Szabad Föld, 1976. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1976-03-07 / 10. szám

24 SZABAD FÖLD Betyárvilág: látogató a Vadlibában Egy kicsit ámuldozik az em­ber. Létezhet betyár az atom­korban? Van még betyár, foga­dós, csapláros és pandúr? Hát akad. Bár azt meg kell mondani rögtön, hogy mindegyik csak hasonlít az ősökre. Tehát egyik sem az igazi. De nézzük a tör­ténetet, amely végül is Szege­den, a bíróságon ért véget. A pandúros „elhárító" A kiskun­dorozsmai „Vadlibá­hoz” címzett vendégfogadóban szokatlanul viselkedő vendég jelent meg. Szúrós tekintettel, nem titkolt gyanakvással nézett körül, a csárdákra már nem emlékeztető étteremben. A ma­gabiztos fellépésű, harminc év körüli fiatalember hetykén egy nagyfröccsöt kért. Aztán hatá­rozott hangon odaszólt ,a csa­posnak: — Hívja ide az üzletvezetőt! A pandúros viselkedés megtet­te hatását. Hamarosan előkerült a fogadós — mai nevén, az ét­terem üzletvezetője. A jövevény szigorú pillantásokkal felmérte a fogadást, aztán fejcsóválva ezt mondta bevezetőként: — Nem hittem volna, hogy akinek ilyen becsületes az ar­ca, mint amilyen a magáé, ké­pes bűncselekmény elkövetésé­re is. Na, mindegy. Négyszem­közt akarok magával beszélget­ni! Ki nem rezzen össze ilyen szi­gorú szöveg hallatán? A fogadós még jóban megszeppent, amikor a vendég b bemutatkozott. Mon­dott egy nevet, s hozzátette: — Főhadnagy vagyok az el­hárításról! A fogadós készségesen fel­ajánlotta irodáját a beszélgetés­re. Ha­bár rögtön szöget ütött a fejébe, mi dolga lehet egy „vendéglátó ipari egység veze­tőjének” — így is hívják mai nevén a fogadóst — egy „elhá­rító főhadnaggyal”? Birka és irhabunda Az irodában minden kiderült. A hajdani csendbiztosokra emlékeztető úr elmondta, tud a fogadós törvénybe ütköző üzel­meiről. Bizonyos juhásztól, lo­pott birkákat vásárol. Ezeket készételként kiméri a „Vadlibá­ban”, összesen 28 lopott birká­ról van szó. Hogy finomak le­gyünk, Kiskundorozsma és kör­nyéke isten tudja hány juhászt felnevelt az elmúlt évszázadok­ban. S ahol juhász és birka van, ott a gyapjas állat elidegeníté­se sem tartozik az ismeretlen fo­galmak közé. Pár éve tényleg akadt olyan birka, amelyik nem a legtisztább üzleti szabályok szerint, a megengedett adás-vé­tel után áldozta életét paprikás­nak. De hát ez régi ügy. Ezúttal bővült a vád. — Tudomásom van arról is, hogy a maga feleségének irha­bunda is készült a lopott bir­kákból — emelte fel hangját a csendbiztos. — Ne tagadja, nem érdemes. Mindent tudok, min­dent bizonyítok. Persze tudja, hogy van. Ha én akarom, az egész ügyet papírkosárba lehet dobni. Ha mondjuk erre pénzt tudna áldozni... Ilyen nyitr lett a beszélgetés. A csendbiztos úr nem mond­ta el, hogy súlyos adósságok gyötrik. Olyanok, hogy OTP-hi­­tellel sem tudott ezekből kiver­gődni. De ez nem is tartozik a fogadósra, aki látszólag nem na­gyon ijedt meg. Hiába, akinek nincs vaj a fején, kimehet nyu­godtan a napra. Gondolkodási időt kért. No meg az iránt is ér­deklődött, hogy netán milyen összegért is kerülne papírkosár­ba az ügy? A főtörzs papírt kér — Nézze! — enyhült meg a szegedi pandúrok utóda. — Ma­gának semmi baja se lesz, ha kapok tizenötezer forintot. Állítólag hatezret (cselből?) a fogadós felkínált. — Mit képzel maga! — csat­tant felháborodva a pandúr. — Ez nem piac, hogy alkudozni le­het. Amit mondtam, megmond­tam. Ad tizenötezret és nyugod­tan alhat. A határozott ajánlatot kis ta­nácskozás követte. A fogadós a csapással közölte, hogy milyen ügyben igyekszik őt megpuhíta­ni és boldogítani a vendég. Aid különben akkor már a negyedik nagyfröccsöt itta, de a zsebébe egyszer sem nyúlt pénzért. Hej, bizony hajdanában, ilyenek vol­tak a csendbiztosok is. Ettek, ittak potyára. Mert a fogadós nem kötözködött velük. Fontos, hogy ne nézzen a pincébe, ahol rendszerint lapult egy férfi, aki­nek személye iránt, betyárkodás miatt igencsak érdeklődtek a törvény emberei. Akadt a Vadlibában éppen ekkor egy katonai főtörzsőrmes­ter is, aki szintén résztvevője lett a tanácskozásnak. S mi több, javasolója annak, hogy a csendbiztos urat igazoltatni kel­lene. Végtére is, mutasson vala­mi papírt, ha már a borsos hall­gatási árért ilyen jólelkűen el akarja temetni a birkaügyet. Hármasban oda is mentek a csendbiztos uramhoz, akinek ez­­időben már pénz után viszketett a tenyere. A főtörzsőrmester papírt kért. A csendbiztos úr mutatott va­lami igazolványt, de a nevet le­takarta. A szelíd nyomozói ma­gatartásnak akkor mondott bú­csút, amikor észre vette, hogy a fogadós, a csaplárossal egyetem­ben, kutatni kezd táskájában. „Felejtsük el" — Ezért felelnek! — kiabálta. A fogadós és a diadalmas csapláros elhülve látta a táská­ban lelt egyik papíron, hogy a csendbiztos úr „Tompás” névre hallgat, s a foglalkozása tűzol­tó ... Ezt azonban nem lehetett vele megnyugtató módon tisz­tázni, mert felháborodásában el­rohant. Sőt! A gyors távozást úgy is fel lehetett volna fogni, hogy menekült. A szereposztás ettől kezdve megcserélődött. A fogadós kez­dett érdeklődni, hogy létezik-e Szegeden „Tompás” névre hall­gató tűzoltó? A „betyárból” egy csapásra „pandúrrá” lett üzlet­vezető szorgos nyomozással megtudta egy tűzoltótól, hogy a jó kis summát követelő vendé­get nem a gólya költötte. Annyira nem, hogy másnap ismét megjelent a Vadlibában. — Felejtsük el, ami történt — ajánlotta szelíden az álpandúr. — Vegyük úgy, hogy az egész ügy befejeződött és én itt sem voltam. Ez mind a kettőnknek jó. Hát, ahogy vesszük. A Vadliba vezetője ez időben már a körzeti rendőrt is beavat­ta a dologba, akit természetesen minden érdekelt. A juhász, a birka, a birkapörkölt, az irha­bunda és főleg a jólelkű „elhá­rító főhadnagy” személye. Aki a bűnüldözés belső mechaniz­­­­musát csak egy picit is ismeri, tudja, hogy semmit sem lehet befejezetlenül papírkosárba dob­ni. Meg aztán az ismerkedési forma is felettébb gyanús. Egy igazi rendőr úgy igazolja magát, hogy nem hagy kétséget szemé­lyének kiléte és hivatalossága tekintetében. Az igazi csendbiztos A Vadliba „ csend biztosának" igencsak melege lett, amikor tiszteletét tette nála az igazi csendbiztos, vagyis az a rend­őrtiszt, aki végül is ezt az egész zsarolási ügyet felgöngyölítette. Nehogy költött mesének tűn­jék az egész betyárhistória, ide írom a történet végét is. A nyo­mozás szálai elvezettek Tompai Sándor 33 éves szegedi tűzoltó­hoz és a hasonló korú, szegedi ÁFÉSZ osztályvezetőhöz, Nagy György Istvánhoz. Az utóbb­ eszelte ki a lopott birkákat, az irhabundát és ezzel tippet adott Tompainak a zsaroláshoz. A Szegedi Járásbíróság dr. Lé­vai István büntetőtanácsa előtt mindketten elismerték bűnössé­güket. Tompas Sándor álrendőrt alakított, társa pedig felbújtó volt. A tűzoltót és az osztályve­zetőt másodfokon tíz-tíz hónapi, végrehajtható szabadságvesztés­sel sújtotta a megyei bíróság. Így zárult le a kiskundorozsmai „Vadliba étterem” ál-rendőré­nek furcsa, kissé mosolyogtató históriája, bizonyítva, hogy a betyárvilág még nem múlt el nyomtalan­ul Griff Sándor KÜLFÖLD A nagynéni vasárnapi látoga­tóban, Szépláknál ebédel, s egy­szer csak megszólal a gyerek: — Néni, belőled, ugye, már nem főznek húslevest! — Ejnye, fiacskám, hogyan jut eszedbe ilyen butaság? — cso­dálkozik megütközve a nagyné­ni. — Mert ha téged várunk ven­dégségbe — feleli Szepi —, a papa mindig fölkiált, hogy na, már megint jön ez a vén tyúk. ■ Két barátnő pletykál — a har­madikról: — Hallatlan, szivecském, ez a Renáta még csak jövőre lesz ti­zenhat éves, de már kisbabája van ... — Ó, szegény szülei, minden bizonnyal Szégyenkeznek. — Sőt, inkább örülnek, mivel ilyen hamar nagyszülők lettek! — Hát milyen idősek? — A mama harminc, a papa meg harmincegy esztendős. ■ A vonaton egy utas banánt vesz elő, a héját leszedi, egy do­boz porcukorba hempergeti, az­tán a nyitott ablakon kidobja. Szomszédja csodálkozva kérdezi: — Bocsánatot kérek, uram, ha miféle szokás ez? — Nem szeretem a cukrozott banánt — mondja hidegvérrel az illető. Ivánka szép tortát kap kilen­cedik születésnapján. A fiú el­gondolkodva gyönyörködik a ki­lenc égő gyertyában, s egyszer csak megszólal: — Anyukám, szeretném, ha jövőre inkább tíz tortát sütnél, és mindegyikre csak egy-egy szál gyertyát tennél. ■ Rösner azzal a nős férfival ta­lálkozik, aki a szemközti új ház­ban lakik, s akinek még nem is­meri a nevét: — Uram, ne haragudjék, de úgy vélem, föl kell hívnom szí­ves figyelmét egy kényes do­logra, elvégre, leskelődő gyer­mekek is vannak a világon. Iga­zán, bizonyos alkalmak­­kor befüggönyözhetnék a háló­szobájuk ablakát! — Hogyhogy? — lepődik meg az illető. — Kérem — folytatja Rösner —, láttam tegnap, amint éppen szerelmeskedett a kedves felesé­gével ... A férfi elképed: — Hát ez valóban különös, tegnap ugyanis otthon sem vol­tam ... ■ Ketten beszélgetnek: — Tudja-e, mi a különbség a „sok” és a „kevés” között? — Hogyne, kérem. Például, egy tégla kevés egy ház fölépí­téséhez, de ha valakinek a fe­jére pottyan, akkor sok! ■ Doktor úr — panaszkodik a páciens —, éjszakánként olyan hangosan horkolok, hogy maga­mat is fölébresztem. — Ez igazán egyszerű problé­ma — legyint az orvos —, alud­jék a másik szobában, meglátja, majd ott nem hall semmit. ■ A városban dolgozó fiatalem­ber hazalátogat vidéken élő, idős édesanyjához: — Elválok, mama! — Nem bánom én, fiacskám — sóhajt föl a néni —, tégy, amit akarsz, csak legalább azt mondd meg, egyáltalán, kitől válsz el? ■ A szórakozott Müllert meg­szólítják: — Kérem szépen, tudja-e ura­­ságod, merre van a vasúti pá­lyaudvar? — Természetesen, tudom! — feleli Müller, és ügyet sem vet­ve a boldogtalan kérdezőre, nyu­godtan folytatja útját WitfiM PERCEK 1976. MÁRCIUS 1. MIDEM­

Next