Szabad Föld, 1974. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-25 / 34. szám
1974. AUGUSZTUS 25. Talán még soha nem tette az időjárás olyan bizonytalanná a szabadtéri színházak „életét”, mint az idén. Alig volt olyan este, amikor az emberek nyugodt lélekkel készülődtek volna a színházi élményre, helyette izgatottan figyelték a meteorológiai jelentéseket, lesték a rádió híreit. Ilyen körülmények között hogyan próbáltak kedveskedni a nézőknek a színpadok vezetői? Utólag úgy tűnik, egyetlen módszerrel: az úgynevezett — előre meghatározott — esőnapokkal, amikor is a rossz idő miatt elmaradt előadásokat megismételték. Persze, ha az „esőnapokon” nem esett az eső, nem fújt a viharos szél... Ezek a későbbi pótelőadások természetesen csak azoknak voltak kedvezőek, akik a szabadtéri előadások színhelyén laknak, azoknak, akik más városból, községből utaztak,— buszon, vonaton — az előadások megtekintésére, kétszeres költséget és fáradozást okoztak, s a legjobb tudomásom szerint, erre már igen kevesen vállalkoztak. Emiatt — valljuk be — nem a színházak a felelősek, hiszen részükről a jó szándék, a törekvés megvolt. Még a póruljárt nézők sem nagyon zúgolódtak. Úgy fogták fel pechüket, mint amikor a társasjátékban elpártol tőlük a szerencse. Már ejtettem néhány zokszót arról, hogy ideje lenne már egyegy szabadtéri színház nézőterét ponyvával vagy műanyagtetővel befedni. Utóbb megtudtam, nem is olyan egyszerű feladat ez, nemcsak a költségek miatt. Eső és szél idején ezek az alkalmi tetők erős zajt hallatnak, s így megnehezítik, sőt lehetetlenné teszik az előadások élvezetét. Mások szerint ezek az alkalmi építmények erőteljesen csökkentik a szabadtéri színpadok hatását, a természettel való közvetlen kapcsolatot, a csillagos ég varázsát, a környező épületek, vagy fák és bokrok látványát. Annak eldöntése — legyen, vagy ne legyen fedett tető — természetesen nem a mi feladatunk, de az már igen, hogy hamarosan módot kell találni arra, hogy több száz vagy ezer színházbarát néző ne legyen szenvedő alanya az időjárás bizonytalanságának. A szabadtéri színháznak megközelítőleg hasonló élményt kell nyújtania, mint a zárt kőszínháznak. Azért is, mert a belépőjegyek egyáltalán nem olcsók, általában 20—26 forintba kerül egy-egy jegy. Többe, mint a kőszínházban. S milyen komfortot, kényelmet kap mindezért a néző? Kevesebbet lát bizonyos. Az állandó színházak nézőterén — általában — mindenki egyformán jól hall és lát, még a hátsó sorokban is. Ugyanez nem mondható el minden szabadtéri színpadról. Több helyen — így például a Margitszigeten és Szegeden — műszaki segédlettel, hangszórók segítségével igyekeznek biztosítani az érthetőséget, de — valljuk be — ez afféle pótlék, rádiószerű megoldás, nem pótolja teljesen az élőhang varázsát. Ahol meg hiányzik ez az akusztikai pótlék, ott teljesen bizonytalan, hogy a nézők meghallják a színészi beszédet. Úgy tűnik, kevés gondot fordítanak arra, hogy az akusztikai viszonyokat — hangmérnökök segítségével — megjavítsák. A széksorok is kényelmetlenek. Némely helyen — például a Budai Parkszínpad nézőterén — valósággal megfájdul a nézők háta, mire véget ér az előadás. S ha némileg segíteni akar magán az ember, egy forint ötvenért lapos, kemény párnát kölcsönözhet. De miért nem ingyen adják ezt, hiszen a színpad vezetőinek is érdeke, hogy a kőszínházhoz hasonlóan a szabadtéren is jól érezze magát a színházbarát? Ehhez tartozik még az is, hogy idén a gyakori záporesők miatt többször kellett megszakítani az előadásokat, majd mindenki örömére folytatni azokat. De azt már nem szervezték meg, hogy a vizes üléseket a színház személyzete szárazra törölje Kénytelenek voltak az emberek nedves székekre leülni, vállalva a megfázás veszélyét. Örömmel tapasztaltuk, hogy Szentendrén, Gyulán, Szegeden kényelmes autóbuszok várták a szabadtéri színpadok vendégeit s így könnyen, várakozás és tolongás nélkül visszajuthattak otthonaikba. A szabadtéri színházi előadásoknak megvannak hát a fény- és árnyoldalai. Érdemes hát arra törekedni, hogy az árnyakat ezentúl csak a színpadi díszleteket festői módon kiegészítő élőfák szépséges rajza jelentse ... Benkő Tibor Vízi élet Komáromban. A Dobi István gyermekváros úttörői a forró augusztusi napokat a Dunán töltik el. Kubikostalicska a múzeumban Az én fiam már csak annyit tud a kubikosokról, amennyit az iskolában tanult („A nincstelen parasztokból és zsellérekből a 19. század végén és a 20. század elején kialakult földmunkás réteg, amely átmenetet képez a parasztság és a munkásosztály között.”); ő maga öttonnás, billenőplatós teherautón jár, amelyre korszerű markológépek rakják a földet az egyik nagy építkezésen. Egy markolás, negyed köbméter, azaz négy kubikostalicskára való föld is halad a munka gyorsan; ha lejár a a nyolcórás munkaidő, a gépkezelő és a kocsi vezetője haza, vagy a fürdőszobás munkásszállásra tér ... Hol vagyunk már attól, amikor — a hajdani nagy ármentesítéseknél, folyamszabályozásoknál, vasútépítéseknél — minden földmunka kubikoskaron s talicskán fordult meg; amikor a szentesi, csongrádi, mindszenti, szegvári, vásárhelyi kubikosok gyalog vagy döcögő vonaton járták be az egész országot, a monarchiát munkáért és megélhetésért. Árpád apánk után a kubikosok csináltak honfoglalást azzal, hogy annak idején nem kevesebb, mint 6,3 millió katasztrális hold földet (ebből csak az Alföldön négymilliót tettek termővé, új folyómedreket ástak, utakat, vasutakat, gátrendszereket építettek meg. Rettenetes nagy munkával! Szentes egyik terén ott áll a bronzba öntött klasszicista szobor: ülő kubikos, előtte a pihenő kubikostalicska. Talán az Ismeretlen Kubikos szobra ez? — mint ahogy szobrot állítanak az ismeretlen Katonának, aki ment, harcolt, elesett vagy győzelemre vitte a zászlót.. Mert a kubikos is harcolt: a természet ellen, azután a megélhetésért, a társaiért és egymásért, majd hogy felszabadultunk — az új életért. Ott dolgoztak a Tisza-mentéről jött kubikosbrigádok a mai Dunaújváros és a Dunai Vasmű megalapozásánál, Komló, Kazincbarcika, Inota építkezésein, s a többi kisebb-nagyobb létesítményünknél is. Ám a magunk csinálta mai történelem a múzeumba helyezi a talicskát és a kubikosszerszámokat. És a kubikosmúzeum (az egyetlen az országban és amelyet éppen az idei alkotmányünnep előtti napokban nyitottak meg Csongrádon) nemcsak a régi és közelmúlt kubikosemlékeit őrzi meg tanulságul a jövő számára, hanem jelkép is: így múlnak el tárgyak, foglalkozások, életformák a mában, amelynek fejlődése nagyléptű és megállíthatatlan. Mit mutat be ez az állandó kiállítás? A tárlókban elhelyezett könyvek, írások, a falakon levő grafikák és óriásfotók bemutatják, hogyan szerepel a kubikus élet a magyar irodalomban és képzőművészetben. A következő terem anyaga képet ad a kubikosmunka kialakulásáról, folyamatáról és eszközeiről. Tovább menve végigkísérhetjük a kubikosmunka hétköznapjait, majd bepillanthatunk egy kubikos otthonába, végül — mintegy összefoglalóan — a nagy ármentesítések, folyamszabályozások és építkezések kubikosmunkáját tekinthetjük át a számok és adatok tükrében, s képet kaphatunk a kubikosság részvételéről a munkásmozgalom harcaiban. Csak ennyit a címszavakban a kubikosmúzeumról, hiszen a termeket a most kezdődött csongrádi napokon, de azt követően is mindenki megtekintheti, aki Csongrádon jár. Érdemes! Dér Ferenc Rudnyánszky Gyula: Nyár Erik a búzakalász, a nap éget. Köszönt a világ, tűz szelleme, téged! Senki se bánja a sok verítéket: Mind amit a szíve vár, Meghozza a nyár. A Lombok alatt Menekülve szalad, Akit a zápor elér, Villámok az ég, felhők dübörögnek, De megmarad ős áldása a rögnek: A barna kenyér! Üdvöt szül a föld anyavemhe, A rózsa kinyílt szerelemre, Gyülekeznek a víg aratók, — Zendül a nyár dala, ríme a csók. SZABAD FÖLD . Hogyan készül a szobor? tT a valamelyik térre, utcába -*-*• szobor körül megnézzük, jól szemügyre vesszük, hiszen olyan egy kicsit, mintha új szomszédunk, társunk érkezett volna. Ott lesz a helye hosszú ideig, ahol most újonnan áll látni fogjuk naponta, amikor arra járunk, és nem tehetjük meg, hogy ne foglalkozzunk vele, miként ha új társ érkezik a környezetünkbe, őt is szeretnénk megismerni, megtudni róla mindent. A szobor azonban nem beszélhet, szavakba nem öntheti a válaszokat, de azért a kíváncsi szemnek sok mindent elárul. Megtudhatjuk, hogy mit vagy kit ábrázol, milyen anyagból készült, s miért áll épp ott, ahová helyezték? De hogyan került oda? Hogyan készült? Milyen utat tett meg attól a gondolattól, hogy valaki arra gondolt, hogy oda kellene egy szobor, addig, amíg felállították? Ezekre a kérdésekre keressük most mi a választ. Bekopogtattunk Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművész műtermébe. -A műteremben egy hatalmas gipsz-szobor áll. Azalkotás egy gyökerek közé ékelődött emberi testet ábrázol, amelyet átmeg átjár a gyökér. Mintha egy óriási fa, kidőlve, a földből gyökerei között magával rántaná. Ez a megdöbbentő alkotás Kulich Gyula emlékműve lesz. XTövessük végig a szobor útját! A békéscsabai tanács elhatározta, hogy emléket állít a város nagy szülöttjének, Kulich Gyulának, aki 1944-ben náci koncentrációs táborban halt hősi halált. De milyen legyen az emlékmű? Egy egyszerű mellszobor? Avagy egy meggyötört fogoly? Bármelyik lehetett volna. Varga Imre azonban ezt a szokatlan formát, a gyökerek közé ékelődött emberi testet választotta Kulich Gyula emlékének megörökítésére. De hogyan jutott erre a gondolatra? Kulich Gyula életének legjellegzetesebb mozzanata, Varga Imre szerint, tragikus halála. A dachaui tábor legényei nem ölhették meg egészen, kitartása, a párthoz való hűsége a fiatalok örök példája marad. A halál, a pusztulás a testet sem semmisíti meg egészen: a földbe kerülve tápanyagul szolgál a még élőknek. S amiként a pusztuló, oszló test a növényzet, a fák tápláléka, akként kell, hogy az ősök tettei és példája az új generáció szellemi tápláléka legyen. Ez volt az a gondolat, amely erre a szokatlan emlékmű elkészítésére ihlette Varga Imrét. Mi történik azután, amikor az elképzelés már megszületett? Ekkor következik a terv elkészítése. Sok művész ilyenkor rajzolni kezdi a képzeletében élő szobrot, éleiről, hátulról, oldalról, egyszóval úgy, hogy annak minden formája, vonala tisztázott legyen. Más művész gyurmát, agyagot fog, s ebből a könnyen formálható anyagból 10, 20, esetleg 50 centis szobrot készít: a születendő alkotás kicsinyített mását. Ha nem sikerül, nem lesz olyan, amilyennek elképzelte a művész, egyetlen nyomással összelapíthatja a mintát s kezdheti elölről a formázást. Van olyan művész, aki a tervet is gipszből készíti el. Akár így, akár úgy, ha terv kész, s kibomlik az anyagból az a forma, amire a művész vágyott (s ezt a megrendelő is elfogadja), kezdődhet az igazi nagy mű elkészítése. A szobor anyagától függően más - más az elkészítés módja. Mi most a leggyakoribb típusú köztéri szobornak, a bronzból kiöntött alkotásnak az útját kísérjük végig. A terv arányosan kicsinyít*tett mása a majdan elkészülő szobornak. Annak alapján tehát meg lehet építeni a szobor vázát. Fa lécekből állítja össze a művész a szobor magassági és szélességi vázát, amely majd a rákerülő gipszet tartja. A fára azonban előbb még egy fémháló is kerül, mely megfelelően össze tudja fogni a gipszet majd végre elkezdődik a gipsz „felhordása”. A képlékeny gipszet a művész kézzel rakja fel, de a felrakás már nem önkényes: az elkészített vázhoz kell, hogy igazodjon. Bár még ilyenkor sem lehetetlen, hogy az eredeti vázon változtasson az alkotó. Ha a gipsz megszárad, nem alakítható tovább. Ilyenkor, ha valahol a kelleténél több az anyag, véső kell, hogy le lehessen fejteni. De a munkát nagyon óvatosan kell végezni, mert egy keményebb ütéstől az egész gipsz elrepedhet, s kezdődhet a munka éleiről. S ha végre elkészül a szobor, ezután következik a bronzba öntése. A bronzba öntés ma már nem a művész munkája, külön öntőműhelyek vannak. A teljesség kedvéért azonban elmondjuk, hogy a bronzba öntésnek két szokásos fajtája van. Az egyik, s ez a gyakoribb eljárás, az, amikor a gipszmásolatról homokba negatív mintát vesznek, s ezt a negatívot azután forró, folyékony bronzzal kitöltik. A másik esetben a mintát viaszburokkal veszik körül, s a viaszra agyagréteget húznak. Amikor azt magas hőfokra felhevítik a viasz megolvad, s helyére forró bronzot öntenek. Ha a szobor kikerül az öntőműhelyből, a művész feladata, hogy a végső simításokat elvégezze rajta. A fölösleges részek lecsiszolását, esetleges finom, felületi minták bekarcolását cizellálásnak hívják. Ez a végső mozzanat, a szobor ezután teljesen kész. Eközben a felállítás helyén, esetleg egy építőművész tervei alapján, már készítik azt az alapzatot, amelyre a szobrot rögzíteni fogják. Innen már a szemünk előtt zajlik minden, a szobor elszállítása, rögzítése, s a legvégső mozzanat, az avatás. S az új, a szótlan társ ilyen hosszú út, sok munka után kerül mellénk. Chikán Bálint