Szabad Föld, 1971. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-03 / 1. szám
«■ ^10^ ,tárgynyeremény« {12. oldal) ftj XXVII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 20 OLDAL. ARA: 1.20 FT 1971. JANUÁR 3. \ / ----------------------------------------------------------------------------- MAGYARORSZÁGI VÁLTOZÁSOK ÍRTA: DR. ORTUTAY GYULA Népünk néhány évtized múlva ünnepli 1100 éves évfordulóját annak, hogy ősi hazájából vándorútra kelve 1196-ban mai hazájában megtelepedett. A finnugor eredetű és türk népek által megszervezett magyar nép századokig vándorolt, míg jelen hazájába érkezett. A földművelést már ismerő lovas-nomád nép, a magyar, nehezen szokta meg új hazáját, s nehezen illeszkedett a kialakult európai feudális rendbe. Hosszú évtizedekig tartott a hadi kalandozások korszaka, a magyar lovas hadak eljutottak francia, olasz földre, a németek rettegték, s középkori latin mondás volt „a sagittis Hungarorum libera nos, Domine!” — az Istentől kértek menedéket a nyilazó magyarok elől. Ez volt a kezdek Hosszú évszázadokon át magányosnak, idegennek érezte magát új hazájában a magyar nép. A hatalmas germán és szláv nemzeti egységek között a magyarság, bár mindegyre kereste a kapcsolatot Európa népeivel, mégis újra meg újra éreznie kellett magányát, különállását. A nagy mongol betörés idején IVI. Béla királyunk kétségbeesett levelet írt a pápához, rámutatván arra, hogy a magyar nép magányos itt, Európában, senki sem tekinti testvérének. „Egyedül van az én népem” — ez a kétségbeesett kiáltás fogalmazódik meg IV. Béla levelében és ez a fölfogás évszázadokon át kísérte a magyar népet. Politikusok, írók, tudósok vallották ezt a nézetet — de erről hadd szóljak még, mert ez az alapvető magányérzés változott meg 1945-ben, felszabadulásunk idején s ez az egyik leglényegesebb változás. A magyar nép ma nincs már egyedül. Azokról a megtörtént változásokról és azokról a kibontakozó tendenciákról szeretnék szólni, amelyek az 1945 előtti és mai világunkat elkülönítik egymástól. Nem vádiratot készítek a múlt ellen: a valóság tényeire és a mögöttük levő társadalmi igazságra szeretném felhívni a figyelmet. Magam néprajzi kutató, folklorista vagyok, ez a szakmám — és politikus is. A változások érzékeltetésére két megközelítési módot választottam: először néhány statisztikainak tűnő szembeállítást, másodszor a változások néhány, szerintem lényegesnek vélt vonását hangsúlyoznám. " 1938-ban hazánkban a lakosság 57%-a a mezőgazdaságból élt s nem tett ki 30%-ot a munkásosztály. 1965-ben a szövetkezeti parasztság már csak 29%, és a munkások és alkalmazottak aránya már 67%-ra emelkedett, tehát a társadalom szerkezete lényegesen megváltozott. 45 előtt hazánk jellemzésére, a paraszti nyomorúság jellemzésére a „hárommillió koldus országa” kifejezést használták. Kiderült, hogy nem jogtalanul. Ma viszont — s ezt bátran állíthatom — nincs koldus Magyarországon, társadalmi-gazdasági okokból senkinek sem kell koldulnia — a nyomorúságnak azt az alvilági szintjét, ami jellemző volt a két világháború között is, eltüntettük. 1945-ig a magyar ipar jelentős része magánkézben volt, csak néhány területen volt állami tulajdonban (az államvasutak, az energiaszolgáltatás egyegy területe stb.). A földtulajdon megoszlásáról pedig azt mondották, hogy az Európa egyik legfeudálisabb jellegű birtokmegoszlása. Csak néhány adatot erre: 1938-ban az 5 kat. holdnál kisebb terület a földbirtokosok 63,1%-ának volt a kezében s ez csupán a művelhető terület 10,1%-a volt; az 5— 10 kat. holdas birtok a birtokosok 16,3 ° ’o-ának a kezén s a földterület 9,2%-ára terjedt ki. Viszont — hogy néhány adatot átugorjak — a 200—1000 kat. holdas birtokok a birtokosok 0,4%ának a kezén voltak s ez a terület 13,2%/o-át tette ki, míg az 1000 holdnál nagyobb birtok a birtokosok 0,1%-ának a tulajdonában volt, s ez tette kei a művelhető terület közel 30%-át. Volt néhány olyan nagybirtokosunk, akinek a kezén százezernyi holdas birtokok voltak, amíg százezrével keresték a munkát a föld nélküli parasztjaink, akik néha a legnagyobb dologidőben is munka nélkül lézengtek — nemcsak azt nem tudták, hogy a rideg télben hogyan élnek majd családjukkal, de a termő nyári-őszi időn sem tudtak kenyeret adni gyermekeiknek. 1945 után két alapvető változás következett be, több hullámban s nem is mindig jó szervezés után. 1945-ben megszűnt a nagy- és középipar magánkézben, Iparunk döntő része állami ipar lett s a nagy iparvállalatok igazgatásába közvetlen beleszólása van a munkásosztályunknak. A mezőgazadság átszervezése kollektív, szocialista gazdálkodássá több fokozaton át történt — nem viták és viharok nélkül. 1945 márciusában a világi és egyházi nagybirtokot a föld nélküli és az 1—2 holdnyi kisbirtokos parasztságnak juttatta a földosztási törvény. Az ország területének 34,6%-át kapta meg több mint 642 000 család. Majd ezek a kisbirtokos parasztok megalakították mezőgazdasági szövetkezeteiket, és kialakultak a nagyobb, ún. állami gazdaságok, ez azonban az összes mezőgazdasági területnek alig több mint 10%-a. A néhány holdas paraszti birtokok kollektív mezőgazdasági üzemekké, szövetkezetté szervezése nem ment könnyen: a parasztság azt hitte, jogait veszíti, alig megszerzett birtokocskáját veszíti el. 1949—54 között a szövetkezetek szervezése nem is volt eredményes, a megművelt terület alig 27%-ra terjedt ki s a parasztság a maga jövőjét bizonytalannak látta, a mezőgazdaság terméseredményei egyre hányattlottak. 1953—61 között nagy politikai feladat volt parasztságunk meggyőzése, hogy a mezőgazdaság termelékenysége, a parasztság életszínvonala egyaránt a közös szövetkezeti gazdálkodástól függ. Nehéz, sokszor indulatos viták után a parasztság elfogadta érveinket, és alig néhány ezrelék kivételével ma már egész parasztságunk vagy tszben, vagy állami gazdaságban dolgozik. Ma az bánkódik, aki megmaradt egyéni birtokában: látja, zsákutcában van. A magyar mezőgazdaság terméseredményei 30—70%-kal haladják meg a legjobb békeévet, a parasztság életszínvonala jelentősen emelkedett, nem is hasonlítható össze a múlttal. Jellemző különben az is, hogy az ország településeinek 44%-a városi jellegű településsé változott. Megváltozott hazánkban az utóbbi évtizedekben a nemzeti jövedelem elosztása is. Mint már említettem, 1945 előtt társadalmunk szerkezete fáiig feudális, félig kapitalista jellegű volt. Az alacsony fizetésű, kiszolgáló tisztviselőréteg fölött egy igen vékony réteg élt igen magas életszínvonalon, jövedelme jelentős részét külföldre vitte. Ez a vékony földbirtokos és tőkés arisztokrácia döntött a nemzeti jövedelem fölött. A munkásság több mint 10%-a állandóan munkanélküli volt, segélyből, alkalmi munkából tengette életét. A paraszti napszámbér az 1937—38-as hivatalos statisztikák szerint 80 fillér és 1 pengő közt váltakozott, ami a paraszti szólás szerint „éhenhaláshoz sok volt, megélhetésre kevés”. 1945 előtt hazánk, főként az öregek, betegek száméira a létbizonytalanság országa volt. 1910-ben a nyugdíjasok száma 31 000, 1920-ban 64 000 volt és számuk még 1941-ben sem volt több mint kb.1S0 000 — a többi, akinek nem volt magánvagyona, birtoka, a legkietlenebb öregség elé nézett. Pedig ilyenek tették az ország többségét: nem is egy nagy írónk félelmes elbeszélésekben írta meg a munkás, paraszt öregek kietlen helyzetét: saját családjuk is tehernek érezte puszta létüket, szinte alig várták halálukat. A felszabadulás után fokozatosan kiterjesztettük az egészségügyi szolgáltatásokat, a társadalombiztosítást és a nyugdíj rendszerét. Gyakorlatilag ma már az egész társadalom számára biztosított a betegellátás, a kórházi kezelés és minden öreg számára biztosítunk, igaz, egyelőre még szerény nyugdíjat. Hadd kapcsolom ide egészségügyi ellátottságunk változását is. Ez a terület is mutatja egy félig feudális ország megváltozását. Nem részfeladatokat közlök: azokban a megyékben, ahol néprajzi úton jártam, a falusi és tanyai lakosság több mint 60 százaléka nem részesült rendszeres orvosi ellátásban, a szülőanyák 80 százaléka nem kórházban szült, és ezekben a nehéz órákban még elemi orvosi segítségben sem részesült, ezért aztán igen magas volt hazánkban a csecsemőhalálozás; különben a két világháború között Európában hazánkban volt a legmagasabb a tbc. Ma már egészségügyi ellátásban, az orvosok számában felzárkóztunk a modern ipari államokhoz, s ha van gondunk, az nem a csecsemőhalálozás, a tbc, hanem az, hogy a természetes népszaporodás alacsony. Okait most nem elemezném, csak annyit fűznék e témához, hogy a népszaporodás adatai is kezdenek kedvezőbbre fordulni. Csak néhány olyan legfőbb változás statisztikai mutatóit ismertettem, ami arra vall ország-világ előtt, hogy valóban új Magyarországról beszélhetünk. Szekfű Gyula, a nagy konzervatív-katolikus történettudósunk (tehát nem forradalmár, marxista kutató!) írta utolsó könyvében, amely az 1945 utáni változásokat elemezte: a magyar nép végre honfoglaló lett saját hazájában végre övé lett az ország, ígéri ez a változásaink lényege. S ha ezekről a változásokról most már nem a statisztikai összehasonlítás módszerével szólok, röviden még a következőket mondhatom: 1945 óta megszűnt népünk tragikus, pesszimista léterzése, írók, tudósok, politikusok történetfilozófiája, a magányosságra, elszigeteltségre ítélt magyar lét immár a múlté. Aligha kell részleteznem: népünk megszűnt a szolgák, a jobbágyi alázaté társadalmi osztályok népe lenni. Régebben íróink éppen a megalázott nép szomorú állapotát jellemezték mindegyre. Illyés Gyula a két világháború közt, 1936- ban írta meg a nagy uradalmak paraszti népének életét. Abban írja meg, hogy az uradalmak intézőinek hogyan is illett ütlegelni a 70 éven fölüli parasztokat; parlamentünkben még 1907-ben is azon vitáztak, hogy a földesúrnak joga van-e ütlegelni a mezőgazdasági munkást: a vita után jogot adtak erre. A magyar nép már nem is emlékszik erre a megalázottságra: önérzetes, vitázó néppé vált, néha bizony nagyon is ingerülten önérzetes, jogaiból nem engedő, s a vitát nagyon is kedveli. S a vita folyik ma hazánkban: irodalomban, művészetben s a közéletben egyaránt. Nyílt, bátor társadalommá vált a mi hazánk. A szocializmus nem megkötöttséget, nem zártságot jelent számunkra, hanem a fejlődés alapja, lehetősége és ösztönzője. Tudjuk, sok még a gondunk: jó úton vagyunk, a Szocializmus útján. De már nemcsak a vezetőit, az egész magyar nép világosan látja a célt, s egyetért ezzel a céllal. Tiszakécskei fiatalok