Szabad Föld, 1981. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1981-04-19 / 16. szám

1981. ÁPRILIS 19. Ketten az apák és fiúk nemzedékéből . Az egyik cselédsor ott hú­zódott, ahol most Korvin Ottó utca. A másik meg a téesziro­­dán túli szántóföldek helyén állt. A két major közös konyhás cse­lédlakásaiban összesen százhar­minckét család nyomorgott... Hallgatom a falu vezetőjének, Laki Imrének a szavait, s meg­próbálom magam elé képzelni a harminchat év előtti uradalmi pusztát, de sehogyan sem áll ösz­­sze a kép, mert egy rendezett külsejű mai települést látok, szép, tiszta utcákkal, takaros há­zakkal, jó körülmények között élő emberekkel. A szászberekiek szerint a falu 1050 lakosának nagy többsége cselédivadék. A ma élő nagy­apák még maguk is cselédként szolgáltak a bárónál, unokáik vi­szont már csak hírből ismerik azt a világot. E két nemzedékből két olyan családot mutatok be, amelynek élete jól érzékelteti az egykori pusztai cselédek és utó­daik sorsának alakulását. Szerény, de tisztes ház áll az Árpád utcában. A hívásra a kertből egy barát­ságos tekintetű, sovány öregem­ber ballag elő: Burda István. — Itt vagyok, mivel szolgál­hatok?­­ A felesége zsörtölődve mutat rá: — Tessék megnézni: most jött ki a kórházból, aztán máris dol­gozik a veteményesben. Tegnap még a meccsre is el­ment. — Hogyne mentem volna — magyarázkodik az öreg —, mi­kor az unokám játszott a csa­patban. Széket húzunk magunk alá, s kiülünk a ház elé, a napra. — Mikor épült ez a ház? — terelem más irányba a beszélge­tést. — Negyvenhétben, az elbon­tott cselédházak anyagából. De a verandát, meg a nyári konyhát később csináltattuk. — Idevalósiak? — Csak az uram — mondja az idős asszony. — Én jászkaraje­­női vagyok. Harmincegyben is­merkedtünk össze a szolnoki kórházban, ahol ő betegen fe­küdt, én pedig műtős voltam. Az öreg bólogat: — Úgy van, az idén lesz ötven éve, hogy egymásra találtunk. Én itt születtem az egyik cseléd­házban, mert az apám itt volt kocsis. Tizenketten voltunk test­vérek, aztán mivel én voltam a legöregebb, tizenhárom éves ko­romban már én is cseléd lettem. Voltam én ezalatt minden. Utol­jára a hizlaldában dolgoztam. Negyvenötben kilenc hold földet, meg az elbontott majorból épü­letanyagot kaptam. Ebből lett a ház. — Melyik volt élete legnehe­zebb korszaka? Rámnéz. Ilyet kérdezni. — Hát a cselédsors. A nap huszonnégy órájából 18 órát kel­lett dolgozni, hajnali kettőtől este nyolcig. Aztán mit gondol, mennyiért? Évi tizenhat mázsa búzáért, négy mázsa árpáért, egy hold kukoricáért, százhúsz pengőért, lakásért, tüzelőért... — Gondolták-e akkoriban, hogy a major helyén valaha fa­lu lesz? — Álmunkban sem. — Család van? — Kettő: egy fiú, egy lány. A fiúnk magas rangú katonatiszt, neki két iskoláskorú gyereke van, a lányunk özvegy, a férjét baleset érte, a két fia nős, az egyik autószerelő, a másik a vas­ipari vállalat dolgozója. Itt lak­nak körülöttünk, naponta látjuk őket, segítenek bennünket. — Emlékszik-e még, hol állt az a cselédház, amelyikben la­kott? — Csak sejtem, mert a trak­tor már régen felszántotta a helyét.­ ­ A hosszú széles utca a Korvin Ottó nevet viseli. Itt lakik új, modern házban a fekete bajszú, barna fiatal férfi, Kovács Sán­dor. Felesége éppen várandós, az utolsó hónapban van, ezért nagy munkában találom, mielőtt a szülőotthonba befekszik, szeret­né rendbe tenni a­ házat. A nappaliba, az új kanizsai mozaikba matúrán foglalunk he­lyet. A fiatalasszony kávét vará­zsol elénk, aztán ő maga is leül. — Az első gyereket várják? — A másodikat. Az ötéves Ad­rien most óvodában van. — Mióta házasok? — Hat éve — válaszolja a fia­talember. — Akkor éppen kato­na voltam és az anyósoméknál laktunk. Később kaptunk egy szolgálati lakást. Ezt a házat há­rom éve építettük, az OTP és ro­konok segítségével. De még min­dig sok híja van: a kerítés csak félig-meddig van kész, egy mel­léképület is kell majd a kazán­háznak, mivel központi fűtést szeretnénk beszerelni, s a nyitott teraszt is szeretnénk beüvegez­­tetni. Mindketten Szászberek szülöt­tei. A fiatalasszony a művelődési ház klubkönyvtárát vezeti, a fia­talember öntözési technikus a téeszben. — Vannak-e hasonló korú fia­­talok a téeszben? — Az én korosztályom még szinte hiánytalanul itt maradt Szászbereken. Belőlünk verbu­válódott össze a téesz szakmun­kásgárdája. — Elégedett-e a sorsával? — Szeretnék még továbbta­nulni. Tavaly jelentkeztem Szarvasra, a főiskolára, az idén újra megpróbálom, hátha sike­rül. — El tudnák-e képzelni má­sutt az életüket? Szinte egyszerre felelik: — Nem! — Miért? — Mert idevalósiak vagyunk, itt élnek a rokonaink, barátaink, ismerőseink is. Nem érezzük ma­gunkat az isten háta mögött, kö­zel van Szolnok, ha kedvünk tá­mad egy kis szórakozásra, be­ülünk az após vagy a sógor ko­csijába és beruccanunk a me­gyeszékhelyre. „ — Ezek szerint még nincs sa­ját kocsijuk? — Csak jogosítványunk van. Először azt terveztük, hogy ko­csit veszünk, de mégis a köz­ponti fűtés mellett döntöttünk. — Előbbre való a lakás — te­szi hozzá a fiatalasszony és a férjére néz, aki egyetértően rá­bólint: — Már csak a gyerekek miatt is... Ari Kálmán SZABAD FÖLD . ★ Sugárkezek: Ó-Egyiptom szerelmese „Amikor felfénylesz az ég horizontján” (Halottak köny­ve.) A szoba délutáni félhomályá­ban narancs és kék színek vi­lágítanak, a kis lakás falait el­lepik a képek. Sejtelmes mo­­solyú, fekete hajú ó-egyiptomi asszonyok, az örökifjú Nofre­­tete, az álmodozó Ehnaton fá­raó, Ti építőmester, Tutmózisz a szobrász, templomok, pirami­sok építői, zenészek és rabszol­gák nézik időtlen szemekkel a látogatót. És a több ezer év előtti emberek fölött ott tün­­dököl korong alakjában Aton napis­ten és sugárkezeivel az élet jelét nyújtja efeléjük. „Semmi az egész, csak dol­goztam” (Bach.) — Szentlőrincen születtem, Baranya megyében, őseim — a Szentpéterúri Sznopek famí­lia tagjai — háromszáz éven át tanítómesterek voltak. Apám is, míg 1915-ben az olasz fron­ton meg nem halt, tanított. A családunkból már csak a hú­gom él. Az ikertestvérem Emil, a Szentpétery nevet vette fel. Híres teniszező volt. Néhány éve hagyott itt minket. Az egyik szobában az író­asztal teteje valóságos múzeum. Az édesanya arcképe, a családi fényképalbum, melyben hosszú ruhás asszonyősök, komoly te­kintetű férfiak idézik a régi voltat, és az ikertestvér szám­talan érme, trófeája, ajándéka, fényképe sorakozik egymás mellett. A festő szeretettel, féltő gonddal veszi kézbe, mutatja őket. — Pécsen jártam középisko­­lába, aztán 1922-ben felköltöz­tünk Pestre. Először a Budai Tanítóképzőt, majd a Képzőmű­­vészeti Főiskolát végeztem el. Varga Nándor és Rudnay Gyula tanítványa voltam. Lyka Ká­­rolynak is sokat köszönhetek, a nevemet és a témáimat. Még elsőéves koromban vetítettek nekünk képeket az egyiptomi művészetről. Utána rögtön a könyvtárba mentem, hogy job­­ban megismerjem ezt a világot. Olyan érzésem támadt, mintha már jártam volna ott, mintha ismerném. Azóta is ezzel fog­lalkozom. Majd háromszáz ké­pet festettem­­­Egyiptomról az akkor élt emberek életéről, le­gyenek bár rabszolgák, vagy fáraók. A nevemet is akkortájt változtattam meg. Egy székely íróbarátom javasolta, vegyem fel az Ábrahám nevet, ami rö­­viden kiejtve Ábránnak hang­zik. Lyka Károly segített hoz­zá, hogy felvehesse­M, így let­tem Ábrán Zoltán. „Már művészjelölt korában az Akadémián más nem ér­dekelte, mint Egyiptom mű­vészete, története. Csak en­nek a világnak a nyelvén tudja megszólaltatni leg­bensőbb érzéseit” (1938. Részlet egy haarlemi új­ság cikkéből.) — Látja, ez is életem egyik furcsasága. Bejártam egész Európát Olaszországot, Auszt­riát, Franciaországot többször is, de Egyiptomba soha nem jutottam el. Egyszer nyílt rá alkalmam, felajánlottak egy repülőjegyet, de repülővel én nem utazom. A kis lakásban a falakon, a falak mentén százhetven kép sorakozik. Mintegy nyolcvanat barátoknak, ismerősöknek aján­­dékozott Csak azokat a képeket adta el, amelyeket Svédország­ban festett, mert a pénzt az arab menekültek kapták. — Mindig volt pénzem, hát minek adjam el őket. A fő­iskola után tanárként helyez­­kedtem el, 1967-ig a nyugdíjig az is maradtam. Ez biztosította a szerény megélhetést és hogy festhettem mellette. Mert a vásznat, a festéket nem adják ingyen, arra elő kellett terem­teni a pénzt és azokban az időkben, amikor végeztem, csak a művészetből, nem lehetett megélni. De a pénz amúgy sem igen érdekelt. Volt, hogy gazdag menyasszonyt ajánlgattak, de dohányzott, hát nem kellett. Volt, hogy formatervezéssel sok pénzt kerestem, sok ezer pen­­gőt, de a háború elfújta. De az életem és a képeim megmarad­tak, ez a fontos. Mostanában néha sajnálom, hogy nincs nagy, műtermes lakásom és nagyobb jövedelmem, mert egy nagy méretű képpel szerettem volna, befejezni amit Egyiptom­ról mondhatok, de erre nincs lehetőség, itt el sem férne egy 8-10 méter hosszú kép... Amíg a korom, az erőm­ engedi, eze­ket festem. Elégedett vagyok az életemmel , dolgoztam, a szen­vedélyemnek élhettem. Ha meg­halok valamelyik múzeumra hagyom a képeimet. Hogy ők mit csinálnak velük, az az ő dolguk. De marad utánam va­lami. 1977-ben dr. Szentléleki Ti­hamér, a Szépművészeti Múzeum főigazgatóhelyette­se nyitotta meg a festő ki­állítását. — Furcsa, ellentétes érzések kavarogtak bennem, amikor ezekkel a képekkel találkoztam. Holt tetszettek, hol nem de minél többször láttam őket, an­nál inkább növekedett az érté­­kük a szememben. Két zárt vi­lág találkozott itt, egy befelé forduló, egész életét a festé­szetre feltevő, érdekes stílus­formákban gondolkodó festő és a tőlünk térben és időben oly messzi Ó-Egyiptom. Nekem volt alkalmam többször is járni azon a vidéken, tudom érzékel­­ni az azonosságokat és különb­ségeket. És valahol itt érhető tetten a képek üzenete. Az ön­magából kifejlesztett, elképzelt világ realitása, valószerűsége. Például a festmények színei sokkal erőteljesebbek, mint a valóságé, mégis éppen ezzel idé­zik fel az ottani színvilágot, annak hangulatát. Látszólag ó-egyiptomi emberek tevékeny­kednek a termekben, a templo­mokban, a szabadban, de nem az a fontos, hogy ó-egyiptomiak, hanem hogy emberek. Azzal, hogy közel kerülnek hozzánk az ókor mindennapjai, az ak­kori életvitel, a máról is sok mindent megérzünk ezen a vi­lágon keresztül. Szimbólum és valóság egye­sül ebben a több mint negyven éven át építgetett világban, ahol a köznapi élet eseményei fölött áldón és óvón ott ragyog mindenütt a lét jelképe, a mél­tóságteljes napkorong. Urbán Ágnes Valóság? A tekintélyes társada­lomtudományi folyóiratban a tanyakérdésről értekezik az ugyancsak tekintélyes szerző. Őt idézzük. Véleménye szerint a fél­hektáros „szántóföldi ta­nyatípus 1978-ban elért mi­nimális termelése. (...) Tej­termelés esetén átlagban 15 tehenet tartanak. Az évi tejmennyiségért 294 ezer forintot kapnak (...) évente 12 üszőért 156 240 forintot kapnak”. Hát... bizonyára van ilyen is. Az országban ta­lán ha tíz. Egyébként pe­­dig szép a tanya iránti lel­kesedés, hasznos is lehet De azért ennyire ne vessük el a sulykot. (0 Papírrepülő Szokatlan versenyt ren­deztek Tatabányán: a pa­pírrepülőgépek, illetve ké­szítőiknek a küzdelmét. Az egyik általános iskolában megrendezett vetélkedő legjobbjai olyan röpsit ké­szítettek — természetesen a helyszínen —, amelyik legalább harminc métert repült. A versengés foly­tatódik, először a megyé­ben, s talán később az egész országban. Hogy EB, vagy VB lesz-e, hát azt még nem tudni.

Next