Szabad Föld, 1967. július-december (23. évfolyam, 27-53. szám)

1967-10-29 / 44. szám

1907. OKTÓBER 29.Szabadföld& Nem szabad a joggal visszaélni k­ özel félmillió példányban is jelenik meg lapunk és hogy mennyivel többen ol­vassák, arra nehezen tudnánk felelni. Ehhez viszonyítva ke­vés olvasónkat ismerjük köze­lebbről, holott évente tízezrek fordulnak bizalommal hoz­zánk leveleikkel. Hírt adnak örömeikről, tanácsot kérnek vagy éppen segítséget, mert az arra illetékesek helyileg nem intézkednek ügyükben. Ilyenformán emberi közelség­be kerülünk nagyon sok ol­vasónkkal, anélkül, hogy va­laha is személyesen találkoz­tunk volna. Lapunk nagy gondot fordít arra, hogy a hozzánk fordu­lók választ és segítséget kap­janak problémáik megoldá­sához. Az emberek demokratikus jogai közé tartozik, hogy bár­hova fordulhatnak panaszaik­kal, kötelesek meghallgatni őket, s érdemben foglalkozni ügyükkel. Igaz, a mi szerkesz­tőségünk nem hivatali szerv, nem utasíthatja a különböző vezetőket, hogy a hozzánk fordulók ügyeiben ilyen vagy olyan határozatokat hozza­nak. De ha a vizsgálat során kiderül, hogy a hozzánk for­dulóknak törvényeink szerint igazuk van, közbenjárásunk nyomán az illetékeseknek ki kell javítaniuk a hibákat, or­vosolniuk kell a panaszokat. A törvényekben, a rende­letekben a szocialista társadalmi rendszer megha­tározza és szabályozza a szo­ciális juttatások módját és mértékét. A szülési segélyt például a család támogatására alkotta, vezette be a magyar törvényhozás. Van, aki ezt a törvényt másképp értelmezi. Példa rá az alábbi eset: ,,1965 szeptemberében szültem, és mivel hét éve vagyok tsz-tag, és rendszeresen dolgozom a szövetkezetben, ezért segélyt kértem a vezetőségtől — írja Csányi Kálmánné, a kiskun­­félegyházi Béke Termelőszö­vetkezet tagja. Az elnök azt ígérte, hogy ügyemet megbe­széli a vezetőséggel. Hat hó­napig vártam, nem értesítet­tek. Számos esetben felkeres­tem ismét az elnököt, beszél­tem a tsz jogtanácsosával is. Jártam a tanács mezőgazda­­sági osztályán, s ott is azt mondták, hogy jár a szülési segély, de nem kaptam sem­mit.” Olvasónk két évig a helyi vezetőkkel próbálta elintézni jogos kérelmét. Két év, az nagy idő, két évig hitegetni valakit, s közben semmit sem tenni azért, hogy jogos kéré­sét teljesítsék, enyhén szólva embertelenség. Akik hivatva lettek volna időben intézked­ni, hanyagok, lelkiismeretle­nek voltak. Nem sokat számí­tott a szemükben egy ember ügye, a törvény végrehajtása. Végül közbenjárásunkra a kiskunfélegyházi városi ta­nács lépett fel a szövetkezet­tel szemben, így kapta meg olvasónk jogos járandóságát. De kit vontak felelősségre, a bűnös mulasztásáért? Senkit sem! Nem nehéz elítélő szavakat találni Kovács István szentlő­­rinckátai lakos ügyére vonat­kozóan sem. A helyi szövet­kezettől 1965-ig kapta bevitt földje után a földjáradékot. 1966-ban közölték olvasónk­kal, hogy földje nem szere­pel a nyilvántartásban, ezért nem kaphat föld­járadékot sem. Olvasónk 84 éves, nehe­zen tud már igaza után járni, ezért hozzánk f­ordul­t segít­ségért. A nagykátai járási tanács kérésünkre foglalkozott az üggyel és közölték velünk, hogy olvasónk földje „admi­nisztrációs hiba folytán a termelőszövetkezet részére felfektetett részaránykimuta­tásból kimaradt, sérelme te­hát jogos volt, s az orvosolva lett”. Az adminisztrációt helyi emberek készítették, ki fele­lős a mulasztásért? Sajnos, erre nem kaptunk választ. A téves közlés, a rossz ad­minisztráció nem egy olva­sónk életét keserítette már meg. Szakonyi Sándor Szarvaskendről azt panaszol­ta, még az év elején beszün­tették öregségi járadéka fo­lyósítását. A Nyugdíjfolyósító Igazgatóság közbenjárása és vizsgálata nyomán tisztázó­dott, hogy a termelőszövetke­zet közlése téves volt, és így az elmaradt öregségi járadé­kot, a házastársi pótlékot — összesen 1920 forintot — visz­­szamenőleg kifizették olva­sónknak. M­indez csak néhány példa a nagyszámú eset közül­ A hibákat kijavították, a ká­rosultak megkapták járan­dóságukat, megnyugodhatnak — mondhatják egyesek. De ennek a tűrhetetlen gyakor­latnak káros voltát is látniok kell! Az évek óta tartó huza­vona az ilyen és hasonló ese­tekben sokszor emberek ideg­zetét őrli fel, egészségét ássa alá és életfenntartásukat ve­szélyezteti. Ma szinte minden miniszté­­riális szervnél, főhatóságnál, fontosabb hivatalnál, rendsze­resítették a panaszirodákat. Itt igyekeznek orvosolni azo­kat a jogos panaszokat, ami­ket a Szakterületen követtek el. A panaszirodák sok ember gondját, baját oldották meg A kérdés csupán az: meddig lehet fenntartani azt a gya­korlatot, hogy amit helyben meg kellett és meg lehetett volna oldani —, de éppen a hozzá nem értés, vagy egyes esetekben kifejezett rosszin­dulat folytán meghiúsítottak —, azt felsőbb szerveknek, hivataloknak kell rendbehoz­­niok. Nem lenne-e végre idő­szerű ilyen esetekben a helyi vétkesek felelősségét és fe­­lelősségrevonását is szorgal­mazni!? Az elmúlt napokban tár­gyalta az országgyűlés az új Munka Törvénykönyvet. En­nek van egy nagyon figye­­g­ye­lem­re méltó megállapítása, amelyet alapelvként kellene mindenhol alkalmazni. Ez így szól: „A joggal való visz­­szaélés tilos. Azt, akinek ter­hére a visszaélés történt, emiatt hátrány nem érheti. Aki jogával visszaélt, az ezért alkalmazott felelősségrevoná­­son kívül viselni tartozik a visszaélés elhárításának kö­vetkezményeit is.” Ez nyílt, tiszta állásfoglalás! A gazda­ság irányításának új rendsze­rében és általában az élet egész területén az egyéni fe­lelősség és a felelősségrevonás rendszerének kell érvény­re jutnia. V­ezetni, a dolgozók ügyét­­ intézni csak lelkiismere­tesen szabad. Aki erre nem képes, annak számolni kell azzal is, hogy nem tekintik vezetőnek még akkor sem, ha az előlegezett bizalomból pil­lanatnyilag még a helyén van. Kőműves Gyula Géphiba nélkül Az aldebrői Új Élet Tsz 1300 holdon őszi kalászos elvetését üte­mezte be. A tsz traktorosai köztük: Plász Béla és Lipkovics István jól végezték a talajelőkészítés munkáját. Nagyobb géphiba és mun­kanap kiesés nélkül teljesítették a vállalt feladatot. „Hiszen ott a helyem..." Talpraesett fiatalember az illető, akit évek óta nem lát­tam. Kicsit féltem is megke­resni, hogy majd hiába kere­sem, mert legutóbbi találko­zásunk alkalmával, 1963 kö­zepén, azzal példálódzott, rö­videsen otthagyja a szövetke­zetét, városi munka­hely után néz. Most pedig ... Véletlenül akadtunk össze, s mindjárt láttam egész más, jobb a kedve, mint régen bár­mikor, vidám és energikus, emberi tartása pedig kedve­sen magabiztos. Erről az olda­láról régebben nem ismer­tem. Talán a „korosodás” tette ilyenné? De hiszen ma sem több 25—26 évesnél. Fajtájá­nak pedig épp az az egyik jel­lemzője, hogy az évek múlá­sával mindinkább szótlanabb lesz. Itt épp fordítva történik. Az én Laci barátomnak most kezd megjönni a hangja. Fehér asztalnál folytatjuk a beszélgetést a találkozás örö­mére. „Ne kerülgessük a forró kását Lacikám, áruld el, hol vagy, mit csinálsz”? — kér­deztem, évekkel ezelőtti elfe­lé készülődésére célozva. „Nem mentem el —, válaszol­ta —, odahaza maradtam. Csak most már nem zsákolok, traktoros lettem, de megvan a a jogosítványom a személyko­csihoz is.” Csöndes diadalt éreztem, mégiscsak meghallgatta akko­ri tanácsomat, s már-már azon a ponton voltam, hogy emlékeztetem egykori elkí­­vánkozására. Erre azonban mégsem került sor. Laci bará­tom ugyanis olyan panasz­­kodásba kezdett, hogy ne­gyedóra múltán majdcsaknem a fejünket fogtuk bánatunk­ban, hogy mik vannak! Szid­ta a tsz-t, ahonnét nem ment el, ugyanakkor meglepő volt az is, hogy semmiféle egyéni sérelmet nem mondott, in­kább azt bizonygatta, hogy ami a maga baját legényem­­bernek kell azt ő megkeresi, nemrég motort is vásárolt. „Akkor hát mégis, miért pa­naszkodsz?” „Mert látom, mi megy,” — felelte. „Ide figyelj — melegedett bele — mi úgy tudjuk az a helyes, ha a szövetkezetben kollektív vezetés van és egyé­ni felelősség. A mi elnökünk pedig ezt a dolgot megfordí­totta. Valahogy úgy néz ki, hogy nálunk egyéni vezetés van és kollektív felelősség,­­— nesze neked tagság. Csinál valami marhaságot, amiről előzőleg nem kérte ki a veze­tőség véleményét, s amikor kiderül, hogy az rossz volt, felelőssé teszi miatta az egész vezetőséget, magyarán, akik egyébként csak statisztálnak mellette, azokkal igyekszik a bajban takarózni. Normális dolog ez?!” Példákat mondott. Beszélt a bérezésben tapasztalható aránytalanságokról és az emiatt fellépő feszültségekről. Homályos melléküzemát­szervezési ügyekről tett emlí­tést, egy-egy gyanús „szak­értő” feltűnéséről a közös gazdaság berkeiben. Hibáztat­ta a vezetőségi tagokat is, mondván, hogy náluk még inkább csak bólogatnak a rosszra is, csakhogy bajuk ne legyen ab­ból, ha esetleg el­lent mondanak. „Az egész mindenság az elnök zsebében van — állapította meg, s za­kója mellényzsebére mutatott: — itt, ni”. Elnéztem amint előttem ül és beszél. Lám ez a fiatalem­ber, akinek életútját sokáig fi­gyelemmel kísértem, meny­nyire megnőtt gondolkozás­ban, érettségben. Messze túl­szárnyalta korábbi önmagát. De külsőleg is hiába keres­ném a régi Lacit. Jól szabott sötét ruhájában, tiszta selyem nyakkendőjében, szavai vá­lasztékosságával alig emlékez­tet a régebbi elfogadott le­gényre, akinek valamikor csak a lelkesedése volt, meg a fizikai ereje. Vigyázzunk, itt valami óriási változás tör­tént! Itt felnőttek generációk, emberek, akiknek kiforrott, komoly az ítélőképességük, akik szó szerint értelmezik a jelszavak és követelmények mindenkire kötelező érvényét, s gondolkodásukban törvény a logika, belső indíték, szinte alkati tulajdonság a társadal­mi felelősség­tudat, a véle­mény bátor megfogalmazása. Most azonban ahelyett, hogy örvendeztem volna mindezen, magam előtt is ért­hetetlenül valamiféle furcsa aggódást éreztem iránta. Még majd kikiáltják lázítónak, amint az egy-két helyen ma is szokás olyan emberek ese­tében, akik semmi rosszat nem akarnak. Vagy ezzel a panaszkodással a régi nótát vezette volna be, azt a pár év előtti mondatot: „Úgy el­megyek én innen, hogy csak minden sátoros ünnepen jö­vök haza”? Akkor viszonylag könnyebben megmaradt ott­hon, hisz nem volt traktoris­ta képesítése, személykocsira szóló jogosítványa sem. És a véleménye sem volt ilyen ki­forrott, mint most. Másrészt féltenem kellett a közösséget is. Mi lesz olyan gazdaságból, ahonnét a szó­kimondó emberek elkívánkoz­nak? Hiszen talpnyalással, to­logatással, olyan szellemmel, amely ezt megtűri legfeljebb egy-két ügyes csúszó-mászó jut előbbre, de a közösség egé­sze semmiképpen. „Ha jól értem, azt kéred, vizsgáljuk ki ezeket a pana­szokat, ugye?” — kérdeztem. „Úgy látom félreértést —, válaszolta. — Nem azért me­sélem, ne félj, a sarkunkra ál­lunk mi, ha úgy látjuk, hogy az elnökkel elszaladt a ló. Én is megszoktam ám neki mon­dani a magamét”. „Nem félsz, hogy bosszút áll rajtad?” „Ugyan már, tudja az, hogy nem rá haragszom, hanem a hibáira. Majd egyszer felké­résünk együtt. Mit szólsz hoz­zá? Majd meglátod, különben egész belevaló gyerek.” Rá kellett jönnöm, hogy amit mi idősebbek néha oly nehezen értünk meg, hogy nem emberek ellen kell har­colni, hanem káros nézetek és szemléletmódok ellen, az La­cinál és a hozzá hasonló em­bereknél természetes alapál­lást jelent, egy változó, neme­sedő közerkölcs önkéntelen megnyilvánulása. „Azt hittem azért panasz­kodsz, hogy megindokold mi­ért akarod otthagyni a helye­det” — néztem rá hosszan. „Én? Elmenni? Dehogy me­gyek én el. Hiszen ott a he­lyem! Én rám ott figyelnek, én ott valaki vagyok. Külön­ben p­edig: mostanában van egy olyan érzésem, hogy aki emberi módon, becsületesen dolgozik és viselkedik, az bát­rabban bírálhat is.’” .. .Hát így beszélt Laci ba­rátom azon a legutóbbi, vé­letlen találkozáson. Jó érzés hallgatni az ilyen embereket, s tapasztalni, hogy az egyik ember ereje miként erősíti a másikat. Kovács Imre

Next