Szabad Föld, 1973. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)
1973-10-21 / 42. szám
ÓBER 21. Alig bírtam feltápászkodni, jártányi erőm sem maradt. Körülnéztem magam, majdnem meztelen voltam, mert birkózás közben cafatokra tépődött a ruhám. Nagy nehezen nyeregbe szálltam. — Na, ballagtunk cimbora, veregettem meg a lovam nyakát. Szegény állatból dőlt a vér, de azért vágtába ment. Mikor cimboráim megláttak, megrémültek. Elmondtam, hogyan győztem le két vadkant puszta kézzel. Láttam, kétkedve hallgatták, csak mikor odaértünk és meglátták a két dögöt, néztek rám csodálkozva Hallottam, ahogy tárgyalták egymás közt. No, a mi parancsnokunktól még Toldi Miklós is tanulhatott volna ... A két dögöt felrakták a szekérre. Még lőttünk vagy hatot az úton — elláttuk magunkat hússal. TIZENHARMADIK KALAND Nevezetes találkozás Jó néhány heti menetelés után, harc közben összetalálkoztunk a vörösökkel. Egy szikár ember, a parancsnokuk, megkérdezte, kik vagyunk. — Mi cimbora? javarészt magyarok! — válaszoltam. — Jó, hogy jöttetek, mert két napnál tovább nem bírtuk volna az ellenállást. Táviratoztam is Lenin elvtársnak, aki visszasürgönyzött, hogy hamarosan itt lesz ... Kis idő múlva, a nagy tér közepén megállt egy autó. A vörösök parancsnoka, a szikár Vaszilij karonfogott és egy kis sovány, szakállas emberhez citált. Vaszilij haptákba vágta magát: jelentette, hogy kicsoda, milyen ezred élén áll. — Ez meg — mutatott rám — Suba János, a magyarok parancsnoka. — Nagyon örülök, hogy találkoztam magával Suba elvtárs, sokat hallottam magáról — nézett fürkészve szemembe Lenin elvtárs — mert ő volt — és barátságosan rám mosolygott. Hiába magyaráztam: — Nem tettem semmi különöset, Leninelvtárs ... Nem többet, mint a bajtársaim... — Csak ne szerénykedjen — veregette meg a vállam. — Tudok én mindent, ha nem is vagyok mindig a fronton. Sokat olvastam a magyarokról, milyen derék katonák, de most már gyakorlatban is bebizonyosodott ... Aztán beszél Rákócziról, Kossuthról — csak tátottam a számat. ... Hogy milyen vitéz katonák voltak... Hogyan harcoltak a szabadságért a kurucok és azoknak mi vagyunk az utódai... Majd karonfogott: — Vezessen a katonáihoz, Suba elvtárs! Mikor odaértünk, így szóltam az embereimhez: — Katonák, magyarok!... nézzétek, itt van Lenin elvtárs! Körülfogták Lenint, hogy egy tapodtat sem tudott menni. Lenin beszédet mondott, s úgy fellelkesítette az embereket, hogy még az ördöggel is megverekedtek volna ... Aztán elbeszélgetett jó néhány katonával. Megnézte a konyhát is. Éppen rántott levest főztek, de kevés zsír volt rajta. Lenin kért egy csajkát, lekuporodott a földre és kanalazta egy darab fekete kenyérrel. — Ez igen, — mondogatták a mieink — ilyen vezért is keveset lehet találni! Estig nálunk maradt,aztán elbúcsúzott és beült az autójába, de még visszafordult: — Suba elvtárs! Ha legyőztük az ellenséget és győz a néphatalom, meglátogasson ám! Aztán vigyázzon magára és a bajtársaira!... Sose felejtse el, hogy bajtársai nélkül nem nyerhet csatát... Vigyázzon az egészségére is ... Sok sikert kívánok mindnyájuknak!... — Köszönöm szépen ... — válaszoltam. Hetekig beszéltek erről a katonák és láttam rajtuk, hogy büszkeség dagasztja a mejlüket... Szűkén volt kosztunk, nem akadt vad a puska elé, a katonák nem voltak olyan vidámak, mint máskor. A sebesültekkel is sok baj volt az úton, sűrűn meg kellett miattuk állni, orvosság, kétszer is fogytán volt. Nagyon el voltam keseredve a fájdalomtól, szenvedéstől nyöszörgő emberek miatt — néhányan meg is haltak közülük útközben. Megsirattuk őket, mert hű, bátor katonák voltak, de nem gyászolhattuk, sirathattuk őket hetekig, hónapokig, tovább kellett mennünk, azzal törődni, hogy lesz velünk ezután ... Egyre azon töprengtem, miként lehetne élelemhez jutni, mert a katonák már szédelegtek az éhségtől. Jómagam egy falatot sem ettem már két napja, hogyolyannak jusson, akinek nagyobb szüksége van rá. A tél erősen közeledett, tombolt, dudált a szél és ez még jobban elcsigázott bennünket. Megint egy erdőbe kerültünk, nem volt mit tenni, pihenőt rendeltem el, mert az addig mindig vidám emberek oly csüggedtek voltak, hogy alig voltkedvük tüzelőt szedni. — Katonák! — mondtam —, ha elhagyjuk magunkat, útközben éhen pusztulunk. Hát nem akarjátok az otthoniakat, feleségeteket, családotokat, vagy menyasszonyotokat látni ? Azt hiszitek, hogy Rákóczi kurucainak sohasem korgott a gyomruk? Nem vacogott a foguk? És mégis verekedtek... Ti meg, hogy néhány napja rosszabbul megy... — Van annak már két hete is, hogy szűkén van az ennivaló — dünnyögték. — No és? ... Azt hiszitek, hogy a szabadságot csak úgy, marékkal szórják? ... Azért keményen meg kell harcolni, szenvedni. Hiszen én is veletek éhezem! Mégsem szólok egy makkot sem, nem eresztem búnak a fejemet... Otthon tán mindig megtömtétek a halatokat?... A teremtésit neki! Milyen katona az, aki mindjárt lógatja a fejét? Megmondom őszintén, hogy aki nem hajtja végre parancsomat, ahhoz nem leszek irgalmas ... a kireletszumát! Egymásra néztek, fürgén mozogni kezdtek és nemsokára már ropogtak a tüzek, pedig némelyik majd orra bukott az éhségtől. Hiába kutatták fel az erdőt, egy kóbor varjút sem találtak. Nagy harcok lehettek az erdőben — gondoltam — és azokat az állatokat, melyek nem pusztultak el, elűzték a lövöldözéssel, — de nyomát sem lehetett látni a lövöldözésnek, csatának, még egy srapnellhüvelyt sem találtunk. Másnap este kiértünk az erdőből, s egy falut pillantottunk meg. Az emberek kicsit magukhoz tértek, remélték, majd jóllaknak. Rá is kezdtek egy nótára, de nagyon kényszeredetten ment. Hogy lelket öntsek beléjük, magam is rázendítettem. A faluban öreg, szakállas parasztok, töpörödött, fonnyadt öregasszonyok álltak a házak előtt. Csudálkozva hallgatták éneklésünket, mert volt köztünk orosz, ukrán, kirgiz, cseh, meg néhány német is és mindenki a saját nyelvén dalolt. Találtunk néhol az erdőben összerakott szénát, a lovakat avval tartottuk, abrakot nem kaptak, mert a zabot mi ettük meg. A katonák összetörték és galuskát főztek belőle. Az első háznál megkérdeztem egy szakállas öreget: — No apóka, van-e ennivalótok? mert éhesek a katonák ... — Jaj... nincsen, dehogy van nekünk — sopánkodott. — Majd megnézzük... de annyit mondhatok, hogy a fejeddel játszol, vén huncut... Ijedtében összerogyott, hányta magára a keresztet és hajtogatta, hogy ő olyan öreg már, azt sem tudja, mi van a kamrában, meg a padláson ... — Nem baj apóka, majd megnézzük! állj csak fel — azzal a hóna alá nyúltam és Zsigával becipeltük az eresz alá. Zsigát megbíztam, kutassák át a falut és ne törődjenek senkivel, semmivel, mindennél fontosabb, hogy a katonák jóllakjanak. Azt is megparancsoltam, hogy a sebesülteket mindjárt helyezzék el, mert ott töltünk vagy két hetet, hadd álljanak talpra. (Folytatjuk) Szűcs Sándor hetvenéves A Sárrét egyik falujában, Biharnagybajomban, szülőházában látogattuk meg Szűcs Sándort, a magyar néprajz egyik neves tudósát, a Sárrét kiváló krónikását, írót, akinek öt könyve, számos füzete, harminchat tanulmánya és több száz cikke beszél a tegnapi, meg az azelőtti Sárrétről. Első írása 1920-ban látott napvilágot Berettyóújfaluban, s azóta szakadatlanul kutat, ír, munkáálkodik, hogy népe minél jobban megismerje múltját. A felszabadulás után egy ideig a sárréti népfőiskola igazgatója volt, majd a karcagi Győrffy István Múzeum újjászervezője és nyugdíjaztatásáig igazgatója. Tavaly munkásságáért megkapta a néprajzosok legnagyobb díját, a Győrffyemlékérmet. A kormány, az Elnöki Tanács is többször magas kitüntetéssel ismerte el munkáját. A halk hangú, törékeny, idős tudós most, október 23-án tölti be a 70. évét. Ma is naponta odaül írógépéhez, hogy gondolatait, kutatásainak összegezéseit papírra vesse. Életéről nehezen vall. Egyéb forrásokból tudom, hogy sohase hagyta el a templomnyi időt megért szülőházát, amely az 1848—49-es szabadságharc bukása után egy ideig otthont nyújtott Sárosi Gyulának, az Arany Trombita szerzőjének is. Még karcagi megbízatása idején is naponta innen járt be munkahelyére. Hű maradt ahhoz a földhöz, amely szülte, amelynek népétől származott, amelynek életét, munkásságát, szokásait, gondolatvilágát kutatta és feljegyezte. A hazai néprajzot sokmindennel gazdagították Szűcs Sándornak a Tiszántúl szilajpásztorairól, rétesembereiről, pákászairól, a földmíveseiről és szegény embereiről szóló írásai. Életműve a magyar néprajz minden lényeges kérdéséhez szolgáltat adatokat, sőt azon túl is, éppen legutóbbi könyvei, amelyek Lúdas Matyi cimboráit és Háry Jánosbarátait emeli ki az idők homályából, az irodalomtörténetnek is semmivel sem pótolható forrásai. A néphagyomány, amelyet ő mentett meg, meglepő háttért rajzol Fazekas Mihály, Garai János, sőt Petőfi Sándor költeményei, a Lúdas Matyi, a Háry János és a János vitéz mögé. A múzeumnak beillő lakásában az elődökről beszélgetünk, akik elindították erre az útra. Édesapjáról, aki parasztember létére sokat olvasott, kivált a verseket szerette: Csokonai, Petőfi, Arany költészetét, s aki növényeket nemesített, megtanította társait a szőlő, a gyümölcsfa oltására, aki méhészkedett és a méhek életéről, általában a természeti megfigyeléseiről érdekes kéziratokat hagyott maga után. Tőle örökölte íráskészségét. Édesanyjától, Nemes Zsuzsannától pedig a népi múlt, a népi élet jelenségei felé fordulás hajlamát. Édesanyja csodálatos hűséggel őrizte emlékezetében a szüleitől, nagyszüleitől és a falu öregjeitől hallott hagyományokat. Ez indította el a néprajzi gyűjtőútra, majd írói munkásságához is segítette. A debreceni egyetemen szerzett diplomát, évekig dolgozott az egyetem földrajzi intézetében, majd segédkezett a Debreceni Szemle, a Földrajzi Közlemények és a Földgömb című folyóiratok szerkesztésében. Később teljesen a néprajzi gyűjtésre adta fejét. Járta a falvakat, a tanyákat, beszélgetett emberekkel, s gyűjtötte a tájra vonatkozó szóbeli és írásbeli emlékeket. Győrffy Istvánnal való megismerkedése csak tovább erősítette benne, hogy minden nehézség ellenére is jó úton jár. Pedig sokat kellett nélkülöznie, sok gáncsoskodással, meg nem értéssel találkozott, volt úgy, hogy a múltban kommunista agitátornak nézték, s nemegyszer a csendőrök zaklatták, hogy miért barátkozik a szegényekkel, miért jön velük gyakran össze és miről beszélgetnek. Semmit sem bánt meg. Ma is töretlenül dolgozik otthonában. Tíz éve ment nyugdíjba, de nem nyugalomba. — Nyugtalanság tart fogva, hogy mennyi tennivalóm volna még — mondja. — Írni kezdett könyveim befejezetlenül, melyiknek fele, melyiknek harmada kész. Betegeskedés is bilincsbe ver, s az évek így, csapatba verődve, cint madárral, gyorsabban repülnek már. Hetven esztendő terhét kell cipelnem. Csendesebb, lassúbb a munka menete, s ebben nagyon keservesen tudok beletörődni. Folyóiratokba, kiadványokba és a környéki újságokba írogatok. Ez utóbbiakba azért, hogy a régi sárrétiek hagyományait, amit fél évszázadon át gyűjtöttem, a mostani sárrétiekre átszármaztassam. Most két könyvön dolgozom. Az egyik a Régi magyar vízi világ (sárréti néphagyományok és népi emlékezések), a másik a Sárréti emberek, az utóbbi legkiválóbb adatközlőimről szól, akikkel gyűjtőutaimon találkoztam. A tájnak, a szülőföldnek és lakóinak akar velük méltó emléket állítani. Kívánjuk, hogy Szűcs Sándor minden tervét megvalósítsa. Október 22-én falujában bensőséges ünnepség keretében köszöntik munkatársai, barátai, olvasói. Gondolatban mi is ott leszünk és szívből üdvözöljük 70. születése napján. Gáli Sándor : A szülőföld vállalója SZABAD FÖLD 13