Szabad Föld, 1979. július-december (35. évfolyam, 26-52. szám)

1979-12-09 / 49. szám

14 SZABAD FÖLD Reumatokát nem ismerik, megelőzni tudják 7. A gyógyítás távlatai Nyolc év óta tanszéke van a reumatológiának. Igaz, nem az orvostudományi egyetemeken, csak a már végzett orvosoknak, az Orvostovábbképző Intézetben. Hiába, még érződik, hogy a reumatológia hosszú ideig hiába küzdött önálló szakmai elfogadtatásáért (világviszonylatban). Dr. Bozsóky Sándor professzor, a tanszék vezetője, a nemzetközileg elismert kutató három esztendeje az ORFI igazgatója is. Vele beszélgetünk. — A legutóbbi három évben azt hiszem, évtizedeket pótoltunk hazánkban a reumabetegellátás terén. Ez nagyon szép eredmény, de hogyan tovább? — Szeretném hangsúlyozni — válaszol a professzor —, ez nemcsak az új vezetésnek köszönhető, hanem most érett meg a helyzet, most kaptuk meg a minisztériumtól és a megyéktől azt az anyagi és erkölcsi támogatást, ami e kibontakozást lehetővé tette. Végre egyenrangú és egyenjogú klinikumként kezelik a reumatológiát, mindenütt az országban. _ — Úgy tudom, kevés a rendelkezésre álló háromszázötven orvos, s ez a szám viszonylag lassan növelhető. , — Az arány nem is olyan rossz, inkább az elosztásban van a hiba, a megyék kárára. Még az egyetemi városokban is — Pécs kivételével — talán ha három szakorvos tevékenykedik. — Hogyan képzeli el a szakorvosok kiképzésének meggyorsítását. — Az imént kimondatlanul is azt kérdezte, miért nem segítenek az orvosképzésben avidéki egyetemek. De hogyan segítsenek, amikor még a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemen is hiányzik az oktatásból ez a tárgy. Ez számomra azért ismeglepő, mert minden fiatal kolléga, legyen az belgyógyász, nőgyógyász, körzeti orvos vagy bármilyen szakorvos, már munkába állásának második hetében feltétlenül találkozik mozgásszervi betegekkel. Ugyanakkor ifjú kollégáim rendkívül részletesen tanulják az egyetemen például a szemészeti műtéttant, amiből szigorlatozniuk kell, holott a többség soha nem kamatoztathatja ebbéli tudását. Amit mi végzünk az Orvostovábbképző Intézetben, az nem pótolhatja az alapoktatást, s megítélésem szerint elkerülhetetlen, hogy a reumatológia, mint önálló tárgy szerepeljen a medikusképzésben. — Manapság sajnos népbetegség a reuma. Van-e valami remény, hogy a tudomány és a társadalom összefogásával a közeli vagy a távolabbi jövőben, hasonlóan a tébécéhez, megtaláljuk ellenszerét? — Kérdése arra ingerel, hogy egy látszólag furcsa vagy megdöbbentő választ adjak: a reumát, mint problémát tulajdonképpen sohasem zárhatjuk le, éspedig azért, mert amit mi egységesen reuma gyűjtőnéven ismerünk, több mint százfajta betegséget jelent. Ugyanakkor még a szakorvosok is hajlamosak arra, hogy ha a beteg karja nem mozog, ha a dereka fáj, ha a térde duzzadt, ha bármelyik ízületével baj van, ha korlátozott a mozgása, egyszerűen reumásnak könyvelik el. Ez leegyszerűsítés, aminek kétségtelenül megvan az a „megnyugtató” következménye, hogy ezen akkor nem lehet segíteni, tudomásul kell venni, hogy ez keserves, kellemetlen, meg kell tanulni együttélni vele, s úgy látszik, a beteget elkíséri a sírig. Szóval az orvosok részéről beletörődést jelent. Időnként egy kis fizikoterápia, gyógyfürdő, gyógyszerek, és kész. Pedig ez a reumás gyűjtőnévvel összefoglalt, sok fájdalommal járó betegség igen különböző okokra vezethető vissza, s a tudomány feladata az, hogy megpróbálja jobban föltérképezni a tüneteiben egymáshoz nagyon hasonló betegségek fajtáit. — Van már olyan reumatikus betegség, amelynek nem ismerik az okát? — Hogyne! A legklasszikusabb reumás betegségnek, a reumás láznak (a gyermekkor rettegett betegsége is) és némely ízületi gyulladásnak az okát ismerjük, ezek bakteriális fertőzés következményei, s ezeket a panaszokat megfelelő kezeléssel, a fertőző gócok kiiktatásával, penicillinkúrával meggyógyítjuk. A felső légúti hurutokat követő reumás ízületi megbetegedéseket is nagymértékben sikerült megfékezni. Újabb ismereteink szerint komoly remény van arra, hogy megtaláljuk a kórokozót, ami sokszor valamilyen vírus, más krónikus ízületi reumásnak nevezett gyulladások esetében is. És itt van még egy nagyon fontos dolog, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni, vannak olyan reumás kórképek (a többség ilyen), amelyet nem lehet csak egyetlen tényezőre visszavezetni. Mert adott esetben nem csak a megfázás, nem csak a fertőzés, nem csak a túlerőltetés hozhat létre kóros ízületi reakciót, nagy fájdalmat, hanem nagyon sok tényező balszerencsés együttes jelenléte. S e tényezők között kétségtelenül vannak örökletesek, tehát genetikailag meghatározottak és vannak a környezet károsító hatásából adódóak. Minél több örökletes tényezőt ismerünk fel, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy elkerülhessük a külső károsító tényezőket, például a túlerőltető munkát stb. Például, ha tudom, hogy ez az ember hajlamos a betegségre, nem dolgozhat mondjuk olyan szerszámmal, ami a gerincét még jobban tönkreteszi, vagy nem alkalmazom olyan vibrációnak kitett munkahelyen, olyan hideg helyen, ami az ő esetében feltétlenül káros. Itt a kutató és az üzemorvos együttműködése nagyon sokat jelenthet. Vagy itt van a pályaválasztás, ha valakinél jó előre fel tudjuk fedni a vele született betegséget, akkor a munkaviszonyok feltételeinek megválasztásával, a helyes életvitellel elejét vehetjük az egyébként évek múlva jelentkező tüneteknek. Ez is a modern tudomány egyik felismerése, könnyebb egy elváltozást megelőzni, mint később gyógyítani. — E riportsorozatban már többször megkérdeztem, mit tehetnénk a megelőzés érdekében. Mit mondhat erről a tudomány embere? : — Sokkal többet tehetünk, mint azt akár a laikus, akár az orvostársadalom egy része hinné. Hogy az ízületek, az izmok milyen teherbíróképességűek lesznek, hány évig szolgálják az embert, az a megfelelő karbantartás, gondos kezelés és ésszerű használat függvénye. Minden szervünkkel vissza lehet , élni, és a túlerőltetés megbosszulja magát. A nem megfelelő tartásban végzett monoton munka, vagy az egyoldalú testtartás azoknak a kopásoknak a gyorsaságát növeli, amelyeket megfelelő életvezetéssel évekkel, esetleg évtizedekkel el lehet odázni. Néhány üzemben már létrehoztak egy-egy fürdőt, fizikoterápiás egységet, tornatermet, s így ott megvan a lehetőség, hogy a túlzottan igénybe vett szervezetet azon melegében, tehát a munkavégzés után megpróbáljuk szakszerűen helyrehozni a másnapi vagy a következő heti munkára ... Nagyon sokat jelentene, ha naponta egyszerkétszer tornásznának az emberek. Ezt akár egy primitív példával is illusztrálhatom: valaki ötvenszer vagy akár százszor is felemel egy nehéz súlyt vállmagasságig, különösebb fáradtság nélkül, de ha semmi mást nem kellene csinálnia, mint öt percig csak mereven előretartani a kezét súly nélkül, észrevenné, hogy elfárad, a keze remegni kezd, jóformán leesik. A mindennapi munka kapcsán nagyon sok olyan munkamozzanat van, ami egyirányú, statikus vagy kis mozgással járó megterhelést jelent és ez túlzottan igénybe veszi az egyes ízületeket, az izmokat, ami okvetlenül túlerőltetéshez vezet. Ennek a túlerőltetésnek a hatását kellene a megfelelő kezelésekkel ellensúlyozni. Jelentős azoknak a betegeknek a száma, akiket viszonylag fiatalon leszázalékolnak, de ezek a betegek, bizonyos átképzéssel talán hasznos tagjai lehetnének atársadalomnak. Ha az orvosalapképzésben előrejutunk, többet tehetünk majd a rehabilitációs, és az átképzési javaslat érdekében. Sajnos ennek Magyarországon nincs meg a kellő hagyománya és súlya. Az utóbbi években kormányhatározat született erre vonatkozóan, és az Országgyűlés megfelelő bizottsága foglalkozott a kérdéssel, országos rehabilitációs intézet is létesült, így megvan a remény arra, hogy a jövőben sokkal többet tudunk tenni a nem teljesen egészséges ember munkába állításának érdekében, mint korábban. Még tíz éve sincs, hogy hazánkban intenzíven foglalkoznak a reumával, mint az orvostudománynak e nagyon fontos szakterületével. Csak három esztendeje szerveződik az országos betegellátási hálózat. Minden kezdeti probléma, értetlenség, ritkán nemtörődömség ellenére olyan eredményeket értünk el, amelyeket irigykedve szemlél sok gazdag ország idelátogató szakembere. S ha az ORFI vezetői által elindított terv megvalósul, hazánk világviszonylatban is igen előkelő helyet foglal majd el a reumatikus betegek gyógyításában. Rapai Piroska A szobrászból fodrász - nótaénekes A nótakedvelők népes tábora ismeri a most 71 éves Bóka Lászlót. Sokan őrzik megkopott lemezeit, a sercegő hangú régi dalokat Nemrégiben még hallhattuk a Kulacs étteremben, Solti Károlyt helyettesítette. Ma már csak barátainak énekel a hétvégeken Kiskunmajsán, Szegeden, Makón... A mostani Bukarest étterem elődje a Borostyán volt. Tizenegy kerek év után innen nyugdíjazták. Jó szívvel emlékezik rá, mint ahogy arra a kedves kis budai, Kapás utcai vendéglőre, amelyet régen lebontottak már: a Rózsafára ... Emeletén cukrászda, a földszinten cigányzene. Sok betérő fiatal pár kibékült itt, feledte baját-baját, ha felcsendült az ének „Gyöngyvirágos kiskertemben kék ibolyák nyílnak...” — Hogyan is kezdődött? — Jugoszláviában, Torontál megyében születtem. Szegény család gyermeke voltam, de jól rajzoltam, így ingyen tanulhattam. Szobrászkodtam is, aztán fodrász lettem. Énekelni az Operaház korrepetitoránál, Manheit Ernőnél tanultam. Nappal dolgoztam, éjjel énekeltem. Elsárgult plakátok kerülnek elő. 1948. április 27. kedd. A ma-I kői hangversenyiroda szombaton Csanádpalotán, vasárnap délután, este Makón, a Hagymaházban műsort hirdet. A sok szereplő között László Imre, Zentay Anna (akkor a szegedi színház csalogánya)... Bóka László pesti nótaénekes. Szép pályát futott be az ősz hajú énekes. Ma is vidám, elégedett. Békésen, egészségben élt a nyugdíjasok nem egészen tétlen életek Barsy Zsuzsa Emléktábla előtt Nem mulasztom el, ha olyan helyen járok, ahol valamikor író, tudós vagy egyéb Somogyban élő költő, nevezetes embernek emléket állítottak, hogy néhány percre meg ne álljak. Így tettem Balatonfüreden is, ahol a református templom bejárata mellett a falon az alábbi szövegű tábla van: „Pálóczi Horváth Ádám a magyar népies irodalom jelesének a 7, 9, 20, 34, 41, 59, 60, 69. számú ref. egyházi énekek szerzőjének, szül. Komlódon 1760. május 11. + Nagy Bajomban Somogy megyében 1820. január 28. Balaton-Füreden 1782— 1793-ig való lakásának emlékéül szentelve. A Balatonfüred és Vidéke Társadalmi Érdekeit Szolgáló Egyesület által, 1906.” Kétszáztizenkilenc esztendeje született és 159 esztendeje halt meg. Református papnak készült — apja is pap volt — Debrecenben tanult teológiát, de otthagyta, s ügyvéd és földmérő lett Pápán, majd bérlő a Balaton mentén. A dunántúli társaságokban nagyon kedvelt volt a temperamentumos, jókedvű Pálóczi Horváth Ádám. Írói pályája 1782- ben kezdődött, mikor első versei megjelentek a „Magyar Musa”-ban. Jó barátságban volt Ányos Pállal, támogatta csurgói tartózkodása idején Csokonai Vitéz Mihályt, ki Nagybajomban többször meglátogatta, barátilag levelezett Kazinczyval Első lírai verseskötete „Holmi különbkülönbféle dolgokról írt különb-különbféle versek” cím alatt jelent meg 1788-ban. Második és harmadik kötetét 1792-1793- ban adta ki. „Ó és új mintegy ötödfélszáz énekek ki magam csinálmánya, ki másé” cím alatt maradt meg. Verseit többnyire meglevő, részben maga szerezte dallamokra írta. Összegyűjtötte a korában divatos dalokat, különösen a kuruc korból valókat, s ezzel úttörője lett a magyar népdalgyűjtésnek. Irt egyházi énekeket is. Érdeklődése nagyon sokoldalú volt, még magyar univerzális lexikont is akart írni. Halála Nagybajomban van anyakönyvezve. Sírját azonban eddig még nem találták meg. Balla Lőrinc nagybajomi iskolaigazgató azt mondja, hogy a Zala megyei Petrikeresztúron van Pálóczi Ádám eltemetve, legalábbis ott gondoznak egy sírt, mint Pálóczi Horváth Ádám sírját. Nagybajomban tervbe vették, hogy szobrot állítanak Pálóczi Horváth Ádámnak. Kiss József 1979. DECEMBER 9. Aki a Gangesz vizét issza... A hívő hindu kötelezőnek tartja, hogy rituális fürdést végezzen a Gangeszben, néhányan még isznak is belőle, hogy megtisztuljanak a bűnöktől. A szent folyó vizét azonban ma már igen sokféle módon, elsősorban a városi szennyvizek pusztítják. De igen érdekes, hogy a vallási központban ritkán fordulnak elő járványok. Ez azzal magyarázható, hogy a Gangesz vize India területén öntisztulásra képes, a folyamatot azonban még nem ismerik elejétől végig. A bakteriológusok megállapították, hogy a kólibacilusok, amelyek rendes vízben egy hétig is megélnek, a Gangesz vizében már öt óra alatt elpusztulnak. A feltevések szerint a víz baktériumölő képessége különböző ásványi vegyületeknek köszönhető, a folyó ugyanis évente 200 millió tonna ásványi anyagot szállít az óceánba. Ugyanakkor a folyónak ez a tulajdonsága nincs meg teljes hosszában. A torkolatnál, Bangladesben, sokkal gyakrabban törnek ki járványok.