Szabad Föld, 1977. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1977-05-29 / 22. szám

1977. MÁJUS 29. A Kapitány... , de szerettem volna hajós­­kapitány lenni. De legalább el­ső tiszt, vagy matróz. A hábor­gó tengerrel küzdeni, marcona kalózokkal verekedni, kikötni Singapoorban, pucérkodni Tahi­földön, lányokat ölelni Marseil­­les-ben, zendülők szeme közé nézni a Húsvét-szigetek közelé­ben, Albatros szárnyain repülni az Indiai-óceánon, és szárazföld­re lépni a Jóreménység-foknál. Győztesként, persze, mindig, s nem a hajófenekét takarítani, a fedélzetet sikálni. De hát ma­radt nekem a pesti lakásom, amit tiszta szívből utálok, s az árbockosár helyett ülhetek a fo­telomban, a távoli föld helyett figyelhetem a papírt. * Márciusban jártam Szolnokon, a Tisza partján, Sztojanov Ká­roly hajóállomás-parancsnokkal beszélgettem, akit akkor csak úgy félkézzel elintéztem, fél­mondattal említettem meg a Ti­száról szóló írásomban. A lelki­ismeret, az irigység és a kíván­csiság visszahozott a Tisza-part­­ra, a kapitányhoz. De szép élet, de különös élet, mi több, furcsa szokatlan ... Lehet, ez­t éreztem tavasszal is, bár akkor a tragé­diát még nem sejtettem. Sztojanov természetesen bol­gár, illetve­ természetesen ma­gyar. Itt született Szolnokon, a folyó mellett A vízben nőtt fel. Hatéves korában átúszta a Zagy­vát, 8 évesen hajóra szállt, 9 évesen átúszta a Tiszát. Tíz éves volt, amikor sírva ment haza az iskolából, a srácok kigúnyolták, mert törte a magyart. Szülei bol­gárok voltak, édesanyja is törte a magyart. Ó, az anyanyelv, az édes anyanyelv... Nagyapjáék a századfordulón Draganov faluból jöttek Szol­nokra, édesanyja akkor még kis­lány volt (A bolgár kertészek paradicsoma volt itt, a Tisza holtága.) Édesapja is Draganov­­ból jött Szolnokra, komlóske­­nyeret sütni. Bizony, Sztojano­­vék kenyere fogalom volt a vá­rosban. A szülők házasságát ál­dás kísérte, 4 gyermekük szüle­tett, hárman ma is élnek, bátyja a Tisza Szálló portása. Nagyon kedves ember, minden évben hazajár Draganovba. A kapitány mindössze egyszer volt otthon, 1973-ban, pedig 51 éves már. Majd megmondja legközelebb, ha nem írtam igazat, de úgy ér­zem, az a gyermekkori gúnyoló­dás az oka a „hűtlenségének”. Hűtlenségének? Magyarnak vall­ja magát és szebben, ízesebben beszél magyarul, mint e sorok szerzője. És természetesen jól, perfekt beszél bolgárul is. Ak­kor hazavitte nagyfiát is, s alig várták, hogy megfürödjenek a Fekete-tengerben, alig várták, hogy a draganovi nagynéni magyar főztjéből, a csirkepapri­kásból ehessenek (ő is itt élt so­káig Magyarországon, Szolno­kon), alig várták, hogy hazajöj­jenek, vissza a Tiszához. A bolgárok szorgalmas, dolgos emberek. De a munkásembert a világ minden táján reálérzékkel áldotta meg a teremtő. Károly eszében, szívében csak a Tisza élt, lobogott, de elküldték mér­legkészítő műszerésznek. A lé­lek nem alszik ki, akkor sem, ha a rakott padlizsánnál jobban ízlik a bográcsgulyás, akkor sem, ha Károly meghajtja fejét a szülők akarata-vágya előtt Húsz évesen már a szolnoki Révkapitányságon dolgozik, az­után a Hajózási és Tengerészeti Hivatalnál, 1962 óta pedig a MAHART színeiben figyeli okos, ma egy kissé szomorú szemével a hajókat a­­Tiszán. -A: Az állomás tornácán öreg ku­tya szuszog, hívom, gyere ide, de lustán tápászkodva elinal. Csa­lom a parancsnokot a partra. A vízen néhány teherszállító mo­toros vesztegel. Egy 42 vagonos, kővel megrakott éppen most ve­tett horgonyt. Gyurkovics Fe­renc folyami medve, kapitány, 37 éves, olyan amilyennek ma­gamat képzeltem gyermekko­romban. Gulyás Lajos 10 évvel fiatalabb, marcona harcsaba­juszt eresztett, gépkezelő mat­róz, gyermeki szemmel figyeli parancsnokát. Azt jelenti Szto­­janovnak, hogy Tokajból érkez­tek, Kunszentmárton alá, a Kő­rös partjára hajózzák a követ. A víziót 219 kilométer, kanyarok­kal, zátonyokkal, örvényekkel 22 óra az út Szolnokig, csupán néhány csomóval csorognak le­felé. Itt fél órát pihennek és mennek tovább, szürkületig, ak­kor kikötnek valahol. A matróz távol a víztől, Orosházán szü­letett, de szülei is hajósok. No, lám. A jelentés után lemegyünk a víz széléig, jön Robika, az uno­ka is. Édesanyja, Sztojanov pa­rancsnok csodálatosan szép lá­nya nemrég, 24 éves korában meghalt. A kapitány mutatja a fényképét. A kisfiú azt mondja, menjünk a temetőbe. Tiszta szívű ember ez a Szto­janov. A tragédia bölcsebbé, megértőbbé tette, most szomo­rúan bámulja a vizet, simogatja a srác fejét. — ő is hajós lesz — mondja. De nem nekem, lehet, a lányá­nak. Robika öregesen rábólint és kézenfogva húzza nagyapját... Suha Andor (Katona László felvétele) született, de ide 1954-ben a kom­lói bányából küldték, a munkás­­osztály segítségeként. — És mit hozott a földekről, mit hozott a bányából? — Hát... Somogyból hozta a reális paraszti érzéket, a bányá­ból pedig a veszély vállalását. Végül is a már emlegetett Rüll Henrik mond rá példát, hogy ez mit jelent, ő a növénytermeszté­si ágazat vezetője. — Minálunk az elnök buzdítja a kezdeményezést. De aki pró­bálkozik, annak nem kell foly­ton a háta mögé pislognia. Ha sikerül, megdicsérik. De ha nem sikerül, nem állítják oda bűn­baknak, így lehet dolgozni. Váltig tagadja, hogy a neveze­tes tőszámügy főszereplője ő maga lett volna, de azért elme­séli. Vásároltak ők Szegedről hibrid vetőmagot. A kutatóinté­zeti előírás szerint ebből a faj­tából 65 ezer növényt kellett volna nevelni egy hektáron és így az intézet jósolt 65—70 má­zsás termést. Ők addig gondol­kodtak, spekuláltak, hogy bele­vágták a fejszét a nagy fába, 80 ezer növényt neveltek egy hek­táron és 80 mázsás termésátla­got értek el. Ez így leírva egyszerű, mert si­került. Csakhogy egy ilyen drasztikus tőszámnövelés vissza is üthet! A sűrű növényállomány depressziót válthat ki, nem nő meg a kukorica, nem hoz csövet, vagy a csövek nem terméke­­nyülnek. Akkor pedig még az intézet által jósolt termés is el­marad. Ez hát a kockázat, a ve­szély, amit vállalnak, mégpedig közösen. A paraszti realitásérzék pedig? Itt Lippón az ország legdélibb részén vagyunk, jó földön. Min­den azt sugallná, hogy kései éré­sű kukoricákat vessenek, mert az többet hoz. Ezt a kockázatot már nem vállalják. A későn érő kukoricát sokféle veszély fenye­geti, vizes őszön még kint is ma­radhat. Ekkora kockázatot már nem vállalnak, ők korábbi faj­tákat termelnek­ ­. Tóth Imre brigádvezető 1955 óta tagja a szövetkezetnek. A legtávolabbi „törzsből”, a Po­zsony környékéről ide települt magyarok közül való. Vele be­szélgetek. — Mi változott itt huszonkét év alatt? — Hát ugye, a technika. Akkor még lovas géppel vetettük a ku­koricát, kézzel egyeltük a cukor­répát. Most meg itt van ez a sok gép. — És a felelősség? — Persze, hogy az is változott. Akkor én ugye fogatos voltam, rám bíztak egy pár lovat. Tíz­ezer forintot ért? Talán. Most meg ugye rám bíztak 445 hek­tár földet. Tízmillió forintot te­rem? Talán többet is. — Más nem változott? — Hát ugye, a tagság. A hoz­záállása. Most már nem laza. — Azelőtt laza volt? — No nem, szeret ez a nép dolgozni. Csak ugye, a jövede­lem, az más. Régen ugye, keve­sebb volt a pénz, a háztájiból kellett ügyeskedni hozzá. Ma meg ugye, megvan a pénz, hát ha mondom, jönnek, ha meg­magyarázom, megcsinálják. Most például éppen a cukorrépa té­szám beállítás megy. Nem, nem egyelés, az régen volt, csak ha valahol véletlenül kettő kelt ki, az egyiket kihúzzák, meg ugye ha van gaz, azt kicsapkodják be­lőle. Nézze meg.­­Megnéztem, éppen a KISZ- esek voltak kint, önként „ráhaj­tani”, mert az idén az NDK-ba akarnak menni. Ment a munka, mint a karikacsapás, látástól va­­kulásig háromszáz forintot meg lehet keresni. A dűlőn személy­autók sora parkolt.) — Folytassuk a beszélgetést. A demokrácia javult, vagy rom­lott? — Javult, ugye, annak javulni kell. Persze, hogy javult. — Biztos? ötvenhat után, ami­kor maguk harmincan voltak, nyilván minden tag mindent tudott a közösről. Most is min­dent tud mind az ötszáz tag? — Nem, semmiképpen se tud ugye mindent. Lehet, hogy az volt a jobb demokrácia, amikor mindent tudtunk. De mégse az volt! Mert ugye megtudtuk mi azt ötvenhétben csinálni, hogy munka után egyet gondolunk, felülünk a brigáddal a buszra és elmegyünk Harkányba fürödni? Ez a jobb demokrácia. Megbe­szélünk mindent, csak ugye, ha jó a javaslat, akkor minek szól­junk ellene? 5. Pozsár János nagydarab le­gény. A szomszédos Villányban született, de már itt a téeszben tanulta ki a géplakatos mestersé­get. Kicsit zavartan toporog. — Mondja, van itt a gépmű­helyben olyan ember, aki csak a pénzért dolgozik? — Van olyan ember, aki nem a pénzért dolgozik? Abból élünk, nem? — Tavaly ősszel a maguk szö­vetkezetében sárból kellett ki­szedni a cukorrépát. Törtek, sza­kadtak a gépek. Maga akkor sok­szor itt volt éjfélig is, hogy más­nap reggel minden gép kijavítva munkába állhasson. A pénzért csinálta? — Ugyan kérem, hát lehet ilyen pénzért csinálni? — Hát akkor parancsra csinál­ta? — Ugyan kérem, hát lehet ilyen parancsra csinálni? A fülünk nem látszott ki a sárból, még egy kis járművet is összetákoltunk, hogy a földre ki tudjunk menni javítani. Aztán meg itt bent a műhelyben. Ha nyolcra lett kész, hazamentünk. Ha éjjel kettőig tartott, kicsit később jöttünk be, de nyolc órát azért nem alud­tunk. — Ha nem parancsra, nem pénzért csinálták, akkor miért? — Na de kérem, mi majd mind fiatalok vagyunk. Itt tanultuk a szakmát. Én a szocialista brigád helyettes vezetője vagyok. Meg­szűnt már kérem az a világ, ami­kor csak a fizetés érdekelt ben­nünket! 6. Közben előkerült az elnök, Ka­rasz László. Sokféle betegséggel kínlódó, ötvenedik életévéhez közeledő ember. De a kiállása még most is olyan kemény, hogy egy sorba állhatna az aknából kilépett bányászokkal. Szerinte a vezetés titka: józan fej, meleg szív, kemény kéz. Ám a „ke­resztkérdések” újra kezdődnek, mert példálózni ő sem hajlamos. Végül mégis elmondja, hogy mit jelent az, hogy a cím elnye­rése „nem egy esztendő eredmé­nye”. Vagy egy évtizeddel ezelőtt va­sárnap kellett műtrágyát horda­ni az állomásról. Két, egyébként derék fogatos nem tudott ellen­állni a csábításnak,­­jó vevőnél lelöktek két zsákkal, az árát cseppfolyósították... Gondolkodott az elnök, mit kezdjen velük. Mert az ügy per­sze, kiderült Végül is, kinevezte a két embert fegyelmi bizottság­nak, de úgy, hogy mindketten elnökök. És adott nekik tíz na­pot, hogy hozzák meg az ítéletet ebben a műtrágyaügyben. Tíz napig a két ember nem volt se holt se eleven. A dekád végén pedig írásban beterjesztették az ítéletet: az ügy súlyos, tehát a két tettes térítse meg a műtrá­gya árát, fizessen 500—500 forint­­büntetést és arra a vasárnapra ne kapjon munkaegységet. Az elnök úgy érezte, hogy most a vezetés mindhárom saját­maga szabta feltételének megfe­lelt Az ítéletet jóváhagyta, azzal az enyhítéssel, hogy az 500 fo­rintos pénzbüntetést nem kell ki­fizetni. Ma már mind a két „bű­nös” megbecsült középvezető a szövetkezetben, maga az ügy pe­dig még a tréfálkozásból is ki­halt már. 7. Annak a bizonyos „Kiváló" címnek persze rengeteg gazdasá­gi előfeltétele is volt A Béka őre tulajdon­képpen kicsi téesz. Házasságra, egyesülésre a közel­jövőben nem gondolnak. De adottságaikat kiválóan haszno­sítják. Búzát, kukoricát és cukor­répát termelnek, ehhez tavaly felvették még a szóját Tehenük, disznójuk nincs. Komolyan fog­lalkoznak viszont szarvasmarha­­hizlalással és évente cs­aknem 1 millió (!) darab rántani való csirkét állítanak elő. A­ közelmúltban megbízták a Gödöllői Agráregyetem kompjú­­terét hogy dolgozza ki Lippóra a legjövedelmezőbb gazdálkodás modelljét. A gép nem olcsón, de készített vagy hatvan variációt Ebből a hatalmas anyagból vá­lasztották ki a megfelelőt És úgy érzik, hogy kétségkívül kiváló eredményeik mellett se jutottak még a csúcsra. Van még út előre és ők be is járják ezt az utat­ ­. Az a bizonyos „V” betű a né­metek „Victoria”,­ azaz győzelem szimbóluma volt Eltemette az idő, a „V” most bújt ki a málló vakolat alól. Most, amikor Lip­pón igazán elkövetkezett a győ­zelmek időszaka! Földeáki Béla SZABAD FÖLD 5

Next