Szabad Föld, 1970. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-04 / 1. szám

9. rfü­LÜ­­.U.É.K. XXVI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM, ARA: 1,20 FT, 1970. JANUÁR 4. n Az idén huszonhatodik év­folyamába lépő Szabad Föld szívből köszönti a kedves Ol­vasót! Lapunk valamennyi barátjának boldog új eszten­dőt kívánunk, erőt, egészsé­get, boldogulást az új évben! Mielőtt fölemelnénk a teli poharat, az óévtől búcsúzás perceiben első gondolatunk az emlékezése. Az ember elgon­dolkodik sorsa felől s rájön, mert rá kell jönnie, hogy éle­tének alakulása, személyes vágyainak és szándékainak sorsa nem független a nagy közösség, hazája sorsától, fej­lődésétől. A Himnusz minden sora lelkünkben visszhang­zik, dallamában felivel sok­sok egyéni érzés bizakodása, hogy víg esztendőnek nézhet elébe mindenki, akinek lelki­­ismerete tiszta, és nemcsak óhajai nagyok, hanem a ten­­niakarása is. Ezúttal egy évtizedet bú­csúztatunk, elköszönünk a huszadik század hatvanas éveitől. Az elmúlt évtized tör­ténelmi sorsfordulónak szá­mít a magyar falu életében. Lapozzuk csak fel, miről írt lapunk tíz évvel ezelőtt, újévi vezércikkében. „Ezekben a napokban is folyik a termelő­­szövetkezetek szervezése — olvassuk. — Helyes és célsze­rű ez, hiszen a népgazdaság további gyors fejlesztése alap­vetően függ a mezőgazdasá­gi termelés előrehaladásá­tól." . . . „Megnőttek az­ igé­nyek és ezek kielégítését vár­ja és óhajtja minden ember.. A szövetkezet meghozza ezt, csak dolgozni, munkálkodni kell benne. Aki ezt felismeri — az boldogul . . . Az egész mezőgazdaság átalakításával falun egy gazdagabb, jobb világ következik.” Ami remény volt akkor — ma valóság. Egyetlen írás kevy­retében még felsorolni is le­hetetlen, mi az, amit kapott a falu. Ugyanilyen lehetetlen annak felsorolása is, amit ter­méktöbbletben adott. De min­den mutatószámnál többet mond annak elismerése, hogy tíz év alatt parasztságunk megtanult munkálkodni a szövetkezetben. E munka so­rán maga is átalakult, szem­léletmódja hozzáigazodott napjaink realitásaihoz, a kor­szerű életvitelhez, amelynek mércéi megegyeznek a városi életforma kritériumaival. „A termelőszövetkezeti esz­me végérvényesen győzött — állapította meg Kádár János, a karácsonyi ünnep előesté­jén, a budapesti Láng Gép­gyárban elmondott képvise­lői beszámolójában. A ter­melőszövetkezetek tagjainak száma az elmúlt esztendőben százezer új belépővel gyara­podott. Ez a növekedés az idén is folytatódott. (1969-ben •— a szerk.) Az új téesz-ta­­gok 40 százaléka a fiatalabb korosztályhoz tartozik.” Átéltük az elmúlt tíz év változásait. Tudjuk, mit je­lentett 1960-ban százezer em­bert meggyőzni, hogy jobb lesz a közösben. Következés­képp, azt is megfelelően érté­kelni tudjuk, mit jelent száz­ezer olyan belépő, akit nem kellett hívni, s aki maga mondja, sorolja el, miért sze­azt is láthatjuk, milyen nagy idő tíz év, mit hoztak a hat­vanas évek. Mennyi mindenről beszél­hetnénk! Ha a paraszti mes­terség átalakulásának mércéit az újonnan meghonosodott kifejezésekkel akarnánk mér­ni, rájönnénk, először is, hogy a szóhasználatból teljesen ki­veszett „földműves” jelzőt több tucat új foglalkozásnév váltotta fel. Mindegyikben ott van a régi szó jelentéstar­talmának maradványa is — de egészen mást jelöl az is. Gépek és eszközök, foglalko­zások és beosztások puszta felemlítése is a mezőgazdasági munka jellegének gyökeres megváltozásáról beszél. Emel­lett bizonyos régi, ma is használatban lévő fogalmak­ról, műveletekről is tudjuk: nem azt értjük alattuk, amit régen értettünk. A fejéshez, mint művelethez, hozzáért­jük automatikusan a fejőgé­pet, az aratáshoz azt, hogy kombájn, a rakodáshoz a szál­lítószalagot és így tovább. Voltak „irigyelt” szavak, amelyekről, a falu népe csak más foglalkozású emberektől hallott, vagy olvasott. Ilyenek például: társadalombiztosítás. Táppénz. Fizetett szabadság. Nyugdíj. Családi pótlék. Szü­lési segély. Vagy talán ezzel kellett volna kezdeni: fix fi­zetés. Munka szerinti jöve­delem. Szocialista brigád. Szakmai továbbképzés. Szak­munkásbizonyítvány. Pré­mium. Ismét más oldalról. Fürdőszoba. Táskarádió. Or­szágjárás. Közös színházláto­gatás. Öregek napja. Ahány szó, annyi történet. Ahány szövetkezeti közösség, annyi külön-külön érzékelt valóságtartalom minden szó­ban. Azt mondják, a történe­lemkönyvek lapjain tíz év­re alig jut egy-két mondat. De ezt a tíz évet nem lehet egy-két mondattal elintézni. Erről sokat lehet írni vagy beszélni. Lehet, sőt talán kell és illik is. Mert ez a múlt, az új életforma meghonosodásá­nak időszaka erő a mában. Támaszték, kapaszkodó és ga­rancia a hetvenes évek szá­mára. A teli pohárral a kezünk­ben, az új év, új évtized kö­szöntésekor ne szégyelljünk a józanságról beszélni. Arról a józanságról, amelyre a politi­ka tanította a népet az el­múlt évtizedben. Az ország vezetői soha nem szólnak úgy az örömökről, hogy ne szólná­nak mindjárt a gondokról is. Sőt, hellyel-közzel néha ez utóbbiról több szó esik, hogy a figyelem ne pihenjen, és az emberek újabb és újabb le­hetőségek felismerésére neve­lődjenek, amelyeknek kihasz­nálásával jobbá tehetik és teljesebbé az életet, a jövőt. Üdvözöljük a józanságot a politikában. És a jó belátást, az igények tiszteletét, az em­berek iránti bizalmat. Szá­munkra ma már ez és így a természetes. Valóban nem is lehet ez másként olyan nép esetében, amellyel vezetői ne­héz harcokban forrtak össze és nincs olyan céljuk, amely a néptől idegen lenne. De bármennyire természetesnek vesszük is, azért azt nem sza­bad elfelejtenünk, hogy né­pünk, nemzetünk életében ez az állapot a történelem folya­mán először a szocializmus építésének viszonyai között következett be. Amikor tehát az elmúlt tíz évet illően búcsúztatjuk, gondolkodni ajánlatos erről is, továbbá a szocializmus és az ember viszonyáról nap­jainkban, a jubileumi 1970-es év küszöbén, amely a 25 éves felszabadulás ünnepi éve. Fél emberöltő mérlege készül, amennyire ismerjük magun­kat, sok lesz­ a köszöntő, a poharak összecsendülése, de a pohárcsengés mellett ezt az esztendőt mással is jó lenne emlékezetessé tenni. Mi lehet ez a „más”, mint a kötelességek maradéktalan elvégzése? Az emberek azt nálunk is, másutt is megunták, hogy unos-untalan a kötelességeik­re figyelmeztessék őket. Sok­szor bebizonyították azt is, hogy világosan megfogalma­zott, valóban helyes célokért készek dolgozni becsülettel. Ezért mellőzzük ezúttal az 1970. évi feladatok tételes fel­sorolását, írtunk és írunk ró­la eleget év közben. Egy vala­miről azonban ne feledkez­zünk meg: arról, hogy ne csak akkor nézzünk szépen egymásra, amikor köszöntőt mondunk, vígságjelző pohár­ral a kezünkben. Hanem a hétköznapokban is. Akkor is becsüljük meg a másik em­bert, ha valamit fogni és emelni kell. Ne bántsuk azokat, akik ben­nünket nem bántanak, ne úgy keressük a magunk boldog­ságát, hogy a másik ember­ről elfelejtkezünk,­­ vagy ép­pen irigyeljük tőle a levegőt is. Érzelmeinkből ne hagyjuk ki azokat az eszményeket, amelyeket az emberiség ez­redévek alatt munkált ki és amiket új társadalmunk is tiszta szívvel magáénak vall. Egy kicsit több szeretetet, egymás jobb megbecsülése, az együvétartozás kifejezésre juttatása nemcsak ünnep ide­jén fontos — jól jön az a hét­köznapokon is. Merjünk élni vele, ne várjunk a másik em­berre, kezdje ő. A­ szabadság, az emberi felszabadultság teljessége kötöttségeink felis­merését és bátor vállalását je­lenti elsősorban. Becsüljük azokat a kötöttségeket, ame­lyek a másik emberrel, az egy célért dolgozó közösség­gel összefűznek bennünket. Önmagunkat is megbecsüljük ily módon. Máskülönben pedig kö­szöntsük 1970-et illő jókedv­vel. Jusson is, maradjon is belőle elegendő a hétközna­pokra! Kovács Imre (Tiszai kő Akár újévi üdvözletnek is beillene ez a kép, a jól olvasható szám PC teisz újévi kívánságnak. Pedig csupán esemény és figyelmesség. A vetne belépni. Ha pedig ezt a napokban érkezett meg ugyanis Magyarországra az egymilliomodik különlegesen nemesített csibe Hollandiából. A szállító cég pedig két végletet összehasonlítjuk, ilyen kedvesen csomagolta és ilyen csinos stewardesre bízta a nevezetes csirkét.

Next