Szabad Föld, 1975. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-12 / 2. szám

24 SZABAD FÖLD Barangolás a borostyánkő úton • Bizonyára láttak olvasóink a tanszerkészítő vállalatok kiraka­tában különféle átlátszó mű­anyagba ágyazott rovarokat,­nö­vényeket, amelyek biológiai szemléltető célokra készültek. Ahogy a műanyag bezárta e tár­gyakat, ugyanúgy ölelte körül millió évekkel ezelőtt a legna­gyobb „tanszervállalat”, a ter­mészet, fenyőgyantával azokat az élőlényeket, amelyek éppen ott tartózkodtak, amikor a fa­törzs kiizzadta. A gyanta- és mézgaképződés főleg a fenyőfélék jelzése és egy­úttal védekezése is olyan károso­dások ellen, amelyeknek során a fa kérgén sebkapu nyílik. A gyanta tehát váladék, hason­lóan a mézgához, ehhez a gumi­szerű anyaghoz. Képződésére valamilyen anyagcserezavar, gombabetegség­ vagy baktériu­mos ártalom, avagy az éghajlati szélsőségek okozta sérülések ad­nak alkalmat. A jelen időit gyantái, amelyeket fenyőerdők fáin lépten-nyomon találha­tunk, és a borostyánkővé szilár­dult földtörténeti korú gyanta között tehát az a különbség, hogy ez utóbbiak a keletkezé­sük óta eltelt sok millió év alatt mintegy megkövesedtek s már nem ragadnak. Megőrizték azon­ban fizikai és kémiai sajátsá­gaikat. Terpentines oldatukkal kellemes illatú balzsamokat le­het képezni. Közöttük a kana­­dabalzsamnak nevezett és a mikroszkópig munkánál hasz­nált ragasztóanyag különösen illatos. E balzsamokkal őrizték meg múmiaként az évezredek előtt élt egyiptomi emberek, macskák, íbiszek maradványait.­ ­ A borostyánkő fő keletkezési helye a Baltikum, ahol a ten­gerből még napjainkban is ke­rülnek ki maradványok. A dí­szítő- és ékszeriparnak értékes nyersanyagai. Hajdan csak a partra vetett darabokat mun­kálták meg, ma azonban háló­val, kotrással is „vadásznak” rá és egészen jó eredménnyel. Az európai lelőhelyek jól kö­vethetők baltikumi kisugárzás­ként az ősfolyók árja nyomán. Állati maradványokat maguk­ba foglaló borostyánköveket sok lelőhelyen találtak. Így Berlin környékén, a Litván Szovjet Szocialista Köztársaság főváro­sánál, Kaliningrád környékén, Ukrajnában Zsitomir, Bresztli­­tovszk, Kijev, Dnyepropetrovszk, Harkov, sőt a Kóla-félszigeten. Egyéb lelőhelyek: az Urálban, London környékén, Lengyelor­szágban, Csehszlovákiában, Svájcban, Párizs környékén. Legújabban a Szovjetunióban a Tajmir-félszigeten is találtak, ahová valamelyik ősfolyó gör­gette. A borostyánkő keletkezési idejéül 30—40, valamint 100— 130 millió évvel ezelőtti korokat állapítottak meg. Vannak tehát idősebb és „fiatalabb” lelőhe­lyek. A fiatalabbak a Baltikum (csak 30—40 millió év!), ezenkí­vül Szicília, Burma, Haiti, Me­xikó. Az idősebbek: Libanon, Kanada, Alaszka. A baltikumi borostyánkő elég nehéz és veszélyes körülmények között utazott Itáliába vagy a délgalliai városokba. Északi fő gyűjtőhelyéül a mai Helgoland szigetét ismerjük. Valamint a mai Poznan környékét, ahol ugyan nem volt római provin­cia, mégis sok római pénzlelet került elő. Nyilván a római ke­reskedők fizettek vele — egye­bek között — borostyánkőért is. A spliti tengerészeti múzeum­ban láttam egy jól szerkesztett térképet,­amely a Baltikumtól, hazánkon keresztül az Adriáig s onnan a Földközi-tengermel­­lékre vezető borostyánkő-útvo­nalat ábrázolja. A régészek megállapították, hogy éppen hazánk lehetett egyik gyűjtő-, kikészítő- és el­osztóhelye a borostyánkőnek. Mégpedig Sopron, a hajdani Scarbantia és Szombathely, Sa­­varia voltak a legnevezetesebb állomások a borostyánkő úton. Scarbatiából, tehát Sopronból Szombathelyre vezetett a boros­tyánkő-szállítás útvonala. Ott még láthatók azok a hatalmas lapkövek, amelyek a légiók ka­tonáinak maradandó útépítő te­vékenységéről tanúskodnak. Meglepő épségben maradt a bo­­rostyánkő-út burkolata. Scarbantia után a borostyán­kő-szállító itáliai kereskedők járművei úgyszólván meg sem álltak, legfeljebb­ éjjeli pihenők­re, Tergestéig, a mai Triesztig. Szívesen mentek a Duna men­tén még akkor is, ha az út így hosszabbra nyúlt, mert arány­lag kis távolságokra telepített katonai őrhelyek vigyáztak a közbiztonságra. Ilyen pihenő­hely lehetett — a többek között — Nógrádverőce is, ahol jelen­tős borostyánkő-leletek kerültek elő. Érdekes, hogy részben ki­­készítetlenül. Vagyis Scarbantiá­­ban és Savariában nem szük­ségképpen készítették ki az ék­szerészek az odáig szállított bo­rostyánkövet, hanem nyers ál­lapotban még Itáliáig is elszál­lították. Így nyilván nem kellett olyan óvatosan becsomagolni a kényes árut, mintha megmun­kált lett volna. Azután, ha úton­­állók ki is raboltak egy-egy szál­lítmányt, kisebb értéket loptak el, mintha kikészített ékszerkö­vek lettek volna. Trieszt városának az ókorban az üvegárukon, a boron kívül­­ugyancsak a borostyánkő volt a fő kereskedelmi árucikke. Innen Aquileáig vezetett az út, amely addig, míg 452-ben Attila el nem pusztította, csaknem Róma méretű város volt.­ ­ De a borostyánkő nemcsak szárazföld­ön, sőt kezdetben nem is szárazföldön, hanem tengeri úton jutott el északról Európa delére, nevezetesen Massiliába, a mai Marseilles-be. A száraz­földi út másik ága is a tenger­hez vezetett. A Triesztbe érke­zett­­ szállítmányok azután ha­jón jutottak tovább az Adriai­tengernek csaknem minden part menti városába, s így érthető, ha a spliti múzeumban térkép örökítette meg a nevezetes út­vonalat. A borostyánkőben zárvány­ként megőrzött állati maradvá­nyok, de maga a gyanta anyaga is érdekes bizonysága annak, hogy millió évekkel ezelőtt lé­tező élő szervezetek utódai mi­ként változtak s alakultak olya­nokká, amilyeneknek azokat ma ismeri a tudomány. Az az ősfe­nyő, amelynek gyantája a bo­rostyánkő, a Pinus succinifer. Innen származik ásványunk tu­dományos neve: succinit. Ez a fenyő volt az őse a mai luc- és erdei fenyő fajoknak.­­ Az ősi gyantában zárványként főleg pókok, atkák, kétszár­nyúak, mint legyek, szúnyogok ősi formáira bukkantak a ro­vartan tudósai. Azt is sikerült megállapítani, hogy pl. a mai tu­dományosan ismert kétszár­nyúak fajainak száma — ugyan­csak szerencsénkre! — csak egy tizede annak a rengeteg fajnak, amelyek­ mintegy 40 millió év­vel ezelőtt népesítették be a föl­det. De nemcsak ízeltlábúakat őrzött meg a fenyőgyanta, ha­nem madártollakat, emlősszőrö­ket, itt-ott csigákat is találtak benne. A lengyel Sopotban ma­gamnak is sikerült olyan bo­rostyánkőékszerhez jutnom, amelyben apró kagylóházacskák látszanak. 1949-ben még vala­milyen kisemlős lábnyomát is megtalálták benne. Nagyon ne­vezetes a mexikói leguan-ős­­hüllőlelet is. Ez a hüllő, mint ősének utóda, ma is létezik. Nö­vényevő. l­ehet, hogy ez a zár­vány is akkor keletkezett, ami­kor a friss, fiatal, zöld fenyőto­bozt falatozta s a fenyőgyanta körülzárta... E szép ékkő elterjedési útvo­nala, a borostyánkő út, tehát az állattan, növénytan, ásványtan tudományát összekapcsolja a kultúra és kereskedelem terje­désének történetével általában és ennek speciális magyar állo­másaival : Sopronnal és Szom­bathellyel, annak római múltjá­val. Dr. Angin Csaba HMM 1975. JANUÁR 13. MÁDÉIN KÜLFÖLD Az ifjú színésznő a főrendező­höz fordul: — Nézze, kérem, én a színpa­don is a tiszta valóságot szere­tem. Ezért ragaszkodom hozzá, hogy az első felvonásban igazi pezsgőt szolgáljanak fel nekem. A főrendező bólint: — Rendben van, művésznő, igazi pezsgőt kap, én viszont ahhoz ragaszkodom, hogy a har­madik felvonásban igazi mérget igyek! A vendég magához inti a pin­cért, s azt mondja neki: — Ez a rostélyos ehetetlen. Kérem, küldje ide a főnököt! — Uraságod azt képzeli, hogy talán majd ő meg tudja enni? — kérdezi udvariasan a pincér. Rösner úr látogatóba invitál­ja Müller kollégát: — Akkor hát, kedves bará­tom, állapodjunk meg abban, hogy vasárnap délután eljön hozzánk. Először a kislányom egy kicsit zongorázik, aztán a feleségem néhány szép dalt éne­kel, hat órakor pedig vacsorá­zunk. — Köszönöm szépen a meghí­vást — mondja Müller —, pon­tosan hat órakor ott leszek! — Karcsi, honnan szerezted az öt koronát? — kérdezi a ma­ma. — Józsi adta, mert ígértem neki valamit. — Nos, mit ígértél? — Azt, hogy tovább nem ve­rem. Két barátnő beszélget. — Helén, drágám, hogy tet­szik neked az új ajakrúzsom színe? — kérdezi az egyik. — Mondhatom, szivecském, nagyon szép! A férjem arcán éppen tegnap este csodáltam meg. Az olasz faluban egy kis Fiat fának rohan, és megáll. Egy kí­váncsi paraszt megkérdezi a ve­zetőt: — Mondja, uram, hogy áll meg ott, ahol nincs fa? Az új titkárnő minden reggel rendszeresen elkésik a hivatal­ból, s álmosan támolyog be. Az igazgató néhány napig nem szól, de aztán elfogy a türelme: — Kisasszony, most már ide­je volna, hogy pontosan érkez­zék a munkahelyére! Ha még egyszer elkésik, súlyos következ­ménye lesz! A hölgy duzzog: — Tessék arra gondolni, hogy valamikor a főnök úr is volt fiatal! — Voltam hát, csakhogy be­osztással, nem pedig minden éjszaka — dörmögi az igazgató. — Rémes, tizenöt korsó sört ivott egy este! És én még azt hittem, hogy ön az Antialkoho­lista Szövetség tagja! — Persze hogy az vagyok, csak ebben a hónapban elfelej­tettem befizetni a tagdíjat. A professzor vizsgáztat: — Amputáltam a beteg egyik lábfejét, s emiatt az illető sán­tít. Mit csinálna ön ilyen eset­ben? — Én ugyancsak sántítanék, professzor úr! — feleli az orvos­­tanhallgató. "

Next