Szabad Föld, 1970. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1970-12-13 / 50. szám

Napnyugati jegyzetek Átkelés a csatornán a konti­nensre. Harwich, az angliai kikö­tőváros három órányi autóút Lon­dontól. Legalább egy órát még a fővárosban fut velünk az autó, mert — utoljára is ez kelt ámu­latot az idegenben — a Temze­­parti város akkora, mint egy ki­sebb megye. Aztán egy település kellős közepén tehenek legelnek a parkban. Az emeletes házak változatlanul várost sejtetnek ve­lem, de kísérőm fölvilágosít: már falun robogunk keresztül... Al­konyatkor érkezünk a kikötővá­rosba, ahol komphajóra kerül gépkocsink. A hajót Julianna ki­rálynőről nevezték el, holland zászló alatt közlekedik. Modern, célszerű alkalmatosság. Belsejé­ben vagy 600 gépkocsi számára van hely — beállás után az autó­kat szabályszerűen a hajótesthez kötözik, nehogy a hullámzásban egymásnak koccanjanak a meg­lóduló járművek — az utasok pe­dig a hajó felső terében töltik a hajnalig tartó utat. Szalonok, büfé, posta, tv, tisz­ta­ szép mosdók szolgálják az utas kényelmét. Az éjszakám mégsem nyugodt. Repülőgépülés­hez hasonló nyugvóalkalmatos­ságban kapok helyet éjszakára. Pihenni azonban nem lehet. Meg­lehetősen nagy hullámok közt bo­­tonkál hajónk Európa partjai fe­lé. Kimegyek a fedélzetre. Olyan vad szél vág, mint némelyik rá­diódrámában. A fekete ég alatt fehéren porlanak szét a fölcsapó­dó hullámok. Világítótornyok hu­nyorgó fényei bágyadoznak a nedves éjszakában. Benn a hajóban kiránduló hol­land diákok, német üzletemberek, olasz sportolók, angol apácák vár­ják a hullámjáték és az éjszaka végtét. Egy óra, két óra, sok óra telik el a zsenge hajnalig, amikor Hollandiában partot érünk és a hajó mélyéből előbotorkáló kocsi­val rászaladunk az első autópá­lyára. Rotterdam Esevert kikötő. A parton kilo­métert teszünk meg kilométer után és még mindig a kikötő ég­­re vetülő darukolosszusait látjuk. A 710 ezer lakosú — tehát Hol­landiában lélekszám tekintetében második — város a világ legna­gyobb kikötője. Dokkjaiban éven­te 30 ezer tengerjáró és 260 ezer folyami hajó fordul meg. Európa kapuja hát ez a város. Szédítő a forgalma és imponáló az a mo­dern, tágas útrendszer, amely a kikötőbe érkező fantasztikus áru­tömeget öreg földrészünk irányá­ba továbbítja. A holland régi kereskedő nép. Érti az osztás-szorzás techniká­ját. Ha ők ilyen roppant összege­ket fordítanak úthálózatuk­­fej­lesztésére, akkor az, nyilván nem jelenti államháztartásuk luxusát, hanem arra a gondolatra ébresz­ti a vendéget is: az úthálózat fej­lettsége és az eleven gazdasági élet elválaszthatatlanok egymás­tól. Utakat „megspórolni” nem le­het. ... Rotterdamot a II. világhá­ború idején könyörtelen bomba­támadásokkal sújtották Hitlerék. A lerombolt negyedek helyére az ország építészei korszerű, elegáns negyedeket terveztek. Igen szép a belváros új üzleti negyede. A bevásárló­utcákról elterelték a járműforgalmat. Egy kávéházat látok — üveg minden fala; fá­kat, melyek a mi leándereink ko­sarához hasonló alkalmatosság­ban díszlenek; hatalmas, fedett kerékpármegőrző­ helyeket, mert egész Hollandiában rengeteg a kerékpár; műanyag tetővel ellá­tott, várakozóhelyeket a busz­megállónál ... És esik, esik, mintha soha nem­ ­. sütne itt az a nap, amely tűzpi­ros színűvé nyitja a meseszép holland tulipánmezőket. Amszterdam Nem hittem volna, hogy annyi üvegház van a világon, mint amennyit Rotterdam és Amszter­dam között csak az autósztrádá­ról látok. És hogy ennyi szélma­lom működik még ebben a mé­zeskalácsországban. És azt sem, hogy az élet oly sokféle végletét tárja elém a milliós Amszterdam. Csatornák — hidak — csator­nák — hidak. Tízezrek élnek a csatornákon horgonyzó vízijár­műveken és milliók jönnek a vi­lág minden tájáról,­hogy lássák őket. A gyémántköszörülés e centrumában egyetlen kirakatban annyi drágakő kápráztatja sze­memet, hogy annyit eddigi éle­temben összesen nem láttam. És annyi hippivel találkoztam az ut­cákon, hogy már az jár az eszem­ben: lehet, hogy az a bizarr do­­dolg, ha valaki nem hippinek öl­tözve járja a világot? ... Ebben a városban élt és alkotott Remb­randt, hogy képeinek ragyogásá­val a szépség melegét árassza a világra. Itt élt és írta naplóját Anna Frank, aki a XX. század éj­szakája idején, a náci megszál­lás napjaiban hasztalan igyeke­zett menteni ártatlan,, fiatal éle­tét. Amszterdam nem felejti, hogy mi volt a hitlerizmus. A királyi palota előtti Dam téren, annál az emlékműnél, amely a náci ura­lom alóli fölszabadulásuk emlé­két hirdeti, a nap minden szaká­ban találunk fiatalokat. . Az amszterdami fiatalok köz­életi hevületének sok nyomát lá­tom városszerte. Ezek többnyire kezdetleges eszközökkel előállí­tott plakátok. Szuharto tábornok­nak a közlemúltban történt láto­gatása ellen tiltakoznak; szabad­ságot követelnek a 150 ezer in­donéziai politikai fogolynak; egyes vállalatok bojkottálására hívják föl Amszterdam lakossá­gát. De nemcsak ilyen fiatalok él­nek a holland fővárosban. Egy használaton kívüli református templomban Paradicsom néven ifjúsági klubot rendeztek be, ahol kábítószereket fogyasztanak a vendégek. Ez a város az európai homoszexuálisok egyik találkozó­helye. Hétvégeken csak úgy özön­lenek ide az azonos nemű társat kereső férfiak. A hirtelen nyíló terek, a való­­színűtlenül keskeny és bájos régi kereskedőházak, a várost időn­­ként bezengő harangjátékok sza­va, az egyetem 212 professzora és a 35 jeles múzeum sem feledtet­heti azokat az erkölcsi problémá­kat, melyek megkínozzák a vi­lágszép Amszterdamot. Ennek az erkölcsi válságnak néha számunkra nehezen érthető megnyilvánulásai vannak. Hír­lik: kizárta tagjai sorából egyik művészét a Nemzeti Színház, mert a művész nyilvános helyen maj­mokkal verekedett... Mi lehetett ez? Hogyan jutott a színház ilyen radikális döntésig? Talán ott ké­ne élnünk ahhoz, hogy gondolat­ban eljussunk a lényegig. De mégsem nézhetjük közönyö­sen azt, ami ott végbemegy. Egye­bek között azért sem, mert az el­ső világháború után magyar gyer­mekek ezreit látták vendégül — néha évekig — jólelkű holland családok. Olyan emberbaráti tett volt, hogy ezt a szót hallva, „holland”, a barátságnak és a gyermekszeretetnek eme feledhe­tetlen megnyilvánulásai is mindig az eszünkbe jutnak. Bajor Nagy Ernő Csesznek várát hajdan parasztkato­nák védték az ostromlókkal szemi­­ben. Talán e paraszti szolgálathagyo­mány folytatása volt, hogy egy szán­tó-vető ember, Vajda Gyula őrizte évtizedeken át a romot. A vár őre vigyázott arra, hogy se a kirándu­lók ne tegyenek kárt az omladozó fa­lakban, se a turisták ne kerüljenek veszélybe azáltal, hogy kimerészked­nek a mélység fölé hajló bástyákra. A szolgálat évtizedei elröppentek, Vajda Gyula bátyánk már több mint hetven éves, de változatlan buzgalommal, magyarázza az erős­ség históriáját a történelmi múlt emlékei iránt érdeklődő látogatók­nak (MTI Foto : Jászai felv.) Hódmezővásárhely művészi híre többnyire az ott te­vékenykedő festőművészekhez kapcsolódik. Pedig világhírű a vásárhelyi népművészek munkája is.­ A helyi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet éven­te 16—17 millió forint értékben állít elő főként népi hímzéseket és kötött anyagokat. Mintegy 1200 főt — jobbára bedolgozót — foglalkoztat s szövetkezet, Juh­ász Gyula emilekfa f J 0 tovr* é KÁSA* GTAKKAS rí he* i Juhász ímsu vérté MAKÓI YARTéíkGOÁ&A iStm Motúms rém ihrim m­émtk wa-Mfi timur, am­i Asim Makón szeretettel ápolják Juhász Gyula költő cm­ és fél méter a hatalmas fa törzsének kerüle­lékét. A József Attila tehetségének fölfedezésében elé emléktábla kerül. A védetté nyilvánító oly nagy szerepet játszó kiváló költő, makói tartóz- város gazdag irodalomtörténeti hagyomá­kodása idején előszeretettel pihent meg ennek, az egyik idegenforgalmi látványossága 1810 táján ültetett tölgyfának az árnyékában. Négy (MTI Fotó : Tóti , melynek termékei Európa országain kívül, ha és Japánba is eljutnak ... Képünkön a zet által berendezett parasztszobában Kis­né és Kajtár Lajosné népi motívumokkal túlterítőt hímez (MTI Fotó:­­ Had. SZABAD FÖLD 19"

Next