Szabad Föld, 1970. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1970-10-18 / 42. szám

9 Közös művük a siker A rohanó idő olykor mintha megkapaszkodna a jelenben, hogy aztán újult erővel siessen tovább. Erre gondolok a futó­­szalaggá növekedett varrógép­sorok láttán, míg figyelem a fi­nom kattogást, s a fürge lány- és asszonykezeket, amint maguk elé teszik, varrják, továbbadják a munkadarabokat, habos csip­kéket, álmokat idéző, kedves igézeteket, amelyeknek prózai neve: női fehérnemű. Szeghalmon, a Sárrét köz­pontjában tavaly november óta zajos és vidám élet költözött a régi tanácsháza öreg falai közé. Akkor kezdett el dolgozni a Fő­városi Ruhaipari Vállalat itteni telepe, amely máig több mint háromszorosára növelte foglal­koztatottai számát, s elérte, amit csak 1972-re terveztek a józanul óvatos ipartelepítők: a kétszá­zas munkáslétszámot. .. . Most áramszünet van ép­pen (ez sajnos gyakori, idén, az első félévben 834 órát álltak nagyrészt emiatt), ám a hangu­lat éppenséggel felvillanyozott. Most hozták az irodából a kere­seti kimutatásokat a szalagveze­tők. Érdemes felkelni a gép mellől, odapillantani a papírra, kinek mennyi pénz áll a házhoz, jaj, mert a pénz nagyon kell, előretervezett itt minden fillér helye. Mennyi fiatal arc! Szinte túl­zottnak vélném a hivatalosan kimutatott 23 éves üzemi átlag­­életkort, pedig hát ez is ritka­ság. Faludi Gézáné, a telepveze­tő — egyszerű asszony, a végte­len türelmű, anya jóságú, termé­­­­szetes okosságú, talpraesett sár­réti asszonyok fajtájából —, aki talán nagyszülőkig bezárólag is­meri munkásait és azok hozzá­tartozóit, s nála a beosztottak tegezése nem függőséget, hanem családiasságot fejez ki — töb­bektől is megkérdi, mennyit si­került keresni, s együtt örül a kérdezettekkel. — Nem olyan világrengető keresetek ám ezek — mondja —, de nézze csak — mutat egy kis szőkére, az a kislány az idén járta ki a nyolc általánost, s most, a betanítás idejében el­éri a 700—800 forintot havonta, amit nagyrészt magára költhet. Új­ gépek, új arcok, friss mész-­­ szag, szorgos renoválásféle kö­rös körül, a gyors felfejlesztés következtében kicsit elmaradt szociális beruházások igyekvő pótlása láttán az ember gondo­latban együtt örvendezik az it­teniekkel afölött, milyen rövid idő alatt sikerült kijárniuk a kezdés, a talpraállás nehéz isko­láját. Mert, hogy kijárták, az immár kétségtelen. Innét 208 kilométerre, Buda­pesten, a vállalat központjában Heinz Gyula főmérnök beszél­getésünk folyamán többször visz­­szatér rá, hogy ők bizony nem gondoltak ilyen szép előrehala­dásra, amilyet a szeghalmiak felmutattak. A számok nyelvére lefordítva, ez többek között azt jelenti, hogy az egy főre jutó teljes termelési érték nem egé­szen egy év alatt szerényen szá­molva is, három és félszeresére nőtt, erre ők nem számítottak, mint ahogy arra sem, hogy a szeghalmi telep az idén már nyereséggel zárja az évet, ily módon érdemes foglalkozni a további fejlesztés gondolatával, előbbre hozni bizonyos távlati elképzelések megvalósítását.­­ A szeghalmiak megértették a szándékainkat. A telepítés költségeihez egymillió 300 ezer forinttal járult hozzá a Békés megyei tanács, sőt a továbbfej­lesztéshez újabb négymilliót he­lyezett kilátásba. Faludiné kivá­lasztása telepvezetőnek helyes döntés volt, ez az asszony na­gyon sokat tett az üzemért. De nemcsak­ ő, a férje is, a községi tanács vb-titkára. Adminisztrá­ciós segítséggel, jó gondolatok­kal, amelyek a régi épületek át­építésére vonatkoztak, és még sok tekintetben nagy hasznunk­ra volt. A főmérnök — kicsit fáradt arcú, negyven év körüli férfi, akinek magatartásában, szavai­ban szerencsésen egyesül a ha­tározottság, a végtelenül szim­patikus, művelt szerénységgel — sűrűn elmosolyodik, amint a szeghalmi telepről informál. Úgy tűnik, személy szerint is kedvező vállalkozásnak tartja az ottani telep létrehozását, bő­vítését. Úgy beszél róluk, mint akinek valóban szívügye, ami tőle 208 kilométerre történik, egy kicsit mindig ott van, törő­dik velük, jólesik azt gondolni, hogy ez a törekvés határozza meg a központ egész vezetésé­nek magatartását. ■ Észreveszik ám ezt Szeghal­mon ! Mert ott még mindig visz­­szatérő refrén gyanánt emlege­tik a pestieket és dicsérik őket, mert minden tekintetben mel­lettük állnak, fogják a kezüket, sűrűn elutaznak hozzájuk, biz­tosítják a félkész anyag zavar­­talan ellátását, s a kész áru pontos elszállítását, azonkívül nem beszélnek magas lóról ve­lük, az emberi szívélyesség jel­lemzi kapcsolatukat, s a mérhe­tetlen segítőkészség. Dicsérik egymást — egymás háta mögött. Igen nagy dolog ez, s amennyire meg tudom állapí­tani, nem is túl sűrűn fordul elő. Olyan jó érzés hallgatni őket Pesten é­s Szeghalmon, már­­már az az érzésem, hogy az adottságok különösen szerencsés találkozása kapcsán, itt valami teljesen új és vonzó kapcsolat kialakulásának lehetek tanúja. Igen, valahogy így kellene kéz­bevenni a vidéki ipartelepítések ügyét más fővárosi vállalatok­nak is. ... Néha előfordul, hogy a szeghalmi telepen áramszünet van, az is, hogy valaki elkésik, veszély fenyegeti a szalag za­vartalan beindulását. Adódik olyan eset is, amikor valaki nem válik be, kilép, csalódnak ben­ne, vagy ő csalódik. De túl min­den gondon és bajon, holnapra mégis szebb és teljesebb lesz itt minden, mert sikerült megka­paszkodni a jelenben. Dicséret érte igazgatónak, fő­mérnöknek, telepvezetőnek, ta­nácstitkárnak, a kis szőkének, s a komoly családanyáknak, akik a gép mellett szorgoskodnak. Közös művük a siker. K. I. Morzsák írja: Szentkirályi János 192 Jaj, de széles, jaj, de hosszú az az út... — énekli Soós Imre a tévében, ahogy a felejthetet­len Körhinta filmszalagja meg­őrizte nekünk és az utókornak ezt a drága, tehetséges fiút, aki jaj, oly hamar elment arra az útra, amelyről visszatérni nem lehet... Tizenhárom éve nincs már közöttünk, de még ma is meg­rendíti az embert Soós Imre tra­gédiája. Azóta mennyi nagysze­rű filmben és ragyogó színpadi szerepben­ láthattuk volna hety­kén bájos, kamaszos arcát, az örök Ludas Matyira emlékezte­tő huncut mosolyát, s hallhat­tuk volna jellegzetesen reked­tes hangját. Valószínű, sok-sok siker, megbecsülés, kitüntetés övezné már eddigi útját, meny­nyi taps és milyen forró szere­tet kísérné — és még ma is csak alig 40 éves volna! Jaj, de széles, jaj, de hosszú az az út... Elsárgult jegyzetfüzetet veszek elő, 22 éve őrzöm ezeket a riport-nyersanyagokat rögzítő feljegyzéseket. 1948 őszén egy szeles, ködös őszi estén a színművészeti fő­iskolások „Horváth Árpád” kol­légiumában jártam, ahol a nö­vendékek túlnyomó többsége munkás- és parasztszármazású volt. A jövő nagy művészeivel akartam elbeszélgetni, ezért az igazgatót arra kértem, hogy a legtehetségesebb lányokkal és fiúkkal találkozhassam... Az igazgató bólintott, s néhány perc múlva ott ült mellettem Berek Kati, Horváth Teri, Gera Zol­tán és a 18 éves Soós Imre. Jó 2­ 3 órát beszélgettünk. Kár, hogy 22 év után már nem tudom teljes hűséggel idézni az elhangzott szavakat... Ha­landzsázni nem akarok, ezért inkább a noteszem „nyersanya­gára” támaszkodom. Imréről a következőket jegyeztem fel: Soós Imre 18 éves, de 16- nak is alig látszik. Veres Pé­ter falujából származik, ízes, szép kiejtése is elárulja ezt. Eleven eszű csodálatos le­gényke, mintha egy népme­séből lépett volna elő... Mindenről oly lelkesen és heves lobogással beszél, köz­ben szélesen gesztikulál,­ a szeme szüntelenül csillog. Szülei szegényparasztok. Heten vannak testvérek. Va­gyonuk: két hold föld és egy tehén. Imre otthon négy elemit végzett. A magyar költészetről be­szélgetünk. Petőfit kitűnően ismeri, Arany Jánost is elég­gé. Adyról még nem sokat tud. Miért akarsz te színész lenni? — kérdezem. „Mert olyan szép és nagy­szerű érzés, mindig más és más szerepben egy életen át szolgálni a szépséget és az igazságot!” Elteszem a jegyzetfüzetet. A tévében a film is lepergett, csak a dal, a dal — melyet már nyu­godtan nevezhetünk Soós Imre dalának — sír tovább fájdalma­san bennem: Jaj, de széles, jaj, de hosszú az az út... 193 Tréfásan azt is írhatnám, hogy az alábbi példázat egy bizonyos fajta irány- (vagy arány?) vál­tozásról tudósít bennünket. Egyik barátom meséli: — Hivatásomnál fogva mosta­nában is gyakran utazom vidék­re. Hosszú éveken át megszokta az ember, hogy a kora reggeli órákban, mikor elhagyjuk Buda­pestet, bármelyik főútvonalon megyünk,­ egész gépkocsikaravá­nok száguldanak a fővárosból vidékre, a különböző rendű és rangú kiküldöttek­­ utaznak a helyszínre. — Nem tudom, ki hogy van vele, de én az utóbbi egy, más­fél esztendőben egy kissé külö­nös, újszerű dolgot tapasztalok. A reggeli órákban, mikor a fő­várostól távolodunk, és este tájt is, amikor Budapest felé tartunk, egyre több a szembejövő gépkocsi, s egyre kevesebben tartanak velünk egy irányba ... Közérthetőbben kifejezve, ez azt jelenti, hogy a kiküldöttek irá­nya megváltozott, illetve válto­zóban van ... Hivatalos ügyek­ben többen járnak fel vidékről Budapestre, mint a fővárosból vidékre. Ezért a sok szembe­­találkozás, reggel és este is ... De Budapesten, egyes miniszté­riumok, illetve országos hivata­lok előtt is egyre több vidéki gépkocsit látok... Vagyis: ta­pasztalataim egybevágnak... — fejezi be barátom. A kiküldöttek tehát nem tűn­tek el; nem, erről szó sincs. Leg­feljebb átalakultak. Igen, a fizi­ka ismer ilyen törvényt. Tudo­mányosan szólva tehát, a fen­tebb tárgyalt jelenség „a kikül­döttek megmaradásának elvén” alapszik. De komolyra fordítva a szót: esetleg az efféle jelenség is fi­gyelmeztető lehet! 194 Mennyi szót elmondanak és leírnak a hosszú, de egyébként hasznos és érdekes viták során: mekkorák legyenek a személyi jövedelmek, hogyan kellene to­vább tökéletesíteni a jövedel­mek elosztását, milyen arányok legyenek az egyes foglalkozások és rétegek között stb., stb. Ren­geteg okos gondolat vetődik fel ezekkel a kérdésekkel kapcso­latban, de én azért nem bán­nám, ha a cikkekben és beszé­dekben időnként Veres Péter­nek egy idevágó mondatával is találkozhatnék. Azzal a monda­tával, amelyik az 1970. évi Kin­cses Kalendáriumba írt cikké­nek a vége táján olvasható: „Az is a szocializmus gondja lesz, hogy az emberi együttélést újra szabályozza, és úgy szabályozza, hogy az egyik embernek ne le­gyen túl könnyű, ugyanakkor, amikor a másiknak nagyon ne­héz ..Azt hiszem, a problé­ma lényegét ennél pontosabban, okosabban és tömörebben ki sem lehet fejezni. Megnyugtató viszont, hogy az említett viták épp ennek a megvalósítását se­gítik elő. 195 Mostanában gyakran járok egy körzeti orvosi rendelőbe. A vá­rószoba szép, világos, tiszta, és már az első morcos napon vígan duruzsolt benne a gázkályha. És ami a legszebb: a déli fekvésű ablakok előtt egy nagy, állvá­nyon szebbnél szebb virágok, szobanövények díszlenek. Az ilyen környezet szinte már a gyógyulás kezdetét jelenti az or­vosra váró betegeknek... A minap is éppen gyönyör­ködöm a virágokban, hát egy szép fehér kartonon a követke­ző felírást olvasom: „Kérjük kedves betegeinket, hogy a virágokat ne vigyék el! Dr. X. Y.” Ejnye, no ... Ha soha egyet­len szál vagy cserép virág nem tűnt volna el, akkor ez a ked­ves kérés biztos, nem kerül ide... Olyan zavarba jövök, hogy el­­somfordálok a virágoktól, visz­­szaülök a székemre, és az élet sokszínűségén tűnődve, türelme­sen várom, hogy sorra kerül­jek ... SZABAD FÖLD 1970. OKTÓBER 18. Őszi szorgalom (Folytatás az 1. oldalról) ként, a KISZ Megyei Bi­zottsága és két téesz szövet­ség munkaversenyt indított a X. pártkongresszus tiszte­letére. A legjobbak jutalma­zására 36 ezer forintot tűz­tek ki. Kasnyik Judit Vas megye A 91 Vas megyei termelő­szövetkezetnek kereken 64 ezer hold földön kell búzát vetni. Ami a vetőágy készí­tését illeti, emiatt mehetne minden, mint a karikacsa­pás, hiszen az ősszel vetésre kerülő talaj 70 százalékát felszántották. . Bár október közepét írjuk, a vetés nem ilyen arányú: alig haladta meg a 25 százalékot. A vetések késése egyéb­ként a betakarítás számai­nak ismeretében érthető. Az elővetemény jó része még lá­bon áll, például épp csak megkezdődött a cukorrépa szedése. A Sárvári Cukor­gyár október 8-án kezdte meg üzemszerű termelését. A 44 ezer hold kukoricának kb. 15 százalékát törték le mostanáig, de ami nyugtala­nító, hogy a betakarítás a háztájiban és a zártkertek­ben kezdődött, a közös táb­lákon mindössze néhány száz holdra tehető az a terület, amelyen letörték a kukori­cát. A csapadék, bár valóban aranyat ért, lényegesen nem­­ javította a talajmunkát. A szántógépek után porzik a tábla. Sajnos, igen sok gép nem, vagy csak nehezen fog­ható munkára, nagy az al­katrészhiány. Az évszaknak megfelelően az ellátás kriti­kus pontja: a laposvas. A téesz műhelyekben régi, füg­gesztett ekék laposvasát szabják és kovácsolják a szakemberek, mert az AG­ROKER nem tudja kielégíte­ni az igényeket. Szanati Anna Veszprém megye Az őszi munkáknál na­gyon fontos a sorrend he­lyes megválasztása, tudják ezt a Veszprém megyei gaz­daságok. Most, a burgonya betakarítása után (már be­fejező szakaszához érkezett a silózás is), egyre inkább a szántás-vetésre, a kukorica begyűjtésére összpontosul a gazdaságok ereje. A termelőszövetkezetek­nek és a kisegítő gazdasá­goknak több mint 100 ezer holdat kell felszántaniuk az őszi vetések előtt. Jól halad a munka, mintegy 20 ezer hold szántása van hátra. A búzavetés egyharmadánál tartanak. Jó százezer hold mélyszántás várja a gépieket. Ahol szükséges, fertőtlenítik a talajt, gondosan ellenőriz­tetik a vetőmag csíraképes­ségét, ügyelnek arra is, hogy jól munkált földbe kerüljön a mag. A kukorica betakarítása 63 ezer holdról, sok embert hív már a határba. Bár egy­re több gazdaságban kapnak szerepet a gép­ek, de még ma is, mintegy 40 ezer holdon a hagyományos módon — kéz­zel — , takarítják be a ter­mést. A termelőszövetkezetek — ahol csak tehetik — segítik egymást erő- és munkagé­pekkel, felszerelésekkel. Tör­vényes lehetőség van arra is, hogy az iskolák felsős tanu­lói segítségét igénybe vegyék az őszi betakarításnál. Élnek is ezzel a lehetőséggel a kö­zös gazdaságok. Miközben alaposan megszervezik szá­mukra a munkát,­ maximá­lis figyelemmel őrködnek egészségük, épségük felett. Gárdonyi Béla

Next