Szabad Föld, 1981. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1981-04-19 / 16. szám
1981. ÁPRILIS 19. Ketten az apák és fiúk nemzedékéből . Az egyik cselédsor ott húzódott, ahol most Korvin Ottó utca. A másik meg a téeszirodán túli szántóföldek helyén állt. A két major közös konyhás cselédlakásaiban összesen százharminckét család nyomorgott... Hallgatom a falu vezetőjének, Laki Imrének a szavait, s megpróbálom magam elé képzelni a harminchat év előtti uradalmi pusztát, de sehogyan sem áll öszsze a kép, mert egy rendezett külsejű mai települést látok, szép, tiszta utcákkal, takaros házakkal, jó körülmények között élő emberekkel. A szászberekiek szerint a falu 1050 lakosának nagy többsége cselédivadék. A ma élő nagyapák még maguk is cselédként szolgáltak a bárónál, unokáik viszont már csak hírből ismerik azt a világot. E két nemzedékből két olyan családot mutatok be, amelynek élete jól érzékelteti az egykori pusztai cselédek és utódaik sorsának alakulását. Szerény, de tisztes ház áll az Árpád utcában. A hívásra a kertből egy barátságos tekintetű, sovány öregember ballag elő: Burda István. — Itt vagyok, mivel szolgálhatok? A felesége zsörtölődve mutat rá: — Tessék megnézni: most jött ki a kórházból, aztán máris dolgozik a veteményesben. Tegnap még a meccsre is elment. — Hogyne mentem volna — magyarázkodik az öreg —, mikor az unokám játszott a csapatban. Széket húzunk magunk alá, s kiülünk a ház elé, a napra. — Mikor épült ez a ház? — terelem más irányba a beszélgetést. — Negyvenhétben, az elbontott cselédházak anyagából. De a verandát, meg a nyári konyhát később csináltattuk. — Idevalósiak? — Csak az uram — mondja az idős asszony. — Én jászkarajenői vagyok. Harmincegyben ismerkedtünk össze a szolnoki kórházban, ahol ő betegen feküdt, én pedig műtős voltam. Az öreg bólogat: — Úgy van, az idén lesz ötven éve, hogy egymásra találtunk. Én itt születtem az egyik cselédházban, mert az apám itt volt kocsis. Tizenketten voltunk testvérek, aztán mivel én voltam a legöregebb, tizenhárom éves koromban már én is cseléd lettem. Voltam én ezalatt minden. Utoljára a hizlaldában dolgoztam. Negyvenötben kilenc hold földet, meg az elbontott majorból épületanyagot kaptam. Ebből lett a ház. — Melyik volt élete legnehezebb korszaka? Rámnéz. Ilyet kérdezni. — Hát a cselédsors. A nap huszonnégy órájából 18 órát kellett dolgozni, hajnali kettőtől este nyolcig. Aztán mit gondol, mennyiért? Évi tizenhat mázsa búzáért, négy mázsa árpáért, egy hold kukoricáért, százhúsz pengőért, lakásért, tüzelőért... — Gondolták-e akkoriban, hogy a major helyén valaha falu lesz? — Álmunkban sem. — Család van? — Kettő: egy fiú, egy lány. A fiúnk magas rangú katonatiszt, neki két iskoláskorú gyereke van, a lányunk özvegy, a férjét baleset érte, a két fia nős, az egyik autószerelő, a másik a vasipari vállalat dolgozója. Itt laknak körülöttünk, naponta látjuk őket, segítenek bennünket. — Emlékszik-e még, hol állt az a cselédház, amelyikben lakott? — Csak sejtem, mert a traktor már régen felszántotta a helyét. A hosszú széles utca a Korvin Ottó nevet viseli. Itt lakik új, modern házban a fekete bajszú, barna fiatal férfi, Kovács Sándor. Felesége éppen várandós, az utolsó hónapban van, ezért nagy munkában találom, mielőtt a szülőotthonba befekszik, szeretné rendbe tenni a házat. A nappaliba, az új kanizsai mozaikba matúrán foglalunk helyet. A fiatalasszony kávét varázsol elénk, aztán ő maga is leül. — Az első gyereket várják? — A másodikat. Az ötéves Adrien most óvodában van. — Mióta házasok? — Hat éve — válaszolja a fiatalember. — Akkor éppen katona voltam és az anyósoméknál laktunk. Később kaptunk egy szolgálati lakást. Ezt a házat három éve építettük, az OTP és rokonok segítségével. De még mindig sok híja van: a kerítés csak félig-meddig van kész, egy melléképület is kell majd a kazánháznak, mivel központi fűtést szeretnénk beszerelni, s a nyitott teraszt is szeretnénk beüvegeztetni. Mindketten Szászberek szülöttei. A fiatalasszony a művelődési ház klubkönyvtárát vezeti, a fiatalember öntözési technikus a téeszben. — Vannak-e hasonló korú fiatalok a téeszben? — Az én korosztályom még szinte hiánytalanul itt maradt Szászbereken. Belőlünk verbuválódott össze a téesz szakmunkásgárdája. — Elégedett-e a sorsával? — Szeretnék még továbbtanulni. Tavaly jelentkeztem Szarvasra, a főiskolára, az idén újra megpróbálom, hátha sikerül. — El tudnák-e képzelni másutt az életüket? Szinte egyszerre felelik: — Nem! — Miért? — Mert idevalósiak vagyunk, itt élnek a rokonaink, barátaink, ismerőseink is. Nem érezzük magunkat az isten háta mögött, közel van Szolnok, ha kedvünk támad egy kis szórakozásra, beülünk az após vagy a sógor kocsijába és beruccanunk a megyeszékhelyre. „ — Ezek szerint még nincs saját kocsijuk? — Csak jogosítványunk van. Először azt terveztük, hogy kocsit veszünk, de mégis a központi fűtés mellett döntöttünk. — Előbbre való a lakás — teszi hozzá a fiatalasszony és a férjére néz, aki egyetértően rábólint: — Már csak a gyerekek miatt is... Ari Kálmán SZABAD FÖLD . ★ Sugárkezek: Ó-Egyiptom szerelmese „Amikor felfénylesz az ég horizontján” (Halottak könyve.) A szoba délutáni félhomályában narancs és kék színek világítanak, a kis lakás falait ellepik a képek. Sejtelmes mosolyú, fekete hajú ó-egyiptomi asszonyok, az örökifjú Nofretete, az álmodozó Ehnaton fáraó, Ti építőmester, Tutmózisz a szobrász, templomok, piramisok építői, zenészek és rabszolgák nézik időtlen szemekkel a látogatót. És a több ezer év előtti emberek fölött ott tündököl korong alakjában Aton napisten és sugárkezeivel az élet jelét nyújtja efeléjük. „Semmi az egész, csak dolgoztam” (Bach.) — Szentlőrincen születtem, Baranya megyében, őseim — a Szentpéterúri Sznopek família tagjai — háromszáz éven át tanítómesterek voltak. Apám is, míg 1915-ben az olasz fronton meg nem halt, tanított. A családunkból már csak a húgom él. Az ikertestvérem Emil, a Szentpétery nevet vette fel. Híres teniszező volt. Néhány éve hagyott itt minket. Az egyik szobában az íróasztal teteje valóságos múzeum. Az édesanya arcképe, a családi fényképalbum, melyben hosszú ruhás asszonyősök, komoly tekintetű férfiak idézik a régi voltat, és az ikertestvér számtalan érme, trófeája, ajándéka, fényképe sorakozik egymás mellett. A festő szeretettel, féltő gonddal veszi kézbe, mutatja őket. — Pécsen jártam középiskolába, aztán 1922-ben felköltöztünk Pestre. Először a Budai Tanítóképzőt, majd a Képzőművészeti Főiskolát végeztem el. Varga Nándor és Rudnay Gyula tanítványa voltam. Lyka Károlynak is sokat köszönhetek, a nevemet és a témáimat. Még elsőéves koromban vetítettek nekünk képeket az egyiptomi művészetről. Utána rögtön a könyvtárba mentem, hogy jobban megismerjem ezt a világot. Olyan érzésem támadt, mintha már jártam volna ott, mintha ismerném. Azóta is ezzel foglalkozom. Majd háromszáz képet festettemEgyiptomról az akkor élt emberek életéről, legyenek bár rabszolgák, vagy fáraók. A nevemet is akkortájt változtattam meg. Egy székely íróbarátom javasolta, vegyem fel az Ábrahám nevet, ami röviden kiejtve Ábránnak hangzik. Lyka Károly segített hozzá, hogy felvehesseM, így lettem Ábrán Zoltán. „Már művészjelölt korában az Akadémián más nem érdekelte, mint Egyiptom művészete, története. Csak ennek a világnak a nyelvén tudja megszólaltatni legbensőbb érzéseit” (1938. Részlet egy haarlemi újság cikkéből.) — Látja, ez is életem egyik furcsasága. Bejártam egész Európát Olaszországot, Ausztriát, Franciaországot többször is, de Egyiptomba soha nem jutottam el. Egyszer nyílt rá alkalmam, felajánlottak egy repülőjegyet, de repülővel én nem utazom. A kis lakásban a falakon, a falak mentén százhetven kép sorakozik. Mintegy nyolcvanat barátoknak, ismerősöknek ajándékozott Csak azokat a képeket adta el, amelyeket Svédországban festett, mert a pénzt az arab menekültek kapták. — Mindig volt pénzem, hát minek adjam el őket. A főiskola után tanárként helyezkedtem el, 1967-ig a nyugdíjig az is maradtam. Ez biztosította a szerény megélhetést és hogy festhettem mellette. Mert a vásznat, a festéket nem adják ingyen, arra elő kellett teremteni a pénzt és azokban az időkben, amikor végeztem, csak a művészetből, nem lehetett megélni. De a pénz amúgy sem igen érdekelt. Volt, hogy gazdag menyasszonyt ajánlgattak, de dohányzott, hát nem kellett. Volt, hogy formatervezéssel sok pénzt kerestem, sok ezer pengőt, de a háború elfújta. De az életem és a képeim megmaradtak, ez a fontos. Mostanában néha sajnálom, hogy nincs nagy, műtermes lakásom és nagyobb jövedelmem, mert egy nagy méretű képpel szerettem volna, befejezni amit Egyiptomról mondhatok, de erre nincs lehetőség, itt el sem férne egy 8-10 méter hosszú kép... Amíg a korom, az erőm engedi, ezeket festem. Elégedett vagyok az életemmel , dolgoztam, a szenvedélyemnek élhettem. Ha meghalok valamelyik múzeumra hagyom a képeimet. Hogy ők mit csinálnak velük, az az ő dolguk. De marad utánam valami. 1977-ben dr. Szentléleki Tihamér, a Szépművészeti Múzeum főigazgatóhelyettese nyitotta meg a festő kiállítását. — Furcsa, ellentétes érzések kavarogtak bennem, amikor ezekkel a képekkel találkoztam. Holt tetszettek, hol nem de minél többször láttam őket, annál inkább növekedett az értékük a szememben. Két zárt világ találkozott itt, egy befelé forduló, egész életét a festészetre feltevő, érdekes stílusformákban gondolkodó festő és a tőlünk térben és időben oly messzi Ó-Egyiptom. Nekem volt alkalmam többször is járni azon a vidéken, tudom érzékelni az azonosságokat és különbségeket. És valahol itt érhető tetten a képek üzenete. Az önmagából kifejlesztett, elképzelt világ realitása, valószerűsége. Például a festmények színei sokkal erőteljesebbek, mint a valóságé, mégis éppen ezzel idézik fel az ottani színvilágot, annak hangulatát. Látszólag ó-egyiptomi emberek tevékenykednek a termekben, a templomokban, a szabadban, de nem az a fontos, hogy ó-egyiptomiak, hanem hogy emberek. Azzal, hogy közel kerülnek hozzánk az ókor mindennapjai, az akkori életvitel, a máról is sok mindent megérzünk ezen a világon keresztül. Szimbólum és valóság egyesül ebben a több mint negyven éven át építgetett világban, ahol a köznapi élet eseményei fölött áldón és óvón ott ragyog mindenütt a lét jelképe, a méltóságteljes napkorong. Urbán Ágnes Valóság? A tekintélyes társadalomtudományi folyóiratban a tanyakérdésről értekezik az ugyancsak tekintélyes szerző. Őt idézzük. Véleménye szerint a félhektáros „szántóföldi tanyatípus 1978-ban elért minimális termelése. (...) Tejtermelés esetén átlagban 15 tehenet tartanak. Az évi tejmennyiségért 294 ezer forintot kapnak (...) évente 12 üszőért 156 240 forintot kapnak”. Hát... bizonyára van ilyen is. Az országban talán ha tíz. Egyébként pedig szép a tanya iránti lelkesedés, hasznos is lehet De azért ennyire ne vessük el a sulykot. (0 Papírrepülő Szokatlan versenyt rendeztek Tatabányán: a papírrepülőgépek, illetve készítőiknek a küzdelmét. Az egyik általános iskolában megrendezett vetélkedő legjobbjai olyan röpsit készítettek — természetesen a helyszínen —, amelyik legalább harminc métert repült. A versengés folytatódik, először a megyében, s talán később az egész országban. Hogy EB, vagy VB lesz-e, hát azt még nem tudni.