Szabad Föld, 1969. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-21 / 38. szám
XXV. ÉVFOLYAM 38. SZAMARA: 1,20 FT 1969. SZEPTEMBER 21. C£pS§í£j£j0*k Hol szorít a cipő? Sok helyen és sokféleképpen szoríthat. De bárhol, bármiféleképpen szorítson is, azt már csaknem mindenki a saját tapasztalatából tudja, hogy rendkívül kellemetlen érzés és a lehető legfájdalmasabb. A legjobb hangulatában is lehangolja az embert, elrontja a közérzetét. Csak egyetlen gondolat tudja ilyenkor foglalkoztatni az embert, mielőbb megszabadulni a kínzó érzéstől egy kényelmes, nyugalmas lábbeli révén. Persze vannak olyanok is, akik hiúságból vagy divathóbortból önként vállalják ezt a kellemetlen érzést, ezt a gyötrelmet. Ha csak róluk lenne szó, egyetlen szót sem érdemelne az egész ügy. Cipőiparunk, avagykereskedelmünk „jóvoltából" azonban, azok is kénytelenek érezni a cipő nagyon kellemetlen szorítását, akik ezt különben sem hiúságból, sem a divat ürügyén nem kívánják vállalni. Régi ügy ez s mostanában — mondjuk ki kereken — olyan beszédtéma kezd lenni városon, falun, amely a legtöbb emberben jogos ingerültséget vált ki. Azt mi nem tudjuk eldönteni, nem is vagyunk hivatottak rá, hogy mi az oka, hogy annyi a panasz a cipővel kapcsolatban. Egyébként is vannak illetékes fórumok, amelyeknek megvan a lehetőségük arra, hogy érdemben intézkedjenek a fogyasztói igények szélesebb körű, jobb kielégítése érdekében. Ezeknek a szerveknek a feladata megállapítani azt is,hogy az ipar vagy a kereskedelem hibáztatható-e főként, hiszen tanúi lehetünk annak, hogy mind a két fél a maga igazát hangoztatja, s a hibákat igyekszik áthárítani egyik a másikra. Nemrég egy vidéki idősebb asszonyismerősöm részére szinte a fél országot bejártam egy 40-es lábbeliért. Eközben volt alkalmam hallani, hogy mennyi elutasítást kapnak a - ,,nagy lábon élő” 39—40—41-es lábbelit keresők az eladóktól, nemegyszer enyhén szólva kevésbé udvariasan. A nagyobb lábon élő nők nem kapnak még szandált, papucsot sem ilyen méretben. Már az augusztusi kiárusítás első két-három napján elfogyott, mondták augusztus derekán. Azaz, hogy néhol akadt még a kiárusítás végén nagyobb méretben is zöld, kék, piros lakk, pántos divatszandál. De egyszerűbb, kényelmes, idősebb aszszonyoknak való a legtöbb helyen nem kapható, száras, orr nélküli vászon- vagy bőrcipő tekintetében is. Az egész nyáron nem volt kisebb méretben sem, mondták több helyen is. Akkor valamilyen kényelmes, könnyű cipő, vagy ha más nem, dorcó. De Szentesen, Kecskeméten, Kiskunfélegyházán és még más vidéki városokban is, éppúgy elutasító választ kaptak az ilyen méretű és valamilyen kényelmes lábbelit szinte kétségbeesve keresők, könyörögve kérők velem együtt, mint Pesten a nagykörúti vagy a Rákóczi úti cipőboltokban, köztük az Extra áruházban is. Egyhónapi utánjárással nekem végre sikerült ilyen cipőket szereznem, de vajon sikerült-e annak a gátéri tanyai asszonynak, akivel a kiskunfélegyházi Centrum áruházban találkoztam, aki egy hónap leforgása alatt háromszor utazott be a városba, hogy a főszaladozó szandálja helyett valamilyen lábbelit vásároljon, mert hát mezítláb mégsem járhat. „A méreteket mi olyan arányban gyártjuk és szállítjuk, ahogyan a kereskedelem kéri. Ha a nagyobb számból többet kérnének, nem lenne akadálya, hogy többet gyártsunk — mondta az egyik cipőgyár áruforgalmi osztályvezetője. — A mi tapasztalatunk az, hogy az átlagméretek is 37-ről 38-ra növekedtek. Úgy gondoljuk, időszerű lenne, ha az illetékesek ilyen szempontból is alaposabban felmérnék az igényeket.” Azután cipőiparunk, avagykereskedelmünk a divat ürügyén,mintha egyébként is megfeledkezett volna a kényelemről és az egészségről, bár a kettő nem zárja ki egymást. A sokat kárhoztatott tűsarok ugyan már a múlté, de itt van helyette a még rosszabb divat — a botsarok vagy nevezzék másnéven —, amely még rosszabb alátámasztást ad a cipőnek. A láb előrecsúszik, a járás még gyötrelmesebb benne, mint a jó struktúrájú tűsarkú cipőkben volt. A divat ürügyén azonban főként ilyet gyártanak vagy gyártatnak. Ugyanakkor hiánycikk az igazán kényelmes, puha, rugalmas női és férficipő. Vannak kezdeményezések, törekvések, többek között a szombathelyi cipőgyár részéről is, ilyen cipők gyártására, de az üzletekben ez még kevéssé tapasztalható. Cipőgyáraink újabban a saját üzleteik, s a kiskereskedelemmel mind jobban szélesedő kapcsolatuk útján is lemérhetik, hogy a fogyasztói igények nem csupán azt kívánják, amit a nagykereskedelem kér tőlük. Kívánatos volna, hogy közös erővel, az igények felmérésével, valóban mielőbb megszüntessék azokat a ma még bosszantó jelenségeket, amelyeketa cipő szorítása okoz akkor is, ha hiánycikk, akkor is, ha kemény a kidolgozása, egészségtelen a viselése. „ Hajdú Júlia Ugyanez a helyzet gyógycipő, jgy!k •Sí'?" ------------------------------------------------------------------------------------------------— ------------------—— ---------------------------------------------------------MORZSÁK (2. OLDAL) + JUSSON NEKIK IS (3. OLDAL) -1 HÁZTÁJI ISTÁLLÓBÓL KORSZERŰ SERTÉSHIZLALDA (4. OLDAL) + SZENTGYÖRGYHEGY - ÁRNYÉKBAN (5. OLDAL) + ELSÜLLYEDT VILÁG (8. OLDAL) + BEMUTATKOZÓ TIT A SZOLNOKI GYERMEKSZÍNPAD (9. OLDAL) + A SZOCIALISTA ORSZÁGOK MEZŐGAZDASÁGA (10. OLDAL) A nagykőrösi óvodások napi sétájukat végzik. Amerre végigmennek, mosolyt varázsolnak a felnőttek arcára, olyan aranyosak. (MTI Fotó) Kényes téma, de fontos! Nem jár a fellegekben Ezt rögtön előrebocsátom, mert volt rá eset, hogy dr. Szabó Bélának, a tiszaföldvári Lenin Tsz főagronómusának a következőket mondták: „Úgy beszélsz a koncentrált beruházásokról, mintha nem is a földön járnál!” A megjegyzés egy kicsit mulatságos, hiszen végeredményben nem talált ki semmi újat. Az aggodalmainak, vagy inkább a sejtéseinek adott és ad ma is hangot. — Attól tartok, hogy hosszú távon nem gazdálkodunk előrelátóan a téesz beruházási eszközeivel. Ezt állítom, mert manapság egyáltalán nem kizárt dolog, hogy két szomszédos szövetkezet, egymástól alig egy-két kilométeres távolságban különböző technológiai elképzelések szerint épít kisebb-nagyobb sertéskombinátot, vagy szarvasmarha-telepet. Jó-e nekünk távlati szempontból ez a szétforgácsoltság? Nem lenne-e előnyösebb, ha a beruházásokat koncentrálnánk a távlati fejlesztés lehetőségeinek szem előtt tartásával? Mi ebben az, új? A világon semmi. Dr. Szabó egyszer kárhoztatta az „elődöket”, akik látszólag minden előrelátás, megfontolás nélkül építkeztek a határban. Azután észbe kapott: mi lesz, ha a beruházások miatt egyszer majd ugyanígy kárhoztatják az „utódok” is a mai szövetkezeti vezetőket? — Vajon mi figyelembe vesszük a távlati fejlődést? Nem mernék erre megesküdni — mondja. — Ráadásul óvatosan, körültekintően kell fogalmazni, mintha viszolyognánk egy kicsit, ha a közös téesz-beruházásokról van szó. Miért? Ezt a főagronómus sem tudja pontosan. Talán azért, mert ezen a vidéken nehezebben tömörülnek társulásba a szövetkezetek. Hát nem furcsa? Egykor a belépők, mostanában a nagyüzemi gazdaságok célozgatak arra a bizonyos közös lóra, amelynek a háta... Szóval elég a témáról egy meggondolatlan kijelentés és máris röpködnek a „vélemény-le Húgják": „Mi ez? Gigantománia? Nem kérünk belőle!” „Olyan mammut-szövetkezetet akarunk, hogy az egyszerű tag már az égvilágon semmit se tudjon áttekinteni a gazdaságban?” — Pedig hát nem erről van szó. — Hanem? — Véleményem szerint a „sertéskombinát” nagyos elnevezést kapja manapság már a pár száz férőhelyes ól is. Holott valóban az lehetne, ha a szomszédos kis gazdaságok is társulnának, koncentrálnák a beruházásaikat és igazán korszerű, gyorsan felépülő, férőhely tekintetében akár több ezres nagyságrendű sertésneveldék, vagy szarvasmarhatelepek épülnének. Ezzel persze nem mondok újat és mégis hangoztatni kell, mert ettől, hogy tapintatosan fejezzem ki magamat, tartózkodunk. Fanyar mosoly: — Egyelőre egymás között beszélgetünk a dolgokról. Miről? Sorolja: Például arról, hogy miért nem tart a három tiszaföldvári szövetkezet közös alkatrészraktárt, miért szaladgál három tehergépkocsi, három anyagbeszerzővel, amikor egy is elég lenne? Miért ne lehetne közös a vetőmag beszerzése és így tovább? — Persze a fejlődés úgyis egymás karjába terel bennünket — vélekedik. — Itt van a mi sertéskombinátunk. Évi 40 millió forint értékű sertéshús kibocsátására lesz alkalmas majdan. De mikorra készül el? Manapság az idő pénz. Ha koncentrálnánk anyagi eszközeinket, felgyorsulhatna egy-egy ilyen beruházás megvalósítása és előbb térülnének meg a befektetések. Talán a tervezőcsoport létrejötte hoz némi változást. A megjegyzés az eddig csendben figyelő Bódi Imrétől, a tiszaföldvári Lenin, s egyben a területi téesz-szövetség elnökétől ered, aki így folytatja: — Létrehoztunk egy téeszközi tervezőcsoportot, amely a beruházásokkal foglalkozik. Egyelőre próbaesztendős. Ettől most mág csak annyit remélünk, hogy talán egységesíti és megszünteti a ma még létező tervezői és technológiai különbségeket. Böngészi a tagszövetkezetek jövő évi tervfeladatairól szóló kimutatást. A középtiszavidéki és jászsági hatvanhárom szövetkezetben 365 millió forint lesz a beruházások értéke. Szép kis summa, csak az a kár, hogy mindegyik szövetkezet külön-külön igyekszik megbirkózni a feladattal. Olyan létesítmény, amely 10—15 év múlva is korszerűnek számít, olyan beruházás, amely valóbanalkalmas lesz a modern, szériatermelésre, alig-alig akad Az elnök a főagronómushoz fordul: — Szabó elvtárs kényes témát feszeget és attól tartok, hogy igaza lesz Ha szériában akarjuk piacra vinni a húst, ha egyöntetű minőségű árut akarunk nagy mennyiségben termelni, akkor előbb-utóbb kénytelenek leszünk társulni. Ilyen tekintetben a „szövetkezet-óriások” amúgy is máris előnyben vannak. Csak egy példát mondok. Itt a mezőhéki Táncsics téesz esete. Nemrég az olasz kereskedők egy tételben száz tenyész(Felittatás a 2. oldalon)