Szabad Föld, 1967. július-december (23. évfolyam, 27-53. szám)
1967-10-29 / 44. szám
1907. OKTÓBER 29.Szabadföld& Nem szabad a joggal visszaélni k özel félmillió példányban is jelenik meg lapunk és hogy mennyivel többen olvassák, arra nehezen tudnánk felelni. Ehhez viszonyítva kevés olvasónkat ismerjük közelebbről, holott évente tízezrek fordulnak bizalommal hozzánk leveleikkel. Hírt adnak örömeikről, tanácsot kérnek vagy éppen segítséget, mert az arra illetékesek helyileg nem intézkednek ügyükben. Ilyenformán emberi közelségbe kerülünk nagyon sok olvasónkkal, anélkül, hogy valaha is személyesen találkoztunk volna. Lapunk nagy gondot fordít arra, hogy a hozzánk fordulók választ és segítséget kapjanak problémáik megoldásához. Az emberek demokratikus jogai közé tartozik, hogy bárhova fordulhatnak panaszaikkal, kötelesek meghallgatni őket, s érdemben foglalkozni ügyükkel. Igaz, a mi szerkesztőségünk nem hivatali szerv, nem utasíthatja a különböző vezetőket, hogy a hozzánk fordulók ügyeiben ilyen vagy olyan határozatokat hozzanak. De ha a vizsgálat során kiderül, hogy a hozzánk fordulóknak törvényeink szerint igazuk van, közbenjárásunk nyomán az illetékeseknek ki kell javítaniuk a hibákat, orvosolniuk kell a panaszokat. A törvényekben, a rendeletekben a szocialista társadalmi rendszer meghatározza és szabályozza a szociális juttatások módját és mértékét. A szülési segélyt például a család támogatására alkotta, vezette be a magyar törvényhozás. Van, aki ezt a törvényt másképp értelmezi. Példa rá az alábbi eset: ,,1965 szeptemberében szültem, és mivel hét éve vagyok tsz-tag, és rendszeresen dolgozom a szövetkezetben, ezért segélyt kértem a vezetőségtől — írja Csányi Kálmánné, a kiskunfélegyházi Béke Termelőszövetkezet tagja. Az elnök azt ígérte, hogy ügyemet megbeszéli a vezetőséggel. Hat hónapig vártam, nem értesítettek. Számos esetben felkerestem ismét az elnököt, beszéltem a tsz jogtanácsosával is. Jártam a tanács mezőgazdasági osztályán, s ott is azt mondták, hogy jár a szülési segély, de nem kaptam semmit.” Olvasónk két évig a helyi vezetőkkel próbálta elintézni jogos kérelmét. Két év, az nagy idő, két évig hitegetni valakit, s közben semmit sem tenni azért, hogy jogos kérését teljesítsék, enyhén szólva embertelenség. Akik hivatva lettek volna időben intézkedni, hanyagok, lelkiismeretlenek voltak. Nem sokat számított a szemükben egy ember ügye, a törvény végrehajtása. Végül közbenjárásunkra a kiskunfélegyházi városi tanács lépett fel a szövetkezettel szemben, így kapta meg olvasónk jogos járandóságát. De kit vontak felelősségre, a bűnös mulasztásáért? Senkit sem! Nem nehéz elítélő szavakat találni Kovács István szentlőrinckátai lakos ügyére vonatkozóan sem. A helyi szövetkezettől 1965-ig kapta bevitt földje után a földjáradékot. 1966-ban közölték olvasónkkal, hogy földje nem szerepel a nyilvántartásban, ezért nem kaphat földjáradékot sem. Olvasónk 84 éves, nehezen tud már igaza után járni, ezért hozzánk fordult segítségért. A nagykátai járási tanács kérésünkre foglalkozott az üggyel és közölték velünk, hogy olvasónk földje „adminisztrációs hiba folytán a termelőszövetkezet részére felfektetett részaránykimutatásból kimaradt, sérelme tehát jogos volt, s az orvosolva lett”. Az adminisztrációt helyi emberek készítették, ki felelős a mulasztásért? Sajnos, erre nem kaptunk választ. A téves közlés, a rossz adminisztráció nem egy olvasónk életét keserítette már meg. Szakonyi Sándor Szarvaskendről azt panaszolta, még az év elején beszüntették öregségi járadéka folyósítását. A Nyugdíjfolyósító Igazgatóság közbenjárása és vizsgálata nyomán tisztázódott, hogy a termelőszövetkezet közlése téves volt, és így az elmaradt öregségi járadékot, a házastársi pótlékot — összesen 1920 forintot — viszszamenőleg kifizették olvasónknak. Mindez csak néhány példa a nagyszámú eset közül A hibákat kijavították, a károsultak megkapták járandóságukat, megnyugodhatnak — mondhatják egyesek. De ennek a tűrhetetlen gyakorlatnak káros voltát is látniok kell! Az évek óta tartó huzavona az ilyen és hasonló esetekben sokszor emberek idegzetét őrli fel, egészségét ássa alá és életfenntartásukat veszélyezteti. Ma szinte minden minisztériális szervnél, főhatóságnál, fontosabb hivatalnál, rendszeresítették a panaszirodákat. Itt igyekeznek orvosolni azokat a jogos panaszokat, amiket a Szakterületen követtek el. A panaszirodák sok ember gondját, baját oldották meg A kérdés csupán az: meddig lehet fenntartani azt a gyakorlatot, hogy amit helyben meg kellett és meg lehetett volna oldani —, de éppen a hozzá nem értés, vagy egyes esetekben kifejezett rosszindulat folytán meghiúsítottak —, azt felsőbb szerveknek, hivataloknak kell rendbehozniok. Nem lenne-e végre időszerű ilyen esetekben a helyi vétkesek felelősségét és felelősségrevonását is szorgalmazni!? Az elmúlt napokban tárgyalta az országgyűlés az új Munka Törvénykönyvet. Ennek van egy nagyon figyegyelemre méltó megállapítása, amelyet alapelvként kellene mindenhol alkalmazni. Ez így szól: „A joggal való viszszaélés tilos. Azt, akinek terhére a visszaélés történt, emiatt hátrány nem érheti. Aki jogával visszaélt, az ezért alkalmazott felelősségrevonáson kívül viselni tartozik a visszaélés elhárításának következményeit is.” Ez nyílt, tiszta állásfoglalás! A gazdaság irányításának új rendszerében és általában az élet egész területén az egyéni felelősség és a felelősségrevonás rendszerének kell érvényre jutnia. Vezetni, a dolgozók ügyét intézni csak lelkiismeretesen szabad. Aki erre nem képes, annak számolni kell azzal is, hogy nem tekintik vezetőnek még akkor sem, ha az előlegezett bizalomból pillanatnyilag még a helyén van. Kőműves Gyula Géphiba nélkül Az aldebrői Új Élet Tsz 1300 holdon őszi kalászos elvetését ütemezte be. A tsz traktorosai köztük: Plász Béla és Lipkovics István jól végezték a talajelőkészítés munkáját. Nagyobb géphiba és munkanap kiesés nélkül teljesítették a vállalt feladatot. „Hiszen ott a helyem..." Talpraesett fiatalember az illető, akit évek óta nem láttam. Kicsit féltem is megkeresni, hogy majd hiába keresem, mert legutóbbi találkozásunk alkalmával, 1963 közepén, azzal példálódzott, rövidesen otthagyja a szövetkezetét, városi munkahely után néz. Most pedig ... Véletlenül akadtunk össze, s mindjárt láttam egész más, jobb a kedve, mint régen bármikor, vidám és energikus, emberi tartása pedig kedvesen magabiztos. Erről az oldaláról régebben nem ismertem. Talán a „korosodás” tette ilyenné? De hiszen ma sem több 25—26 évesnél. Fajtájának pedig épp az az egyik jellemzője, hogy az évek múlásával mindinkább szótlanabb lesz. Itt épp fordítva történik. Az én Laci barátomnak most kezd megjönni a hangja. Fehér asztalnál folytatjuk a beszélgetést a találkozás örömére. „Ne kerülgessük a forró kását Lacikám, áruld el, hol vagy, mit csinálsz”? — kérdeztem, évekkel ezelőtti elfelé készülődésére célozva. „Nem mentem el —, válaszolta —, odahaza maradtam. Csak most már nem zsákolok, traktoros lettem, de megvan a a jogosítványom a személykocsihoz is.” Csöndes diadalt éreztem, mégiscsak meghallgatta akkori tanácsomat, s már-már azon a ponton voltam, hogy emlékeztetem egykori elkívánkozására. Erre azonban mégsem került sor. Laci barátom ugyanis olyan panaszkodásba kezdett, hogy negyedóra múltán majdcsaknem a fejünket fogtuk bánatunkban, hogy mik vannak! Szidta a tsz-t, ahonnét nem ment el, ugyanakkor meglepő volt az is, hogy semmiféle egyéni sérelmet nem mondott, inkább azt bizonygatta, hogy ami a maga baját legényembernek kell azt ő megkeresi, nemrég motort is vásárolt. „Akkor hát mégis, miért panaszkodsz?” „Mert látom, mi megy,” — felelte. „Ide figyelj — melegedett bele — mi úgy tudjuk az a helyes, ha a szövetkezetben kollektív vezetés van és egyéni felelősség. A mi elnökünk pedig ezt a dolgot megfordította. Valahogy úgy néz ki, hogy nálunk egyéni vezetés van és kollektív felelősség,— nesze neked tagság. Csinál valami marhaságot, amiről előzőleg nem kérte ki a vezetőség véleményét, s amikor kiderül, hogy az rossz volt, felelőssé teszi miatta az egész vezetőséget, magyarán, akik egyébként csak statisztálnak mellette, azokkal igyekszik a bajban takarózni. Normális dolog ez?!” Példákat mondott. Beszélt a bérezésben tapasztalható aránytalanságokról és az emiatt fellépő feszültségekről. Homályos melléküzemátszervezési ügyekről tett említést, egy-egy gyanús „szakértő” feltűnéséről a közös gazdaság berkeiben. Hibáztatta a vezetőségi tagokat is, mondván, hogy náluk még inkább csak bólogatnak a rosszra is, csakhogy bajuk ne legyen abból, ha esetleg ellent mondanak. „Az egész mindenság az elnök zsebében van — állapította meg, s zakója mellényzsebére mutatott: — itt, ni”. Elnéztem amint előttem ül és beszél. Lám ez a fiatalember, akinek életútját sokáig figyelemmel kísértem, menynyire megnőtt gondolkozásban, érettségben. Messze túlszárnyalta korábbi önmagát. De külsőleg is hiába keresném a régi Lacit. Jól szabott sötét ruhájában, tiszta selyem nyakkendőjében, szavai választékosságával alig emlékeztet a régebbi elfogadott legényre, akinek valamikor csak a lelkesedése volt, meg a fizikai ereje. Vigyázzunk, itt valami óriási változás történt! Itt felnőttek generációk, emberek, akiknek kiforrott, komoly az ítélőképességük, akik szó szerint értelmezik a jelszavak és követelmények mindenkire kötelező érvényét, s gondolkodásukban törvény a logika, belső indíték, szinte alkati tulajdonság a társadalmi felelősségtudat, a vélemény bátor megfogalmazása. Most azonban ahelyett, hogy örvendeztem volna mindezen, magam előtt is érthetetlenül valamiféle furcsa aggódást éreztem iránta. Még majd kikiáltják lázítónak, amint az egy-két helyen ma is szokás olyan emberek esetében, akik semmi rosszat nem akarnak. Vagy ezzel a panaszkodással a régi nótát vezette volna be, azt a pár év előtti mondatot: „Úgy elmegyek én innen, hogy csak minden sátoros ünnepen jövök haza”? Akkor viszonylag könnyebben megmaradt otthon, hisz nem volt traktorista képesítése, személykocsira szóló jogosítványa sem. És a véleménye sem volt ilyen kiforrott, mint most. Másrészt féltenem kellett a közösséget is. Mi lesz olyan gazdaságból, ahonnét a szókimondó emberek elkívánkoznak? Hiszen talpnyalással, tologatással, olyan szellemmel, amely ezt megtűri legfeljebb egy-két ügyes csúszó-mászó jut előbbre, de a közösség egésze semmiképpen. „Ha jól értem, azt kéred, vizsgáljuk ki ezeket a panaszokat, ugye?” — kérdeztem. „Úgy látom félreértést —, válaszolta. — Nem azért mesélem, ne félj, a sarkunkra állunk mi, ha úgy látjuk, hogy az elnökkel elszaladt a ló. Én is megszoktam ám neki mondani a magamét”. „Nem félsz, hogy bosszút áll rajtad?” „Ugyan már, tudja az, hogy nem rá haragszom, hanem a hibáira. Majd egyszer felkérésünk együtt. Mit szólsz hozzá? Majd meglátod, különben egész belevaló gyerek.” Rá kellett jönnöm, hogy amit mi idősebbek néha oly nehezen értünk meg, hogy nem emberek ellen kell harcolni, hanem káros nézetek és szemléletmódok ellen, az Lacinál és a hozzá hasonló embereknél természetes alapállást jelent, egy változó, nemesedő közerkölcs önkéntelen megnyilvánulása. „Azt hittem azért panaszkodsz, hogy megindokold miért akarod otthagyni a helyedet” — néztem rá hosszan. „Én? Elmenni? Dehogy megyek én el. Hiszen ott a helyem! Én rám ott figyelnek, én ott valaki vagyok. Különben pedig: mostanában van egy olyan érzésem, hogy aki emberi módon, becsületesen dolgozik és viselkedik, az bátrabban bírálhat is.’” .. .Hát így beszélt Laci barátom azon a legutóbbi, véletlen találkozáson. Jó érzés hallgatni az ilyen embereket, s tapasztalni, hogy az egyik ember ereje miként erősíti a másikat. Kovács Imre