Szabad Föld, 1961. július-december (17. évfolyam, 27-53. szám)

1961-10-08 / 41. szám

8 Szabad Föld Kapitalista « tanúm "llllllllllllll!!......írta : v Móricz Zsigmond. A háború utáni években még két hold szőlő volt a kis ta­nyámon. Rossz, régi szőlő, még a filokszéra előtti időkből. Nyolcvan centiméterre voltak ültetve a so­rok, a fürt soha be nem ért, s a bora olyan volt, hogy avval soha egy barátomat se kínáltam meg, csak a szentlászlói tótok itták, akik tűzifáért cserélték el. Foly­ton készültem, hogy kivágom, de volt nekem két öreg szőlőmunká­som, azok nagyon lebeszéltek. Azt mondták, hogy bor, bor, jobb ital, mint a petróleum, így aztán év­ről évre maradt. Most tíz éve, egy tavasznapon kimegyek, hát hárman dolgoznak a szőlőben. A két öreg, meg egy fiatal. Az öregek oly öregek vol­tak, hogy még a háborúnak sem kellettek, a fiatal meg akkor ke­rült haza orosz fogságból. Az öre­gek jóságból vették maguk közé, hogy neki is hadd legyen munká­ja. Nem irigyelték tőle, keressen. Szívesen fogadtam az új mun­kást és sokat ácsorogtam mel­lettük. ők úgy gondolták, azért, hogy siettessem a munkát, pedig én csak részt akartam venni a szőlőművelés címén végzett ka­szinózásban. Ha én megállottam köztük, a kapák is megállották, csak a szőlőlevelek sustorogtak, meg a nyelvek. A fiatal munkás, bizonyos Ádám Mihály, kitűnő mesélő volt, s a két öreg kitűnő hallgató. Él­vezet volt nézni, ahogy Mihály nekihevülten beszélt, az öregek pedig pipát tömtek s hallgattak. Az egész világháború lefolyt a szőlőben újra meg újra s az én nagy örömömre nem is akart be­fejeződni. A három ember egy hét alatt egy holdat művelt be. T­avasz volt, első kapálás. Még nem laktunk kint s a követ­kező héten úgy esett, hogy nem volt időm kimenni, azért szombat este megszólítottam Mihályt. — Jöjjön csak, valamit akarok mondani. — Hajjuk — mondta Mihály. — És a jövő héten nem jöhetek ki, hát azt akarom mondani, vál­lalják el a hátralevő holdat ázal­­jába. — Az meglehet — bólintott Mi­hály. — Elpártolom. — Egyedül? — Egyedül, nagyságos­­ uram, egyedül. — Nem lesz sok? — Nem. Megcsinálom én egye­dül egymagam is. — Osztán mit kér érte? — Hát, nagyságos uram — Mi­­hány művelt ember volt, tudta, hogy kell urakkal beszélni, a nagyságos uramat nem lehet ki­irtani a szavából. — Hát, nagysá­gos uram, teccik látni, én hótt szegény ember vagyok. Nincs több ruhám, csak ez az egy élő, aki rajtam van. Megvetően nézte végig magán az egy éző ruhát, ami nem is ru­ha volt, hanem katonai uniformis. De olyan, amely már kiszolgálta az egész háborút és az orosz fog­ságot, s legalább három karan­tént, ahol mindig kifőzték, s már ritka volt, mint a szita és lógott rajta, mint az angyalbőr. — Tecsik tudni, éppen akkor tört ki ez a büdös háború, mikor szabadulóban lettem vóna. Három évet szagáltam, mint kaszárnya tezelik, négyet a fronton, meg még ötöt a muszkáknál. Mikor most hazagyűttem, nem leltem itt sem­miféle szülémet, a tíz év alatt el­mentek szegények. Nem is hagy­tak rám se fedelet, se semmit... Hát rám nagyon rám fér egy kis kereset. Hát ne sajnálja tőlem a nagyságos úr, mer pláne háza­sodni is akarnék. — Na jól van, Mihály. Nem saj­nálom, csak végezze el becsülete­sen, és meg ne szakítsa magát. — Nem lesz hiba, nagyságos uram. Kezet fogtunk, megegyeztünk és nagy lelki megnyugovással men­tem be Pestre. D­e szerdán időt szakítottam magamnak és a délutáni ha­jóval kimentem Leányfaluba, mit csinál az én egy szál munkahad­seregem. Öt órakor érkeztem meg , keresem a szőlőben, nem látom. Végre megtalálom, ahogy ott he­ver a szőlő sarkában nagy édes­­deden és sütteti magát a nappal. — Mi az, Mihály, maga hever? — Micsináljuk, nagyságos uram? — A teremtette, dógozzon. — De mit? — Három ember munkáját kell elvégeznie, fogja meg a kapanye­let. Hogy lesz kész a héten? — Ma megvan. — Mi a fene. Kisült, hogy mióta kezet fog­tunk, ő azóta éjjel-nappal a kapa­nyelet markolta s a hold szőlővel szerdán déli egy órára készen is lett. Már nincs más dolga, csak kipihenni a fáradalmakat, s amint láttam, el is volt szánva rá, hogy szombatig ott pihen, míg én ki nem jövök. Csúffá tett engem ez az Ádám Mihály, gondoltam magamban, de a szőlő be volt garaszolva. Éppen úgy, mint az első hold. Nem mondhatnám, hogy el vol­tam ragadtatva. Nem szeretnék ezen a vidéken dolgozni. Mifelénk a Hegyalján, nem így művelik a szőlőt. Ezek a világért nem ven­nének a kezükbe kétágú kapát, csak éppen a füvet irtják ki. El is magyaráztam neki a nagy kü­lönbséget a kétféle munka közt s ő azt meg is hallgatta ellenmon­dás nélkül. A fizetést felvette, de én bosszút állottam rajta, mert a következő kapálásra megint hár­mójukat hívtam be, hogy ha már ki kell adni a pénzt, az öregek is részesüljenek belőle. Sohase tett rá megjegyzést: ő is így tartotta rendjén valónak. De szüret után, mikor a mustot is eladtam, s itt volt az ideje, hogy télire beköltözzünk, megint megszólítom Mihályt: — Jöjjön csak, Mihály, mondok megint valamit... Vállalja el en­nek a­ szőlőnek minden munkáját jövőre: felibe. — Hogy érti azt a nagyságos úr, hogy felibe? — Én adom a szőlőt, maga a munkát. Én adom a permetező­anyagot, maga elvégzi a permete­zést. Én adom a raffiát, maga a kötözést. Ha aztán termés lesz, annak fele az enyém, fele a ma­gáé. Mihály elgondolkozott. — Nem tehetem. Nincs kitartá­som. Nem tudok én egész eszten­dőben ingyen dolgozni . Rendben van. Én magának minden szombaton kifizetem a napszámot. Mintha napszámba dogozna. Ha aztán eladjuk a mus­tot, levonjuk belőle a kifizetett összeget, a többit maga megkapja. — De hátha nem l­esz annyi termés? ... hogy kiteljen belőle a­­ napszám? — Nem baj. Ha nem lesz annyi, nem fogom magát perelni a több­letért. Rám nézett a szeme sarkából. Megfúrt, széjjelboncolt. — Hán fizeti ez ki magát a nagyságos úrnak? Nem értette a dolgot, nem akart kötélnek állam. — Nem muszáj most válaszolni Gondolja meg. Mi karácsonyra ki szoktunk jönni, addig van ideje. Akkor majd megmondja. Úgy is lett, karácsonyra ki­mentünk ünnepelni a havat és a telet. Mihály beállított: — Meggondoltam a dógot. A lány is jóváhagyta. — Jány is van? — Van egy szegény. Szép lány, csak kicsit szegény, szóval sem­mije sincs. Hát ő is mondta, be­széljek a nagyságos úrral. — Ne hajjuk. — Ahogy a szó vót... Felibe... de a nagyságos úr kifizeti a nap­számokat . — Rendben van. — Hát így elpártolom. Í­­rást is kért s kapott. Abba a legnagyobb gonddal fogal­maztam meg mindent, ahogy a szó volt, összehajtotta az írást, köszönt s kiment a szőlőbe. Én csak néztem örömmel, ahogy lép­kedett a hóban a tőkék közt. Ez már gazda. Ez már gondolkodik. Tavasz nyarával, ahogy kijöt­tem, a szőlő már meg is volt metszve. Még nyitni nem lehetett, mert fagyott volt a föld, s ,a hó bújdosott a hantok alatt. Mihály felvette a metszés díját s mikor újra kimegyek, meg van kapálva a föld. Kétágú kapával, mélyen csákányozva. Rámkacsint s azt mondja: — Értem én már a nagyságos urat... — s odaintett a mély művelésre. — Tudja a nagyságos úr, mit csinál. (Folytatása következik) RÖGTÖNZÖTT STRÓFÁK EGY TSZ-VENDÉGKÖNYVBE Minden múló percben évek bora lángol: korty az öröklétnek pezsgő italából. Te­tem vagy több! S mégis fény lobog szemedben: néhány­ évnyi lépés vagy a végtelenben! Láncszem az időben, kibomlott tenyészet, része az örökké változó egésznek. Minden szőlőfürtből szüret kedve árad, s százezrek álmával melegítsd az ágyad; milliók dalával csiszold érdes hangod, s meghallod a mélyből felszökő visszhangot. Egyedül csak szét­vert porszem vagy a Napban, ámde óriás a közös akaratban; lépcsőfok, amelyen nemzedékek hágnak fölfelé egy tágabb, tartósabb világnak. S érzed, hogy körötted lángot vet az égre egymást­ hívó partok elszánt hídverése. Ami serkent, buzdít, mindig csak a végcél, — s történelem minden mag — mit elvetettél. Várkonyi Nagy Béla SZAKKÖNYVTÁRAT MINDEN ÁLLAMI GAZDASÁGBA A Legképzettebb agronómus, a legtapasztaltabb mezőgazdasági szakember sem tud mindent; a szövetkezetekben, gazdaságokban igen gyakran előfordul, hogy sür­gősen szükség lenne valamilyen szakkönyvre, amely gyakorlati kérdésekre ad gyors választ. Az, hogy a szak­könyvek kéznél van­nak, nem egy esetben sok feles­legesen végzett munkától, tétová­zástól, kérdezős­ködéstől, telefo­nálástól, utazástól kíméli meg a gazdaságok vezetőit és dolgozóit. Csakhogy ma még aránylag kevés mezőgazdasági üzemben található egységes szempontok alapján összeállított, könnyen ke­zelhető, a legkorszerűbb mező­­gazdasági ismereteket tartalma­zó szakmai könyvtár. Ezen a hely­zeten akar változtatni az Orszá­gos Mezőgazdasági Könyvtár most kidolgozott javaslata. A könyvtár tudományos munkatár­sai több állami gazdaságban és szövetkezetben végzett helyszíni vizsgálat alapján arra az elhatá­rozásra jutottak, hogy a jobb, szervezettebb, eredményesebb munka érdekében minél előbb­­létre kell hozni a különböző táj- és üzemtípusoknak megfelelő me­zőgazdasági alapkönyvtárakat. A most kidolgozott javaslatnak az a lényege, hogy minden egyes mezőgazdasági üzemben, állami gazdaságban, termelőszövetkezet­ben legyen egy 400—450 kötetből álló szakkönyvtár, a legszüksége­sebb szakmunkákkal, természe­tesen az illető gazdaság jellegé­nek megfelelő összeállításban. A könyvanyagot egy, erre a célra kialakított speciális szekrényben helyeznék el, amely tartalmazza a szakszerű könyvtári munkához szükséges nyilvántartásokat, a az üzemi könyvtáros feladatait összefoglaló utasításokat. A könyvtár kezelése könnyű, né­hány prai gyakorlat után a gazda­ság bármelyik dolgozója elvégez­heti. A javaslatról — amely a Föld­művelésügyi Minisztérium kez­deményezése nyomán született meg — a közeljövőben döntenék. Az Országos Mezőgazdasági Könyvtárban elhelyezett alap­­könyvtárminta a szakemberek vé­leménye szerint alkalmas arra, hogy a gazdaságokban beszerez­zék, használják. *­­t) így, nélküled Sorakoznak a toprongyos ködök az októberi alkonyat mögött. Szökött katonák tépett zubbonyát hordják a fák. Egy-egy medáliát biggyeszt mellükre a jóságos nap, kitünteti a kárhozottakat. És lép az erdő. Nem úgy, mint régen. Megcsörren a múlt, akár az érem. A szívünkre szegzett szerelemnek katonái visszamenetelnek a végtelen felé, hol a házak piros tetőkkel vitorlás­ak. Hányan csodáltuk őket, hogy jöttek: lábuknál virágok sündörögtek, egyetlen döngő dal volt a léptük, három határ hosszat elkísértük, s ott, ahol az utak véget érnek a halállal ők is szembenéztek. Én vártam csak emlékek erdejét, és most erőtlen füttyszavamra lép. Mi fogytunk el, nem ők, a katonák, ők méltósággal vonulnak tovább, mert közös harcban hőssé nemesedtek. Mi szétszakadva lettünk kevesebbek. Eredj erdő, emlékek erdeje, szivemet hideg cserje lepte be. Titeket, fák, karátokba vágva, egy késes szerelem forradása kísérjen. A tűz nem halál nektek, magatokkal mindent elvihettek. Ahogy akkor, kedvesem, fenékted, kinyújtom kezem az őszi szélnek, így nélküled e beszédes vidék lassan elveszti régi jó izét, s belém zárja az oktalan panaszt a messzeség, mely tőled elszakaszt. Ahogy akkor, kedvesem, zenéked, kezemet nyújtom az őszi szélnek. S mint,­akinek nincsen kedve táncra, mégis vadul, felejtőnek járja, mint fapálca cukorhabos tálban, megperdülök ököryálas tájban. László Ernő 1961. OKTÓBER *.

Next