Szabad Föld, 1963. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1963-09-01 / 35. szám

1.063. SZEPTEMBER 1. aipja­ink­ történetéhez Egy palota homlokára U­­­tban hazafelé, megálltunk Szombathelyen, a Március 15. téren, hogy megnézzük az előző nap fölavatott Kultúr- és Sport­palotát, az egész Vas megyének, sőt az országnak is ezt a leg­­újab­b büszkeségét. Friss örömmel csodáltuk impozáns méreteit, azt az ízléses korszerűséget, amit ma még hiába keresnénk sok más hazai létesítményen. Ezen a pa­lotán látszik a terméskőbe ön­tött művészi ihlet, a tervezői el­hivatottság, a munkások forró ügyszeretete, amellyel mindent, az utolsó szögig helyére tettek itt. Milyen szép és merész a terv, amely formát öltött a szemünk előtt! Figyelemre méltó az elrendezés, a palota környezete is. Előtte csöndes, mélyzöld park. Körülöt­te mértani pontossággal sorako­zó, üde pasztellszínekben pompá­zó többemeletes új lakóházak, s nincs zsúfoltság, roppant tágas, nagyvárosi részlet amit látunk — gondosan megalkotott, új város­­centrum. Furcsa érzés kerít hatalmába, mintha valahol már láttam vol­na ezt a képet. Nem pontosan így, nem egészen ilyennek, még­is, amit látok nagyon ismerős. Ó, igen, persze — fog el a felis­merés izgalma — pár évvel ez­előtt, egy nyár végi délutánon, a megyei pártbizottságon, Gosztonyi János, a megyei pb első titkára beszélt nekünk egy dédelgetett tervről, ami szép ábrándként vé­gig kísért bennünket hosszú együttlétünk egész tartama alatt. „A tér közepén kultúr- és sport­ház.” „Modern házsorok.” „Új városközpont...” Mint amikor egy álom meg­valósul. Tanúja vagyok a hétköz­napok csodáinak. Megtapíntam a termésköveket. S milyen különös a gondolkodás törvénye — szemközt a palotával, a valóság színe előtt még mindig annál az évekkel ezelőtti beszél­getésnél időzöm. íme, mennyire fontos, hogy legyenek álmaink, szép terveink. Nem arra gondo­lok, hogy a fellegekben járjunk, de most és itt, újra látom, meny­nyire nélkülözhetetlenek a mi éle­tünkben a távlatok. Szomorú az olyan ember élete, aki elvész a hétköznapok percnyi küszködései­ben, aki nem meri vállalni a jö­vőt, csak egyik napról a másik­ra él s nem lát maga előtt büsz­ke célokat. Ismerjük be: a távlatok nél­küli élet mindannyiunknál kísért. Főleg, ha valami nem úgy sikerül, ahogy gondoltuk. Ha va­laki megbánt bennünket, ha vé­letlenül az ujjúnkra ütünk a ka­lapáccsal, ha rosszul sikerül a fe­leségünk főztje. Ha valaki sze­münkbe meri mondani, hogy ezt vagy azt nem úgy végeztük el, ahogy kellett volna, s megsértő­dünk, holott tudjuk, hogy igaza van. Emberi dolgok ezek , s amíg csak ilyen hangulati rezdü­lésekről van szó, addig nincs is túl nagy hiba. A baj ott kez­dődik, amikor ez a távlatnélküli­ség tartóssá válik, szemlélet, magatartás, látásmód lesz belőle. Kihelyezett tsz-elnök ismerő­söm, akinek most jár le a három éve a tsz-ben, legyintéssel vála­szol a kérdésemre: marad-e to­vább? „Szó se lehet róla. Nem értettek meg. Ellenségeim van­nak” — mondja. — Eszembe jut, annak idején mennyi ragyogó :eivel állt ■munkába. Aztán le­tört, s ezek a szép tervek koránt­sem valósultak meg. Ki tudja, nem éppen ez-e az oka annak, hogy ma eltávolodott a szövetkezeti kö­zösségtől. Ismerek valakit, akit évekkel ezelőtt afféle két lábon járó brosúrának ismertünk so­kan — s ma egyetlen gondja az, hogyan cserélhetné ki Trabant gépkocsiját — nagyobbra. Régeb­bi barátom, akitől valahogy mesz­­szire sodortak az évek, mindig azt mondta: ha őt egyszer tanulni engednék, az lenne számára a leg­nagyobb ajándék. Kérése meg­valósult — korábbi fizetését tel­jes egészében megkapja, kenyér­­gondja nincs —, most mégis azt hallom róla, hanyagolja a tanul­mányait, többet iszik a kelleté­nél —, teljesen elhagyta magát. Lehetnék, vannak is jelensé­gek, kinek-kinek az életé­ben, amelyek nem táplálják az ember munkakedvét, s készségét, hogy teljes mértékben azonosítsa magát a közösség nagy céljaival, terveivel. A dolgozó ember szinte napon­ta tapasztalja, hogy harc nélkül, simán, úgyszólván semmi nem megy. Sokszor egész apró akadá­lyokon buknak meg nagy elkép­zelések, olyanokon, mint valaki­nek az értetlensége, irigysége, a hivatali osztályvezető, vagy a tsz­­elnök aznapi rosszkedve. A bü­rokrácia sokszor egész munkate­rületeken gátolja a kibontakozást, országos szerveinktől is nagyobb aktivitást szeretnénk sokszor az ügyvitel egyszerűbbé, gördüléke­nyebbé tétele érdekében. A gátló tényezők azonban , bármennyi­re súlyosak is esetenként, csak másodlagosak. Rajtunk, a mi len­dületünkön, a belőlünk áradó erő nagyságán múlik, hogy a tervek sorra-rendre megvalósuljanak. Elképzelem, mennyi tanácsko­zás, vita,­ utánjárás előzte meg a szombathelyi kultúrpalota ter­vének elfogadását. S építés köz­ben hányszor álltak elő bonyolult műszaki problémák, hányszor fá­radt el a kőművesek és segéd­munkások keze, dereka. Aztán a harc a határidők betartásáért, tudjuk, hogy — az építőipar mos­tani állapotát figyelve —, ez sem volt valami egyszerű. Ugyanezek a problémák, ha ki­sebb súllyal is, az országban még sok helyütt fennálltak tavaly, még azelőtt, találkozunk velük ezen az idei nyáron is. Jelentkeznek egy új tsz-major építésénél, vagy az öntözés kibővítésénél. Megta­lálhatók az élet legkülönbözőbb területein — a tsz-növényterme­­lőjénél, a traktorosoknál, a vető­­gépek kezelőinél. És mégis: fel­épülnek a kultúrpaloták, gomba módra nőnek ki a földből az új tsz-majorok. Sokasodnak az ön­tözéses kertészetek, több gép se­gíti a növénytermelőket — az emberek élete szépül. Csak arról nem szabad megfe­ledkeznünk, hogy mindez harc. És ezt a harcot úgy kell végig­vinnünk, hogy lássuk a távlato­kat. A szocializmus olyan lesz, amilyenné a dolgozó emberek al­kotó munkájukkal formálják, másmilyen nem is lehet. Rajtunk áll, hogy terveinkből örömteli mosolygás legyen gyermekeink arcán, s egykor megállhassunk a megújult nemzet falainál és meg­tapinthassuk termésköveit... Legszívesebben odaírnám a szombathelyi Kultúr- és Sportpalota homlokára: „Ember küzdj" — vállald a közös harcot! Kovács Imre A nyár leghősiesebb életmentése A paksi Duna-szakasz sok veszélyt tartogat az óvatlan strando­toknak: egyes partrészeknél hirtelen mélyül a meder, másutt a ka­nyarok és gátak miatt rendkívül erős sodrású a víz. A veszélyes Duna-körzet az idei nyáron eddig két halálos áldo­zatot szedett s további húsz fürdőzőt — nagyobbrészt kiskorút — csak a vízirendőrök és a községi fürdőőrök ébersége mentett ki a hullámsírból. Legutóbb például Rácz Ferenc, a Paks­sal szemben levő üsződ község fürdőjének őre egy hét alatt hét fuldoklót mentett ki a Du­nából. Az ő nevéhez fűződik a nyár egyik leghősiesebb életmentése is. Egyik Duna-parti sétája közben ugyanis észrevette, hogy három ember küszködik a hullámokban. Ruhástól, cipőstől azonnal a Duná­ba vetette magát, s a három fuldoklót egyszerre mentette ki. Az önfeláldozó életmentőt a paksi révőrség kitüntetésre java­solta. Szabadföld 3 Megkezdődött a burgonyaszüret a csongrádi Petőfi Tsz-ben is. Az 5000 holdas gazdaságban 50 holdon termeltek burgonyát. A termés általában jó közepesnek mondható. A vető­burgonyának szerződésesen termelt gülbaba fajta nagyon szép, holdanként 100 mázsán felüli termést adott, amelyet elszállításig prizmába raknak. Kié a szilaspogonyi Búzakalász Tsz? „Mert itt sem a taggyűlés, sem az ellenőrző bizottság, se senki nem szólhat semmit, csak az el­­nök.” (Levél Szilaspogonyból) — Engem ne kérdezzen, én dolgozom. — Ez a válasza? — Ez! Én nem beszélek. Eb­ből érthet, ha akar. Akarok. Érteni szeretném a szilaspogonyiak hallgatását. Dol­goznak, nem beszélnek. Szor­galmas nép ez itt. Nappal üres a falu, csak estefelé élénkül meg egyetlen utcája. Ülnek az em­berek a házak előtt, vagy álldo­gálnak csoportokban. És ilyenkor aztán beszélgetnek. De csak egy­más közt. Új közmondás születik tárja a faluban egy közmon­dás. ,,Sógorság-komaság az iro­dán, tsz-tagság a határban.” A közmondásokat nem üzemek­ben gyártják. Úgy születnek azok, mint az igazgyöngy: kis kavics kerül a kagyló héja kö­zé, s a kagyló fájdalmában kö­­rülkönnyezi. Az igazgyöngy kő­vé vált könny. Hát a pogonyiak közmondása hogyan született? * Mentek a tsz-irodára. Panasz­kodtak, vagy tiltakoztak. Semmi se lett a dologból. Az ellenőrző bizottság felfedett valamit, je­lentést tett. Semmi se lett a dologból. Jelentések mentek a járási tanács mezőgazdasági osz­tályára is. Semmi se lett a do­logból. Felhívták Salgótarján­ban a Megyei Népi Ellenőrzési Bizottság figyelmét. Az két al­kalommal, ez év áprilisában és májusában, sok mindent ki­vizsgált. Történt azóta válto­zás? Nem, maradt minden a ré­giben. A tsz ellenőrző bizottságának elnöke jelenti a tsz elnökének, Varga Gábornak, hogy a raktá­ros, Sótér József, három zsák terményt jogtalanul hazavitt. Az elnök helybenhagyja a cseleke­det jogtalanságát, s mégis elné­zi, hogy a főkönyvelő — utólag — bizonylatot állít ki a raktá­ros részére a termény hazavite­lének jogosságáról. A raktá­rosnak a főkönyvelő, Sótér Gyu­la­­ unokatestvére. A főköny­velő apja, Sótér Kálmán pedig a tsz darálóját vezeti. A fiú számoltatja el az apját, persze, hogy sohasem magas a villany­­számla. A tsz vezetősége 1040 öl ház­tájit juttat Gaál István zabari lakosnak. Gaál István nem tag­ja a tsz-nek, de rokona Var­ga Gábor elnöknek. Rokona, pontosabban bátyja, Varga Ist­ván Piros is, a tsz egyik bri­gádvezetője. A brigádvezető megbetegszik, betegsége ideje alatt, 30 napon belül is, teljes munkaegységet írnak jóvá neki, hónaponként negyvenkettőt. Ezenkívül szociális segélyként egy mázsa búzát kap. Majd üdülni megy, s üdülése idejére ugyancsak jóváírják a munka­egységeit. Tavaly a tíz tízezer munka­egységgel túllépte a tervezettet. Pedig akadnak, kikkel szem­ben viszont igencsak igyekez­nek munkaegységet megtakarí­tani. Fülöp György sertéstenyész­tő munka közben szerencsétle­nül jár, negyvenhat napra ki­esik a munkából. Neki csak a harmincadik napon túl írnak jó­vá munkaegységet, naponta fe­let, de egy munkaegységgel még így is megkárosítják. Hasonló­képpen járnak el Gaál József ne­vei. Fülöp Barnabással pedig az történik, hogy beírt munka­egységeket utólag törölnek a könyvéből, mondván: nem jár neki. A munkát ketten végez­ték, s a másik fogatos könyvé­ből ugyanazt a kérdéses mun­kaegységet már nem törlik. A tsz-tagok összenéznek Egy régi görög közmondás szerint: amit szabad az iste­neknek, azt nem szabad az em­bereknek. Mintha ilyesfajta megkülönböztető gondolkozás­mód uralkodna a Búzakalász Tsz-ben is. Csakhogy egy ilyen kis fa­luban semmi sem történhet anélkül, hogy a szövetkezet tag­sága a dolgok mögé ne látna. Rajtakapnak az erdészetből va­lakit, hogy a tsz rétjén füvet kaszar, éjjel. Az elnök megen­gedte — védekezik az illető. Az emberek erre sokatmondóan összenéznek. Az egyik mező­gazdász négy birkát levágat az­zal, hogy majd kimérik a tagok­nak, elfeledkezik róla, s más­nap a húst romlottan találják — de a mezőgazdászt senki se vonja felelősségre. Az embe­rek megintcsak összenéznek. A főkönyvelő háromszor cseréli ki szerződésre vállalt híróit a tsz állományából, mert megteheti. Az emberek erre is összenéznek. „Ne lazíts!" És elharapódzék bennük a gyanú, és aztán már ott is rosz­­szat sejtenek, ahol pedig nincs. Mindez még nem indokolná az emberek hallgatását. Nem is hallgattak mindig. Hanem, ha valaki szóvá tett valamit, az elnök kicsit könnyedén a fejéhez vágta: ne lázíts! Aki bírált, bár­milyen hanyagságot, szabályta­lanságot, visszaélést, az mind­járt lázstó volt, így aztán a po­gonyiak lassan, leszoknak a bí­rálatról. Az ellenőrző bizottság tavasz óta gyakorlatilag nem működik. A bizottság elnöke, Kiss Simon Imre szerint, úgyse len­ne foganatja. És megesik, hogy az embereket autóval kell ösz­­szeszedni a közgyűlésre, de azt már nem lehet elérni, hogy ott hallassák is a szavukat. Egy darabig kívülről várták a sérelmek orvoslását, a hibák felszámolását. De még a köz­ségi tanács is hiába küldte je­lentéseit a járásra. És hiába küldte a Megyei Népi Ellen­őrzési Bizottság is. A bizottság jelentésére a járási tanács me­zőgazdasági osztálya csak két­szeri sürgetés . Után, június 29- én válaszolt. Lényegében vala­mennyi kivizsgált ügyre talált magyarázatot. Természetes te­hát, hogy nem is intézkedett a mai napig sem, a Népi Ellenőr­zési Bizottság újabb sürgeté­sei ellenére sem. A pogonyiak ezt látva mit tehetnének most: sokatmondóan összenéznek és­­ hallgatnak. Magyarázatot persze minden­re lehet találni. A járási tanács mezőgazdasági osztálya a meg­vizsgált rendellenességeket a szilaspogonyi és a cered—tótúj­falui tsz-ek tavaly történt egye­sítéséből eredő nehézségekkel magyarázza. A tsz legyen a tagoké! A végső ok azonban egészen máshol keresendő. Amikor Szilaspogonyban szer­vezték a termelőszövetkezetet, azt mondogatták a faluban: a tsz egyetlen család lesz, ahol mindenki egyenlő elbánásban részesül, egyformán felemel­heti a szavát. Ehelyett a szö­vetkezet lett egy, vagy két csa­ládé, azok rokonságáé, sógoroké, komáké­­ és az őket támogató­ké. A pogonyiak dolgoznak, mert szorgalmasak, s mert élni kell, de nagy részük mintha nem érezné magát otthon a saját szö­vetkezetében. Mintha az nem az övéké lenne. Ezt értettem meg annak a hetvenhárom éves öregembernek szavaiból, ami­kor azt mondta: én nem beszé­lek. Már­pedig a szilaspogonyi Búzakalász Tsz csak akkor lép­het előre, ha minden tagjának megjön a szava. Szüts László

Next