Szabad Föld, 1963. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1963-09-01 / 35. szám
1.063. SZEPTEMBER 1. aipjaink történetéhez Egy palota homlokára Utban hazafelé, megálltunk Szombathelyen, a Március 15. téren, hogy megnézzük az előző nap fölavatott Kultúr- és Sportpalotát, az egész Vas megyének, sőt az országnak is ezt a legújabb büszkeségét. Friss örömmel csodáltuk impozáns méreteit, azt az ízléses korszerűséget, amit ma még hiába keresnénk sok más hazai létesítményen. Ezen a palotán látszik a terméskőbe öntött művészi ihlet, a tervezői elhivatottság, a munkások forró ügyszeretete, amellyel mindent, az utolsó szögig helyére tettek itt. Milyen szép és merész a terv, amely formát öltött a szemünk előtt! Figyelemre méltó az elrendezés, a palota környezete is. Előtte csöndes, mélyzöld park. Körülötte mértani pontossággal sorakozó, üde pasztellszínekben pompázó többemeletes új lakóházak, s nincs zsúfoltság, roppant tágas, nagyvárosi részlet amit látunk — gondosan megalkotott, új városcentrum. Furcsa érzés kerít hatalmába, mintha valahol már láttam volna ezt a képet. Nem pontosan így, nem egészen ilyennek, mégis, amit látok nagyon ismerős. Ó, igen, persze — fog el a felismerés izgalma — pár évvel ezelőtt, egy nyár végi délutánon, a megyei pártbizottságon, Gosztonyi János, a megyei pb első titkára beszélt nekünk egy dédelgetett tervről, ami szép ábrándként végig kísért bennünket hosszú együttlétünk egész tartama alatt. „A tér közepén kultúr- és sportház.” „Modern házsorok.” „Új városközpont...” Mint amikor egy álom megvalósul. Tanúja vagyok a hétköznapok csodáinak. Megtapíntam a termésköveket. S milyen különös a gondolkodás törvénye — szemközt a palotával, a valóság színe előtt még mindig annál az évekkel ezelőtti beszélgetésnél időzöm. íme, mennyire fontos, hogy legyenek álmaink, szép terveink. Nem arra gondolok, hogy a fellegekben járjunk, de most és itt, újra látom, menynyire nélkülözhetetlenek a mi életünkben a távlatok. Szomorú az olyan ember élete, aki elvész a hétköznapok percnyi küszködéseiben, aki nem meri vállalni a jövőt, csak egyik napról a másikra él s nem lát maga előtt büszke célokat. Ismerjük be: a távlatok nélküli élet mindannyiunknál kísért. Főleg, ha valami nem úgy sikerül, ahogy gondoltuk. Ha valaki megbánt bennünket, ha véletlenül az ujjúnkra ütünk a kalapáccsal, ha rosszul sikerül a feleségünk főztje. Ha valaki szemünkbe meri mondani, hogy ezt vagy azt nem úgy végeztük el, ahogy kellett volna, s megsértődünk, holott tudjuk, hogy igaza van. Emberi dolgok ezek , s amíg csak ilyen hangulati rezdülésekről van szó, addig nincs is túl nagy hiba. A baj ott kezdődik, amikor ez a távlatnélküliség tartóssá válik, szemlélet, magatartás, látásmód lesz belőle. Kihelyezett tsz-elnök ismerősöm, akinek most jár le a három éve a tsz-ben, legyintéssel válaszol a kérdésemre: marad-e tovább? „Szó se lehet róla. Nem értettek meg. Ellenségeim vannak” — mondja. — Eszembe jut, annak idején mennyi ragyogó :eivel állt ■munkába. Aztán letört, s ezek a szép tervek korántsem valósultak meg. Ki tudja, nem éppen ez-e az oka annak, hogy ma eltávolodott a szövetkezeti közösségtől. Ismerek valakit, akit évekkel ezelőtt afféle két lábon járó brosúrának ismertünk sokan — s ma egyetlen gondja az, hogyan cserélhetné ki Trabant gépkocsiját — nagyobbra. Régebbi barátom, akitől valahogy meszszire sodortak az évek, mindig azt mondta: ha őt egyszer tanulni engednék, az lenne számára a legnagyobb ajándék. Kérése megvalósult — korábbi fizetését teljes egészében megkapja, kenyérgondja nincs —, most mégis azt hallom róla, hanyagolja a tanulmányait, többet iszik a kelleténél —, teljesen elhagyta magát. Lehetnék, vannak is jelenségek, kinek-kinek az életében, amelyek nem táplálják az ember munkakedvét, s készségét, hogy teljes mértékben azonosítsa magát a közösség nagy céljaival, terveivel. A dolgozó ember szinte naponta tapasztalja, hogy harc nélkül, simán, úgyszólván semmi nem megy. Sokszor egész apró akadályokon buknak meg nagy elképzelések, olyanokon, mint valakinek az értetlensége, irigysége, a hivatali osztályvezető, vagy a tszelnök aznapi rosszkedve. A bürokrácia sokszor egész munkaterületeken gátolja a kibontakozást, országos szerveinktől is nagyobb aktivitást szeretnénk sokszor az ügyvitel egyszerűbbé, gördülékenyebbé tétele érdekében. A gátló tényezők azonban , bármennyire súlyosak is esetenként, csak másodlagosak. Rajtunk, a mi lendületünkön, a belőlünk áradó erő nagyságán múlik, hogy a tervek sorra-rendre megvalósuljanak. Elképzelem, mennyi tanácskozás, vita, utánjárás előzte meg a szombathelyi kultúrpalota tervének elfogadását. S építés közben hányszor álltak elő bonyolult műszaki problémák, hányszor fáradt el a kőművesek és segédmunkások keze, dereka. Aztán a harc a határidők betartásáért, tudjuk, hogy — az építőipar mostani állapotát figyelve —, ez sem volt valami egyszerű. Ugyanezek a problémák, ha kisebb súllyal is, az országban még sok helyütt fennálltak tavaly, még azelőtt, találkozunk velük ezen az idei nyáron is. Jelentkeznek egy új tsz-major építésénél, vagy az öntözés kibővítésénél. Megtalálhatók az élet legkülönbözőbb területein — a tsz-növénytermelőjénél, a traktorosoknál, a vetőgépek kezelőinél. És mégis: felépülnek a kultúrpaloták, gomba módra nőnek ki a földből az új tsz-majorok. Sokasodnak az öntözéses kertészetek, több gép segíti a növénytermelőket — az emberek élete szépül. Csak arról nem szabad megfeledkeznünk, hogy mindez harc. És ezt a harcot úgy kell végigvinnünk, hogy lássuk a távlatokat. A szocializmus olyan lesz, amilyenné a dolgozó emberek alkotó munkájukkal formálják, másmilyen nem is lehet. Rajtunk áll, hogy terveinkből örömteli mosolygás legyen gyermekeink arcán, s egykor megállhassunk a megújult nemzet falainál és megtapinthassuk termésköveit... Legszívesebben odaírnám a szombathelyi Kultúr- és Sportpalota homlokára: „Ember küzdj" — vállald a közös harcot! Kovács Imre A nyár leghősiesebb életmentése A paksi Duna-szakasz sok veszélyt tartogat az óvatlan strandotoknak: egyes partrészeknél hirtelen mélyül a meder, másutt a kanyarok és gátak miatt rendkívül erős sodrású a víz. A veszélyes Duna-körzet az idei nyáron eddig két halálos áldozatot szedett s további húsz fürdőzőt — nagyobbrészt kiskorút — csak a vízirendőrök és a községi fürdőőrök ébersége mentett ki a hullámsírból. Legutóbb például Rácz Ferenc, a Pakssal szemben levő üsződ község fürdőjének őre egy hét alatt hét fuldoklót mentett ki a Dunából. Az ő nevéhez fűződik a nyár egyik leghősiesebb életmentése is. Egyik Duna-parti sétája közben ugyanis észrevette, hogy három ember küszködik a hullámokban. Ruhástól, cipőstől azonnal a Dunába vetette magát, s a három fuldoklót egyszerre mentette ki. Az önfeláldozó életmentőt a paksi révőrség kitüntetésre javasolta. Szabadföld 3 Megkezdődött a burgonyaszüret a csongrádi Petőfi Tsz-ben is. Az 5000 holdas gazdaságban 50 holdon termeltek burgonyát. A termés általában jó közepesnek mondható. A vetőburgonyának szerződésesen termelt gülbaba fajta nagyon szép, holdanként 100 mázsán felüli termést adott, amelyet elszállításig prizmába raknak. Kié a szilaspogonyi Búzakalász Tsz? „Mert itt sem a taggyűlés, sem az ellenőrző bizottság, se senki nem szólhat semmit, csak az elnök.” (Levél Szilaspogonyból) — Engem ne kérdezzen, én dolgozom. — Ez a válasza? — Ez! Én nem beszélek. Ebből érthet, ha akar. Akarok. Érteni szeretném a szilaspogonyiak hallgatását. Dolgoznak, nem beszélnek. Szorgalmas nép ez itt. Nappal üres a falu, csak estefelé élénkül meg egyetlen utcája. Ülnek az emberek a házak előtt, vagy álldogálnak csoportokban. És ilyenkor aztán beszélgetnek. De csak egymás közt. Új közmondás születik tárja a faluban egy közmondás. ,,Sógorság-komaság az irodán, tsz-tagság a határban.” A közmondásokat nem üzemekben gyártják. Úgy születnek azok, mint az igazgyöngy: kis kavics kerül a kagyló héja közé, s a kagyló fájdalmában körülkönnyezi. Az igazgyöngy kővé vált könny. Hát a pogonyiak közmondása hogyan született? * Mentek a tsz-irodára. Panaszkodtak, vagy tiltakoztak. Semmi se lett a dologból. Az ellenőrző bizottság felfedett valamit, jelentést tett. Semmi se lett a dologból. Jelentések mentek a járási tanács mezőgazdasági osztályára is. Semmi se lett a dologból. Felhívták Salgótarjánban a Megyei Népi Ellenőrzési Bizottság figyelmét. Az két alkalommal, ez év áprilisában és májusában, sok mindent kivizsgált. Történt azóta változás? Nem, maradt minden a régiben. A tsz ellenőrző bizottságának elnöke jelenti a tsz elnökének, Varga Gábornak, hogy a raktáros, Sótér József, három zsák terményt jogtalanul hazavitt. Az elnök helybenhagyja a cselekedet jogtalanságát, s mégis elnézi, hogy a főkönyvelő — utólag — bizonylatot állít ki a raktáros részére a termény hazavitelének jogosságáról. A raktárosnak a főkönyvelő, Sótér Gyula unokatestvére. A főkönyvelő apja, Sótér Kálmán pedig a tsz darálóját vezeti. A fiú számoltatja el az apját, persze, hogy sohasem magas a villanyszámla. A tsz vezetősége 1040 öl háztájit juttat Gaál István zabari lakosnak. Gaál István nem tagja a tsz-nek, de rokona Varga Gábor elnöknek. Rokona, pontosabban bátyja, Varga István Piros is, a tsz egyik brigádvezetője. A brigádvezető megbetegszik, betegsége ideje alatt, 30 napon belül is, teljes munkaegységet írnak jóvá neki, hónaponként negyvenkettőt. Ezenkívül szociális segélyként egy mázsa búzát kap. Majd üdülni megy, s üdülése idejére ugyancsak jóváírják a munkaegységeit. Tavaly a tíz tízezer munkaegységgel túllépte a tervezettet. Pedig akadnak, kikkel szemben viszont igencsak igyekeznek munkaegységet megtakarítani. Fülöp György sertéstenyésztő munka közben szerencsétlenül jár, negyvenhat napra kiesik a munkából. Neki csak a harmincadik napon túl írnak jóvá munkaegységet, naponta felet, de egy munkaegységgel még így is megkárosítják. Hasonlóképpen járnak el Gaál József nevei. Fülöp Barnabással pedig az történik, hogy beírt munkaegységeket utólag törölnek a könyvéből, mondván: nem jár neki. A munkát ketten végezték, s a másik fogatos könyvéből ugyanazt a kérdéses munkaegységet már nem törlik. A tsz-tagok összenéznek Egy régi görög közmondás szerint: amit szabad az isteneknek, azt nem szabad az embereknek. Mintha ilyesfajta megkülönböztető gondolkozásmód uralkodna a Búzakalász Tsz-ben is. Csakhogy egy ilyen kis faluban semmi sem történhet anélkül, hogy a szövetkezet tagsága a dolgok mögé ne látna. Rajtakapnak az erdészetből valakit, hogy a tsz rétjén füvet kaszar, éjjel. Az elnök megengedte — védekezik az illető. Az emberek erre sokatmondóan összenéznek. Az egyik mezőgazdász négy birkát levágat azzal, hogy majd kimérik a tagoknak, elfeledkezik róla, s másnap a húst romlottan találják — de a mezőgazdászt senki se vonja felelősségre. Az emberek megintcsak összenéznek. A főkönyvelő háromszor cseréli ki szerződésre vállalt híróit a tsz állományából, mert megteheti. Az emberek erre is összenéznek. „Ne lazíts!" És elharapódzék bennük a gyanú, és aztán már ott is roszszat sejtenek, ahol pedig nincs. Mindez még nem indokolná az emberek hallgatását. Nem is hallgattak mindig. Hanem, ha valaki szóvá tett valamit, az elnök kicsit könnyedén a fejéhez vágta: ne lázíts! Aki bírált, bármilyen hanyagságot, szabálytalanságot, visszaélést, az mindjárt lázstó volt, így aztán a pogonyiak lassan, leszoknak a bírálatról. Az ellenőrző bizottság tavasz óta gyakorlatilag nem működik. A bizottság elnöke, Kiss Simon Imre szerint, úgyse lenne foganatja. És megesik, hogy az embereket autóval kell öszszeszedni a közgyűlésre, de azt már nem lehet elérni, hogy ott hallassák is a szavukat. Egy darabig kívülről várták a sérelmek orvoslását, a hibák felszámolását. De még a községi tanács is hiába küldte jelentéseit a járásra. És hiába küldte a Megyei Népi Ellenőrzési Bizottság is. A bizottság jelentésére a járási tanács mezőgazdasági osztálya csak kétszeri sürgetés . Után, június 29- én válaszolt. Lényegében valamennyi kivizsgált ügyre talált magyarázatot. Természetes tehát, hogy nem is intézkedett a mai napig sem, a Népi Ellenőrzési Bizottság újabb sürgetései ellenére sem. A pogonyiak ezt látva mit tehetnének most: sokatmondóan összenéznek és hallgatnak. Magyarázatot persze mindenre lehet találni. A járási tanács mezőgazdasági osztálya a megvizsgált rendellenességeket a szilaspogonyi és a cered—tótújfalui tsz-ek tavaly történt egyesítéséből eredő nehézségekkel magyarázza. A tsz legyen a tagoké! A végső ok azonban egészen máshol keresendő. Amikor Szilaspogonyban szervezték a termelőszövetkezetet, azt mondogatták a faluban: a tsz egyetlen család lesz, ahol mindenki egyenlő elbánásban részesül, egyformán felemelheti a szavát. Ehelyett a szövetkezet lett egy, vagy két családé, azok rokonságáé, sógoroké, komáké és az őket támogatóké. A pogonyiak dolgoznak, mert szorgalmasak, s mert élni kell, de nagy részük mintha nem érezné magát otthon a saját szövetkezetében. Mintha az nem az övéké lenne. Ezt értettem meg annak a hetvenhárom éves öregembernek szavaiból, amikor azt mondta: én nem beszélek. Márpedig a szilaspogonyi Búzakalász Tsz csak akkor léphet előre, ha minden tagjának megjön a szava. Szüts László