Szabad Föld, 1974. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-28 / 17. szám

RILIS 28. en­ épművészet mestere dolgozott, s a közelmúltban ő is nyugdíja­t ment. Vékony Sándor Rákóczi utcai tra és műhelye most múzeum it. Az idős mester új házba öltözött, a régit pedig megvá­­zolta a Finomkerámiaipari űvek és átadta a helyi Tornyai más Múzeumnak annak bizo­­sításául, hogy a modern magy­­úr megőrzi, ápolja és tiszteli hagyományokat. Dr. Dömötör János, a Tornyai­á­ás Múzeum igazgatója a vá­­r országgyűlési képviselője tá­­voztatott bennünket a régi la­­kossággal kapcsolatos közeli nűvekről. — Jelenleg az épület karban­­itási munkálatait végzik, ez-­­ hamarosan elkészülnek — mondotta. — A műhelyt teljes felszerelésével együtt érintetle­nül hagyjuk úgy, ahogyan az volt Vékony mester munkálko­dásának idején. A ház egyéb helyiségeit múzeumként kíván­juk hasznosítani, ahol bemutat­juk a régi csúcsi kerámiát és Vékony Sándor munkáit. Ismer­tetőt is készítünk, amelyben a csúcsi fazekasok történetét dol­gozzuk fel régtől napjainkig. Egy szobát pedig régi vásárhe­lyi bútorokkal, használati tár­gyakkal rendezünk be. Szeret­nénk a műhelyt élővé tenni — mondotta befejezésül dr. Dömö­tör János — azzal, hogy a faze­kasmesterség leglátványosabb részét, a korongolást itt mutat­juk be a látogatók előtt. Kőműves Gyula kötni magát. Pedig nem is ismerem, s ta­lán nem is látjuk viszont soha egymást. És mégis jó lenne! Hát ezt gondoltam. Maga akarta, hogy mondjam meg. Figyelmesebben nézett rám. — Maga ugye járt középiskolába? — Most érettségiztem. Enyhe mosoly jelent meg az arcán. — Azért ilyen... De hogy milyen vagyok, azt nem mond­ta, én meg nem mertem kérdezni. Aztán nagyon-nagyon a szemembe nézett, mint­ha igen érdekelné, amit most felelek majd. — Ugye szeret képzeleteket szőni? — Igen, igen! Újra körülnézett. S habár szentül meg voltam győződve róla, hogy ezt a lányt soha senki nem tudta megkörnyékezni, ezt mondta: — Itt nem csókolhat meg úgyse. Bár­mikor visszajöhet a fogadósnő. Még más is beléphet. Azt már igazán nem tudtam, hogy ját­szik-e velem, mint egy gyerekkel, vagy komolyan beszél-e. Én mindenesetre nagy komolyan megkérdeztem: — És kint? — Kint még rosszabb. Magát nem is­merik itt. Mit csinálunk kint ketten, eb­ben a ködös időben? De képzelje azt, hogy megcsókolt. Kicsit furcsán néztem rá. Mert ha sze­rettem is képzelődni, nem így, felkérésre. S naivul tudakoltam tőle: — Hogyan képzeljem? — Hát mondjuk este, amikor lefekszik. Amikor nem nyithat ránk senki. Hány órakor fekszik le? — Úgy kilenckor. Itt szálltam meg a fogadóban. Kicsit közelebb hajolt és halkan ejtet­te. Nem súgta, csak úgy ejtette. — Látta most a számat ugye? A két kezébe fogja az arcomat és megcsókol. Úgy képzeletben. — És maga? — Én is erre gondolok majd, ha lefek­szem. Hogy megcsókol és én visszacsó­kolom. Nagyon izgatott lettem, mert ilyenről még soha nem folytattam beszélgetést. — De hát mire jó ez, ha úgysem válik valóra? Titokzatosan elmosolyodott. — Hát, hogy vágyat ébresszen! Ezt éppenséggel nem értettem, hiszen látszólag ellentmondott minden józan észnek. S ha valami nagy titkot is sejtet­tem mögötte, újabb „miért?” tolult a számra. De akkor felbukkant a fogadósnő a pincéből és a lány elfordította rólam a szemét. . — Holnap újra eljövök hétkor, a má­sik öt literért — szólt oda neki. — Várlak, Julikám. Ekkor tudtam meg, hogy Julinak hív­ják. Köszönt mindkettőnknek, s anélkül, hogy rám nézett volna, elme­nt. Z­aklatottan álltam ott, s egész nap nem tudtam megnyugodni. De este, mikor lefeküdtem, hiába idéztem magam elé Juli arcát, a száját, valahogy nem tudtam megcsókolni. Nehezen alud­tam el, és reggel már hat órakor lent ül­tem az étteremben, kortyolgattam szom­jasan a tejeskávémat.­­ Hét óra tájban nyílt az ajtó, belépett a lány, a fogadósnő meg lement újra a pin­cébe. Kettesben maradtunk. S amikor rám nézett, tüstént kitört be­lőlem a panasz. — Nem tudtam megcsókolni, Juli! — Miért? — mosolyodott el. Megvontam a vállam. — Nem tudom. Talán épp, mert annyi­ra szerettem volna. Vagy amiatt, hogy mindig arra gondoltam, amit utoljára mondott: „Hogy vágyat ébresszen!” De hát miért ébresszünk vágyat, ha úgysem teljesülhet? A nagyobb lány tapasztalatával nyílott szólásra a szája, azéval, aki legalábbis sokat gondolkodott ezen. — Az ember nemcsak olyan dolgokra vágyik, amit elérhet, hanem olyanra is, amit nem. És amikor vágyik valamire, akkor nem arra gondol először, hogy el­érheti-e. Hanem hogy szeretné elérni. Ez is boldogságot ad.­­Csaknem szájtátva hallgattam. — Igen, de mégis el szeretné érni az ember, amire vágyik ... — Ez a szép benne — felelte. — Há­t nem több vágyni valamire, mint minden vágy nélkül elérni valamit, ahogy sok férfi szeretné? Megbabonázva néztem rá. Most is olyan szép, olyan zárt, olyan elérhetetlen volt, mint az előző napon, de most valami vad vággyal a szemében. — Legalább este meg tudtam volna csókolni! — suttogtam. — De nem érez­tem úgy magam előtt, mint amikor a va­­lósságban állt itt. Titokzatosan nézett rám. De nem mo­solygott. — Ezt is tanulni kell. S akkor odahajolt hozzám, mintha em­lékezetembe akarta volna vésni minden vonását. De mert kigombolódott ruháján a felső gomb, gyorsan begombolta. Egy villanás­ra megláttam felsőtestének egy kicsi da­rabját. Ott is úgy feszült az a fehéres bő­re és éreztem a szappanszagát. Akkor két kezébe fogta az arcom, s las­san szájamra nyomta tompán vöröslő, si­ma száját. Én vissza se tudtam csókolni. — Most se tudtam megcsókolni — szó­laltam meg elkeseredetten. De mintha őt épp ez a sutaság tette volna nagyon-nagyon boldoggá. Csak úgy izzott a szeme a boldogságtól. Mert ő talán épp erre vágyott, ezt nem tudta eddig megkapni senkitől. — Majd este — súgta. De már jött is a fogadósnő. Juli elkö­szönt és ment is. Most sem nézett rám. A­z asszonyság olyan fürkésző szem­mel vizsgálta kigyúrt arcomat. És fojtott hangon kérdezte: — Ugye beszélgettek? — Néhány szót csak — biggyesztettem el a számat, hogy ne tulajdonítson neki nagy jelentőséget. Kedden csóválta a fejét. — Hát csak vigyázzon vele! Mert igen helyes teremtés, de nagyon fura a termé­szete no, megmondom, ahogy hírlik róla: bolond! Csak játszik mindenkivel, egye­bet nem tud. De én igen fiatal voltam még, magam is nagyon szerettem képzelegni, és úgy éreztem, hogy Juli nem játszott velem. Csak álltam ott lesütött szemmel, és várni kezdtem türelmetlenül az estét, amikor majd felmegyek a szobámba és lefekszem. Mert bizonyosan tudtam, hogy pontban­­kilenckor megjelenik Juli előt­tem (talán a valóságban is, ez az érzés tett boldoggá), s odatartja nekem a szá­ját, hogy visszacsókoljam. Erről azonban nem ejtettem egy szót sem az asszonynak, mert még azt hitte volna, hogy én is bolond vagyok. Pedig ki tudja, talán Juli sem volt az, csak ki­csit más, mint a többé SZABAD FÖLD 13 Csak a jelennel foglalkozom Beszélgetés Bacsó Péterrel Megosztott nagydíjat hozott el San Remó­ból néhány héttel ezelőtt Bacsó Péter rendező, a „Harmadik nekifutás” című filmjéért kapta. Ez a történet is gyári környezetben játszódik, csakúgy, mint az előzőek: a „Ki­törés”, a „Jelenidő”.­ Szereplői: munkások, mérnökök, admi­nisztrátorok. Konfliktusai, prob­lémái bármelyik üzemben meg­történhettek a hetvenes évek­ben, sőt meg is történtek, hiszen a krónika valódi, eredeti. Most a „Szikrázó lányok” című filmmusical van soron. Ezt mu­tatják be a napokban, ennek si­keréért drukkol a rendező, aki többnyire maga írja a filmeket, amelyek egyre inkább egyetlen közös mondanivaló, tudatnivaló köré csoportosulnak. — Politikus alkat vagyok — mondja Bacsó Péter —, szenve­délyesen érdekel a kor, amely­ben élek, nem véletlen, hogy filmjeimben csak a jelennel fog­lalkozom. Én azt vallom, hogy a múlthoz nem értek, a jövőt nem ismerem — a mostani évek, év­tizedek, amelyeket meg kell örö­kítenem. Teszem ezt akkor is, ha nem a leghálásabb feladat, ha nem aratok olyan babérokat mint egy flitteres, levendulailla­tú, édeskés filmtörténettel. Va­lamennyi filmemmel úgy va­gyok, mint a kísérletező, aki nem tudja, hogy az amit létre­hozott, milyen hatással lesz azok körében, akiknek érdekében munkálkodott. Kissé kesernyés szavak, a San Remó-i nagydíj és több más nemzetközi elismerés ár­nyékában. Hiába, a legfénye­sebb külföldi sikert sem pótolja a hazai zsúfolt ház, az, ha a mo­zipénztárak ablakaira kiteszik a „Minden jegy elkelt” táblát. — Tisztában vagyok a szá­mokkal — folytatja —, a sta­tisztikával. Tudom, hogy pél­dául a „Forró vizet a kopaszra” című tragikomédiám enyhén szólva nem aratott sikert. Az okát hosszan kellene elemezni, nem is biztos, hogy tudnám. A rendező, a filmíró és valameny­­nyien, akik a film készítésében részt vesznek, mindig a legjob­bat akarják. Én például hosszú idő óta ugyanazzal a stábbal dolgozom, legfeljebb a színészek váltakoznak, annál is inkább, mert szeretek amatőrökkel dol­gozni, s eddig még soha nem csalódtam bennük. Jó az, ha olyan emberek játsszák vagy inkább élik ezeket a története­ket, akiknek megvan hozzá az élményük, a kézzelfogható ta­pasztalatuk. — S vajon hogyan van ez­zel a filmrendező, aki nyilván­valóan nem gyárban szerezte a diplomát? Honnan vette az él­ményt, s főként a történeteket? — Csak az első lépés volt ne­héz. És az sem túlságosan. Min­dig szerettem beszélgetni embe­rekkel, nem sajnáltam az időt, hogy ankétokra, találkozásokra járjak. Ezeken az összejövetele­ken elhangzik sok felesleges szó is, de nagyon sok érdekes, fi­gyelemre méltó megjegyzés. A mozinézők összejönnek, hogy megkritizáljanak egy filmet, de kis idő múlva már a maguk sé­relmeiről, problémáiról beszél­nek. Jóformán egyik film „adja” a másik film alapját, magját, az írónak, rendezőnek „csak” az a dolga, hogy ezt a film képére formálja. — Könnyű üzemben forgat­ni? — Egyáltalán nem. Akkor igen, ha az üzemvezetőség segít ben­nünket, támogatja munkánkat. Jelenet a „Szikrázó lányok”-ból Sajnos, ez sem mindig történik meg, de erről inkább a körül­mények tehetnek, az, hogy a műhelynek „hajtani kell”, tervet teljesíteni, aligha lehetnek te­kintettel arra, hogy nekünk is annyian, mint szeretném, ugyanez a feladatunk. A két­fajta törekvés néha összeütkö­zéseket okoz, de ezek többnyire elsimulnak. S a fő, hogy a film elkészül, bemutatják, és ha nem is annyian, mint szeretném, meg is nézik. — Mit vár a Szikrázó lányok­tól? — Ez is kísérlet, itt sem me­hettem biztosra. Megpróbáltam a konzervgyárban játszódó, nők­ről szóló történetet a zene nyel­vére formálni. Az alkotó min­dig elfogult, ez esetben külö­nösen az. Az eredmény rövide­sen kiderül. Előre megmondha­tom, a visszhang — bármilyen legyen is — nem fogja kedve­met szegni. Makacs ember va­gyok. Elhatároztam, hogy fil­mem főhőseivel együtt megpró­bálom megkeresni azokat a le­hetőségeket, amelyek életünket jobbá, emberibbé tehetik. A de­mokratizmus szószólója vagyok, valamennyi filmemnek ez az alapállása. — Mi következik ezután? — Életemben először falusi történettel foglalkozom. Egy vi­déki Don Quijote szélmalomhar­cát szeretném megfilmesíteni. Bende Ibolya

Next