Szabad Föld, 1974. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1974-05-12 / 19. szám

24 SZABAD FÖLD Az újságkirályt „hasba rúgják” — Úgy érzem magam, mint akit hasba rúgtak — mondotta a múlt héten Randolph Hearst. Az amerikai üzleti életben ez néha előfordul. Márpedig Hearst nagyhatalmú ember abban a vi­lágban. Egy óriási újságbiro­dalom, a Hearst sajtókonszern örököse. Apja, William Ran­dolph Hearst minden idők leg­nagyobb újságkirálya volt. A le­­genda szerint még arra is ké­pes volt, hogy­­ amikor lapjai számára semmi izgalmat sem tálalt az élet, akkor maga csi­nált háborút Latin-Amerikában és ezzel szenzációt szolgáltatott az újságolvasóknak. Ilyen és hasonló fogásokkal pillanatok alatt gazdag ember lett. Olyan kastélyt épített ma­gának a század elején, amilyen­ről a legvagyonosabb magyar arisztokrata sem álmodhatott És olyan sajtóhálózatot, amely­­nek alig volt vetélytársa a vilá­gon. Ezt örökölte fia, Randolph. A birodalmat ugyan egy kicsit le­apasztotta, de még mindig Ame­rika leggazdagabbjai között tart­ják számon. És most jött ez a „hasba rúgás”. Csakhogy nem arról az oldal­ról, ahonnan valaha is várta ... Két hét óta különös fényké­pek járják be a világsajtót. Bankrablókat ábrázolnak, akció közben. Nem megjátszott, utólag rekonstruált jelenetek, hanem valódiak, a betörés pillanatai­ban örökítette meg az esemé­nyeket két rejtett kamera. Április 15-én, délelőtt 10 óra­kor a San Franciscó-i Hibernia Bankba belépett egy fegyveres férfi és négy lány. — Kezeket fel! — kiáltotta a szakállas nagy kalapos férfi, akiről a képek alapján később megállapították, hogy Donald de Friesnek hívják és harminc­éves. A kíséretében levő négy lány közül az egyik előlépett és gép­pisztolyát a banktisztviselőkre tartva, ezt mondta: — Nem közönséges banditák vagyunk, hanem az Együttélő Felszabadítási Hadsereg tagjai. Ráparancsolt a tisztviselőkre és az őrökre, hogy feküdjenek a padlóra. És mivel azok csak lassan engedelmeskedtek, rájuk ripakodott: — Feküdjetek, mert golyót röpítek az átkozott fejetekbe! Az emberek lefeküdtek, és eközben a pénztárosnak sikerült megnyomnia a rejtett gombot. Működésbe léptek a kamerák és megszólalt a hét háztömbbel arrébb levő rendőrségen a riasz­tócsengő. Amíg a rendőrök a bankba értek, addig — a Newsweek sajtószolgálatának jelentése szere­rint — a következő történt: A másik lány, a 24 éves Pat­rícia Michelle Soltysik odament a pénztárablakokhoz és elkérte a kulcsokat. Csak két páncél­­szekrényt nyitott ki és összesen 10 690 dollárt vett ki. Mindez három perc alatt zaj­lott le. A támadók ekkor sar­kon fordultak és elindultak a ki­járat felé. Abban a pillanatban érkezett a bankba Peter Markov 59 éves tisztviselő. A szakállas férfi azonnal lőtt az üvegajtón át és csípőn találta Markovot Elmenőben még egy golyót eresztett hátrafelé, ez a 70 éves Judin Brenon őrt sebesítette meg. Végül kirohantak az utcára, beszálltak az ott várakozó te­herautóba és elindultak. A te­herautót egy személykocsi kí­sérte, amelyben négy fegyveres férfi ült. Mire a rendőrség megérkezett, már minden befejeződött. A két autót megtalálták tíz utcával lejjebb, a bankrablóknak azon­ban nyoma veszett. Viszont megvoltak a fényképek. A rej­tett kamerák kereken 1400 fel­vételt készítettek. Megkezdődött a fotók tanul­mányozása. A harmadik lányról megállapították, hogy Camilla Halinak hívják, 29 éves, a ne­gyedik: Nancy Pearl, 26 éves. Az a legelső pedig, aki a földre fektette a tisztviselőket, nem más, mint Patrícia Hearst, az újságkirály 20 éves lánya! Patrícia neve 1974. február 4. óta sűrűn szerepel a lapokban. Azon az éjszakán emberrablók kezébe került. Elhurcolták és váltságdíjat követeltek érte. Nem akármit: azt parancsolták, hogy apja osszon ki 400 millió dollár értékű élelmiszert San Francisco szegénynegyedének la­kói között. Mert a lány elrablói a közvélemény értésére adták, hogy nem bűnözök, hanem „Amerika felszabadítása a cél­juk”. .Randolph Hearst teljesítette a követelést. Legalábbis részben: kétmillió dollár ára lisztet, cuk­rot, húst, tojást, olajat, rizst adományozott a szegényeknek. Aztán szép csendesen abbahagy­ta a „jótékonykodást”. Annál is inkább, mert rövi­desen új utasítást kapott, majd legnagyobb meglepetésére meg­érkezett egy magnetofonszalag, rajta Patrícia üzenete: „Apám és Anyám! Elhatároztam, hogy nem jövök haza, együtt mara­dok barátaimmal, és én is har­colok.” A szülők nem akartak hinni a fülüknek. Azt mondták, ez nem lehet igaz. Biztosan erőszakkal kényszerítették a lányt, hogy így nyilatkozzon. Elvégre olyan jó gyerek volt. És annyira sze­rette a fényűző életet Az újságok nem így véleked­tek. Azt írták: Patríciát nem is rabolták el, önként lépett az Együttélő Felszabadítási Hadse­regbe. Hearsték szüntelenül cá­folták ezeket a híreszteléseket Aztán jött az a bankrablás és a fénykép! A Hearst család a nyilvános­ság előtt még menteni próbálja a lány becsületét. Talán erre a bankrablásra is erőszakkal vit­ték magukkal a banditák?! (Ab­ba kapaszkodnak bele, hogy a képen Patrícia egyik kezét a zsebében tartja, tehát valószínű­leg odakötözték.) Az igazság­szolgáltatás is igyekszik támo­gatni az újságkirályt. James Browning San Franciscó-i ügyész csak a szakállas férfi és a három lány ellen emelt vádat, Patrícia Hearstöt tanúként ke­resteti. De aligha lesz igaza. Sokak szerint Patrícia már régen meg­­csömörlött a jóléttől és a gazda­gok világától, amelyben élt. A „Bunte Österreich” című képes­lap idézi Käthe Kellings, Hearsték német származású házvezetőnőjének nyilatkozatát: — A szülők és a lány között már régen megromlott a vi­szony. Patrícia gyakran apja szemére vetette, hogy önző és pénzsóvár. Nem szeretett otthon lenni. Beállt a felszabadítók közé. A hivatalos Amerika gengszterek­nek, kábítószereseknek tartja ezt a csoportot. Azzal érvel, hogy egyik-másik tagjának már rendőrségi priusza van közönsé­ges bűnözésért. De ezzel szem­ben ott áll az a tény, hogy igen sok előkelő család gyermeke is csatlakozott hozzájuk. Olyanok, akik szüleik, rokonaik magatar­tásából meggyűlölték a gazda­gok világát, az amerikai társa­dalom igazságtalanságait. Persze, ellenállásuk, harci módszerük naiv, idealista. Le­het, hogy tudják is: így és ön­maguk nem tudják megváltoz­tatni az USA társadalmi viszo­nyait. De az, hogy lázadnak, önma­gában is — ahogy Hearst mond­ja — „hasba rúgás”. Még akkor is, ha netalán kiderül, hogy Patrícia Hearst nem egészen ön­ként hagyta el a szülői házat Hiszen a „hasba rúgás” nem pusztán az újságkirálynak szól, hanem Amerika urainak. Müllerné a mindenesükkel zsörtölődik: — Matild, maga már egy hó­napja nálunk van, és még min­dig nem igazodik el a fűszeres szekrény fiókjai között. Jegyez­ze meg már végre: a „paprika” feliratú fiókban leveskocka van; a „fahéj” feliratúban kamilla­tea; a „köménymag”-fiókban mazsola: a cukrot abban a fiók­ban találja, amelyiken az ol­vasható, hogy „vanília” — a paprikát a „cukor”-, a sót pedig a „gríz”-fiókban keresse. Hát annyira nehéz megtanulni ezt, kislányom ? Egy angol újságíró nyilatko­zatot kér a jubiláló bankigazga­­­tótól. — ÉS — kérdi a­ beszélgetés végén —, voltak-e gyermekko­­rában olyan vágyai, amelyek azóta megvalósultak? — Igen, egy feltétlenül volt — feleli a bankár. — Gyerek­koromban ugyanis, amikor az anyám fésült, mindig azt kí­vántam, bár ne lenne bajam. Miller úrnak fáj a foga, s el­megy a rendelőbe. A doktor megállapítja, Miller egyik ha­talmas zápfogát ki kell húzni. — Hogyan húzzam ki, érzés­telenítéssel vagy anélkül ? — Mi a különbség? — kér­dezi Miller. — Injekcióval nyolc márka, injekció nélkül három. — Hát húzza ki injekcióval? — sóhajt megadóan Miller úr. Az orvos beleszúr néhányszor Miller ínyébe, aztán kiküldi a várószobába, hogy amikor az injekció hatni kezd, akkor majd beszólítja. Tíz perc múlva kinéz az or­vos, keresi Millert — az érzés­telenített páciens azonban köz­ben eltűnt. A doktor mosolyog egyet a gyáva emberen — és el is feled­kezik róla. Este kollégáival va­csorázik, s az egyik fogorvos újságolja: — Szokatlan életem volt ma délelőtt. Egy páciensem injek­ció nélkül húzatta ki hatalmas zápfogát, és közben meg se mukkant. — Nem tudod véletlenül a nevét? — kérdezi gyanút fogva Miller orvosa. — Dehogyisnem­ — feleli a másik doktor. — Valamiféle Millernek hívják az illetőt... A kiváló belgyógyász profesz­­szornál egy ötödéves medikus szigorlatozik. — Kérem, sorolja fel a gyó­gyításban használható izzasztó­szereket! — fordul a tanár a vizsgázóhoz. Az orvosnövendék gyorsan és pontosan megnevezi az összes izzasztó gyógymódot és patika­szert — a szigorúságáról ismert professzor azonban elégedetlen a válasszal. — És — kérdezi —, ha ezek sem használnak? — Akkor — feleli a fiatalem­ber végső elkeseredésében — a beteget elküldöm a professzor úrhoz vizsgára, itt majd egész biztosan megizzad! Két ismerős beszélget a reg­geli villamoson. — Hányadika van ma? — kérdezi az egyik.’ — Nem tudom. — Szerencsére, látok a zsebé­ben egy újságot, nézze meg an­nak a dátum­át! — Hiába nézem, tegnapi... ........Ilii MI ——————BWaBMMMSS Wiem­pe — Itt képezzük át azokat a dolgozókat, akik jövőre nyugdíjba mennek. Hibrid sertés c­sonkakedvelőknek 1974. MÁJUS 12.

Next