Szabad Föld, 1973. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)
1973-09-16 / 37. szám
12 SZABAD FÖLD Történelmünk gyászos lapjai közé tartozik a tatárjárás, amely a XIII. század derekán érte el hazánk földjét is. Filmet mi még nem készítettünk erről a viharos eseményről, hiszen elképzelhető, hogy milyen nehéz és költséges vállalkozás lenne visszaidézni a középkor hiteles arculatát. A szovjet filmgyártás azonban nekivágott ennek a különleges feladatnak, és Iván Franconak, az ukránok klasszikus írójának elbeszélése nyomán nagyszabású, mozgalmas filmet alkottak Zahar Berkut címmel. Azt a küzdelmes időszakot ábrázolja ez a film, amikor a tatár hordák már elérkeztek a Kárpátok hegyvonulatának szorosaihoz, melyeken át útjuk Magyarországra vezetett. Az itt élő hegyi lakók bátran megpróbálkoztak a hordák feltartóztatásával. A hegyek büszke fiainak lakosai szabad közösségeket alkottak, törvényeiket maguk hozták, s nem tűrtek a fejük felett semmiféle zsarnok hatalmat. A tatár vezérek Dzsingisz kán utódai azonban az egész világ leigázására törekedtek; eddigi győzelmeik oly elbizakodottakká és dölyfösekké tették őket, hogy bizonyosak voltak további diadalaikban. Akadtak is a gazdag bojárok közt, akik a tatárok kiszolgálásában és népük elárulásában vélték biztosítottnak kiváltságos helyzetüket. Árulás, cselszövény, csapda, kemény lovas összecsapások, lángokra lobbantott házak, kőzápor, vízáradat, tehát hatásos és mozgalmas tömegjelenetek, csataképek teszik lebilincselővé ezt a regényes történetet. Természetesen a gyengéd szerelmi szálak sem hiányozhatnak belőle. Leonyid Oszika rendező és Valerij Kvasz operatőr gyönyörű hegyi tájképek közt, nehéz veretű jelmezekben teremti meg a helyszín és a kor sajátos hangulatát. Gazdag díszítésű, gyönyörű színes látványt nyújtó film a Zahar Berkut. Kiváltképp azoknak szolgál örömére, akik a mozitól regényes, kalandos történelmi látnivalók élményét várják. A nyári hónapokban több régebbi magyar film felújítására került sor. És a közönség meg is mozdult, hogy újra megnézze vagy ha fiatalabbakról volt szó, új élményként fogadja be a két egybefüggő híres Jókai-regény az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán egyszer már nagy sikert megért moziváltozatát, vagy Jókai egy másik regényének, a Szegény gazdagoknak filmfeldolgozását. S ismét előkerült a filmraktár polcairól a Katonazene, mely Bródy Sándor és Kaál Samu című novellájából készült Marton Endre rendezésében. Ez is időtálló műnek bizonyult. Korfestő ereje ma is csorbítatlanul érvényesül. Milyen korról is van szó? Arról a sokat emlegetett boldog békeidőről, amikor a huszárvirtus legendái születtek, amikor a tiszti becsület mintegy erkölcsi magaslatra emelte a császári és királyi hadsereg tiszti uniformisát viselő urakat, s a nők iránt kötelező gáláns, lovagi viselkedés az úriember legfőbb ismérve volt. Ennek a dicső és lovagias időnek megidézésével mutatkozik be előttünk ez a film. Úgy látjuk, hogy Báró Ferdinándy Tamás főhadnagy méltó képviselője e hadsereg úri szellemének. Aztán, ahogy a cselekmény kibomlik, tanúi leszünk, miként akar új szerelmi hódítással, az új állomáshelyén egy új asszony birtokába jutni. S amikor a szép orvosné férje elégtételt követel csábítási kísérletért a főhadnagytól, megdöbbenve látjuk, hogyan veszi rá becsületes, nyíltszívű tisztiszolgáját, Kaál Samut a sértett férj orv lelövésére. Félelmetes és gonosz színjáték következik ezután. Az elfogadott, börtönbe zárt, törvény elé állított Kaál Samut hidegvérűen hitegeti, biztatja báró Ferdinándy, nem lesz semmi baj, ne féljen, megmenti őt a halálbüntetéstől. A végső jelenetet Bródy Sándor a novellájában így írja le: „ ... A hóhérlegények megragadták. Kaál Samu elkiáltotta magát: — Hadnagy úr, ne hagyjon ... Többet nem szólhatott. Tréfa volt. Véget ért. A tiszt imára vezényelt”. Tréfa? Keserű tréfa! Sohá nem lehet elfelejteni, amikor a filmben a kivégző osztag előtt Samuból előtör a kétségbeesett segélykiáltás, és Ferdinándy csak áll a börtönfolyosó nyitott ablakánál és homlokát némán megtörölgeti. Néhány csepp veríték két ártatlanul kioltott életért ... A tiszti becsületkódex ennél nagyobb árat ír elő egy félresikerült tréfáért, egy elfuccsolt szerelmi kalandért. Báró Ferdinándyt Kállai Ferenc, Kaál Samut Szirtes Ádám, a szépasszonyt Bara Margit, a meggyilkolt férjet Básti Lajos játszotta. Játékuk ma is elragad minket. A következő felújítás Bródy Sándor fiának, Hunyadi Sándornak Bakaruhában című hihetetlen tömörségű, remekmívű novelláját hozza vissza számunkra filmen, Fehér Imre rendezésében. Itt is egy kis úri kalandot látunk az első világháború kezdeti időszakából, amely nem végződik ugyan halállal, de szétrombol, összetör egy szép és tiszta emberi érzést, eltapos egy hitet, csorbát ejt az egyszerű cselédlány emberi méltóságán. Miként a novella, a film is szűkszavúan beszél a fiatal újságíró, Sándor és Vilma, a cselédlány találkozásáról, önzetlen szerelméről, a lány furcsa megcsúfoltatásáról. Ám az 1957-ben készült film érzelemgazdagsága, egyszerű mesterkéletlen eszközei változatlanul hatnak ma is, s ez nem kis részben Darvas Iván és Bara Margit gyönyörűen összehangolt, minden pátosztól és érzelgősségtől mentes páros játékának köszönhető. A gyakorlat bevált. Csak helyeselni lehet, hogy a nyári időszakban, amikor új magyar filmet nem mutatnak be, a tízhúsz évvel ezelőtt készült magyar filmek szépségeihez, értelméhez nyúlnak vissza, hiszen ott múlhatatlan értékek rejtőznek. Csak az a fontos, jól válogassuk meg őket. Még sok felújításra érdemes magyar film vár az újbóli bemutatóra. Sas György Kamjén István: SUBA JÁNOS VITÉZI TETTEI„ — Nem baj — mondták —, csak tartsunk arra. Már jól fel voltunk szerelve puskával, trénszekerünk is volt vagy nyolcvan darab, és meg volt rakva mindennel. Volt vagy hat kisebbfajta ágyúnk, géppuskánk meg tizenöt. Éppen egy erdőhöz közeledtünk. Kicsit nehéz volt az út, hmn erre, hun arra kellett kanyarogni, de azért lassan csak haladtunk. Mehettünk már vagy két óra hosszat, mikor az egyik előőrs jelentette nekem, hogy mindjárt kiérünk az erdőből. Egy nagy tisztás következik — mondta —, aztán egy kisebbfajta hegy, amin túl harc folyik. — Jól van — mondok —, majd a hegy lábánál pihenünk egy kicsit. Így is történt, mikor a hegy lábához értünk, pihenőt rendeltem. Fain gyerekek voltak a mieink, úgy szerettem őket, mintha az édes gyerekeim lettek volna, ők meg apjuknak tartottak. A cár elfogása magasra emelt a szemükben. Konzervet osztottam, hogy jóllakjanak, s akadt a kulacsokban egy kis bor is. Vagy három óra hosszáig pihentünk. Mondtam aztán: — Talpra, emberek, indulunk! A sudár, fekete képű Sipka Gergőnek szóltam: üljön lóra és menjen fel a hegygerincre, de mielőtt felérne, szálljon le a lóról, mert a lovas ember messze ellátszik. — Ó, tudom én azt, parancsnok bajtárs, nem kell engem ilyesmire figyelmeztetni, mert sok felderítésen vettem részt! — azzal nyeregbe pattant, és mint a szélvész, vágtatott felfelé, én meg kukkerral figyeltem. Láttam, hogy elérte a gerincet, leugrott a lóról, odakötötte valamihez és hason csúszva ment felfelé, majd hirtelen eltűnt. — Tán nem esett valami baja ennek a Gergőnek? — aggodalmaskodtam. Eltelt egy óra is, mikor láttam valakit visszajönni. Ahogy odaért a lóhoz, mindha nem is Gergő lett volna ... Vágtatva jött lefelé. Mikor odaért hozzám a betyár, látom, hogy mégiscsak Gergő, orosz cári tiszti ruhában feszít előttem. — Hogy az ördög bújna beléd, Gergő... — mondom. Sebtiben elmondta, hogy a túlsó oldalon a hegy lábánál egy faépületben találkozott a mundér tulajdonosával, akit rögvest a pokolra küldött, és hogy feltűnő ne legyen, magára kapta a mundérját. Tanácsolta, menjünk is már, amilyen gyors iramban csak tudunk, és ha volna köztünk valaki, aki jól tud oroszul, az bújjon gyorsan a tiszti ruhába. — No, emberek, ki tud jól oroszul? — kérdem, mert magyarászni valamennyien tudtunk, de egy orosz tisztet nem lehet akárkivel helyettesíteni. Odajött egy nyurga, jóvágású szőke fiatalember, otthon gimnáziumot járt, félig elvégezte az egyetemet is, és tisztán beszéli az orosz nyelvet — mondta. Jól megnéztem, majd a Gergőn levő tiszti mundért szemléltem. — Éppen jó lesz neked — mondtam —, vedd csak fel, édes fiam. Gergő gyorsan levetette, s átadta. Úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna ... Ha egy kicsit is hasonlít a tiszthez, akkor nyert ügyünk van — gondoltam. Gergő meg a fülembe súgta, mintha csak az orosz komát látnám ... Állt ott egy szép pejle. — No nyeregbe ... aztán becsülettel, magyar emberhez illően végezd a dolgod, fiam! — engedtem útjára. — Bízza csak rám, parancsnok bajtárs! — s egy pillanat múlva eltűnt lovastul a hegy másik oldalán. Kis idő múlva megélénkült a puskaropogás. Nem bírtam tovább ott vesztegelni, kiadtam a parancsot, indulunk. A gyalogság ment elöl. A szűk utakon a trének nehezen tudtak haladni, biztattam, nógattam őket. Ha elakadtak, magam is segítettem tolni, mert már az én lovamat is befogtuk egy trénszekérbe, a fáradt lovak elébe. Szóval vánszorogtunk felfelé: a lovak húzták, az emberek meg tolták a szekereket. Arra gondoltam, hogy ezekkel nem sokra lehet majd menni, úgy kifáradnak, mire felérünk. Kiadtam a parancsot, hogy az ágyúk, meg a nehéz géppuskák menjenek előre, így a trén könnyebben haladt utánuk —, a hátramaradóknak pedig meghagytam, hogy igyekezzenek. Felértünk a hegygerincre. Szétnéztem, az ellenség igencsak lövöldözött. Rögtön beosztottam az ágyúkat, melyik hova álljon, a géppuskákat meg egy cseppett előbbre küldtem. Az emberek kézről kézre adogatták a lőszert, tudtam, hogy van abból elég, és a trén is közeledik. Egyik ágyútól a másikhoz mentem és mondtam: — Emberek, tüzeljetek, ahogy csak bírtok! Nemsokára a géppuskák ropogása is hallatszott az ágyúdurranás mellett. Az ellenség nem tudta elképzelni, mi történt. A KIS HEGEDŰS Megtakarítás A szövetkezeti tagok és a közös gazdaságok pénzkapcsolatairól közöl tanulmányt a Közgazdasági Szemle. Az 1963—1971 években a termelőszövetkezeti tagok és alkalmazottak részesedési alapja a közös gazdaságok által kifizetett alapmunkadíjak és kiegészítő részesedések összegeként a következőképpen alakult: 1963- ban 16,0, 1969-ben 18,0, 1970-ben 17,3, 1971-ben 18,2 az öszszes részesedés milliárd forintban. Termelőszövetkezeti jövedelemben 1968-ban 702 ezer család, 1971-ben pedig 650—660 ezer család részesült. Az egy termelőszövetkezeti dolgozóra jutó évi részesedés (nyugdíjas tagok és időszaki alkalmazottak részesedése nélkül) kerekített összege a következő volt (ezer 1973. SZÉP