Szabad Föld, 1980. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-14 / 37. szám

24 SZABAD FÖLD Négyig számolta az ütéseket... A kiskun­ma­jsai tanyáról, egy szekér indult a községi ravata­lozó felé. A ló kényelmesen bak­tatott a kanyargós, sáros dűlő­­utakon. A bakon középtermetű, gondterhelt arcú, hidegszemű férfi ült. Nem nógatta, nem biz­tatta a lovakat gyorsabb tempó­ra. Mintha mindegy lenne hová, mikor érkezik meg szomorú ter­hével a szekér... A szekérderékban pokróccal letakarva, a férfi felesége fe­küdt, holtan. A kiskunmajsai embernek a rendőrök mondták: — A holttestet vigye be a ra­vatalozóba. A kötelet pedig hoz­za be a rendőrségre, a kihallga­táshoz. ★ A Kiskunmajsától hét kilo­méterre fekvő, 140-es számú ta­nya nem különbözik a többitől: fehér falú, cserepes, sovány aká­cokkal övezett, úgy-ahogy gon­dozott, tisztántartott ház. Behán Dezső, negyvenhat éves tanyai ember, aki a szomorú teherrel poroszkáló szekér báliján ült, valaha békés természetű, a ke­mény tanyai életben szorgalom­mal helytálló ember volt, míg­nem inni kezdett. Sűrűn, sokat és erős italokat Ezt a bajt tetézte azzal, hogy feleségét is rászoktatta az ivásra: — Nem árt meg, igyál, Maris! Két gyerek már kiröppent a tanyai fészekből. A legkisebb is odav­an a kollégiumban, hétvé­geken jár haza, így voltaképpen, csak a házaspár élt a tanyán, jó­módban, tehetősen, mivel Behán jószágokat nevelt a másik ta­nyán, amely szintén tulajdona volt. Úgyhogy ez az ember nem is vállalt munkát a szövetkezet­ben: bukszáját mindig megtöm­ték az állatforgalmisok a leadott jószágok után. Ez a zsíros arcú, hidegszeműű ember, egyre vadabb lett az ita­lozások után: erőszakos a gyere­kekkel, szinte szadista a jószá­gokkal, s minden szíve-szóra ök­lét használó a feleségével. Aki kék, zöld foltokkal járt a mun­kahelyére, s már nem is panasz­kodott. Az ital olykor vele is fe­ledtette a tanyai élet pénzes nyo­morúságát, ezt a kéttanyás jólé­tet, amelyben sokszor vérzett az este, s fájdalmas volt a reggel. De azt még ez az asszony sem hitte, hogy egy nyirkos, ködös, októberi estén, a tanyavilág csendjében nem ökölcsapásokat kap, hanem egy kötél csap le rá fájdalmasan és sokszor. Amikor az asszony hazaérke­zett, átment a tanyába, ahol a jószágokat nevelték. — Segítsek valamiben? — kérdezte. Etetés, itatás ideje volt, Behán rossz kedvében volt, vagy csak közömbös volt, ki tudja? Kurtán, parancsolóan ezt mondta: — Menj haza és főzz vacsorát, mire végzek. A tanyán sosem pocsékolják a szavakat. Az asszony különösen takarékoskodott minden szóval, hiszen nem tudhatta, melyik gyújt indulatot Behánban, mi­kor, miért engedi el az öklét, vagy a tenyerét, ha éppen po­fozásra tellik a kedvéből. Az asszony „engedelemmel lá­zadt”. Ezt két óra múlva, amikor Behán a jószággondozást befe­jezte, dühre gerjedve állapította meg, ugyanis az asszony, főzés helyett inni kezdett, s elbódult állapotban lefeküdt az udvarra. Elaludt, vagy csak elalélt az ital mámorában? Ezt ma már senki sem tudja pontosan megállapí­tani. Annyi bizonyos, hogy az ud­varon Behán — mint büntető végzet — fölé tornyosult, kezé­ben egy vastag kötéllel. S mód­szeresen, hidegen, elszántan, hol súlyos csapásokkal, hol pedig könnyebb legyintésekkel, verni kezdte a kötéllel, amely sose ke­rült többé elő. • „Engedelmeskedett, de Inni kezdett. Nem azt tette, amit mondtam, tehát lázadt.” Minden házasévükre — most ünnepel­hették volna a huszadikat — ju­tott egy kötélcsapás. Húsz elkés'­kü­lt, halált előidéző kötélütést számlált meg az asszonyon az orvos, megállapítva, hogy a „bőr alatti kötőszövet és zsírszövet” roncsolódott minden ütéskor, s a zsírcseppek „jutottak a vérkerin­gésbe, s zárták­ el a tüdő, az agy és a vese hajszálereit”. Az asszony menthetetlen lett volna akkor is,­ ha éppen ott, kezelésbe veszi egy egész kór­ház. Ezután Behánnak csak egy do­log jutott eszébe — a haszonál­lat. Kifogta a lovat és átvezeti­ a másik tanya istállójába. Gon­dosan, komótosan lecsutakolta, szénát dobott elé, s aztán visz­­szaballagott a lakó­tanyába. Azt mondja, megnézte a földön fek­vő asszonyt. De az is elhihető lenne, hogy rá se nézett. Be­ment a tanyába és lefeküdt. Éjfélkor felébredt. Kiment az udvarra. A kutyák nyüszítve lapultak, megtörve a tanyavilág fekete csendjét Be­hán az álétt asszonyt becipelte a szobába és egy heveimre fek­tette. Nem sokkal később átballa­gott a szomszéd tanyába és be­fogta a lovat: egyezsége volt egy másik tanyasival, miszerint an­nak sertéseit hajnali háromkor felrakja, s beviszi hat órára az állatforgalmihoz. El is indult a szekér, sertésekkel megrakva. Hogy más „fuvar” is lesz aznap, azt Behán alighanem már tudta. Amikor visszafele tartott a ta­nyába, felkiáltott a bakra egy asszony, érdeklődve felesége után: — Hát Mariska? Jön befele? Mármint a munkahelyére. Behán foghegyről, közömbö­sen válaszolt: — Úgy lehet, az már meg is van halva! Ki vesz ilyen szöveget komo­lyan? Pedig a nyerő válasz, akkor már a valóságot jelentette. Be­hán ettől kezdve kevesebb fi­gyelmet fordított haszonállatai­ra. Átballagott egy tanyába, ahol autós volt a tulajdonos, s annak azt mondta: — Vigyél a községbe, meghalt a feleségem ! Még annyit mondott: — Kiállásig vertem. „Kiállásig” — vagyis ereje fogytáig. „Kiállásig” asszonyt verni, már a pusztában is vala­minek számít. Egy-két pofon, rú­gás, említésre se való. De kiál­lásig kötéllel verni, az már lehet szóbeszédre való történet. Amikor az orvosnál bejelen­tette az esetet, elment a rend­őrségre is közölni: „Meghalt a­ feleségem”. Ketten kimentek ve­le a tanyára, s mondták neki ké­sőbb, hová vigye elhunyt as­­­szonyát. Amikor a ravatalozóház ajta­ját kinyitották előtte, megkér­dezte a kulcs tulajdonosától: — Ugye, nem kapok ezért semmit? Egy hideg októberi estén tet­te, amit tett. Aztán egészen már­ciusig gondozta haszonállatait a tanyán, mert akkor vették őri­zetbe. Kecskeméten, hétévi bör­tönbüntetésre ítélték, de felleb­bezett enyhítésért. „Én csak négyszer ütöttem rá, nem húsz­szor.” Négyig számolta az üté­seket ... ›r‡ ■df'Vv. r .r,’.'.’‚■?'T*­ Nastassja Kinski. A 19 éves nyugatnémet filmcsillagocska új sikerekre vágyik. Méghozzá nem Roman Polanski ,,szárnyai alatt”. Első filmjét ugyanis annak kö­szönhette, hogy az USA-ból meg­szökött rendező (egy fiatalkorú lány állítólagos megerőszakolá­sa miatt került összeütközésbe a hatóságokkal) Franciaország­ban rávetette a szemét és isme­retségükből megszületett , „Tess” című film, főszerepben a csinos kislánnyal. A premier után útjuk szétvált (nem Po­láris ki akaratából) és az újdon­sült primadonna, akit felfede­zője „a második Ingrid Berg­­man”-nak titulált, elindult Hol­lywoodba új babérokat szakíta­ni. Első kísérlete azonban nem sikerült. Milos Forman rendező („Aki átrepült a kakukk fész­kén”) egyáltalán nem volt el­ragadtatva tőle. Miután a pró­­­bafelvételen nem találta elé® jónak, hazaküldte. De azért bizonyára nem so­káig marad otthon... Dr. John Goundry. A 48 éves angol orvos hosszú időn át har­colt annak engedélyezéséért, hogy a gyógyíthatatlan, sokat szenvedő betegeknek adják be a „halálpirulát”. Ez a szer­­egy 78 éves biokémikus találmánya) „három másodperc alatt él, és tisztességgel átsegíti az embert a másvilágra”. Javaslata azon­ban nagy ellenállást váltott ki. Még szűkebb környezetében is. Felesége elhagyta, orvostársa, akivel együtt dolgozott, megkér­­te, hogy többé ne jöjjön a kö­zös rendelőbe. „Doktor Halált (így nevezte a londoni sajtó) még mindig nem adta fel. „Meg vagyok győződve arról — nyi­latkozta —, hogy húsz év múl­va elismerik pirulámat és lehet, hogy Nobel-díjat is kapok.” Ma már bizonyos, hogy ez a jóslat nem válik be. Doktor Halál a múlt héten el­keseredésében bevette a piru­lát... Frank Sinatra. A 64 éves ame­rikai énekes („Frankie Boy”) derék hazafinak akar mutatkoz­ni, elhatározta, hogy segít a baj­bajutott „Chrysler” autógyár­nak (tavalyi vesztesége: 1,1 mil­liárd dollár). A minap Lee Ia­­cocca cégvezetővel szerződést írt alá, amelynek értelmében rend­szeresen fellép a gyár reklám­kampányában és mindezért évi 1, azaz egy dollár fizetést kap. „Engem ugyanis — mondotta — csak az amerikai munkahelyek gyarapítása érdekel.” Amit nem mondott le: Iacecca úr, arra az esetre, ha a cég kimászik a baj­ból, kereken ötmillió dollárt ígért neki... Werner Richter. A hannoveri főpolgármester-helyettes (53 éves) egy újság kérdésére vála­szolva kijelentette, hogy szabad­idejében legszívesebben főz, és azért bevásárolni is együtt jár feleségével. Másnap felesége, Li­­sa Richter is nyilatkozott: „Fér­jem két évvel ezelőtt elhagyott és barátnőjéhez költözött... Ta­lán csak azért mondta azt a fő­zésről meg a családi bevásár­lásról, mert közelednek a vá­lasztások.”­­És „főzni” kell a szavazópol­gárokat ... Ki miből tanul... Debrecen, az Aranybika eszpresszója. Szombat délután. Társaság. Fiatalok. Dumálnak mindenféléről, mindegyik oko­sabb akar lenni a másiknál. Mit talált fel Edison? A villany­­körtét, a gramofont, a telegráfot? Mindegy, de feltalált valamit Az egyik srác — akiről ránézésre is megmondaná bárki, hogy soha sem lesz akadémikus­­, hirtelen bevágja. Edison járt Magyarországon is, biztos forrásból tudja. Elküldik a fenébe, vitatkoznak, aztán telefon-távhívással megkérdezik a budapesti különleges tudakozót, s kiderül: igaza volt a srácnak. Hiszen ez egy tudós!... — Honnan tudtad, nagyokos? — Ccc... A diszkóból... — S dünnyögni kezdte a Fonográf slágert: „Ezerkilencszáz tizenegy­ben. — Edison itt járt Buda­pesten ...” (d.) ­ 1980. SZEPTEMBER 14.

Next