Szabad Föld, 1965. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-03 / 1. szám
— 2 CÍM A KIADÓBAN Apróhirdetések húsz éve és most Senki nem állíthatja, hogy az apróhirdetés „irányított műfaj”. Viszont mindenki elhiheti, hogy a kort, amelyben fogalmazták, talán hívebben tükrözi, mint az újságok első oldala, ahol a vezércikk található. Ezért láttam neki, hogy elolvassak, összehasonlítsak mai és húsz évvel ezelőtti, szabadságunk hajnalán megjelent ilyesfajta „irodalmi alkotásokat” Az apróhirdetés oldal „Házasság” rovatához lett volna a legnagyobb kedvem. Elő is szedtem a mai, valamint az 1944—45-ös Magyar Nemzet-köteteket, hiszen ez az újság már évtizedekkel ezelőtt is kedvenc fóruma volt a hirdetőknek. Maiakat találtam is, ragyogókat, de kerestem az ellenpólust. A polgári, radikális Magyar Nemzetet 1944 tavaszán, a német megszállás után három nappal betiltották. Az 1944. március 19-i számban még találtam is egy kitűnő példát: „özv. 40 éves úrinő 1400 Holdas birtok- és malomtulajdonos, teljesenegyedül élek. Társaságba nem érek rá járni. Korrekt úr benősülhet. jelige: Feltétlen úriembert.” Ez jó, ez valóban kifejezi a kort, amelyben megjelent. De nézzük azt a Magyar Nemzetet, amely már a mi rendszerünkben jelent meg. Csalódás ér. 1945. május elsején jelenik meg a megújhodott lap első száma — házassági hirdetés nélkül. És nem közli a rovatot az 1945-ös esztendőben, később sem. Úgy látszik, akkoriban az emberek nem újságok útján házasodtak. Fogták magukat, és megnősültek, vagy férjhezmentek, minden külön értesítés nélkül. Nézzük, hát a többi hirdetni valót, és ne is Budapesten. A Délmagyarország volt az első napilap, amely fasiszta cenzúra nélkül jelent meg Magyarországon. Mindjárt az első számban, 1944. november 19-én: „Baráth Istvánnénak Békéscsabára, Dorozsmáról üzenem, hogy fiunk született, jól vagyunk. Aki olvassa, kérem az üzenetet szíveskedjék átadni.” Lám, ez a hirdetés is kifejezi a kort. Szörnyű távolságra volt akkor Dorozsma Békéscsabától, a hír eljuttatását legfeljebb így remélhette a feladó. A szövegben azonban valami hallatlanul magával ragadó kedvesség is van. Ez az üzenet, egy fiúcska születéséről, egyben tudtul adja a világnak azt is, hogy más valami is született akkoriban Magyarországon: a szabadság, az új élet, egy egész nép számára. Az apróhirdetés rövidesen terjedelmes rovattá gyarapodik az újságban. Sajnos, szomorú rovattá. Az 1944. karácsonyi számban például egy egész kolumnát foglal el a „Ki tud róla?” rovat. Szülők keresik gyermekeiket, feleségek férjeiket, a háború vérzivatarában szétszóródott családok nyújtogatják tapogatódzó kezüket a szürke ólombetűkön át, ki a túloldalon még véres világba. De közben már indul a gazdaság is. Szerényen persze, kicsiben, és némileg még folytatva az abbahagyott régit. Keresnek munkaerőt, de leginkább cselédet, szolgálót, napszámost, legfeljebb segédeket, cipész-, vagy asztalosműhelybe. El is adnának, de miket? Használt férfiruhát, polgári iskolai tankönyvet, dióbelet, kerékpárt, amin gumi nincsen. És cserélnének! Élelmiszert karikagyűrűért, tüzelőt lisztért, malacot tüzelőért. Vennének zangoragyapjút, és sokan vállalnának kártolást, fonást, szövést. Szegény az ország, keveset tud még cserélni, de már akar, mozdul, indul. Ugyan, mit akart például szállítani az, aki feladta: „Egy négykerekű kézikocsit keresek, egyheti használatra.” Talán maradék kis vagyonát átmenteni egy másik fészekbe. És különben is nagy foga lehetett akkor a szállításnak, ami egy másik hirdetésből derül ki: ,,35—40 mázsa dinkatök és 38 kúp száz feléből hazaszállítható.” No, de nézzük, a mai Délmagyarországot. Mintha nem is ugyanabban az országban szerkesztenék az apróhirdetési rovatot. Eladnának az emberek, Panni-robogót, Wartburgot, Pobedát, Moszkvicsot, hordozható magnót, persze, mindezt kifogástalan állapotban, vennének külföldi bőrkabátot csehszlovák bútorgarnitúrát, persze, csak újat. A legnagyobb helyet pedig az 1964. december 6-i apróhirdetés rovatban a Kecskeméti Felsőfokú Gépipari Technikum felvételi hirdetménye foglalja el. Persze, van olyan dolog is, ami ellenkezőképpen fordult. Mert az 1944-es Délmagyarországban sok szegedi ember hirdetett kiadó lakást, sok idős pár keresett gondviselőt. Az 1964-esben pedig: „Becsületes, leinformálható, gyermektelen házaspár idős személy vagy házaspár eltartását vállalná, vagy életjáradékot fizetne lakásért, vagy külön bejáratú szobát keres.’* Igen, rohamtempóban száguld ma már az élet, senkinek nem kell használt ruha, vagy négykerekű kocsi kölcsön, annál több az olyan ember, akinek nem jut lakás. De nézzük csak, van itt valami állandó is! A húsz esztendős példányban, és a kéthetesben ugyanazzal a névvel szerepelt ez a hirdetés: „Bélyeget legelőnyösebben tőlem vásárolhat, nálam értékesíthet.” Kedves szegediek, vegyetek már ettől az embertől bélyeget, húsz esztendős kitartásért igazán megérdemli! Földeáki Béla HÁRMAN * Irta: Mészáros Ottó Reggel volt, mégpedig hétfő reggel, s ilyenkor kevés embernek van oka a vigasságra. Mégis, alig, hogy Roszik leszedte a vaspántokat az ajtóról, s a söntéspult felett levő szögre akasztotta a lakatot, rányitották a zöldre festett, zörgő üvegű ajtót Az elnök, meg a két segédtisztje — ahogyan a hátuk mögött a főagronómust meg a fő állattenyésztőt nevezték. Vidám volt mindhármuk ábrázata, holott azért jöttek, hogy a vesztes fizessen. A vesztes pedig az elnök volt. Még kora ősszel tette az ígéretet: ha november elejére végeznek mindennel, beülnek Roszikhoz, s amit csak akarnak, azt fizet. Hát, most megszorították, mert az utolsó cső kukorica is rendesen a góréba került, minden helyén van, a mag a földben, az istállóban levő jószág is jól telel. Az elnök nem bánta, hogy sarokba szorították, szerette ezt a két gyereket, akik alig hagyták el az egyetemet, nyakig ugrottak mindenbe, s íme, már két esztendeje, szinte hónapról hónapra csodát tesznek. Testvérek, mégpedig ikrek, hetek kellenek, míg megtanulja az ember, melyik a György, melyik a Pál. A munkájukban azonban hajszálnyira egyeznek: úgy dolgoznak, mint a gép, pontosan, szinte hibátlanul, ám a géppel ellentétben, nem lélek nélkül. Szerették, babusgatták őket az emberek, még a vastagabb nyakúak is engedelmességet fogadtak nekik, s úgy is cselekedtek. Mi a titkuk, mi a varázsuk? Most is ezen elmélkedett, amíg Roszik hozta az italt. A pára befutotta a szemüket, amikor lenyelték az illatos, utánozhatatlan zamatú szilvóriumot. Ez jól esett — ezt fejezte ki a bólintásuk, s nyomaték kedvéért, még az asztallaphoz is koccintották a poharat Az elnök intett Rosziknak, hozhatja a következőt, de ezek ketten már nem oda figyeltek, egymással beszélgetett a szemük, míg végül Pál volt az, aki rákezdte: — Ha jól számolom, két év, két hónapja, hogy itt vagyunk. Ugye? György megadóan bólintott. — Gondolom, ezt-azt azért csináltunk... Az elnök várt. Hová akar ez kilyukadni? Mit kerülget enynyire? Hirtelen megütötte a félsz: csak nem azt akarják tudtára adni, hogy elpályáznak innen? Hiszen jó a jövedelmük, hallgatnak is rájuk az emberek. Háromezer hold ez, nem akármilyen gazdaság! Itt nemcsak afféle cím, hogy fő állattenyésztő, főagronómus, ezek itt valóban főemberek! Mit akar ez a két gyerek? Roszik letette az újabb poharakat, egyikük sem nyúlt érte. Pál az elnököt nézte, György meg Pált. Pál félig kinyújtotta a karját, mintha rögtön megragadná az elnököt, de inkább csak a maga bátorítására kapkodott a levegőbe: — Mi ugyanis arra gondoltunk, azaz nemcsak gondoltunk, hanem szándékunk is ... Az elnök elkapta a poharat, mint akit valami rossztól ment meg a mozdulat. Most, most mondja ki... És akkor kezdődhet a tusakodás, hogy hiszen semmi bajotok, fiam, jó itt nektek, én már túl vagyok az ötvenötön is, magamba nehéz lenne, hogy lenne a nép is nélkületek, maradjatok, kérjétek inkább ezt, vagy azt, a vezetőség se mond ellent, de a közgyűlés is azt mondja, megérdemlitek, csak ne mozduljatok, ne menjetek ... Elengedte a poharat, s keserűen arra gondolt: lám, együtt dolgoznak hárman, több, mint két esztendeje. Fél szavakból is megértik egymást, soha nem kellett a másikat noszogatni, csinálja, ami a dolga, tudták, mikor, mi fáj, s nemcsak hivatalos hanem baráti szó is cserélődött közöttük, nem is ritkán. S lám, most meg ez... Ünnepelni jöttek, temetés lesz belőle? — Szóval, Gyuri is meg én is megnősülnénk, s lakás kellene, mert az a pici szoba ahol most... Nem tudta befejezni a mondatot, az elnök szája először hangtalanul nyílott szét, de csak azért, hogy utána minden erejével szakadjon ki rajta a hahota. Mert nevetett, a térdét meg az asztalt csapkodta ... Ezek csak nézték az elnököt, mit nevet? — Hát... hát... — nem tudott mit mondani, már-már restellte, hogy ennyire hatalmába kerítette a kacagás, de a megkönnyebbült lélek a hirtelen leszakadó terhet így adta ki. — Ti... ti... szóval lakodalom lesz? Még mindig nem értették, mi ezen a nevetnivaló, kicsit még orroltak is érte, nem kacagás dolga ez! Hanem voltak annyira jóban, hogy az elnök megmondta becsülettel, mi minden fordult meg a fejében. Most már hárman nevettek. Az elnök most már könnyű lélekkel tervezgetni kezdett: nem is lenne rossz, ha a tsz állná a lakodalmat. Úgyse volt még efféle szocialista lagzi a közösben. Ez az egyik. A másik a lakás. Hát, abba a pici szobába tényleg nem vihetnek asszonyt. Mit is lehetne, hogyan is lehetne? Összehajoltak az asztal fölött, fellobbant egy ötlet-szikra, kihúnyt gyorsan, hogy helye legyen a következőnek. Most már szépen megbékélve egymással, hárman tervezgettek, milyen is legyen a fiatalok esküvője... SzabadFöld 1965. JANUÁR 3. Disznóölő-szolgálat Baranyában A baranyai falvakban a téli hónapokban mintegy másfélszázezer hízót vágnak le. A sok vesződséggel járó munkát a földművesszövetkezetek „disznóölő szolgálattal” segítik. A földművesszövetkezet irodájában bejelentik, hogy hol és mikor akarnak disznót ölni, mire van szükségük, s a földművesszövetkezet máris kiküldi szakképzett hentesét, aki levágja és feldolgozza a sertést. Ha szükséges, a kölcsönző szolgálat ellátja azillető falusi lakost forrázóteknővel, üsttel, húsdarálóval, hurkatöltővel és különféle edényekkel. Azok számára, akik perzselik a sertést, perzselőgépet kölcsönöznek. A szalonnák, sonkák és töltelékek füstölését is magukra vállalták a földművesszövetkezetek. A nagyobb községekben központi füstölőt állítottak fel, másutt pedig hordozható füstölőket indítottak útnak. Forrásvíz - kétezer év mélyről Dunaszekcsőn ma is vizet ad egy római kori, faragott kövekből épített forráskút. A kétezeréves kutat egy fontos dunai átkelőhely őrzésével megbízott légió részére építették. Megtalálták a községben a kétezeréves település vízvezetékeit, valamint az iskola, a templom és a tanácsháza falába építve a római őrtorony köveit is. Különösen szép, faragott követ tártak fel Gyöngyösi József házának falában. Római pénzeket, ékszereket, sírokat is gyakran fordít napvilágra az eke a község határában. A honismereti szakkör összegyűjti a község történetével kapcsolatos tárgyi emlékeket, iskolamúzeumot rendeznek be azokból és egyben szemléltető eszközként használják a történelemórákon, a helyismereti foglalkozásokon. Pingálás, politechnikában Kalocsán az országban egyedül „virágzik” az utánozhatatlan népi pingálóművészet. A háziipari szövetkezet fontos feladatnak tekinti, hogy a népművészeti ág művelésére utánpótlást biztosítson. Ebből a célból az idén több tanfolyamot indítottak, amelyeken ügyes kezű fiatal lányok vesznek részt A gimnáziumban és az általános iskolákban egyegy tanulócsoport a politechnikai órákon , sajátítja el a kalocsai népművészetet, ugyancsak a népművészeti ház idős tagjainak irányítása mellett. ------ TÖBB A NŐ, MINT A FÉRFI Száz év alatt megduplázódott hazánk lakossága ♦ Több a fiatalkorú házasság ♦ Nőtt a válások száma ♦ Mit mond a statisztika? Ha az ember a statisztikát böngészi, érdekes adatokat talál. Ki tudja például azt, hogy Magyarország jelenlegi területén 1784- ben csak 2 millió 681 ezer ember élt. 1869-ben, majdnem száz évvel ezelőtt, pedig ötmillió 11 ezer 310, vagyis valamivel kevesebb, mint a jelenlegi fele. Ma hazánknak 10 millió 104 ezer állampolgára van. Magyarország lakosságát a második világháború jelentősen csökkentette. 1941-ben 9 millió 316 ezer 74 lakost számoltak öszsze. 1949. január 1-én csak 9 millió 204 ezer 799-et, vagyis nyolc év alatt — a tényleges szaporodás ellenére — 111 ezer 275 fővel csökkent az ország lakossága. Még érdekesebb jelenségekre bukkanunk, ha a népesség számát nemek szerint nézzük. 1920- ban hazánk minden ezer férfilakosára 1062 nő jutott, 1949-ben 1081, 1964-ben 1071. Jelenleg hazánkban 4 millió 863 ezer 372 férfi és 5 millió 208 ezer 343 nő él. Ennek oka főleg az, hogy a nők általában tovább élnek, mint a férfiak. A 15—39 év közötti ezer férfira 1030, a 40—60 év közöttiekre 1125, a 60 év felettiekre 1314 nő jut. A férfiaknál 19 éves kora előtt minden száz közül 1,1 házasodik, ugyanakkor a lányoknak már 12,8 százaléka férjnél van. Legtöbben 20—29 év között házasodnak meg, a férfiak 50,6 százaléka, a lányoknak már 75,5 százaléka ebben a korban férjnél van. Az utóbbi években lényegesen több fiatal házasodott meg, mint a felszabadulás előtti években. Ez azt bizonyítja, hogy javultak az életfeltételek, nincs olyan létbizonytalanság, mint a 30-as években volt. Sajnos, a válások száma tovább emelkedett. 1938-ban 5784-en váltak el, 1963-ban már 18 ezer 364-en. Persze, azért a válásnál nemcsak a meggondolatlanság, a felelőtlenség játszik közre, hanem az is, hogy a házasságot ma már nem tartják fenn, ha az nem a szerelmen, a kölcsönös megértésen alapszik. A felszabadulás előtt — mint tudjuk — a vagyoni kötöttségek, vallási szokások gátolták a válást. Tehát nem volt kevesebb a rossz házasság, mint ma, csak nem bontották azt fel. Hazánkban ma minden ezer házasságra csak 6,8 válás jut. Ez viszont azt bizonyítja, hogy a társadalom továbbra is a tartós házasságokra, a családokra épül. Még érdekesebb az idős emberek vizsgálata hazánkban. A statisztikusok megnézték a 85—99 évesek, és ennél idősebbek családi, társadalmi helyzetét, foglalkozási viszonyaikat, életmódjukat. Kitűnt, hogy az ország legidősebb lakói általában korán kezdtek dolgozni. Tíz százalékuk 6— 10 éves korukban, 50 százalék 10—14, 35 százalékuk 15—19 éves korukban már dolgoztak. Valamennyien fizikai munkások voltak, s nagy többségük — 69 százalék — földműveléssel kereste a kenyerét. Hazánk matuzsálemei között négyen még a felmérés időpontjában is el-eldolgozgattak. Hatvanan 95—100 éves korukban hagyták abba a munkát. A munka tehát használ az egészségnek. A megkérdezett 99 éveseknek és idősebbeknek átlagosan öt testvére volt. A „rekorderek” — ketten voltak — több mint tizedmagukkal nőttek fel, öt aggastyánnak három, ötnek négy, háromnak öt, kettőnek hét, háromnak pedig nyolc testvére volt és csak egyetlen „egyke” akadt közöttük. Az ország legöregebb lakóinak fele inkább húsféléket fogyasztott, egynegyede a növényi eredetű ételeket szerette. A 95 évesek és idősebbek közül — jóllehet, többségük nő — 25 százalék volt olyan, aki életében nem fogyasztott alkoholt. Néha ivott egy-egy pohárral az aggkorúaknak csaknem a fele, egyharmada pedig rendszeresen ivott bort, sőt öten még most — magas koruk ellenére is — isznak. A megkérdezett férfiaknak a nőknek 11 százaléka dongoárzott életében. .