni a jelt, hogy gyűljünk össze... és számoljunk be egymásnak sorsunkról, s beszéljük meg azt is, hogy holnap merre induljunk .. .** Sok embert felrázott ez a könyv a kilátástalan teszpedtségből a harmincas-negyvenes években, s ezért az úgynevezett „népi írók” könyvei között talán egyik legnagyobb hatású leghíresebb műnek mondható. Múltról szól a könyv, nem ad annak bajára orvosságot, nem tudja feltárni a kivezető utat — mégis a jövő felé mutat. Mai cselekedeteink, a termelőszövetkezeti gazdálkodás helyességét igazolja, hiszen csakis a népi demokrácia rendszerében vált lehetségessé a szegény Kabódiak társadalmi, gazdasági felemelkedése: a családból temetőszövetkezeti tag, járási tanácselnök, s az író személyében még miniszter is került ki a nép államában. A KÖNYV mostani második kiadása helyes volt, mert emlékezni hív szüleink, bátyáink szomorú sorsára, s arra int, hogy helyes céljaink érdekében következetesen munkálkodjunk. S ez a tény szinte követeli az „Egy parasztcsalád történeté"-nek továbbírását. Az író most, a könyv „kései utószavá”-ban ígéretet is tesz erre. Amit megírhat az méltó folytatása lehet e híressé vált műnek. Úgy hisszük, hogy az „Egy parasztcsalád története” minden olvasójának nevében mondhatjuk: nagy örömmel várjuk a könyv második kötetét! Fábián Gábor Egy parasztcsalád története Darvas József könyvének új kiadása