Szabad Föld, 1969. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1969-09-21 / 38. szám

XXV. ÉVFOLYAM 38. SZAMARA: 1,20 FT 1969. SZEPTEMBER 21. C£pS§í£j£j0*k H­ol szorít a cipő? Sok helyen és sokféleképpen szoríthat. De bárhol, bármiféleképpen szorítson is, azt már csaknem mindenki a saját tapasztalatából tudja, hogy rendkívül kellemet­len érzés és a lehető legfájdal­masabb. A legjobb hangulatá­ban is lehangolja az embert, el­rontja a közérzetét. Csak egyet­len gondolat tudja ilyenkor fog­lalkoztatni az embert, mielőbb megszabadulni a kínzó érzéstől egy kényelmes, nyugalmas láb­beli révén. Persze vannak olyanok is, akik hiúságból vagy divathó­bortból önként vállalják ezt a kellemetlen érzést, ezt a gyöt­relmet. Ha csak róluk lenne szó, egyetlen szót sem­ érdemelne az egész ügy. Cipőiparunk, avagy­­kereske­delmünk „jóvoltából" azonban, azok is kénytelenek érezni a ci­pő nagyon kellemetlen szorítá­sát, akik ezt különben sem hiú­ságból, sem a divat ürügyén nem kívánják vállalni. Régi ügy ez s mostanában — mondjuk ki kereken — olyan beszédtéma kezd lenni városon, falun, amely a legtöbb emberben jogos inge­rültséget vált ki. Azt mi nem tudjuk eldönteni, nem is va­gyunk hivatottak rá, hogy mi az oka, hogy annyi a panasz a ci­pővel kapcsolatban. Egyébként is vannak illetékes fórumok, ame­lyeknek megvan a lehetőségük arra, hogy érdemben intézkedje­nek a fogyasztói igények széle­sebb körű, jobb kielégítése érde­kében. Ezeknek a szerveknek a feladata megállapítani azt is,­­hogy az ipar vagy a kereskede­lem hibáztatható-e főként, hiszen tanúi lehetünk annak, hogy mind a két fél a maga igazát hangoztatja, s a hibákat igyek­szik áthárítani egyik a másikra. N­emrég egy vidéki idősebb asszonyismerősöm részére szinte a fél országot bejártam egy 40-es lábbeliért. Eközben volt alkalmam hallani, hogy mennyi elutasítást kapnak a - ,,nagy lábon élő” 39—40—41-es­­ lábbelit keresők az eladóktól,­­ nemegyszer enyhén szólva ke­vésbé udvariasan. A nagyobb lábon élő nők nem kapnak még szandált, papucsot sem ilyen mé­­retben. Már az augusztusi kiáru­sítás­ első két-három napján el­fogyott, mondták augusztus dere­kán. Azaz, hogy néhol akadt még a kiárusítás végén nagyobb mé­retben is zöld, kék, piros lakk, pántos divatszandál. De egysze­rűbb, kényelmes, idősebb asz­­szonyoknak való a legtöbb he­lyen nem kapható, száras, orr nélküli vászon- vagy bőrcipő tekintetében is. Az egész nyáron nem volt kisebb méret­ben sem, mondták több helyen is. Akkor valamilyen kényel­mes, könnyű cipő, vagy ha más nem, dorcó. De Szentesen, Kecs­keméten, Kiskunfélegyházán és még más vidéki városokban is, éppúgy elutasító választ kaptak az ilyen méretű és valamilyen kényelmes lábbelit szinte két­ségbeesve keresők, könyörögve kérők velem együtt, mint Pes­ten a nagykörúti vagy a Rákó­czi úti cipőboltokban, köztük az Extra áruházban is. Egyhónapi utánjárással nekem végre sike­rült ilyen cipőket szereznem, de vajon sikerült-e annak a gátéri tanyai asszonynak, akivel a kis­kunfélegyházi Centrum áruház­­ban találkoztam, aki egy hónap leforgása alatt háromszor uta­zott be a városba, hogy a fősza­ladozó szandálja helyett vala­milyen lábbelit vásároljon, mert hát mezítláb mégsem járhat. „A méreteket mi olyan arány­ban gyártjuk és szállítjuk, aho­gyan a kereskedelem kéri. Ha a nagyobb számból többet kérné­nek, nem lenne akadálya, hogy­ többet gyártsunk — mondta az egyik cipőgyár áruforgalmi osz­tályvezetője. — A mi tapasztala­tunk az, hogy az átlagméretek is 37-ről 38-ra növekedtek. Úgy gondoljuk, időszerű lenne, ha az illetékesek ilyen szempontból is alaposabban felmérnék az igé­nyeket.” A­zután cipőiparunk, avagy­­kereskedelmünk a divat ürügyén,­­mintha egyébként is megfeledkezett volna a kénye­lemről és az egészségről, bár a kettő nem zárja ki egymást. A sokat kárhoztatott tűsarok ugyan már a múlté, de itt van helyette a még rosszabb divat — a bot­sarok vagy nevezzék másnéven —, amely még rosszabb alátá­masztást ad a cipőnek. A láb előrecsúszik, a járás még gyöt­­relmesebb benne, mint a jó struktúrájú tűsarkú cipőkben volt. A divat ürügyén azonban főként ilyet gyártanak vagy gyártatnak. Ugyanakkor hiány­cikk az igazán kényelmes, puha, rugalmas női és férficipő. Vannak kezdeményezések, tö­rekvések, többek között a szom­bathelyi cipőgyár részéről is, ilyen cipők gyártására, de az üzletekben ez még kevéssé ta­pasztalható. Cipőgyáraink újab­ban a saját üzleteik, s a kiske­reskedelemmel mind jobban szé­lesedő kapcsolatuk útján is le­mérhetik, hogy a fogyasztói igé­nyek nem csupán azt kívánják, amit a nagykereskedelem kér tőlük. Kívánatos volna, hogy kö­zös erővel, az igények felméré­sével, valóban mielőbb meg­szüntessék azokat a ma még bosszantó jelenségeket, amelye­ket­­a­ cipő szorítása okoz akkor is, ha hiánycikk, akkor is, ha kemény a kidolgozása, egészség­telen a viselése. „ Hajdú Júlia Ugyanez a helyzet gyógycipő, jgy!k •Sí'?" ------------------------------------------------------------------------------------------------— ------------------—— ---------------------------------------------------------­MORZSÁK (2. OLDAL) + JUSSON NEKIK IS (3. OLDAL) -1 HÁZTÁJI ISTÁLLÓBÓL KORSZERŰ SERTÉSHIZLALDA (4. OLDAL) + SZENT­­GYÖRGYHEGY - ÁRNYÉKBAN (5. OLDAL) + ELSÜLLYEDT VILÁG (8. OL­DAL) + BEMUTATKOZÓ TIT A SZOLNOKI GYERMEKSZÍNPAD (9. OLDAL) + A SZOCIALISTA ORSZÁGOK MEZŐ­GAZDASÁGA (10. OLDAL) A nagykőrösi óvodások napi sétájukat végzik. Amerre végigmennek, mosolyt varázsolnak a fel­nőttek arcára, olyan aranyosak. (MTI Fotó) Kényes téma, de fontos! Nem jár a fellegekben Ezt rögtön előrebocsátom, mert volt rá eset, hogy dr. Szabó Bélának, a tiszaföldvári Lenin Tsz főagronómusának a következőket mondták: „Úgy beszélsz a koncentrált beruházásokról, mintha nem is a földön járnál!” A megjegyzés egy kicsit mulatságos, hiszen végeredményben nem talált ki semmi újat. Az aggodalmainak, vagy inkább a sejtéseinek adott és ad ma is hangot. — Attól tartok, hogy h­osszú távon nem gaz­dálkodunk előrelátóan a téesz beruházási esz­közeivel. Ezt állítom, mert manapság egyál­talán nem kizárt dolog, hogy két szomszédos szövetkezet, egymástól alig egy-két kilométeres távolságban különböző technológiai elképzelé­sek szerint épít kisebb-nagyobb sertéskombiná­­tot, vagy szarvasmarha-telepet. Jó-e nekünk távlati szempontból ez a szétforgácsoltság? Nem lenne-e előnyösebb, ha a beruházásokat kon­centrálnánk a távlati fejlesztés lehetőségeinek szem előtt tartásával? Mi ebben az, új? A világon semmi. Dr. Szabó egyszer kárhoz­tatta az „elődöket”, akik látszólag minden elő­relátás, megfontolás nélkül építkeztek a határ­ban. Azután észbe kapott: mi lesz, ha a beruhá­zások miatt egyszer majd ugyan­így kárhoz­tatják az „utódok” is a mai szövetkezeti veze­tőket? — Vajon mi figyelembe vesszük a távlati fej­lődést? Nem mernék erre megesküdni — mond­ja. — Ráadásul óvatosan, körültekintően kell fogalmazni, mintha viszolyognánk egy kicsit, ha a közös téesz-beruházásokról van szó. Miért? Ezt a főagronómus sem tudja pontosan. Ta­lán azért, mert ezen a vidéken nehezebben tö­­­mörülnek társulásba a szövetkezetek. Hát nem furcsa? Egykor a belépők, mostanában a nagy­üzemi gazdaságok célozgat­­ak arra a bizonyos közös lóra, amelynek a háta... Szóval elég a témáról egy meggondolatlan kijelentés és már­is röpködnek a „vélemény-le Húg­ják": „Mi ez? Gigantománia? Nem kérünk belőle!” „Olyan mammut-szövetkezetet akarunk, hogy az egysze­rű tag már az égvilágon semmit se tudjon átte­kinteni a gazdaságban?” — Pedig hát nem erről van szó. — Hanem? — Véleményem szerint a „sertéskombinát” na­­gyos elnevezést kapja manapság már a pár száz férőhelyes ól is. Holott valóban az lehetne, ha a szomszédos kis gazdaságok is társulnának, kon­centrálnák a beruházásaikat és igazán korszerű, gyorsan felépülő, férőhely tekintetében akár több ezres nagyságrendű sertésneveldék, vagy szarvasmarhatelepek épülnének. Ezzel persze nem mondok újat és mégis hangoztatni kell, mert ettől, hogy tapintatosan fejezzem ki ma­gamat, tartózkodunk. Fanyar mosoly: — Egyelőre egymás között beszélgetünk a dol­gokról. Miről? Sorolja: Például arról, hogy miért nem tart a három tiszaföldvári szövetkezet közös al­katrészraktárt, miért szaladgál három tehergép­kocsi, három anyagbeszerzővel, amikor egy is elég lenne? Miért ne lehetne közös a vetőmag be­szerzése és így tovább? — Persze a fejlődés úgyis egymás karjába terel bennünket — vélekedik. — Itt van a mi sertés­kombinátunk. Évi 40 millió forint értékű sertés­hús kibocsátására lesz alkalmas majdan. De mi­korra készül el? Manapság az idő pénz. Ha kon­­centrálnánk anyagi eszközeinket, felgyorsulhat­na egy-egy ilyen beruházás megvalósítása és előbb térülnének meg a befektetések.­­ Talán a tervezőcsoport létrejötte hoz némi változást. A megjegyzés az eddig csendben figyelő Bódi Imrétől, a tiszaföldvári Lenin, s egyben a területi téesz-szövetség elnökétől ered, aki így foly­tatja: — Létrehoztunk egy téeszközi tervezőcsoportot, amely a beruházásokkal foglalkozik. Egyelőre próbaesztendős. Ettől most m­ág csak annyit re­mélünk, hogy talán egységesíti és megszünteti a ma még létező tervezői és technológiai különb­ségeket. Böngészi a tagszövetkezetek jövő évi tervfel­adatairól szóló kimutatást. A középtiszavidéki és jászsági hatvanhárom szövetkezetben 365 millió forint lesz a beruházások értéke. Szép kis summa, csak az a kár, hogy mindegyik szö­vetkezet külön-külön igyekszik megbirkózni a feladattal. Olyan létesítmény, amely 10—15 év múlva is korszerűnek számít, olyan beruházás, amely valóban­­alkalmas lesz a modern, szériater­melésre, alig-alig akad Az elnök a főagronómushoz fordul: — Szabó elvtárs kényes témát feszeget és at­tól tartok, hogy igaza lesz Ha szériában akarjuk piacra vinni a húst, ha egyöntetű minőségű árut akarunk nagy mennyiségben termelni, akkor előbb-utóbb kénytelenek leszünk társulni. Ilyen tekintetben a „szövetkezet-óriások” amúgy is máris előnyben vannak. Csak egy példát mon­dok. Itt a mezőhéki Táncsics téesz esete. Nem­­rég az olasz kereskedők egy tételben száz tenyész­(Felittatás a 2. oldalon)

Next