Szabad Föld, 1974. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1974-08-25 / 34. szám

1974. AUGUSZTUS 25. SZABAD FÖLD H Kubikostalicska — múzeumban Talán még soha nem tette az időjárás olyan bizonytalanná a szabadtéri színházak „életét”, mint az idén. Alig volt olyan es­te, amikor az emberek nyugodt lélekkel készülődtek volna a színházi élményre, helyette iz­gatottan figyelték a meteoroló­giai jelentéseket, lesték a rádió híreit. Ilyen körülmények kö­zött hogyan próbáltak kedves­kedni a nézőknek a színpadok vezetői? Utólag ügy tűnik, egyetlen módszerrel: az úgyne­vezett — előre meghatározott — esőnapokkal, amikor is a rossz idő miatt elmaradt előadásokat megismételték. Persze, ha az „esönapokon” nem esett az eső, nem fújt a v'haros szél... Ezek a későbbi pótelőadások természetesen csak azoknak vol­tak kedvezőek, akik a szabadté­ri előadások színhelyén laknak, azoknak, akik más városból, községből utaztak.— buszon, vo­naton — az előadások megtekin­tésére, kétszeres költséget és fá­radozást okoztak, s a legjobb tu­domásom szerint, erre már igen kevesen vállalkoztak. Emiatt — valljuk be — nem a színházak a felelősek, hiszen részükről a jó szándék, a törekvés megvolt. Még a póruljárt nézők sem na­gyon zúgolódtak. Ügy fogták fel pechüket, mint amikor a társas­játékban elpártol tőlük a sze­rencse. Már ejtettem néhány zokszót arról, hogy ideje lenne már egy- egy szabadtéri színház nézőterét ponyvával vagy műanyagtetővel befedni. Utóbb megtudtam, nem is olyan egyszerű feladat ez, nemcsak a költségek miatt. Eső és szél idején ezek az alkalmi tetők erős zajt hallatnak, s így megnehezítik, sőt lehetetlenné teszik az előadások élvezetét. Mások szerint ezek az alkalmi építmények erőteljesen csök­kentik a szabadtéri színpadok hatását: a természettel való köz­vetlen kapcsolatot, a csillagos ég varázsát, a környező épüle­tek, vagy fák és bokrok látvá­nyát. Annak eldöntése — le­gyen, vagy ne legyen fedett te­tő — természetesen nem a mi feladatunk, de az már igen, hogy hamarosan módot kell találni arra, hogy több száz vagy ezer színházbarát néző ne legyen szenvedő alanya az időjárás bi­zonytalanságának. A szabadtéri színháznak meg­közelítőleg hasonló élményt kell nyújtania, mint a zárt kőszín­háznak. Azért is, mert a belépő­jegyek egyáltalán nem olcsók, általában 20—26 forintba kerül egy-egy jegy. Többe, mint a kő- színházban. S milyen komfortot, kényelmet kap mindezért a né­ző? KevesebbetT'áz bizonyos. Az állandó színházak nézőterén — általában — mindenki egyfor­mán jól hall és lát. még a hátsó sorokban is. Ugyanez nem mondható el minden szabadtéri színpadról. Több helyen — így például a Margitszigeten és Sze­geden — műszaki segédlettel, hangszórók segítségével igyekez­nek biztosítani az érthetőséget, de — valljuk be — ez afféle pót­lék, rádiószerű megoldás, nem pótolja teljesén az élőhang va­rázsát. Ahol meg hiányzik ez az akusztikai pótlék, ott teljesen bizonytalan, hogy a nézők meg­hallják a színészi beszédet. Úgy tűnik, kevés gondot fordítanak arra, hogy az akusztikai viszo­nyokat — hangmérnökök segít­ségével — megjavítsák. A széksorok is kényelmetle­nek, Némely helyen — például a Budai Parkszínpad nézőterén — valósággal megfájdul a nézők háta, mire véget ér az előadás. S ha némileg segíteni akar ma­gán az ember, egy forint ötve- nért lapos, kemény párnát köl­csönözhet. De miért nem in­gyen adják ezt, hiszen a szín­pad vezetőinek is érdeke, hogy a kőszínházho. hasonlóan a sza­badtéren is jól érezze magát a színházbarát? Ehhez tartozik még az is, hogy idén a gyakori záporesők miatt többször kellett megszakítani az előadásokat, majd mindenki örömére folytat­ni azokat. De azt már nem szer­vezték meg, hogy a vizes ülése­ket a színház személyzete szá­razra törölje Kénytelenek vol­tak az emberek nedves székekre leülni, vállalva a megfázás ve­szélyét. Örömmel tapasztaltuk, hogy Szentendrén, byulán, Szegeden kényelmes autóbuszok várták a szabadtéri színpadok vendégeit s így könnyen, várakozás és to­longás nélkül visszajuthattak otthonaikba. A szabadtéri színházi előadá­soknak megvannak hát a fény- és árnyoldalai. Érdemes hát*ar- ra törekedni, hogy az árnyakat ezentúl csak a színpadi díszlete­ket festői módon kiegészítő élő­fák szépséges rajza jelentse ... Bcnkő Tibor Az én fiam már csak annyit tud a kubikosokról, amennyit az iskolában tanult („A nincs­telen parasztokból és zsellérek­ből a 19. század végén és a 20. század elején kialakult földmunkás réteg, amely át­menetet képez a parasztság és a munkásosztály között.”); ő maga öttonnás, billenőplatós teherautón jár, amelyre kor­szerű markológépek rakják a földet az egyik nagy építkezé­sen. Egy markolás: negyed köbméter, azaz négy kubikos­talicskára való föld — s halad a munka gyorsan; ha lejár a a nyolcórás munkaidő, a gépke­zelő és a kocsi vezetője ha­za. vagy a fürdőszobás mun­kásszállásra tér ... Hol vagyunk már attól, amikor — a hajdani nagy ármentesí­téseknél, folyamszabályozások­nál, vasútépítéseknél — min­den földmunka kubikoskaron s talicskán fordult meg; amikor a szentesi, csongrádi, mindszen­ti. szegvári, vásárhelyi kubiko­sok gyalog vagy döcögő vona­ton járták be az egész orszá­got, a monarchiát munkáért és megélhetésért. Árpád apánk után a kubiko­sok csináltak honfoglalást az­zal, hogy annak idején nem ke­vesebb, mint 6,3 millió kataszt- rólis hold földet (ebből csak az Alföldön négymilliót) tettek termővé, új folyómedreket ás­tak, utakat, vasutakat, gátrend­szereket építettek meg. Rette­netes nagy munkával! Szentes egyik terén ott áll a bronzba öntött klasszicista szo­bor: ülő kubikos, előtte a pi­henő kubikostalicska. Talán az Ismeretlen Kubikos szobra ez? — mint ahogy szobrot állíta- naK az ismeretlen Katonának, aki ment, harcolt, elesett vagy győzelemre vitte a zászlót.. Mert a kubikos is harcolt: a természet ellen, azután a meg­élhetésért. a társaiért és egy­másért, majd hogy felszabadul­tunk — az új életért. Ott dolgoztak a Tisza-mentéről jött kubikosbrigádok a mai Duna­újváros és a Dunai Vasmű megalapozásánál, Komló, Ka­zincbarcika, Inota építkezésein, s a többi kisebb-nagyobb léte­sítményünknél is. Ám a magunk csinálta mai történelem a múzeumba helye­zi a talicskát és a kubikosszer­számokat. És a kubikosmúzeum (az egyetlen az országban és amelyet éppen az idei alkot­mányünnep előtti napokban nyitottak meg Csongrádon) nemcsak a régi és közelmúlt kubikosemlékeit őrzi meg ta­nulságul a jövő számára, ha­nem jelkép is: így múlnak el tárgyak, foglalkozások, életfor­mák a mában, amelynek fejlő­dése nagyléptű és megállítha­tatlan. Mit mutat be ez az állandó kiállítás? A tárlókban elhelye­zett könyvek, írások, a falakon levő grafikák és óriásfotók be­mutatják, hogyan szerepel a kubikosélet a magyar irodalom­ban és képzőművészetben. A következő terem anyaga képet ad a kubikosmunka kialakulá­sáról, folyamatáról és eszközei­ről. Tovább menve végigkísér­hetjük a kubikosmunka hétköz­napjait, majd bepillanthatunk egy kubikos otthonába, végül — mintegy összefoglalóan — a nagy ármentesítések, folyamsza­bályozások és építkezések ku- bikosmunkáját tekinthetjük át a számok és adatok tükrében, s képet kaphatunk a kubikos- ság részvételéről a munkásmoz­galom harcaiban. Csak ennyit — címszavakban a kubikosmúzeumról, hiszen a termeket a most kezdődött csongrádi napokon, de azt köve­tően is mindenki megtekintheti, aki Csongrádon jár. Érdemes! Dér Ferenc Vízi élet Komáromban. A Dobi István gyermekváros úttörői a forró augusztusi napokat a Dunán töltik el. Rudnyánszky Gyula: Nyár Erik a búzakalász, a nap éget. Köszönt a világ, tűz szelleme, téged! Senki se bánja a sok verítéket: Mind amit a szíve vár, Meghozza a nyár. A Lombok alatt Menekülve szalad, Akit a zápor elér; Villámuk az ég, felhők dübörögnek, De megmarad ős áldása a rögnek: A barna kenyér! Üdvöt szül a föld anyavemhe, A rózsa kinyílt szerelemre, Gyülekeznek a víg aratók, — Zéndül a nyár dala, ríme a csók. Hogyan készül a szobor? tT a valamelyik térre, utcába -*-*• szobor kerül megnézzük, jól szem ügy re vesszük, hiszen olyan egy kicsit, mintha új szomszédunk, társunk érkezett volna. Ott lesz a helye hosszú ideig, ahol most újonnan álL látni fogjuk naponta, amikor ar­ra járunk, és nem tehetjük meg, hogy ne foglalkozzunk ve­le, miként ha új társ érkezik a környezetünkbe, őt is szeret­nénk megismerni, megtudni ró­la mindent. A szobor azonban nem beszélhet, szavakba nem öntheti a válaszokat, de azért a kíváncsi szemnek sok mindent elárul. Megtudhatjuk, hogy mit vagy kit ábrázol, milyen anyagból készült, s miért áll épp ott, ahová helyezték? De hogyan került oda? Hogyan ké­szült? Milyen utat tett meg at­tól a gondolattól, hogy valaki arra gondolt, hogy oda kellene egy szobor, addig, amíg felállí­tották? Ezekre a kérdésekre ke­ressük most mi a választ. Bekopogtattunk Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművész műtermébe. ­A műteremben egy hatalmas gipsz-szobor áll. Az .alkotás egy gyökerek közé ékelődött embe­ri testet ábrázol, amelyet át- meg átjár a gyökér. Mintha egy óriási fa, kidőlve, a földből gyö­kerei között magával rántaná. Ez a megdöbbentő alkotás Ku- lich Gyula emlékműve lesz. XT övessük végig a szobor útját! A békéscsabai ta­nács elhatározta, hogy emléket állít a város nagy szülöttjének, Kulich Gyulának, aki 1944-ben náci koncentrációs táborban halt hősi halált. De milyen le­gyen az emlékmű? Egy egysze­rű mellszobor? Avagy egy meg­gyötört fogoly? Bármelyik lehe­tett volna. Varga Imre azonban ezt a szokatlan formát, a gyö­kerek közé ékelődött emberi testet választotta Kulich Gyula emlékének megörökítésére. De hogyan jutott erre a gondolat­ra? Kulich Gyula életének leg­jellegzetesebb mozzanata, Varga Imre szerint, tragikus halála. A dachaui tábor legényei nem öl­hették meg egészen, kitartása, a párthoz való hűsége a fiatalok örök példája marad. A halál, a pusztulás a testet sem semmisí­ti meg egészen: a földbe kerül­ve tápanyagul szolgál a még élőknek. S amiként a pusztuló, oszló test a növényzet, a fák tápláléka, akként kell, hogy az ősök tettei és példája az új ge­neráció szellemi tápláléka le­gyen. Ez volt az a gondolat, amely erre a szokatlan emlék­mű elkészítésére ihlette Varga Imrét. Mi történik azután, amikor az elképzelés már megszületett? Ekkor következik a terv elké­szítése. Sok művész ilyenkor rajzolni kezdi a képzeletében élő szobrot, élőiről, hátulról, ol­dalról, egyszóval úgy, hogy an­nak minden formája, vonala tisztázott legyen. Más művész gyurmát, agyagot fog, s ebből a könnyen formálható anyagból 10, 20, esetleg 50 centis szobrot készít: a születendő alkotás ki­csinyített mását. Ha nem sike­rül, nem lesz olyan, amilyennek elképzelte a művész, egyetlen nyomással összelapíthatja a mintád s kezdheti elölről a for­mázást. Van olyan művész, aki a tervet is gipszből készíti el. Akár így, akár úgy, ha terv kész, s kibomlik az anyagból az a forma, amire a művész vá­gyott (s ezt a megrendelő is el­fogadja), kezdődhet az igazi nagy mű elkészítése. A szobor anyagától függően más & más az elkészítés módja. Mi most a leggyakoribb típusú köztéri szo­bornak, a bronzból kiöntött al­kotásnak az útját kísérjük vé­gig. A terv arányosan kicsinyí- ** tett mása a majdan elké­szülő szobornak. Annak alapján tehát meg lehet építeni a szo­bor vázát. Fa lécekből állítja össze a művész a szobor magas­sági és szélességi vázát, amely majd a rákerülő gipszet tartja. A fára azonban előbb még egy fémháló is kerül, mely megfe­lelően össze tudja fogni a gip­szet majd végre elkezdődik a gipsz „felhordása”. A képlékeny gipszet a művész kézzel rakja fel, de a felrakás már nem ön­kényes: az elkészített vázhoz kell, hogy igazodjon. Bár még ilyenkor sem lehetetlen, hogy az eredeti vázon változtasson az alkotó. Ha a gipsz megszárad, nem alakítható tovább. Ilyenkor, ha valahol a kelleténél több az anyag, véső kell, hogy le lehes­sen fejteni. De a munkát na­gyon óvatosan . kell végezni, mert egy keményebb ütéstől az egész gipsz elrepedhet, s kez­dődhet a munka élőiről. S ha végre elkészül a szobor, ezután következik a bronzba öntése. A bronzba öntés ma már nem a művész munkája, külön öntő­műhelyek vannak. A teljesség kedvéért azonban elmondjuk, hogy a bronzba öntésnek két szokásos fajtája van. Az egyik, s ez a gyakoribb eljárás, az, amikor a gipszmásolatról ho­mokba negatív mintát vesznek, s ezt a negatívot azután forró, folyékony bronzzal kitöltik. A másik esetben a mintát viasz­burokkal veszik körül, s a viaszra agyagréteget húznak. Amikor azt magas hőfokra fel­hevítik a viasz megolvad, s he­lyére forró bronzot öntenek. Ha a szobor kikerül az öntő­műhelyből, a művész feladata, hogy a végső simításokat elvé­gezze rajta. A fölösleges részek lecsiszolását, esetleges finom, felületi minták bekarcolását ci- zellálásnak hívják. Ez a végső mozzanat, a szobor ezután tel­jesen kész. Eközben a felállítás helyén, esetleg egy építőmű­vész tervei alapján, már készí­tik azt az alapzatot, amelyre a szobrot rögzíteni fogják. 1 nnen már a szemünk előtt zajlik minden; a szobor el­szállítása, rögzítése, s a legvég­ső mozzanat, az avatás. S az új, a szótlan társ ilyen hosszú út, sok munka után kerül mellénk. Chikán Bálint

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék