Szabad Föld, 1967. július-december (23. évfolyam, 27-53. szám)
1967-07-30 / 31. szám
1967. JÚLIUS 30. KASSÁK LAJOS Meghalt Kassák Lajos. Négy hónappal ezelőtt, 80. születésnapján a legendás alkotóerejű és munkabírású művészt, a költőt, az írót, a festőt köszöntöttük benne — ma már csak a kegyelet hangján szólhatunk s tiszteleghetünk immáron befejezett élete s életműve előtt. Minek volt nagyobb? Költőnek, írónak, festőművésznek? A műitészek ezt bizonnyal sokat vitatják még: miért is válnék szelíd, csendes tóvá egy olyan életmű, amely születése közben szüntelen hullámokat vert, vitákat kavart. Mi, az egyszerű olvasók, a kivételes tehetséggel megáldott alkotó embert tiszteljük benne, aki a vitákat fakasztó formai megoldásai ellenére is a munkásságnak, a gyárnak, a városok perifériáinak követelt helyet a művészetben. Tevékenyen részt vett a Tanácsköztársaság előkészítésében, gyűlölte a háborút, s közeledtekor, a fasizmus előretörése idején visszavonult a közélettől. A felszabadulás után új energiával, felfrissült kedvvel látott munkához: lapot szerkesztett, könyveket írt, festett. Művész volt, vonzó és perzselő egyéniség, hatása rövidebb-hosszabb ideig még olyan hatalmas tehetségeket is megérintett, mint amilyen József Attila volt. Meghalt Kassák Lajos. Közel hat évtizedet átfogó munkássága szerves része és megbecsült értéke a magyar és az egyetemes kultúrának. Ennek elismerése jutott kifejezésre a Kossuth-díjban, amelyet 1965- ben adományoztak neki és a Munka Érdemrend arany fokozatában, amellyel 1967-ben tüntették ki. Halálával nagy veszteség érte a magyar kulturális életet. jVuyajdijui kupáit Mosfskvúhun us 99Apu** A MAGYAR FILMGYÁRTÁS NAGY SIKERE A moszkvai filmfesztiválok immár véglegesen bevonultak a magyar film történetébe is: a Húsz óra emlékezetes, két évvel ezelőtti sikere és nagydíja után most az Apa című filmünk is elnyerte a kimagasló rangot. A Kreml kongresszusi termében kihirdetett eredmények ezenkívül is hízelgők filmgyártásunkra, hisz a nemzetközi zsűri ezüstdíjjal jutalmazta Kardos Ferenc és Rózsa János színes alkotását, a Gyermekbetegségeket, s a Szovjet Újságírók Szövetsége különdíját kapta A törvény című rövidfilmünk. Ami a nagydíjat illeti, kiváló képességeit már többszörösen bizonyított rendezőjének, Szabó Istvánnak megosztva ítélték oda: Szergej Geraszimov Az újságíró című filmje a másik díjazott. A közönség már a bemutató alkalmával nagy tetszéssel fogadta az Apát, s amikor Szergej Jutkevics ismertette a bíráló bizottság döntését, szintén nem maradt el a lelkes taps, a meleg ováció. De mit mond e sikerről a legéríntettebb, maga az ifjú rendező? — Amikor a fesztiválra elindultunk, még nagyon-nagyon titkolt volt az a remény, hogy az Apa fölkerül a díjnyertesek nemzetközi listájára — nyilatkozta Moszkvából hazatérve Szabó István. — Az utolsó percig sem hittem, pedig a vetítés után már a nagydíj egyik esélyeseként emlegették. Neves szovjet és más külföldi filmesektől ismeretlen emberekig sokan gratuláltak, s nagy elismeréssel szóltak róla a megjelent kritikák is. Néhány évvel ezelőtt még szinte divat volt szidni filmiparunk termékeit, olyannyira, hogy egy külön alkotás — egy szatíra — is született arról. „Miért rosszak a magyar filmek? Azóta egyértelműen megfordult a kocka, filmeseink pedig gyakrabban bizonyítják be, hogy képesek maradandót, a nemzetközi élmezőnybe tartozót produkálni. Hisszük, hogy az ötödik moszkvai nemzetközi filmfesztivál csak egyik — bár fontosságában a legjelentősebbek közül való — állomása volt egy töretlen sikersorozatnak. Száz éves a debreceni agrárképzés Száz évvel ezelőtt nyílt meg Debrecen első földműves iskolája, egy évvel később — 1868- ban — pedig megnyitotta kapuit a város első felsőfokú agrártanintézete. A nevezetes évforduló dokumentumainak összegyűjtésére, a debreceni agrárfelsőoktatás eredményeinek feldolgozására levéltári szakemberekből, főiskolai tanárokból, kutatókból szervezett munkaközösség alakult. Emberként élni Élni szeretnék, élni, kis csárdákba betérni, tiszta asztalnál ülni, jókedvben elmerülni, menni, dalolva egyre, nap-aranyozta hegyre, rónán, erdőkön által, néhány hű jóbaráttal, élni, felemelt fejjel, vívni fergetegekkel, pásztortüzeknél állni, kovácsként kalapálni, leülni hidak alján, ■maka dámkövek halmán, élni, félelem nélkül, esőt várni az égből, pirult kenyeret szegni, folyóknál tekeregni, eldőlni nagyszerűen, s hemperegni a fűben, megbámulni a várost, a párától homályost, őszi avarban járni, s békés egekbe szállni, óvni kisfiam,lányom, s anyámat, meg ne fázzon, — élni szeretnék, élni, fészkembe hazatérni, lesni a naplementét, vetkőző párom keblét, s úgy ölelni, hogy benne, ő is örömét lelje. Élni, vágyban lobogva, vénen is mosolyogva: Élni! Emberként, szénen, s meghalni — hóesésben ... Csepeli Szabó Béla Sialom Föld 9 „ J Cinek kelte fal?” — Talán úgy akartad írni, hogy nem az utolsó. — Biztosan. — De első sem, azt mondod. Hányadik volt? — Most negyedszer történt, azt hiszem. P. Rozália tizenöt éves múlt idén. Májusban, de ez tulajdonképp mindegy. Más se vette észre úgysem, ő sem. Termete: tizenkét évesé. Mintha a test akkortól megállt volna nőni, egyetértőn, hogy fölösleges. Négy esztendeje, átlag évi egyszer, ismétlődő öngyilkossági kísérletek jelentik P. Rozália szabálytalan születésnapjait. Tizenkét éves kora óta minden esztendőben meghal egyszer. S évente egyszer megszületik. — M.-éknál, ahová kiszöktünk, sok gyógyszer volt. Láttam, M. eszik fújj tőle, aztán kiszalad. A temetőbe. Néztem az ablakból, hogy egy sírkő mögé bújik, közben két marékkal betömtem a szájamba a gyógyszert. A földre feküdtem, hogy meghaljak, akkor észrevettem egy üveg Hypót. Azt még megittam. — Mire emlékszel? Hogy’ ébredtél fel? — Fehéret láttam. Tudtam, hogy kórház. Megyeszékhely, egyes számú kórház, belgyógyászat. Itt, a nyolcas szobában feküdt hétfőtől csütörtökig P. Rozália. Cigarettát kért. Enni nem kért volna. Ötéves korától dohányzik — mondják. — Tudod-e Rozi, hogy miért hívtunk? — Amiatt a... Amit a kórházból írt az A.? Valami „nép”nek. Néprádiónak? Nem? — Nem, Rozi. Szabad Föld. Aláírtad. Nézd csak, azt írod: „pokol”. — Én azt se tudom, mit jelent: pokol. Az temetőben van, nem? — Elolvasod? Vagy én felolvassam? — Inkább az igazgató bácsi olvassa fel. Tudtam, hogy úgyis ide küldik vissza. Másodszor gyújtok cigarettesszi-városszéli, kertes, nagy ház. Két megye gyermek- és ifjúságvédő intézete. Autó ment innét a kórházba Roziért, hogy gyógyultan visszahozza ... haza. — Ezek a karodon,mik? Ja, azok amikor fölvágtam az ereim. — És az ott mellettük? — Az tetoválás. — Ki az a „DEZSŐ”? — A kistestvérem. Rozinak, ha úgy vesszük, kilenc testvére van. Négyüknek más és más az apjuk. A kisebbik hatnak „az az ember”. Rozi anyjának második férje. Bányamunkás. „Nem tűrt bennünket... minket csak ütött-vágott.. — És édesanyád? Most egyetlenegy könnycsepp, aztán nincs több. Ez az egy hová lesz, azt se tudni. Le nem csöppen, nyoma nem marad. Nem Rozi könnyebb tőle. *— Anyukám? ... — Meséld el, hogy’ szöksz hozzá. Az iroda díványán játékmackó. Akváriumok. A falon statisztikák, színessel a számok. Az utolsó nap sírt. Félt, hogy nem jönnek érte. — Én írtam a levelet helyette. K. A. (T.-ből) sovány, szőke lány. Menyecskekorban. — Amikor Rozit behozták, és másnap délelőttig nem volt észen, megnéztem, és arra gondoltam, hogy ez egy halott kisgyerek. Meg arra, hogy akármiért is tette, fiúért nem, az az egy biztos. Ha később aztán átjárt a szobánkba, már értem szóltak az asszonyok. „Itt a barátnőd!” Hagytam, hadd mondják így, pedig barátnők mi egészségesen se igen lehettünk volna, ha ismerjük egymást a Rozival. Volt itt bent egy nő. Az ismerte H.-ből, ahol tavaly nevelt lány volt a Rozi. Nagyon dicsérte. Mégis, sok néni beszélt úgy a Rozival itt, mint a kutyával. Fehér vászonköpenyben és -sapkában, fiatal férfi nyit a szobába. Injekcióstűt tölt. Méltatlankodó mosollyal csóvál a fején. Együttérzőn szól vissza az ajtóból: „Szörnyűek ezek!” Nem tudom meg, hogy kikre gondolt. Úgy általában a kamaszlányok?... Vagy, csak akik öngyilkosok lesznek közülük ? Vagy esetleg a cigányok szörnyűek? P. Rozália ugyanis az. — Mit szóltak a betegek, hogy írt a Szabad Földnek? — Segíteni akartam Rozin. Mind helyeselték. De minthogyha K. A. maga nem volna oly biztos benne már, jól tette-e, hogy megírta azt a levelet... tára. Ráfujom a füstöt Rozira. Szeme se rebben. — Ebédeltél már? — Ó, egy ebéd mi ? ... — Azt írod — vagy, jól van, azt írjátok —, azért nem akarsz tűni, mert cigány vagy. Ki bántott? — Ha magyarok lennénk, maradhattam volna otthon. — És itt, bántott valaki ezért? — Vince verekszik. Meg cigányok — Gyerekem, a Vince is cigány. — Ezt nem is tudtam, igazgató bácsi. — Vonaton. A nagymamám, annak az embernek az anyja, itt lakik .. .-ben. Ad kenyeret. Fölszállok, elbújok a vécén, és nem vesznek észre S.-ig. Otthon anyukám leveszi rólam, amit itt adtak ruhát... — ... és rongyokat ad rád, abban jössz vissza ... — ... amikor már sokat kikapok. De voltam otthon. — Rozika, mondd meg, hogy kit szeretsz te? — Anyukámat. — Téged ki szeret? — Annak az embernek az anyja. — Mit láttál már életedben szépet? — Filmet egyszer. — Férjhez mégy, mit gondolsz? . — Egyszer lesz ruhám. Majd akkor. — És gyereked lesz majd? — Minek az. „Állandó otthonok férőhelyei.” Ez az intézmény: átmeneti lakhely. Ide kerül legelőször, két megyéből, „nullától tizennyolc évesig”, akinél az állami gondozásba vétel sürgető. Minden gyerekről van egy dosszié. Az utolsó törzsszám: 4840. A mai létszám huszonkilenc. Estig tíz gyerek érkezik meg. A védencek többsége túlkoros iskolás. Itt tanítás van. P. Rozi most menne negyedikbe. Ámrendszerint olyankor szökik meg, amikor épp kezdődnék vagy befejeződnék egy-egy tanév. Idén tizenkét, hajdani intézetlakó egyetemista kap innét állami segélyt. Emlegetnek egy tizenegyszeres bűnöző fiatalkorút, akit tulajdonképpen javítóba kellett volna irányítani, ehelyett elküldték ipari tanulónak. Azóta helytáll. És emlegetnek sok szomorúságot. — P. Rozáliával mi a terv? — Először: mi a helyzet. Három osztályt végzett, úgy-ahogy. Munkát a korától még nem vállalhat. Van itt közel egy állami gazdaság. Valószínűleg odaküldjük. — Azt írtad, hogy tanulni szeretnél. — Úgy, hogy dolgozhatnék közben valamit. Takaríthatnék. Vagy akármit. Szégyellek a kicsik között ülni. Ha dolgoznék, járhatnék tanulni este is. Talán lehetne szakmám. — Te mit gondolsz, hova tesznek innét? — Javítóba ne! — Mit tudsz a javítóról? — A gyerekek ott nem mehetnek ki az udvarra. Hátra van téve a kezük és úgy járnak körbe. — Van-e olyasmi, amihez értesz? — A világhoz. — Gondoltad-e már, hogy egyszer valaki bejön, keres egy gyereket és téged visz magával? — Kinek kellek én?... És nagyot nevetünk. Ő a legjobban. — Milyen a cigánygyerekek aránya? — G. S. igazgató urat kérdezem. — Körülbelül negyedrész. — Jelent-e önöknél valamit: „cigány”? — Itt gyerekek laknak. És köztük rosszak. Nekünk mind jók. — Idebent negyvenkét betegem van. Felelhetném azt, hogy nem emlékszem a kislányra, legalábbis mondhatnám, hogy nem emlékszem egész pontosan. De egészen pontosan emlékszem rá. Megszerettem, ha mindenáron erre kíváncsi. Azt hiszem, az első kérdésre ennyi elég — mondja az orvosnő, a szép, fiatal, türelmetlen dr. P. Anna. — Újságírókkal különben sem állok szóba szívesen, és nem hiszem, hogy segíteni akar, még kevésbé, hogy tud segíteni P. Rozálián. Még egyvalamit. De ezt jobb, hogyha nem írja meg. Amíg itt bent volt, egyetlenegyszer sem, sehonnét, senki sem érdeklődött, jobban van-e, egyáltalán, van-e a mozi... Az utca, ahol a gyermekotthon áll, a város közepén kezdődik, de a vége , mintha már falun lenne. A derekára új városrész nő rá. Tízemeletes blokkházak betonvázai. Belül mégcsak üresség. Az ablakok helyei: lyukak. Ha képen látnám, azt hinném, kiégtek. Fordított romok. Nem magyarázhatná meggyőzőbben más, mint ház-voltak semleges félútján ezek a serom-sz-ép falak: rombolni s építeni, mert ellenfogalmak, milyen könnyen téveszthetők egymással össze ... Itt, most a romlátványból város teljesül. Könynyű a kőnek. Hárs György riportja „ ... ha nem segítenek sajnos akkor nem első lesz az az eset, ami most történt.. „ ... hogy engemet se rángatna és rugdosna senki, csak azért mert én cigánynak születtem .. „ ... elmentem a Tanácsházára és úgy saját magamat, mint testvéreimet elvitettem állami gondozásba ...” „ .. .jelenleg is otthonban vagyok ... pokol az életem ..