Szabad Föld, 1974. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-28 / 17. szám
RILIS 28. en épművészet mestere dolgozott, s a közelmúltban ő is nyugdíjat ment. Vékony Sándor Rákóczi utcai tra és műhelye most múzeum it. Az idős mester új házba öltözött, a régit pedig megvázolta a Finomkerámiaipari űvek és átadta a helyi Tornyai más Múzeumnak annak bizosításául, hogy a modern magyúr megőrzi, ápolja és tiszteli hagyományokat. Dr. Dömötör János, a Tornyaiáás Múzeum igazgatója a vár országgyűlési képviselője távoztatott bennünket a régi lakossággal kapcsolatos közeli nűvekről. — Jelenleg az épület karbanitási munkálatait végzik, ez- hamarosan elkészülnek — mondotta. — A műhelyt teljes felszerelésével együtt érintetlenül hagyjuk úgy, ahogyan az volt Vékony mester munkálkodásának idején. A ház egyéb helyiségeit múzeumként kívánjuk hasznosítani, ahol bemutatjuk a régi csúcsi kerámiát és Vékony Sándor munkáit. Ismertetőt is készítünk, amelyben a csúcsi fazekasok történetét dolgozzuk fel régtől napjainkig. Egy szobát pedig régi vásárhelyi bútorokkal, használati tárgyakkal rendezünk be. Szeretnénk a műhelyt élővé tenni — mondotta befejezésül dr. Dömötör János — azzal, hogy a fazekasmesterség leglátványosabb részét, a korongolást itt mutatjuk be a látogatók előtt. Kőműves Gyula kötni magát. Pedig nem is ismerem, s talán nem is látjuk viszont soha egymást. És mégis jó lenne! Hát ezt gondoltam. Maga akarta, hogy mondjam meg. Figyelmesebben nézett rám. — Maga ugye járt középiskolába? — Most érettségiztem. Enyhe mosoly jelent meg az arcán. — Azért ilyen... De hogy milyen vagyok, azt nem mondta, én meg nem mertem kérdezni. Aztán nagyon-nagyon a szemembe nézett, mintha igen érdekelné, amit most felelek majd. — Ugye szeret képzeleteket szőni? — Igen, igen! Újra körülnézett. S habár szentül meg voltam győződve róla, hogy ezt a lányt soha senki nem tudta megkörnyékezni, ezt mondta: — Itt nem csókolhat meg úgyse. Bármikor visszajöhet a fogadósnő. Még más is beléphet. Azt már igazán nem tudtam, hogy játszik-e velem, mint egy gyerekkel, vagy komolyan beszél-e. Én mindenesetre nagy komolyan megkérdeztem: — És kint? — Kint még rosszabb. Magát nem ismerik itt. Mit csinálunk kint ketten, ebben a ködös időben? De képzelje azt, hogy megcsókolt. Kicsit furcsán néztem rá. Mert ha szerettem is képzelődni, nem így, felkérésre. S naivul tudakoltam tőle: — Hogyan képzeljem? — Hát mondjuk este, amikor lefekszik. Amikor nem nyithat ránk senki. Hány órakor fekszik le? — Úgy kilenckor. Itt szálltam meg a fogadóban. Kicsit közelebb hajolt és halkan ejtette. Nem súgta, csak úgy ejtette. — Látta most a számat ugye? A két kezébe fogja az arcomat és megcsókol. Úgy képzeletben. — És maga? — Én is erre gondolok majd, ha lefekszem. Hogy megcsókol és én visszacsókolom. Nagyon izgatott lettem, mert ilyenről még soha nem folytattam beszélgetést. — De hát mire jó ez, ha úgysem válik valóra? Titokzatosan elmosolyodott. — Hát, hogy vágyat ébresszen! Ezt éppenséggel nem értettem, hiszen látszólag ellentmondott minden józan észnek. S ha valami nagy titkot is sejtettem mögötte, újabb „miért?” tolult a számra. De akkor felbukkant a fogadósnő a pincéből és a lány elfordította rólam a szemét. . — Holnap újra eljövök hétkor, a másik öt literért — szólt oda neki. — Várlak, Julikám. Ekkor tudtam meg, hogy Julinak hívják. Köszönt mindkettőnknek, s anélkül, hogy rám nézett volna, elment. Zaklatottan álltam ott, s egész nap nem tudtam megnyugodni. De este, mikor lefeküdtem, hiába idéztem magam elé Juli arcát, a száját, valahogy nem tudtam megcsókolni. Nehezen aludtam el, és reggel már hat órakor lent ültem az étteremben, kortyolgattam szomjasan a tejeskávémat. Hét óra tájban nyílt az ajtó, belépett a lány, a fogadósnő meg lement újra a pincébe. Kettesben maradtunk. S amikor rám nézett, tüstént kitört belőlem a panasz. — Nem tudtam megcsókolni, Juli! — Miért? — mosolyodott el. Megvontam a vállam. — Nem tudom. Talán épp, mert annyira szerettem volna. Vagy amiatt, hogy mindig arra gondoltam, amit utoljára mondott: „Hogy vágyat ébresszen!” De hát miért ébresszünk vágyat, ha úgysem teljesülhet? A nagyobb lány tapasztalatával nyílott szólásra a szája, azéval, aki legalábbis sokat gondolkodott ezen. — Az ember nemcsak olyan dolgokra vágyik, amit elérhet, hanem olyanra is, amit nem. És amikor vágyik valamire, akkor nem arra gondol először, hogy elérheti-e. Hanem hogy szeretné elérni. Ez is boldogságot ad.Csaknem szájtátva hallgattam. — Igen, de mégis el szeretné érni az ember, amire vágyik ... — Ez a szép benne — felelte. — Hát nem több vágyni valamire, mint minden vágy nélkül elérni valamit, ahogy sok férfi szeretné? Megbabonázva néztem rá. Most is olyan szép, olyan zárt, olyan elérhetetlen volt, mint az előző napon, de most valami vad vággyal a szemében. — Legalább este meg tudtam volna csókolni! — suttogtam. — De nem éreztem úgy magam előtt, mint amikor a valósságban állt itt. Titokzatosan nézett rám. De nem mosolygott. — Ezt is tanulni kell. S akkor odahajolt hozzám, mintha emlékezetembe akarta volna vésni minden vonását. De mert kigombolódott ruháján a felső gomb, gyorsan begombolta. Egy villanásra megláttam felsőtestének egy kicsi darabját. Ott is úgy feszült az a fehéres bőre és éreztem a szappanszagát. Akkor két kezébe fogta az arcom, s lassan szájamra nyomta tompán vöröslő, sima száját. Én vissza se tudtam csókolni. — Most se tudtam megcsókolni — szólaltam meg elkeseredetten. De mintha őt épp ez a sutaság tette volna nagyon-nagyon boldoggá. Csak úgy izzott a szeme a boldogságtól. Mert ő talán épp erre vágyott, ezt nem tudta eddig megkapni senkitől. — Majd este — súgta. De már jött is a fogadósnő. Juli elköszönt és ment is. Most sem nézett rám. Az asszonyság olyan fürkésző szemmel vizsgálta kigyúrt arcomat. És fojtott hangon kérdezte: — Ugye beszélgettek? — Néhány szót csak — biggyesztettem el a számat, hogy ne tulajdonítson neki nagy jelentőséget. Kedden csóválta a fejét. — Hát csak vigyázzon vele! Mert igen helyes teremtés, de nagyon fura a természete no, megmondom, ahogy hírlik róla: bolond! Csak játszik mindenkivel, egyebet nem tud. De én igen fiatal voltam még, magam is nagyon szerettem képzelegni, és úgy éreztem, hogy Juli nem játszott velem. Csak álltam ott lesütött szemmel, és várni kezdtem türelmetlenül az estét, amikor majd felmegyek a szobámba és lefekszem. Mert bizonyosan tudtam, hogy pontbankilenckor megjelenik Juli előttem (talán a valóságban is, ez az érzés tett boldoggá), s odatartja nekem a száját, hogy visszacsókoljam. Erről azonban nem ejtettem egy szót sem az asszonynak, mert még azt hitte volna, hogy én is bolond vagyok. Pedig ki tudja, talán Juli sem volt az, csak kicsit más, mint a többé SZABAD FÖLD 13 Csak a jelennel foglalkozom Beszélgetés Bacsó Péterrel Megosztott nagydíjat hozott el San Remóból néhány héttel ezelőtt Bacsó Péter rendező, a „Harmadik nekifutás” című filmjéért kapta. Ez a történet is gyári környezetben játszódik, csakúgy, mint az előzőek: a „Kitörés”, a „Jelenidő”. Szereplői: munkások, mérnökök, adminisztrátorok. Konfliktusai, problémái bármelyik üzemben megtörténhettek a hetvenes években, sőt meg is történtek, hiszen a krónika valódi, eredeti. Most a „Szikrázó lányok” című filmmusical van soron. Ezt mutatják be a napokban, ennek sikeréért drukkol a rendező, aki többnyire maga írja a filmeket, amelyek egyre inkább egyetlen közös mondanivaló, tudatnivaló köré csoportosulnak. — Politikus alkat vagyok — mondja Bacsó Péter —, szenvedélyesen érdekel a kor, amelyben élek, nem véletlen, hogy filmjeimben csak a jelennel foglalkozom. Én azt vallom, hogy a múlthoz nem értek, a jövőt nem ismerem — a mostani évek, évtizedek, amelyeket meg kell örökítenem. Teszem ezt akkor is, ha nem a leghálásabb feladat, ha nem aratok olyan babérokat mint egy flitteres, levendulaillatú, édeskés filmtörténettel. Valamennyi filmemmel úgy vagyok, mint a kísérletező, aki nem tudja, hogy az amit létrehozott, milyen hatással lesz azok körében, akiknek érdekében munkálkodott. Kissé kesernyés szavak, a San Remó-i nagydíj és több más nemzetközi elismerés árnyékában. Hiába, a legfényesebb külföldi sikert sem pótolja a hazai zsúfolt ház, az, ha a mozipénztárak ablakaira kiteszik a „Minden jegy elkelt” táblát. — Tisztában vagyok a számokkal — folytatja —, a statisztikával. Tudom, hogy például a „Forró vizet a kopaszra” című tragikomédiám enyhén szólva nem aratott sikert. Az okát hosszan kellene elemezni, nem is biztos, hogy tudnám. A rendező, a filmíró és valamenynyien, akik a film készítésében részt vesznek, mindig a legjobbat akarják. Én például hosszú idő óta ugyanazzal a stábbal dolgozom, legfeljebb a színészek váltakoznak, annál is inkább, mert szeretek amatőrökkel dolgozni, s eddig még soha nem csalódtam bennük. Jó az, ha olyan emberek játsszák vagy inkább élik ezeket a történeteket, akiknek megvan hozzá az élményük, a kézzelfogható tapasztalatuk. — S vajon hogyan van ezzel a filmrendező, aki nyilvánvalóan nem gyárban szerezte a diplomát? Honnan vette az élményt, s főként a történeteket? — Csak az első lépés volt nehéz. És az sem túlságosan. Mindig szerettem beszélgetni emberekkel, nem sajnáltam az időt, hogy ankétokra, találkozásokra járjak. Ezeken az összejöveteleken elhangzik sok felesleges szó is, de nagyon sok érdekes, figyelemre méltó megjegyzés. A mozinézők összejönnek, hogy megkritizáljanak egy filmet, de kis idő múlva már a maguk sérelmeiről, problémáiról beszélnek. Jóformán egyik film „adja” a másik film alapját, magját, az írónak, rendezőnek „csak” az a dolga, hogy ezt a film képére formálja. — Könnyű üzemben forgatni? — Egyáltalán nem. Akkor igen, ha az üzemvezetőség segít bennünket, támogatja munkánkat. Jelenet a „Szikrázó lányok”-ból Sajnos, ez sem mindig történik meg, de erről inkább a körülmények tehetnek, az, hogy a műhelynek „hajtani kell”, tervet teljesíteni, aligha lehetnek tekintettel arra, hogy nekünk is annyian, mint szeretném, ugyanez a feladatunk. A kétfajta törekvés néha összeütközéseket okoz, de ezek többnyire elsimulnak. S a fő, hogy a film elkészül, bemutatják, és ha nem is annyian, mint szeretném, meg is nézik. — Mit vár a Szikrázó lányoktól? — Ez is kísérlet, itt sem mehettem biztosra. Megpróbáltam a konzervgyárban játszódó, nőkről szóló történetet a zene nyelvére formálni. Az alkotó mindig elfogult, ez esetben különösen az. Az eredmény rövidesen kiderül. Előre megmondhatom, a visszhang — bármilyen legyen is — nem fogja kedvemet szegni. Makacs ember vagyok. Elhatároztam, hogy filmem főhőseivel együtt megpróbálom megkeresni azokat a lehetőségeket, amelyek életünket jobbá, emberibbé tehetik. A demokratizmus szószólója vagyok, valamennyi filmemnek ez az alapállása. — Mi következik ezután? — Életemben először falusi történettel foglalkozom. Egy vidéki Don Quijote szélmalomharcát szeretném megfilmesíteni. Bende Ibolya