Szabad Föld, 1977. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-29 / 22. szám
1977. MÁJUS 29. A Kapitány... , de szerettem volna hajóskapitány lenni. De legalább első tiszt, vagy matróz. A háborgó tengerrel küzdeni, marcona kalózokkal verekedni, kikötni Singapoorban, pucérkodni Tahiföldön, lányokat ölelni Marseilles-ben, zendülők szeme közé nézni a Húsvét-szigetek közelében, Albatros szárnyain repülni az Indiai-óceánon, és szárazföldre lépni a Jóreménység-foknál. Győztesként, persze, mindig, s nem a hajófenekét takarítani, a fedélzetet sikálni. De hát maradt nekem a pesti lakásom, amit tiszta szívből utálok, s az árbockosár helyett ülhetek a fotelomban, a távoli föld helyett figyelhetem a papírt. * Márciusban jártam Szolnokon, a Tisza partján, Sztojanov Károly hajóállomás-parancsnokkal beszélgettem, akit akkor csak úgy félkézzel elintéztem, félmondattal említettem meg a Tiszáról szóló írásomban. A lelkiismeret, az irigység és a kíváncsiság visszahozott a Tisza-partra, a kapitányhoz. De szép élet, de különös élet, mi több, furcsa szokatlan ... Lehet, ezt éreztem tavasszal is, bár akkor a tragédiát még nem sejtettem. Sztojanov természetesen bolgár, illetve természetesen magyar. Itt született Szolnokon, a folyó mellett A vízben nőtt fel. Hatéves korában átúszta a Zagyvát, 8 évesen hajóra szállt, 9 évesen átúszta a Tiszát. Tíz éves volt, amikor sírva ment haza az iskolából, a srácok kigúnyolták, mert törte a magyart. Szülei bolgárok voltak, édesanyja is törte a magyart. Ó, az anyanyelv, az édes anyanyelv... Nagyapjáék a századfordulón Draganov faluból jöttek Szolnokra, édesanyja akkor még kislány volt (A bolgár kertészek paradicsoma volt itt, a Tisza holtága.) Édesapja is Draganovból jött Szolnokra, komlóskenyeret sütni. Bizony, Sztojanovék kenyere fogalom volt a városban. A szülők házasságát áldás kísérte, 4 gyermekük született, hárman ma is élnek, bátyja a Tisza Szálló portása. Nagyon kedves ember, minden évben hazajár Draganovba. A kapitány mindössze egyszer volt otthon, 1973-ban, pedig 51 éves már. Majd megmondja legközelebb, ha nem írtam igazat, de úgy érzem, az a gyermekkori gúnyolódás az oka a „hűtlenségének”. Hűtlenségének? Magyarnak vallja magát és szebben, ízesebben beszél magyarul, mint e sorok szerzője. És természetesen jól, perfekt beszél bolgárul is. Akkor hazavitte nagyfiát is, s alig várták, hogy megfürödjenek a Fekete-tengerben, alig várták, hogy a draganovi nagynéni magyar főztjéből, a csirkepaprikásból ehessenek (ő is itt élt sokáig Magyarországon, Szolnokon), alig várták, hogy hazajöjjenek, vissza a Tiszához. A bolgárok szorgalmas, dolgos emberek. De a munkásembert a világ minden táján reálérzékkel áldotta meg a teremtő. Károly eszében, szívében csak a Tisza élt, lobogott, de elküldték mérlegkészítő műszerésznek. A lélek nem alszik ki, akkor sem, ha a rakott padlizsánnál jobban ízlik a bográcsgulyás, akkor sem, ha Károly meghajtja fejét a szülők akarata-vágya előtt Húsz évesen már a szolnoki Révkapitányságon dolgozik, azután a Hajózási és Tengerészeti Hivatalnál, 1962 óta pedig a MAHART színeiben figyeli okos, ma egy kissé szomorú szemével a hajókat aTiszán. -A: Az állomás tornácán öreg kutya szuszog, hívom, gyere ide, de lustán tápászkodva elinal. Csalom a parancsnokot a partra. A vízen néhány teherszállító motoros vesztegel. Egy 42 vagonos, kővel megrakott éppen most vetett horgonyt. Gyurkovics Ferenc folyami medve, kapitány, 37 éves, olyan amilyennek magamat képzeltem gyermekkoromban. Gulyás Lajos 10 évvel fiatalabb, marcona harcsabajuszt eresztett, gépkezelő matróz, gyermeki szemmel figyeli parancsnokát. Azt jelenti Sztojanovnak, hogy Tokajból érkeztek, Kunszentmárton alá, a Kőrös partjára hajózzák a követ. A víziót 219 kilométer, kanyarokkal, zátonyokkal, örvényekkel 22 óra az út Szolnokig, csupán néhány csomóval csorognak lefelé. Itt fél órát pihennek és mennek tovább, szürkületig, akkor kikötnek valahol. A matróz távol a víztől, Orosházán született, de szülei is hajósok. No, lám. A jelentés után lemegyünk a víz széléig, jön Robika, az unoka is. Édesanyja, Sztojanov parancsnok csodálatosan szép lánya nemrég, 24 éves korában meghalt. A kapitány mutatja a fényképét. A kisfiú azt mondja, menjünk a temetőbe. Tiszta szívű ember ez a Sztojanov. A tragédia bölcsebbé, megértőbbé tette, most szomorúan bámulja a vizet, simogatja a srác fejét. — ő is hajós lesz — mondja. De nem nekem, lehet, a lányának. Robika öregesen rábólint és kézenfogva húzza nagyapját... Suha Andor (Katona László felvétele) született, de ide 1954-ben a komlói bányából küldték, a munkásosztály segítségeként. — És mit hozott a földekről, mit hozott a bányából? — Hát... Somogyból hozta a reális paraszti érzéket, a bányából pedig a veszély vállalását. Végül is a már emlegetett Rüll Henrik mond rá példát, hogy ez mit jelent, ő a növénytermesztési ágazat vezetője. — Minálunk az elnök buzdítja a kezdeményezést. De aki próbálkozik, annak nem kell folyton a háta mögé pislognia. Ha sikerül, megdicsérik. De ha nem sikerül, nem állítják oda bűnbaknak, így lehet dolgozni. Váltig tagadja, hogy a nevezetes tőszámügy főszereplője ő maga lett volna, de azért elmeséli. Vásároltak ők Szegedről hibrid vetőmagot. A kutatóintézeti előírás szerint ebből a fajtából 65 ezer növényt kellett volna nevelni egy hektáron és így az intézet jósolt 65—70 mázsás termést. Ők addig gondolkodtak, spekuláltak, hogy belevágták a fejszét a nagy fába, 80 ezer növényt neveltek egy hektáron és 80 mázsás termésátlagot értek el. Ez így leírva egyszerű, mert sikerült. Csakhogy egy ilyen drasztikus tőszámnövelés vissza is üthet! A sűrű növényállomány depressziót válthat ki, nem nő meg a kukorica, nem hoz csövet, vagy a csövek nem termékenyülnek. Akkor pedig még az intézet által jósolt termés is elmarad. Ez hát a kockázat, a veszély, amit vállalnak, mégpedig közösen. A paraszti realitásérzék pedig? Itt Lippón az ország legdélibb részén vagyunk, jó földön. Minden azt sugallná, hogy kései érésű kukoricákat vessenek, mert az többet hoz. Ezt a kockázatot már nem vállalják. A későn érő kukoricát sokféle veszély fenyegeti, vizes őszön még kint is maradhat. Ekkora kockázatot már nem vállalnak, ők korábbi fajtákat termelnek . Tóth Imre brigádvezető 1955 óta tagja a szövetkezetnek. A legtávolabbi „törzsből”, a Pozsony környékéről ide települt magyarok közül való. Vele beszélgetek. — Mi változott itt huszonkét év alatt? — Hát ugye, a technika. Akkor még lovas géppel vetettük a kukoricát, kézzel egyeltük a cukorrépát. Most meg itt van ez a sok gép. — És a felelősség? — Persze, hogy az is változott. Akkor én ugye fogatos voltam, rám bíztak egy pár lovat. Tízezer forintot ért? Talán. Most meg ugye rám bíztak 445 hektár földet. Tízmillió forintot terem? Talán többet is. — Más nem változott? — Hát ugye, a tagság. A hozzáállása. Most már nem laza. — Azelőtt laza volt? — No nem, szeret ez a nép dolgozni. Csak ugye, a jövedelem, az más. Régen ugye, kevesebb volt a pénz, a háztájiból kellett ügyeskedni hozzá. Ma meg ugye, megvan a pénz, hát ha mondom, jönnek, ha megmagyarázom, megcsinálják. Most például éppen a cukorrépa tészám beállítás megy. Nem, nem egyelés, az régen volt, csak ha valahol véletlenül kettő kelt ki, az egyiket kihúzzák, meg ugye ha van gaz, azt kicsapkodják belőle. Nézze meg.Megnéztem, éppen a KISZ- esek voltak kint, önként „ráhajtani”, mert az idén az NDK-ba akarnak menni. Ment a munka, mint a karikacsapás, látástól vakulásig háromszáz forintot meg lehet keresni. A dűlőn személyautók sora parkolt.) — Folytassuk a beszélgetést. A demokrácia javult, vagy romlott? — Javult, ugye, annak javulni kell. Persze, hogy javult. — Biztos? ötvenhat után, amikor maguk harmincan voltak, nyilván minden tag mindent tudott a közösről. Most is mindent tud mind az ötszáz tag? — Nem, semmiképpen se tud ugye mindent. Lehet, hogy az volt a jobb demokrácia, amikor mindent tudtunk. De mégse az volt! Mert ugye megtudtuk mi azt ötvenhétben csinálni, hogy munka után egyet gondolunk, felülünk a brigáddal a buszra és elmegyünk Harkányba fürödni? Ez a jobb demokrácia. Megbeszélünk mindent, csak ugye, ha jó a javaslat, akkor minek szóljunk ellene? 5. Pozsár János nagydarab legény. A szomszédos Villányban született, de már itt a téeszben tanulta ki a géplakatos mesterséget. Kicsit zavartan toporog. — Mondja, van itt a gépműhelyben olyan ember, aki csak a pénzért dolgozik? — Van olyan ember, aki nem a pénzért dolgozik? Abból élünk, nem? — Tavaly ősszel a maguk szövetkezetében sárból kellett kiszedni a cukorrépát. Törtek, szakadtak a gépek. Maga akkor sokszor itt volt éjfélig is, hogy másnap reggel minden gép kijavítva munkába állhasson. A pénzért csinálta? — Ugyan kérem, hát lehet ilyen pénzért csinálni? — Hát akkor parancsra csinálta? — Ugyan kérem, hát lehet ilyen parancsra csinálni? A fülünk nem látszott ki a sárból, még egy kis járművet is összetákoltunk, hogy a földre ki tudjunk menni javítani. Aztán meg itt bent a műhelyben. Ha nyolcra lett kész, hazamentünk. Ha éjjel kettőig tartott, kicsit később jöttünk be, de nyolc órát azért nem aludtunk. — Ha nem parancsra, nem pénzért csinálták, akkor miért? — Na de kérem, mi majd mind fiatalok vagyunk. Itt tanultuk a szakmát. Én a szocialista brigád helyettes vezetője vagyok. Megszűnt már kérem az a világ, amikor csak a fizetés érdekelt bennünket! 6. Közben előkerült az elnök, Karasz László. Sokféle betegséggel kínlódó, ötvenedik életévéhez közeledő ember. De a kiállása még most is olyan kemény, hogy egy sorba állhatna az aknából kilépett bányászokkal. Szerinte a vezetés titka: józan fej, meleg szív, kemény kéz. Ám a „keresztkérdések” újra kezdődnek, mert példálózni ő sem hajlamos. Végül mégis elmondja, hogy mit jelent az, hogy a cím elnyerése „nem egy esztendő eredménye”. Vagy egy évtizeddel ezelőtt vasárnap kellett műtrágyát hordani az állomásról. Két, egyébként derék fogatos nem tudott ellenállni a csábításnak,jó vevőnél lelöktek két zsákkal, az árát cseppfolyósították... Gondolkodott az elnök, mit kezdjen velük. Mert az ügy persze, kiderült Végül is, kinevezte a két embert fegyelmi bizottságnak, de úgy, hogy mindketten elnökök. És adott nekik tíz napot, hogy hozzák meg az ítéletet ebben a műtrágyaügyben. Tíz napig a két ember nem volt se holt se eleven. A dekád végén pedig írásban beterjesztették az ítéletet: az ügy súlyos, tehát a két tettes térítse meg a műtrágya árát, fizessen 500—500 forintbüntetést és arra a vasárnapra ne kapjon munkaegységet. Az elnök úgy érezte, hogy most a vezetés mindhárom sajátmaga szabta feltételének megfelelt Az ítéletet jóváhagyta, azzal az enyhítéssel, hogy az 500 forintos pénzbüntetést nem kell kifizetni. Ma már mind a két „bűnös” megbecsült középvezető a szövetkezetben, maga az ügy pedig még a tréfálkozásból is kihalt már. 7. Annak a bizonyos „Kiváló" címnek persze rengeteg gazdasági előfeltétele is volt A Béka őre tulajdonképpen kicsi téesz. Házasságra, egyesülésre a közeljövőben nem gondolnak. De adottságaikat kiválóan hasznosítják. Búzát, kukoricát és cukorrépát termelnek, ehhez tavaly felvették még a szóját Tehenük, disznójuk nincs. Komolyan foglalkoznak viszont szarvasmarhahizlalással és évente csaknem 1 millió (!) darab rántani való csirkét állítanak elő. A közelmúltban megbízták a Gödöllői Agráregyetem kompjúterét hogy dolgozza ki Lippóra a legjövedelmezőbb gazdálkodás modelljét. A gép nem olcsón, de készített vagy hatvan variációt Ebből a hatalmas anyagból választották ki a megfelelőt És úgy érzik, hogy kétségkívül kiváló eredményeik mellett se jutottak még a csúcsra. Van még út előre és ők be is járják ezt az utat . Az a bizonyos „V” betű a németek „Victoria”, azaz győzelem szimbóluma volt Eltemette az idő, a „V” most bújt ki a málló vakolat alól. Most, amikor Lippón igazán elkövetkezett a győzelmek időszaka! Földeáki Béla SZABAD FÖLD 5