Szabad Föld, 1975. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1975-03-16 / 11. szám
24 SZÁZAD FÖLD Egy lány, egymagában Társaságban ismertem meg, a múlt év utolsó napján, szilveszterkor. Kis madárka termet, eleven arc, beszédes szemek. Magatartása, akár egy született pesti lányé. Ám ahogy megszólalt, rögtön tudtam: semmiképp se nevelkedhetett Pesten. — Bujákról jöttem fel — mondta —, tizennégy éves koromban. Egyedül. Most huszonegy éves, önálló lakása van a fővárosban, telefonnal. Az nem mindennapi dolog, hogy valaki ilyen fiatalon ekkora önállóságra tegyen szert, saját erejéből. Kíváncsi lettem, hogyan jutott idáig? Egy lány, egymagában. Egy világvárosban. Felhívtam telefonon. — Juhász Erzsit kérem! — Apu kőműves. Amióta emlékszem, mindig Pesten dolgozott, már fiatalon „bejáró” volt, de gyerekkoromban is mindig hazajárt anyuhoz, Bujákra. Nagyszüleim szintén ott élnek, ugyan ma már csak nagyapa, nagymama nemrég halt meg. A nyolc általánost Bujákon végeztem, négy egészkettővel. Mit kezdjek magammal? Jól végeztem, de a továbbtanuláshoz különösebb kedvem nem volt, se a mezőgazdaságban, se az iparban. Mihez kezdenek az ilyen falusi lányok? Elmennek gyors- és gépíró tanfolyamra. Ebben aztán semmi különleges nincs. Az más, hogy járhattam volna tanfolyamra otthon is, elhelyezkedhettem volna otthon is. De apu Pesten dolgozott és volt egy jó ismerőse. Olyan kicsi véletleneken múlnak a nagy változások. Tizennégy évesen felkerültem Pestre, apu jóismerőséhez, egy öreg nénihez, albérletbe. Nem is albérlet volt az, inkább csak ágybérlet. A kétszobás, konyhás lakás egyik szobájába. A lakás annak idején az öregasszonyé volt, de lánya Ausztráliába ment, s ő magányosan élt, befogadott egy társbérlőt. Attól persze még magányos maradt, így aztán engem a szobájába is beengedett. Apu fizette a bért, és én jártam a gyors- és gépíró tanfolyamra. De mondja: érdekes ez? Hát jó, akkor folytatom. Megfordultam én már azelőtt is Pesten, mégis az első időkben iskolába menet sűrűn eltévedtem. Apu délutánonként várt a sulinál és este elvitt vacsorázni, ő már jól ismerte a várost. Aztán hamarosan barátnőim, barátaim is akadtak. A lakáson a nénivel jól megvoltam, eltekintve azoktól a napoktól, amikor kitört rajta az idegbaj. Ilyenkor mindenért belémkötött, pedig én nem sok vizet zavartam, éjszakáig soha nem maradtam ki, két-három hetenként hazautaztam Bujákra. A nénit idő közben orvos kezelte és utána mindig helyre állt köztünk a jó viszony. Böbe juthatott volna sok más olyan lány sorsára, akik fiatalon, tapasztalatlanul kerülnek egy világváros forgatagába. Elragadhatták volna a szórakozási lehetőségek, a könnyen köthető ismeretségek. De Böbe tanult, az apjával vacsorázott, hazajárt Bujákra — a pesti bérházban barátkozott egy lánnyal, aki néhány évvel idősebb volt nála, s néhány évvel előbb került fel Pestre, szintén faluról. És barátkozott egy fiúval, akit hazai környezetéből ide hívtak le katonának, s aki leszerelve itt helyezkedett el. Böbe nagyon fiatalon és mégis felnőttes óvatossággal próbált gyökeret verni a fővárosban. Vajon ez is csak a véletlen körülményeken múlott? — Először az ember a magához hasonlókba vesse bizalmát, s később, amikor már ismerősebb az idegen környezetben, akkor már lehet magabiztosabb másokkal szemben is. A tanfolyam második esztendejében szakmai gyakorlatra küldtek a VII. kerületi tanácshoz. Jól dolgozhattam, mert a tanfolyam végeztével megkérdezték: nincs-e kedvem ott maradni a szociálpolitikai osztályon adminisztrátornak? Ott maradtam. Ma is ott dolgozom, de két éve már előadóként. Az elődöm elkerült onnan. Akit a helyébe tettek, az nem vált be. Én már korábban is helyettesítettem, a csoportvezetőnk hát engem javasolt. Manapság, ha egy idősebb férfi egy fiatal lányt valamiben támogat, az emberek mindjárt gyanakodnak. A csoportvezetőnk igen becsületes ember volt, bízott bennem és én bíztam benne. Meg akartam felelni az előlegezett bizalomnak és beiratkoztam levelezőként a gimnáziumba, jövőre érettségizem. Anyakönyvvezető szeretnék lenni. De mondja: érdekes ez? Hát jó, akkor folytatom. Gondolom, az érdekli, hogyan jutottam lakáshoz, telefonhoz. Megint csak a véletlen játszott közre, egy tragikus eset. Egy délután Jancsival elhatároztuk, hogy moziba megyünk. Háziaszszonyom már korábban elment otthonról. Megyünk Jancsival a Rákóczi úton, egyszercsak az úttesten fékcsikorgás, kiabálás és egy gépkocsi alatt ott fekszik egy öreg néni, a háziasszonyom. .Jancsival mindketten mellette voltunk a mentőkocsiban, de mielőtt a kórházba értünk volna meghalt. Ott maradtam a szobában egyedül. A társbérlő meg akarta szerezni az egész lakást, hát szorgalmazta a tanácsnál, hogy engem helyezzenek el. Utcára tenni nem tudott, hiszen „jogcím nélküli, de jóhiszemű” lakó voltam. A tanács pedig segíteni akart rajtam, így jutottam szoba-konyhás, félkomfortos lakáshoz, amit azóta OTP-kölcsönnel bebútoroztam, s egy fürdőszobával kibővítettem. A telefont pedig azért kaptam meg, mert a tanácsnál polgári védelmi beosztott vagyok. De sokan azt mondják: szerencsés lány vagy te, Böbe! Lehet, hogy Böbe szerencsés lány — mégsem lottózik. Csak olyasmire törekszik, amit elérhetőnek érez — a maga erejéből. Pedig rajong a romantikus regényekért. Igényeit azonban a valósághoz igazítja. Szeretne sokat utazni, világot látni. Két évvel ezelőtt módja volt rá, hogy két hetet töltsön Bulgáriában. De tavaly fia se mozdult a négy fal közül, lakást teremtő gondjai foglalták le. Szeret zenét hallgatni, rádiója és magnója már van. A szórakoztató látványt is szereti, tévéje még nincs, arra még nem futotta az erejéből. Már az se kevés, amennyire futotta. — Sokan nem hiszik el, hogy egy fiatal lány egymagában juthat ennyire. Nem mintha én igyekeznék egymagam maradni. Jancsival egy időben elhidegültünk egymástól. Akkor, de csak azért, hogy az önbizalmamat visszanyerjem, más fiúkkal is barátkoztam. Egyik se került hozzám közel, mert rájöttem: őket csak az önálló lakással rendelkező nő érdekli. Végül már letagadtam az önállóságomat. És mindvégig Jancsit szerettem és most boldog vagyok, hogy újra közel kerültünk egymáshoz. És most már véglegesen: úgy döntöttünk, hogy öszszeházasodunk, így aztán hamarosan nem leszek egymagamban Beszélgetésünk óta Böbéről többször elgondolkozom. Nem szolgáltat hagyományos példát: Böbe nem egy falusi lány Pesten. Valami egészen más! Gyakorlati érzékű, vagy romantikus? Okos, vagy szerencsés? Egyik sem és mindegyik. Korunk lánya. Egyszerűen a modern mai nő Szüts László 1975. MÁRCIUS 18. • Hetvenöt esztendős korában meghal egy bajor parasztember. Temetése után a család szerény tort rendez, amelyen az elhunyt gazda 96 éves édesanyja így szól a falu plébánosához: — Látja, látja, tisztelendő úr . .. Hát ez történt.. . Sajnos, az énfiacskám gyengécske, állandóan betegeskedő gyermek volt. Sejtettem is mindig, hogy nem tudom fölnevelni szegénykémet. Péter azt kérdezi a barátjától: — Mi volt a munkahelyeden az a legkellemesebb dolog, amire sokáig szívesen emlékszel? — Hát, kérlek szépen, egyszer a hivatali főnökünk szigorúan megtiltotta, hogy munkaidőben kávézzunk és újságot olvassunk. — Mi volt kellemes ebben a tilalomban? — Az, hogy azóta munkaidő alatt könyvet olvasunk, ás kakaót iszogatunk. ■ A férj vacsora után a feleségéhez fordul: — Már két nap óta szüntelenül csak az új kalapodról beszélsz. Mást nem is tudsz mondani nekem? — Dehogynem, drágám! — vágja rá tüstént az asszony. — Ehhez a kalaphoz még szükségem van megfelelő kabátra, táskára és cipőre. Lengyelországban, egy apró, vidéki állomáson a szolgálatos forgalmista egy siető és érdeklődő utas kérdésére válaszol: — Kérem, Varsó irányába öt perc múlva jön a gyorsvonat, a személyre viszont még három órát kell várnia uraságodnak. Én azonban azt ajánlom, utazzék inkább a személyvonattal. — De miért? — Csupán azért, mert a gyors nem áll meg ezen az állomáson. A tanítónő egyik reggel alaposan szemügyre veszi a gyerekeket. — Miklóskám, te ma elfelejtettél mosakodni — mondja egy fiúcskának. — Azonnal indulj haza! Másnap az egész osztály mosdatlanul megy iskolába.. Az írót a kávéházban megszólítja egy olvasója: — Mester, gratulálok! Legutóbbi regényének a befejezése remek, sőt mi több: csodálatos! — Igazán? — derül fel az író. — És mi a véleménye az elejéről? — Minthogy odáig nem jutottam, arról még nem nyilatkozhatom. Müllernét a lakásán telefonon keresi valaki. Férje veszi föl a kagylót: — Sajnos, nincs még itthon a feleségem. Jó másfél órája öt percre átment a szomszédba. Az idős farmer hirtelen meghal. Felesége nincs otthon, városban élő rokonokhoz utazott. A két fiú töri a fejét, hogyan lehetne legtapintatosabban értesíteni a szomorú eseményről. Sokáig tartó töprengés után ezt a táviratot küldik édesanyjuknak: „Az esti vonattal várunk, mert apánk egy kicsit meghalt. Pénteken lesz a temetése”. Két cimbora támolyog hazafelé a kocsmából. — Láttad a csapos csuklóján azt a pompás órát? — kérdezi az egyik. — Nem. Hát akkor, mutasd!