Szabad Föld, 1973. január-június (29. évfolyam, 1-25. szám)
1973-03-04 / 9. szám
1973. MÁRCIUS 4. Papírgólyák a mezők felett Az erősen lejtő, szűk utcán patakzik lefelé az eső. Szétterülve támadja a paksi dombra kapaszkodó házakat. Kerülgetem a tavaszias áradást. Mögöttem egy zöld anorákos, gumicsizmás legényke, jókedvűen gázol át a lefolyásokon. Hol a paksi Magyar Honvédelmi Szövetség új, társadalmi munkában felépített székháza? Talán valahol fent áll a domb tetején? Bevárom a legénykét. — Messze van még? — A kanyar után lesz. Odamegyek én is. — Mit csinálsz ott? — Repülőmodellt építek. Az apja fuvaros. A legényke viszont vágyálmában már átszállójegyet váltott a kétlóerős apai stráfkocsiról a sok ezer lóerős lökhajtásos repülőgépre, amelynek egykor irányítója szeretne lenni. Az MHSZ-ben elkezdte hát a megálmodott jövő valóraváltását papírszárnyú, fatörzsű repülőmodell-építéssel. Megérkeztem a „bázisra’’. Sárga falú, nagyablakos, palatetős épület — oktatóteremmel, modellezőszobákkal, autószerelést oktató gépteremmel, garázzsal, irodahelyiségekkel felszerelve. „Emháesz-nyelven”, ez a „kiképzőbázis”, amelyben Paks iskolásai és katona-sorköteles fiataljai készülnek az eljövendő fegyveres honvédelmi szolgálatra. A bázisparancsnok fogad. Budahelyi József MHSZ-titkár. Magas, erős testalkatú, negyven év körüli férfi, elévülhetetlen érdeme, hogy szervezése nyomán a fiatalok összefogtak a község vezetőivel és társadalmi munkában megépülhetett az új székház. Járjuk az épületet. — A kiképző bázis alagsorában van a garázsunk — mutatja a székház alsó helyiségét. — A sorköteleseknek gépjárművezetői tanfolyamot szervezünk. Van egy tehergépkocsink és két személyautónk. Az egy-egy tanfolyamra jelentkező 60—65 fiatalnak általában az egyharmada szerez nálunk szakmásított jogosítványt. Hát a többi? . A titkár fejtegetése érdekes: a jelentkezők kétharmada nem jut túl az orvosi vizsgán. Meglepően magas közöttük a színtévesztő, dobhártyasérült, magas vérnyomású fiatalemberek száma. Az ok? Zajártalom, túltápláltság? Ki tudja? Vagy keveset mozognak, sportolnak? Egy másik helyiségbe térünk. A szűk szobácskában asztalok, rajtuk kész, vagy félig kész, papírszárnyú vitorlázó repülőgépek, munkaeszközök, ragasztók, rajzok. — Sokan modelleznek? — Itt, egyelőre húszon,ketten. — És a járásban? — A nagyobb községekben mindenhol van MHSZ modellezőklub. Bölcskén, Dunaföldváron, Németkéren, Pusztahencsán. Legalább 320 gyerek épít „Gólya” és „öcsi” típusú vitorlázó repülőt. Pusztahencse. Ez a falu külön téma a beszélgetésünkben. Az itteni egyik fiatal pedagógus, Németh Imre tanár, nemrég felkereste az MHSZ járási titkárát. Először azt mondta el, hogy sajnos, még nem járatos a modellépítésben. Majd hozzátette: ennek ellenére is, az MHSZ szárnya alatt, repülőmodell-szakkört szeretne létrehozni. A gyerekekben már maga a modellezés lehetősége is élénk érdeklődést ébresztett. Anyagot és segítséget kapott. — Aki élethivatásszerűen nevelő — vélekedik Budahelyi József —, hamar ráérez arra, hogy a gyerekek között összekovácsoló erő a kollektív modellezés. Amtikor először felröppen az „öcsi” vagy a „Gólya” és körözni kezd a falu felett, rendszerint hamar kiderül, hogy ez is sporta javából, amely izgalmat, sikerélményt, szépséget jelent a gyerekek számára. Merev szárnyú „Gólyák” a mezők felett. Ragasztott papírmadarak suhannak fent, izgalomtól, örömtől feszült gyerekek lesik lent a papírgólyákat. A technika így is hódít falun, ami ez esetben az MHSZ (nemsokára ünnepeljük a szervezet negyedszázados jubileumát) két és félévtizedes működésének köszönhető. A városok és falvak fiataljai manapság más módon is birtokba vették a magasságokat: rádióadóvevőkkel kutatják az étert. Tolna legfiatalabb híressége, a nyolcadik osztályos szekszárdi Weisz Laci, aki jelenleg a hazai rádiózás úttörő bajnoka. A titkárhoz fordulok: — Mikor telt a ház? — Délután és este. A székházbővítéssel megoldódtak a kiképzési gondjaink, egyelőre elég a helyiségünk. Ámbár, ha arra gondolok, hogy a fiatalság érdeklődése évről évre milyen mértékben nő az MHSZ iránt... Nem feszegetem a témát. Még kiderül, hogy már a bővített létesítmény is szűk a gépjárművezetést tanuló, repülő-, hajó-, autómodellt készítő, rádiózó, sportlövő, különféle MHSZ-versenyeken vetélkedő, a technikáért rajongó falusi fiataloknak. Takács László alezredestől, az MHSZ Tolna megyei titkárától hallottam, hogy a szövetség megyei rendezvényein évente 50 —60 ezren vesznek részt. A paksi MHSZ-bázistól búcsúzva, a véletlen megint összehozott az idefelé kalauzoló legénykével. Közösen állapítottuk meg, hogy az eső elapadt. Látom a gyereken, hogy szerfelett elégedett. — Mire jutottál? — Elkészültem a repülőgép törzsével — közli és sóhajt. — Nem kell sietni, hol van még a tavasz? Szívesen válaszolnám: valahol itt settenkedik már a kertek alatt. Talán nem kell túl sokáig várni, hamarosan beköszöntenek majd a friss szelek. Repülhetnek a papírgólyák a mezők felett. Griff Sándor Debrecen botanikus kertjében kinyílt a virágkülönlegesség: a szarvaspáfrány (MTI Fotó : Balogh P. László) Továbbtanulás: bővülnek a lehetőségek Lehet és szabad-e még ma is aszerint tekinteni a továbbtanulni akaró fiatalokra, hogy mivel foglalkozik apjuk-anyjuk? Vagy talán azoknak van igazuk, akik azt mondják: sok már nálunk a tanult ember, előbb-utóbb nem lesz, aki fizikai munkát végezzen? Nen, amolyan, „hajuknál fogva előráncigált” kérdések ezek, egyikkel vagy másikkal naponta találkozhat bárki. Olyan vélemény is elhangzik — nem ritkán ! —, hogy minden családnak belső, magánügye: tanul-e tovább középiskolában vagy egyetemen a gyerek, semmi köze hozzá a társadalomnak. A szocialista társadalomban azonban a legfőbb cél, hogy mindenki megtalálja boldogulását, olyan munkát végezzen, amelyhez képessége és kedve van. Elválaszthatatlan ettől a másik nagy társadalmi érdek: a népgazdaság minden területe kapja meg a felnövekvő nemzedékből a kellő utánpótlást. Hiszen a természet törvénye az, hogy a mai középkorúak megöregszenek, nyugdíjba mennek, a megüresedő posztokat, munkahelyeket a fiataloknak kell átvenniük. Az esztergapadtól az egyetemi katedráig, a sertésgondozástól a várostervezésig és a legmagasabb vezető beosztásokig. Úgy hívják ezt világszerte: nemzedékváltás. Korábban voltak rendelkezések, amelyek előírták, hogy az egyetemeken, főiskolákon a felvett hallgatók hány százalékának kell munkás-paraszt gyereknek lennie. Jó néhány éve már, hogy — a VIII. pártkongresszus határozata nyomán — az ilyen megkülönböztetések megszűntek. Fizikai dolgozók gyerekei azóta is kerültek és kerülnek be minden évben a felsőoktatási intézményekbe, de arányuk néhány százalékkal csökkent. Az ok: természetes, hogy a fizikai dolgozó kevesebbet tud foglalkozni valamilyen tudományág iránt érdeklődő fiávallányával, mint az az apa vagy anya, aki hasonló munkakörben dolgozik. Értelmiségi család gyereke a házikönyvtárban is megtalálja esetleg azokat a könyveket, amelyeket a falun vagy éppen tanyán lakó fiatal hiába keres a maga környékén. De a munkás- és a parasztember gyereke sem maradhat hátrányban. Legyen belőle is — ha ahhoz van tehetsége, kedve, hajlama — jó, nagy tudású értelmiségi. Ehhez pedig az kell, hogy az indulási hátrányt ellensúlyozza a társadalom. Ennek az „ellensúlyozásnak” egész hálózata épült ki az utóbbi években. Az általános iskolák VIII. osztályánál kezdődik: az itt végző, legalább négyes rendű gyerekek, akiknek legalább az egyik szülője fizikai dolgozó, és az egy főre jutó családi jövedelem nem haladja meg a 900 forintot — pályázhatnak középiskolai ösztöndíjra. Ugyanilyen ösztöndíjban részesülhetnek — a többi feltétel fennállása esetén — az I—III. osztályos középiskolás diákok is. Éppen ezekben a napokban — február 15. és március 15. között — bírálják el az iskolák diákszociális bizottságai, hogy kiket tartanak érdemesnek az ösztöndíjra. Javaslatukat még a megyei diákszociális bizottságok is felülbírálják. A középiskola első osztályába kerülő kisdiákok két egyenlő részletben évi 200, a további években az ösztöndíjasok évi 3—4000 forintot kapnak. Pontosabban: a diákok szülei kapják meg ezt az összeget, hiszen rajtuk múlik, hogy a gyerek továbbtanulhat-e vagy sem. Az állam, a társadalom nem is csekély összeggel, évi 24 millió forinttal (amelyhez további 6,7 millió forintot adnak a megyék) segíti a fizikai dolgozók gyermekeinek továbbtanulását. Újabb milliókra rúg az a hozzájárulás, amivel saját dolgozóikat támogatják az üzemek és a szövetkezetek. Ha hozzájárulnak az ösztöndíjalaphoz, személy szerinti javaslatot is tehetnek: kik legyenek azok a tehetséges, gyerekek, akik ezzel a segítséggel tanulnak tovább. A KISZ, a SZOT, a tanácsok, a felsőoktatási intézmények az egyetemi és főiskolai előkészítő tanfolyamok és táborok egész sorát hozták létre. Mindezeknek egy a céljuk: megadni minden támogatást — erkölcsit, anyagit és tanulmányit egyaránt — azoknak a munkás-panaszt származású fiataloknak, akiknek értelmiségi pályához van tehetségük.Természetes, hogy — mint mindent — ezt is az alapoknál kell kezdeni. Nagy szükség van arra, hogy minél több általános iskolai kollégium létesüljön, ahol a tanulók megszerezhetik mindazt a tudást, amit a sok gonddal küszködő tanyai, kisközségi iskolák nem tudnának megadni. Az ilyen kollégiumok létesítése, fenntartása közérdek, általában több község összefogására van szükség hozzá. Sajnos, előfordul még, hogy a szomszédos községeknemegyszer a községek tanácsai vagy más vezető testületei, esetleg személyei) vitatkoznak, sőt torzsalkodnak — s közben elhúzódik a kollégium építése és felszerelése, egy-két újabb évjárat marad ki a továbbtanulást is segítő kollégium igénybevételének lehetőségéből. Tehát — a gyerekek, a felnövő nemzedék, a társadalom látja kárát. Természetes, hogy ha valakinek az apja mesterségéhez van kedve tehetsége, akkor azt tanulja. Hiszen egyik munka sem alábbvaló a másiknál. A szocialista társadalomnak — s a szocialista társadalom tagjainak, az egyes embereknek is — az a célja, hogy mindenki valóra váltsa terveit. Ezt pedig nem csak akarni —segíteni is kell, mert érdemes. Várkonyi Endre SZABAD FÖLD 5