Szabad Föld, 1975. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1975-06-01 / 22. szám

20 SZABAD FÖLD Röptenisz 1908 októberében „Új labdajáték” címmel egyik újságban az alábbiak jelentek meg: „A sport barátainak örvendetes napja volt vasárnap, amelynek délelőttjén Halácsy Antal, a Barcsay utcai állami főgimnázium torna-, vívó- és játékmestere ... bemutatta az általa feltalált labdajátékot. Halácsy Antal találmányát érdekes eredeti voltánál fogva a szakemberek figyelmébe a legmelegebben ajánljuk.” A játéktér 10x5 méteres, e terület két méteres magasságban egy 25—30 cm széles hálóval két 5x5 méteres részre van osztva. Az ütő keményfából készült, kör alakú, maximálisan 15 cm átmérőjű — tulajdonképpen egy kör alakú falap, 18 centiméter hosszú nyéllel. Alabda ugyanaz, mint a tenisznél, vagyis teniszlabda — nagyjából ez minden. A szabályok tulajdonképpen a röplabdára és a teniszre jellemzőek, így alakult, ki e játék új neve, a röptenisz. Ugyanúgy adogatással kezdődik a játék, mint a teniszben, de a labdának — a röplabdához hasonlóan — egyszer sem szabad földet érnie. Amennyiben a labda földet ér, vagy a hálóba ütik illetve a háló alatt kerül át a túlsó térfélre, akkor az pontot jelent. Egy-egy játszma hat nyert pontig tart, de hat pont elérése után — akárcsak a teniszben — két pont különbség kell a játszmanyeréshez. A nők általában két, a férfiak három nyert játszmára játszanak. És nemcsak egyes-, hanem párosmérkőzések is vannak. A Tisza-parton harmincnegyven éve, meg még korábban, sok százan űzték e szegedi „játékspecialitást”. A felszabadulás után szinte versenysporttá vált, a helyi lap rendszeresen közölte az eredményeket, városi bajnokságokat is rendeztek, a helyi testnevelési és sportszövetség díjakat adott — úgy tetszett, hogy a röptenisz végleg csatát nyert. Aztán egyre inkább kiszorultak a strandról, egyre kevesebb lett a hely, megszűntek a miniatűr pályák. Az utóbbi egy-két évben viszont megint újabb fellendülés következett: az új szegedi Gyermekkórház orvosának, dr. Matusovits Lászlónak is szívügyévé vált e játék, az Orvostudományi Egytem hallgatói „újra felfedezték” a röpteniszt... Horváth István * jó orvos akarok lenni A mexikói olimpia után négy évig szinte valamennyi versenyéről írtam. Hol jót, hol kevésbé hízelgőt, nemegyszer kínos intimitásokat, de barátságunk változatlan maradt. Talán ennek köszönhető az is, hogy időnkénti kajánkodásomat mindig derűs egykedvűséggel fogadta. — Öreg — kezdtem, amikor felvette a telefont —, itt az idő, hogy megint terítékre kerüljön Hesz Mihály. — Öreg? Csak nem Andreáról akar írni ? Most éppen mosogat a konyhában, s ilyenkor durcás, ha zavarják. De magának biztos a telefonhoz kocog. De ha meghallja, hogy valaki öregezi ... — Nocsak, az elmúlt harminckét év alatt ügyesen eltitkolta, hogy humora is van, különben meddig kezeli még a lapátot? — Várjon a montreali olimpiáig. Ez egyenes válasz volt. Mexikó bajnoka elképzelhetőnek tartja, hogy szóba kerülhet a montreali csapat összeállításakor? Elvégre, miért is hallgatnánk el, az elmúlt esztendőkben a hazai vizeken többnyire a második vonalban volt. Azt mondják, hogy az ökölvívásban nincs visszatérés. Hát a kajakkenuban? — Az elmúlt évek után persze az lenne a helyénvaló válasz, ha nemmel felelnék. Ez esetben viszon bolond lennék, s lebecsülném azt a másfél évtizedet, amelyet a hajóban töltöttem. Az esélyesség kérdése ebben az esetben másodlagos. Csak banális magyarázatokat lehetne adni a miértre, azt meg minek? Minden embernek szüksége van a kötődöttségre, s mindenkiben találhatók visszafojthatatlan vágyak. Tizenöt éve, pályafutásom alatt egyetlenegyszer sem kérdezték meg, senki sem, hogy minek kelek fel minden reggel hat órakor! Mint ahogy azt sem kérdezte senki, hogy miért nem akarok, „csak” orvos lenni, s miért akarok nagyon jó orvos lenni! Akadnak szép számmal olyanok is, akik dramatizálják a kérdést, s elmés magyarázatokat adnak arra, hogy miként lehet összeegyeztetni a tanulást a sportolással. Ostobaság. Nem összeegyeztetni kell, hanem csinálni. Legfeljebb az értékeket kell megtalálni, hogy melyikért, s legfőképpen mikor kell többet áldozni. Úgy érzem, hogy én ezt megtaláltam, s erre büszke vagyok. — Mégis, az olimpia után viszavonul, s mivel most negyedéves, akkor lesz diplomás orvos. Valamiféle összefüggés azért van ... — Ezt nem is vitattam. Diplomával a kezemben csak egyetlenegy kötelességem lehet: tehetségem szerint a legjobban gyógyítani. Nincs és nem is lelehet más választásom. — Ezek szerint végleg leszámol a kajakozással? — Mint függetlenített edző, amelynek feladatköre egész embert igényel, igen. Egyszerűen időhiányról van szó. Mondhatnám azt is, hogy saját sportpályafutásomból kiindulva, talán túlzottan is kegyetlen ember lennék az edzői hivatáshoz. De ez csak másodlagos, s nincs meghatározó szerepe a döntésemben. Ettől eltekintve, lehetőségeimhez mérten ott és annyit segítek, amennyit csak tudok sportágamban. — Milyen előnyei származtak abból, hogy olimpiai bajnok volt? — Úgy gondolom, hogy a sportágtól megkaptam mindazt, amivel olimpiai bajnok lehettem, de ezért én is adtam egy olimpiai bajnokságot a magyar sportnak. Azaz kvittek vagyunk. Az orvosinak ehhez semmi köze, lehet, hogy barátságosabban beszélgetnek velem a folyosón, de a vizsgákon ugyanolyan következetességgel kérdeznek, mint kollégáimat. A kajak-kenu szövetséggel nincs semmiféle gondom-bajom, az edzőbizottságban viszont szép számmal akadnak ellenségeim, vagy legalábbis irányomban rosszabb indulatú emberek. De ez is természetes. Egyesületemben, a Ferencvárosban is előfordulnak olyan ügyek, amelyek bántanak, de ezekből is csak határeseteket tudnék választani, amelyek korántsem jelemzőek. Szeretem a Fradit. — És a család? Két élsportoló házassága mindig a közvélemény érdeklődésének a középpontjában van? — Sajnos, de megpróbálunk nem gondolni erre. Ugyanúgy élünk, mint a többi házaspár, együtt örülünk, ha okunk van rá, s biztatjuk egymást, ha rászorulunk. Nagyon jól megvagyunk. — Két évvel ezelőtt azt mondta, hogy felszállt az utolsó hajóra. Tartja? — Hát persze. Az utolsó olimpiai hajóra, mert utána még évtizedekig szeretnék hajóra szállni. Kedvtelésből. András Emil A TOTÁLIS FUTBALL 4. Védekezés, támadás A totális futball apostola, Kovács István tevékenységére az utóbbi években, az egész futballvilág felfigyelt. Nem volt tehát véletlen, hogy a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség, a FIFA meghívta abba az öttagú technikai bizottságba, amely az NSZK-ban minden részletre kiterjedő tanulmányt készített a legutóbbi világbajnokságról. Sokan tanultak már a VB-n látottakból, láthattuk ezt a Kijevi Dinamó csapatánál is, amely Bázelben már nagyszerűen alkalmazta a totális futballt. Számunkra sem árt — jobb későn, mint soha —, ha figyelmesen követjük (és a labdarúgók alkalmazzák) a futball új tendenciáit. Mit ír Kovács István ezekről? (A neves edző Totális futball című könyvét Lukács László ismerteti hasábjainkon.) „Az 1958-as világbajnokság óta, amely a romantizmus diadalát jelentette, a futball belépett a klasszikus korba — tekint vissza először. — 1962-ben a tendencia védekező volt, 1966- ban jelentkezett ennek a reakciója, és csodálatos futballozásokat láthattunk, majd 1970-ben Mexikóban nemcsak a zene és a napfény hódított meg bennünket, hanem az általános alkalmazása annak, hogyan kell kidolgozni a támadásokat, s gólokat rúgni, fejelni. Ez a fejlődés mutatkozott 1974-ben is: minden csapat építeni, tehát támadni próbált, s ezt statisztikák is bizonyították. Ma már minden nagy csapatnak két arca van. Képesek a támadásra, amikor szükséges, és a védekezésre, amikor érdekük így kívánja. Ez áll egy mérkőzésen belül is, de igaz két mérkőzés között is, például az Európa Kupában, ahol a csapat egyszer otthon, másszor pedig idegenben játszik. Régebben a csapatokat védekező és támadó csapatokra osztották. Ma már az együttesek képesek arra, hogy egyik hétről a másikra átalakuljanak. A technikai tudás és a fizikai erőnlét között már nem tesznek különbséget. Észrevettük, hogy Zaire és Haiti futballistáinak nem volt több nehézségük a labda kezelésével, mint a németeknek. Ami pedig a dél-amerikaiakat illeti, a napnál is világosabban demonstrálták, hogy a rendkívüli mértékű ügyesség már nem elég a győzelemhez. A fizikai felkészültség, amely minden országban nagyon fejlett, szintén kiegyenlítette az esélyeket. Ma már csak az lesz elit futballista, akinek izomrendszere és gyorsasága felülmúlja az átlagos szintet. Lassú játékosok, két-három kivételtől eltekintve, a világbajnokságon nem voltak. Az izomerő teszi lehetővé a mai mintafutballistának, hogy hirtelen megálljon, hogy újra elinduljon, elessen, újra felálljon, ugorjon vagy irányt változtasson; a gyorsaság pedig a futáshoz és a technikai mozdulatokhoz szükséges. Miben jelentkezik ma a fölény? Vegyünk két hadsereget: mindkettő jól felszerelt, jól felkészített, és egyformán jól tudják fegyvereiket használni. Az erősebb az lesz, amelyik a harci tervet jobban tudja alkalmazni. Ugyanez vonatkozik a futballra, ahol egy játékos, bármilyen „nagy” legyen is, képtelen egyedül dönteni a mérkőzés sorsáról. Ma már játékosok csoportjairól kell beszélnünk, akik alárendelik magukat az egész közösségre vonatkozó fegyelemnek és a játék dinamizmusának. És akik ennek érdekében alkalmazzák az előre meghatározott taktikai utasításokat. Csak ilyen szigorú és beidegződött keretek között jöhet felszínre az improvizáció és az alkotás egyéni ajándéka. Ezen túlmenően, ma már olyan a játék dinamizmusa, hogy hosszú ideig nem lehet „aludni”, mint ahogy az tizenöt évvel ezelőtt megtörténhetett. Néhány másodpercig lassítunk, és újra elindulunk.” Kovácsnak megvan a pontos elképzelése az egyes játékosok szerepéről, feladatáról is. Erről legközelebb. (Folytatjuk) Bokszbírók Katowice előtt A katowicei boksz EB előtt (éppen a korábbi viadalokon tapasztalt felemás ítéletek miatt) jogos a kérdés: mi az ökölvívóbíró feladata? Erről beszélgettünk Sermer György nemzetközi bíróval, aki már két olimpián, egy világbajnokságon vett részt, s ötödik Európabajnokságára készül. — Egy ökölvívómérkőzésen hat bíró működik közre. A bíróküldés irányított sorsolással történik. Elv, hogy saját és határos ország versenyzőjének nem lehet mérkőzést vezetni. A hat bíró közül az egyik a vezetőbíró, a többi pontoz. A vezetőbíró feladata a szorítóban a szabályok megtartásával a küzdelem irányítása. Legfőbb szempont az egészség védelme. Ügyelni kell a szabálytalanságok felismerésére, be kell szüntetnie az egyenlőtlen küzdelmeket, hogy megelőzze a sérüléseket. — A pontozóbírók mindkét versenyzőt mindhárom menetben pontozzák. Akit menetenként jobbnak tartanak,, annak 20 pontot adnak, míg a másiknak 19-et. Tehát a maximum: 60 pont. Abban az esetben, ha a mérkőzésvégén azonos pontszám alakul ki a versenyzők között, akkor is meg kell jelölniük a győztest. Ezért döntetlen sohasem lehet. Érdekesség: a pontozóbírók a vezetőbíró egyes ítéleteit (például megintés) figyelmen kívül hagyhatják, illetve felülbírálhatják. A problémák abból adódnak, hogy nem egységes a bírói felfogás. Nem mindig a technikai tudás számít, sok bíró többre értékeli az erőbokszot. Ma már csak az a versenyző számíthat sikerre, akinek technikai tudása legalább annyi erővel párosul, hogy testsúlyához képest jó nagyot tudjon ütni. — Az idei , EB erőpróba lesz a bíróknak. Úgy érzem, végre nem mi leszünk a főszereplők. Évek óta tervezik azokat a bírókat, akik feltűnően sokat hibáznak, kizárják. Az előjelekből arra lehet következtetni, hogy az idén ez nemcsak szólam lesz. Nemcsak mi pontozunk, hanem bennünket is pontoznak majd, s így remélhető, hogy a hibaszázalék minimálisra csökken. Optimista vagyok azért is, mivel az európai bírók sokkal képzettebbek, nagyobb tudásúak mint más földrészen lévő kollégáik, s általában nagyobb az egyetértés közöttük. Működésükkel a kubai VB-n is meg voltak elégedve. Még egy döntő tényező játszhat szerepet: a lengyel nézők szeretik az ökölvívást, értenek is hozzá. 1975. JÚNIUS 1.