Szabad Föld, 1961. július-december (17. évfolyam, 27-53. szám)
1961-10-08 / 41. szám
8 Szabad Föld Kapitalista « tanúm "llllllllllllll!!......írta : v Móricz Zsigmond. A háború utáni években még két hold szőlő volt a kis tanyámon. Rossz, régi szőlő, még a filokszéra előtti időkből. Nyolcvan centiméterre voltak ültetve a sorok, a fürt soha be nem ért, s a bora olyan volt, hogy avval soha egy barátomat se kínáltam meg, csak a szentlászlói tótok itták, akik tűzifáért cserélték el. Folyton készültem, hogy kivágom, de volt nekem két öreg szőlőmunkásom, azok nagyon lebeszéltek. Azt mondták, hogy bor, bor, jobb ital, mint a petróleum, így aztán évről évre maradt. Most tíz éve, egy tavasznapon kimegyek, hát hárman dolgoznak a szőlőben. A két öreg, meg egy fiatal. Az öregek oly öregek voltak, hogy még a háborúnak sem kellettek, a fiatal meg akkor került haza orosz fogságból. Az öregek jóságból vették maguk közé, hogy neki is hadd legyen munkája. Nem irigyelték tőle, keressen. Szívesen fogadtam az új munkást és sokat ácsorogtam mellettük. ők úgy gondolták, azért, hogy siettessem a munkát, pedig én csak részt akartam venni a szőlőművelés címén végzett kaszinózásban. Ha én megállottam köztük, a kapák is megállották, csak a szőlőlevelek sustorogtak, meg a nyelvek. A fiatal munkás, bizonyos Ádám Mihály, kitűnő mesélő volt, s a két öreg kitűnő hallgató. Élvezet volt nézni, ahogy Mihály nekihevülten beszélt, az öregek pedig pipát tömtek s hallgattak. Az egész világháború lefolyt a szőlőben újra meg újra s az én nagy örömömre nem is akart befejeződni. A három ember egy hét alatt egy holdat művelt be. Tavasz volt, első kapálás. Még nem laktunk kint s a következő héten úgy esett, hogy nem volt időm kimenni, azért szombat este megszólítottam Mihályt. — Jöjjön csak, valamit akarok mondani. — Hajjuk — mondta Mihály. — És a jövő héten nem jöhetek ki, hát azt akarom mondani, vállalják el a hátralevő holdat ázaljába. — Az meglehet — bólintott Mihály. — Elpártolom. — Egyedül? — Egyedül, nagyságos uram, egyedül. — Nem lesz sok? — Nem. Megcsinálom én egyedül egymagam is. — Osztán mit kér érte? — Hát, nagyságos uram — Mihány művelt ember volt, tudta, hogy kell urakkal beszélni, a nagyságos uramat nem lehet kiirtani a szavából. — Hát, nagyságos uram, teccik látni, én hótt szegény ember vagyok. Nincs több ruhám, csak ez az egy élő, aki rajtam van. Megvetően nézte végig magán az egy éző ruhát, ami nem is ruha volt, hanem katonai uniformis. De olyan, amely már kiszolgálta az egész háborút és az orosz fogságot, s legalább három karantént, ahol mindig kifőzték, s már ritka volt, mint a szita és lógott rajta, mint az angyalbőr. — Tecsik tudni, éppen akkor tört ki ez a büdös háború, mikor szabadulóban lettem vóna. Három évet szagáltam, mint kaszárnya tezelik, négyet a fronton, meg még ötöt a muszkáknál. Mikor most hazagyűttem, nem leltem itt semmiféle szülémet, a tíz év alatt elmentek szegények. Nem is hagytak rám se fedelet, se semmit... Hát rám nagyon rám fér egy kis kereset. Hát ne sajnálja tőlem a nagyságos úr, mer pláne házasodni is akarnék. — Na jól van, Mihály. Nem sajnálom, csak végezze el becsületesen, és meg ne szakítsa magát. — Nem lesz hiba, nagyságos uram. Kezet fogtunk, megegyeztünk és nagy lelki megnyugovással mentem be Pestre. De szerdán időt szakítottam magamnak és a délutáni hajóval kimentem Leányfaluba, mit csinál az én egy szál munkahadseregem. Öt órakor érkeztem meg , keresem a szőlőben, nem látom. Végre megtalálom, ahogy ott hever a szőlő sarkában nagy édesdeden és sütteti magát a nappal. — Mi az, Mihály, maga hever? — Micsináljuk, nagyságos uram? — A teremtette, dógozzon. — De mit? — Három ember munkáját kell elvégeznie, fogja meg a kapanyelet. Hogy lesz kész a héten? — Ma megvan. — Mi a fene. Kisült, hogy mióta kezet fogtunk, ő azóta éjjel-nappal a kapanyelet markolta s a hold szőlővel szerdán déli egy órára készen is lett. Már nincs más dolga, csak kipihenni a fáradalmakat, s amint láttam, el is volt szánva rá, hogy szombatig ott pihen, míg én ki nem jövök. Csúffá tett engem ez az Ádám Mihály, gondoltam magamban, de a szőlő be volt garaszolva. Éppen úgy, mint az első hold. Nem mondhatnám, hogy el voltam ragadtatva. Nem szeretnék ezen a vidéken dolgozni. Mifelénk a Hegyalján, nem így művelik a szőlőt. Ezek a világért nem vennének a kezükbe kétágú kapát, csak éppen a füvet irtják ki. El is magyaráztam neki a nagy különbséget a kétféle munka közt s ő azt meg is hallgatta ellenmondás nélkül. A fizetést felvette, de én bosszút állottam rajta, mert a következő kapálásra megint hármójukat hívtam be, hogy ha már ki kell adni a pénzt, az öregek is részesüljenek belőle. Sohase tett rá megjegyzést: ő is így tartotta rendjén valónak. De szüret után, mikor a mustot is eladtam, s itt volt az ideje, hogy télire beköltözzünk, megint megszólítom Mihályt: — Jöjjön csak, Mihály, mondok megint valamit... Vállalja el ennek a szőlőnek minden munkáját jövőre: felibe. — Hogy érti azt a nagyságos úr, hogy felibe? — Én adom a szőlőt, maga a munkát. Én adom a permetezőanyagot, maga elvégzi a permetezést. Én adom a raffiát, maga a kötözést. Ha aztán termés lesz, annak fele az enyém, fele a magáé. Mihály elgondolkozott. — Nem tehetem. Nincs kitartásom. Nem tudok én egész esztendőben ingyen dolgozni . Rendben van. Én magának minden szombaton kifizetem a napszámot. Mintha napszámba dogozna. Ha aztán eladjuk a mustot, levonjuk belőle a kifizetett összeget, a többit maga megkapja. — De hátha nem lesz annyi termés? ... hogy kiteljen belőle a napszám? — Nem baj. Ha nem lesz annyi, nem fogom magát perelni a többletért. Rám nézett a szeme sarkából. Megfúrt, széjjelboncolt. — Hán fizeti ez ki magát a nagyságos úrnak? Nem értette a dolgot, nem akart kötélnek állam. — Nem muszáj most válaszolni Gondolja meg. Mi karácsonyra ki szoktunk jönni, addig van ideje. Akkor majd megmondja. Úgy is lett, karácsonyra kimentünk ünnepelni a havat és a telet. Mihály beállított: — Meggondoltam a dógot. A lány is jóváhagyta. — Jány is van? — Van egy szegény. Szép lány, csak kicsit szegény, szóval semmije sincs. Hát ő is mondta, beszéljek a nagyságos úrral. — Ne hajjuk. — Ahogy a szó vót... Felibe... de a nagyságos úr kifizeti a napszámokat . — Rendben van. — Hát így elpártolom. Írást is kért s kapott. Abba a legnagyobb gonddal fogalmaztam meg mindent, ahogy a szó volt, összehajtotta az írást, köszönt s kiment a szőlőbe. Én csak néztem örömmel, ahogy lépkedett a hóban a tőkék közt. Ez már gazda. Ez már gondolkodik. Tavasz nyarával, ahogy kijöttem, a szőlő már meg is volt metszve. Még nyitni nem lehetett, mert fagyott volt a föld, s ,a hó bújdosott a hantok alatt. Mihály felvette a metszés díját s mikor újra kimegyek, meg van kapálva a föld. Kétágú kapával, mélyen csákányozva. Rámkacsint s azt mondja: — Értem én már a nagyságos urat... — s odaintett a mély művelésre. — Tudja a nagyságos úr, mit csinál. (Folytatása következik) RÖGTÖNZÖTT STRÓFÁK EGY TSZ-VENDÉGKÖNYVBE Minden múló percben évek bora lángol: korty az öröklétnek pezsgő italából. Tetem vagy több! S mégis fény lobog szemedben: néhány évnyi lépés vagy a végtelenben! Láncszem az időben, kibomlott tenyészet, része az örökké változó egésznek. Minden szőlőfürtből szüret kedve árad, s százezrek álmával melegítsd az ágyad; milliók dalával csiszold érdes hangod, s meghallod a mélyből felszökő visszhangot. Egyedül csak szétvert porszem vagy a Napban, ámde óriás a közös akaratban; lépcsőfok, amelyen nemzedékek hágnak fölfelé egy tágabb, tartósabb világnak. S érzed, hogy körötted lángot vet az égre egymást hívó partok elszánt hídverése. Ami serkent, buzdít, mindig csak a végcél, — s történelem minden mag — mit elvetettél. Várkonyi Nagy Béla SZAKKÖNYVTÁRAT MINDEN ÁLLAMI GAZDASÁGBA A Legképzettebb agronómus, a legtapasztaltabb mezőgazdasági szakember sem tud mindent; a szövetkezetekben, gazdaságokban igen gyakran előfordul, hogy sürgősen szükség lenne valamilyen szakkönyvre, amely gyakorlati kérdésekre ad gyors választ. Az, hogy a szakkönyvek kéznél vannak, nem egy esetben sok feleslegesen végzett munkától, tétovázástól, kérdezősködéstől, telefonálástól, utazástól kíméli meg a gazdaságok vezetőit és dolgozóit. Csakhogy ma még aránylag kevés mezőgazdasági üzemben található egységes szempontok alapján összeállított, könnyen kezelhető, a legkorszerűbb mezőgazdasági ismereteket tartalmazó szakmai könyvtár. Ezen a helyzeten akar változtatni az Országos Mezőgazdasági Könyvtár most kidolgozott javaslata. A könyvtár tudományos munkatársai több állami gazdaságban és szövetkezetben végzett helyszíni vizsgálat alapján arra az elhatározásra jutottak, hogy a jobb, szervezettebb, eredményesebb munka érdekében minél előbblétre kell hozni a különböző táj- és üzemtípusoknak megfelelő mezőgazdasági alapkönyvtárakat. A most kidolgozott javaslatnak az a lényege, hogy minden egyes mezőgazdasági üzemben, állami gazdaságban, termelőszövetkezetben legyen egy 400—450 kötetből álló szakkönyvtár, a legszükségesebb szakmunkákkal, természetesen az illető gazdaság jellegének megfelelő összeállításban. A könyvanyagot egy, erre a célra kialakított speciális szekrényben helyeznék el, amely tartalmazza a szakszerű könyvtári munkához szükséges nyilvántartásokat, a az üzemi könyvtáros feladatait összefoglaló utasításokat. A könyvtár kezelése könnyű, néhány prai gyakorlat után a gazdaság bármelyik dolgozója elvégezheti. A javaslatról — amely a Földművelésügyi Minisztérium kezdeményezése nyomán született meg — a közeljövőben döntenék. Az Országos Mezőgazdasági Könyvtárban elhelyezett alapkönyvtárminta a szakemberek véleménye szerint alkalmas arra, hogy a gazdaságokban beszerezzék, használják. *t) így, nélküled Sorakoznak a toprongyos ködök az októberi alkonyat mögött. Szökött katonák tépett zubbonyát hordják a fák. Egy-egy medáliát biggyeszt mellükre a jóságos nap, kitünteti a kárhozottakat. És lép az erdő. Nem úgy, mint régen. Megcsörren a múlt, akár az érem. A szívünkre szegzett szerelemnek katonái visszamenetelnek a végtelen felé, hol a házak piros tetőkkel vitorlásak. Hányan csodáltuk őket, hogy jöttek: lábuknál virágok sündörögtek, egyetlen döngő dal volt a léptük, három határ hosszat elkísértük, s ott, ahol az utak véget érnek a halállal ők is szembenéztek. Én vártam csak emlékek erdejét, és most erőtlen füttyszavamra lép. Mi fogytunk el, nem ők, a katonák, ők méltósággal vonulnak tovább, mert közös harcban hőssé nemesedtek. Mi szétszakadva lettünk kevesebbek. Eredj erdő, emlékek erdeje, szivemet hideg cserje lepte be. Titeket, fák, karátokba vágva, egy késes szerelem forradása kísérjen. A tűz nem halál nektek, magatokkal mindent elvihettek. Ahogy akkor, kedvesem, fenékted, kinyújtom kezem az őszi szélnek, így nélküled e beszédes vidék lassan elveszti régi jó izét, s belém zárja az oktalan panaszt a messzeség, mely tőled elszakaszt. Ahogy akkor, kedvesem, zenéked, kezemet nyújtom az őszi szélnek. S mint,akinek nincsen kedve táncra, mégis vadul, felejtőnek járja, mint fapálca cukorhabos tálban, megperdülök ököryálas tájban. László Ernő 1961. OKTÓBER *.